Éppen 40 éve annak, hogy 1968. június 12-én, az ENSZ Közgyűlése 2373. sz. (1968) határozatában óriási többséggel elfogadta az ENSZ és a genfi tizennyolc-hatalmi leszerelési konferencia keretében folytatott több mint tízévi tárgyalások eredményeképpen létrejött atomsorompó-szerződést, amelynek hivatalos neve: Szerződés a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról.[1]
Ezt az okmányt mind a mai napig a 20. század egyik legjelentősebb leszerelési megállapodásaként tartják számon, amellyel a nemzetközi közösség államai a nukleáris fegyverek világszerte való elterjedését próbálták meggátolni,[2] s hosszú távon pedig arra pedig arra törekedtek, hogy e
- 393/394 -
pusztító eszköz kikerüljön az államok fegyverzetéből. A szerződés tehát a fegyverkezési verseny letörésére született, megakadályozandó azt, hogy mindazok az államok, amelyek ekkoriban még nem rendelkeztek nukleáris fegyverrel[3] hozzájussanak ilyen eszközökhöz vagy e fegyverekkel azonos megítélés alá eső nukleáris robbanó szerkezetekhez.[4]
Annak előrebocsátásával, hogy a nukleáris leszerelés ügye nem ítélhető meg egyetlen szerződés rendszerének működése alapján, megállapítható, hogy az atomsorompó-szerződés hatályba lépése óta vitathatatlanul jelentős előrehaladás történt az okmány céljainak megvalósítása érdekében.
Egyes becslések szerint, ha nem jött volna létre az atomsorompó-szerződés, akkor napjainkban már 30-40 nukleáris fegyverrel rendelkező állam lenne.[5] Sajnos azonban a szerződés ellenére növekedett az "elismerten" nukleáris fegyverrel rendelkező államok száma. Ezek közé tartozik India és Pakisztán, amelyek 1998-ben kísérleti nukleáris robbantást végeztek,[6] valamint Észak-Korea, amely 2006 októberében a világ közvéleményének tudomására hozta, hogy föld alatti nukleáris robbantást hajtott végre. Más államokról csak feltételezik - s erről majd még a későbbiekben
- 394/395 -
szó lesz -, hogy titkon nukleáris fegyver-programokon dolgoznak.[7] Napjainkban valójában kilenc nukleáris fegyverrel rendelkező állam létezik, mégpedig az öt nukleáris hatalom, valamint India, Pakisztán, Izrael és Észak-Korea, s ez utóbbiak közül egyik sem részese az atomsorompó-szerződésnek.[8] Érdemes megemlíteni, hogy mind a mai napig Dél-Afrika az egyetlen olyan állam van, amely korábban birtokolt nukleáris fegyvereket, később azonban nukleáris fegyver-programjával felhagyott. Az 1980-as években a fajüldöző dél-afrikai rezsim rendelkezett nukleáris fegyverekkel azonban ezeket a rendszer bukása után, az 1990-es évek elején leszerelték.[9]
Mindenképpen eredményként könyvelhető el, hogy az eredetileg 25 évre kötött atomsorompó-szerződést, az 1995-ben megtartott ötödik felülvizsgálati és kiterjesztési konferencián - élve a szerződés 10. cikkének 2. bekezdése adta lehetőséggel - határozatlan időre szólóan meghosszabbították.[10] Szintén jelentős előrelépés, hogy ma már 188 állam részese
- 395/396 -
az okmánynak, s a szerződéshez csatlakozott valamennyi nukleáris hatalom. Az atomsorompó-szerződés eredeti aláírói között ugyanis nem szerepelt két nukleáris fegyvereket birtokló állam, Franciaország és Kína. Éppen ezért a nukleáris fegyverek elterjedése megakadályozásának szempontjából igen fontos esemény volt, amikor 1992. március 9-én Kína, majd pedig ugyanezen év augusztus 2-án Franciaország csatlakozott a szerződéshez. Az atomsorompó-szerződés rendszerének eredményességét bizonyítja az is, hogy a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok által a szerződésben vállalt kötelezettségek ellenőrzése céljából a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (a továbbiakban: NAÜ) ellenőrei évente több száz helyszíni ellenőrzést végeznek,[11] s a szervezet 82 állammal kötött ún. átfogó biztosítéki egyezményt.[12]
Az atomsorompó-szerződés, illetve e szerződés által létrehozott ellenőrzési rendszer eredményei mellett azonban nem hallgatható el, hogy a szerződést létrejötte óta számos kritika érte, amelyek részben az okmány
- 396/397 -
hiányosságainak szóltak, részben pedig annak, hogy a szerződés bizonyos előírásai nem teljesültek. Az alábbiakban ezen kritikák közül csak néhányra szeretnénk kitérni.
1. Az atomsorompó-szerződéssel kapcsolatos egyik gyakran hangoztatott kifogás, hogy az okmány preambulumában foglaltakon kívül mindössze egyetlen szakaszában, a 6. cikkben utal a nukleáris leszerelésre, amikor kimondja, hogy
"E Szerződés minden egyes részese kötelezi magát, hogy jóhiszemű tárgyalásokat folytat a nukleáris fegyverkezési verseny mielőbbi megszüntetése és a nukleáris leszerelés érdekében hozandó hatékony intézkedésekről, valamint egy szigorú és hatékony nemzetközi ellenőrzés mellett megvalósítandó általános és teljes leszerelési szerződésről."
Az idézett rendelkezés kétségtelenül meglehetősen általánosan fogalmaz, s noha a nukleáris leszerelés elsősorban a nukleáris fegyverrel rendelkező államoktól várható, hiszen az atomsorompó-szerződés értelmében az okmány hatálybalépése után ilyen fegyvereket csak ezek az államok birtokolhatnak, a szerződés a jóhiszemű leszerelési tárgyalások folytatását valamennyi szerződő fél kötelezettségévé teszi.
A leszerelési tárgyalásokkal kapcsolatos nagy hiányossága az atomsorompó-szerződésnek, hogy az az említett tárgyalásokkal kapcsolatban semmi továbbit nem mond, így nincs szó a tárgyalások megkezdésének határidejéről, vagy arról, hogy a világ nukleáris arzenáljának megsemmisítése - akár csak hozzávetőlegesen is - mikorra várható.
Az atomsorompó-szerződésnek a nukleáris leszerelési tárgyalásokkal kapcsolatos rendelkezéseivel összefüggésben érdemes megemlíteni, hogy a Nemzetközi Bíróság a Nukleáris fegyverekkel való fenyegetés, illetve e fegyverek alkalmazásának jogszerűségéről szóló 1996-ban kelt tanácsadó véleményében külön kitért az atomsorompó-szerződés fentebb idézett 6. cikkére. A Bíróság e szakasszal kapcsolatban hangsúlyozta, hogy az nemcsak a tárgyalások folytatását írja elő, hanem azt is, hogy ezeken "meghatározott eredményt" érjenek el, mégpedig az átfogó és teljes nukleáris leszerelést. Ez a kettős kötelezettség - a Bíróság szerint - vonatkozik a szerződés minden részesére, vagyis, a nemzetközi közösség elsöprő többségére (a vélemény meghozatalakor 182 állam volt részese a szerződés-
- 397/398 -
nek).[13] A tanácsadó vélemény kritikájaként felhozható az, hogy nincs utalás bármiféle határidőre, vagy arra, hogy a tárgyalások mely fórumokon történjenek.[14] A tanácsadó véleménnyel összefüggésben egyébként Richard A. Falk megjegyzi, a Bíróság annyiban mindenképpen tiszta helyzetet teremtett, hogy a jövőre nézve világossá vált: vagy nukleáris leszerelés, vagy pedig külön szabályokkal be kell tiltani a nukleáris fegyverek alkalmazását.[15]
Kétségtelen az elmúlt négy évtized alatt a nukleáris leszerelés terén történtek előrelépések. Az atomsorompó-szerződésnek a nukleáris leszereléssel kapcsolatos rendelkezéseiben foglaltak azonban csak részben valósultak meg, noha a hajdani Szovjetunió, illetve Oroszország és az Egyesült Államok között létrejöttek igen fontos e fegyverzetek korlátozásáról szóló megállapodások,[16] s csökkent az Egyesült Államok és Oroszország birtokában lévő nukleáris fegyverek száma.[17] Mindezektől függetlenül azonban ma kb. 13 ezerre tehető a világon meglévő nukleáris robbanófejek száma, amelyek közül mintegy 11 ezer az Egyesült Államok és Oroszország birtokában van.[18]
A nukleáris leszerelés szempontjából óriási előrelépésnek tekinthető, hogy mára nemzetközi szerződések mondják ki a Föld különböző térségeinek nukleáris fegyvermentességét. E szerződések létrejötte mindenképpen összefügg az atomsorompó-szerződéssel, annál is inkább, mert a
- 398/399 -
szerződés 7. cikke kifejezetten utal a nukleáris fegyvermentes övezetekre, amikor kimondja, hogy
"E Szerződés egyetlen rendelkezése sem érinti bármely államcsoport jogát, hogy regionális szerződéseket kössön annak biztosítására, hogy hozzá tartozó területek teljesen mentesek legyenek nukleáris fegyverektől."
Mint ismeretes, napjainkban egyfelől bizonyos térségek, így az Antarktisz, a világűr, valamint a tengerfenék nukleáris fegyvermentességéről beszélhetünk, másfelől pedig létrejöttek ún. regionális nukleáris fegyvermentes öveztek, s nemzetközi szerződések rögzítik Latin-Amerika denuklearizációját (Tlatelolco-i szerződés),[19] a dél-csendes-óceáni térség nukleáris fegyvermentesítését (Rarotonga szerződés),[20] a dél-kelet ázsiai államok területének nukleáris fegyvermentes övezetté nyilvánítását (Bangkok-i szerződés),[21] valamint az afrikai kontinens nukleáris fegyvermentességét (Pelindaba-i szerződés, 1996).[22]
- 399/400 -
Az 1990-es években a nukleáris leszerelés szempontjából kiemelkedő jelentőségű esemény volt, hogy 1996. szeptember 24-én New Yorkban megnyitották aláírásra az átfogó atomcsend szerződést, amelyben a szerződő felek vállalták, hogy semmilyen tértségben sem hajtanak végre bármiféle nukleáris fegyverkísérletet, vagy más nukleáris robbantást, ilyenekhez nem nyújtanak segítséget és ilyenekben semmilyen formában sem működnek közre.[23] Ez az okmány azonban mind a mai napig nem lépett hatályba, noha az okmányt 178 állam írta alá, s 144 ratifikálta. A szerződés életbe lépésének ez a késlekedése arra vezethető vissza, hogy bizonyos államok - amelyeknek csatlakozása a szerződés hatálybalépésének feltétele - mind a mai napig nem ratifikálták az okmányt.[24] Ezen államok között van két nukleáris hatalom, az Egyesült Államok és Kína, valamint több olyan állam, amelyek ugyan az atomsorompó-szerződés értelmében nem minősülnek nukleáris fegyverrel rendelkező államnak, azonban végrehajtottak kísérleti nukleáris robbantást, illetve ilyenek elvégzésére képesek.[25] A nukleáris leszerelés ügyét igen csak hátráltatja, hogy az átfogó atomcsend szerződést az említett államok vonakodnak megerősíteni, holott erre az atomsorompó-szerződés preambulumának 10. pontjában is utalás található, rögzítve, hogy a szerződő államok "törekszenek, hogy a nukleáris fegyverekkel folytatott minden kísérleti robbantásnak mindörökre véget vessenek, és evégett tovább folytatják a tárgyalásokat."
Az atomsorompó-szerződéssel kapcsolatos egyik legfőbb kritika úgy szól, hogy a szerződés diszkriminatív,[26] a szerződő államokra háruló kötelezettségek messze nem egyenlő súlyúak; az okmány a szerződő felek között
- 400/401 -
erősen differenciál attól függően, hogy azok 1967-ben nukleáris fegyverrel rendelkező, vagy azzal nem rendelkező államnak minősültek. Míg ugyanis a nukleáris fegyverek megszerzésének és birtoklásának szempontjából a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok cselekvési szabadságát igen csak korlátozza a szerződés, a nukleáris hatalmak vonatkozásában ez nem mondható el. Éppen ezért sokan azt vallják, hogy az atomsorompó-szerződés lényegében befagyasztotta a világpolitika nukleáris hatalmi struktúráját .[27]
Ez az állítás annyiban mindenképpen igaz, hogy a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államoknak a szerződésben le kellett mondaniuk a nukleáris fegyvereknek és nukleáris robbanó szerkezeteknek bármilyen formában való megszerzéséről, s az okmány a nukleáris fegyverrel rendelkező államok vonatkozásában ezt nem írja elő. Hangsúlyozni kell azonban, hogy miután távlatilag mindenképpen a teljes nukleáris leszerelés a cél, vagyis az, hogy eme pusztító fegyverfajta kikerüljön az államok fegyverzetéből, talán remélhető, hogy valamikor az emberiség eljut oda, hogy ilyen fegyvereket a nukleáris fegyverrel rendelkező államok se birtokoljanak.
Kétségtelen az atomsorompó-szerződés különbséget tesz a szerződő felek között attól függően, hogy nukleáris fegyverrel rendelkező, vagy azzal nem rendelkező államnak minősülnek-e. Sőt, ebből következően konzerválja azt a helyzetet, hogy a szerződés megkötésekor mely államok minősültek nukleáris fegyverrel rendelkezőnek, vagy azzal nem rendelkezőnek. Ezzel kapcsolatban azonban helyesen mutat rá John Simpson, hogy a szerződés egyfajta "diszkriminációs" jellege és a szerződés következtében a meglévő hatalmi struktúra befagyasztása még mindig nem billenti át a mérleget a szerződés által nyújtott biztonsági garanciák hátrányára.[28]
Az államoknak az atomsorompó-szerződés szerinti jogaik és kötelezettségek többsége attól függ, hogy a szerződés szempontjából mi a státusuk, s jogosultak-e arra, hogy nukleáris fegyvereket és nukleáris robbanószerkezeteket előállítsanak, birtokoljanak, megszerezzenek, stb. vagy pedig mindez számukra tilos. Ebből a szempontból tekintve vitathatatlanul egyfajta egyenlőtlenség van a szerződő államok között, hiszen öt állam számára megengedett, hogy nukleáris fegyvereket, illetve nukleáris robbanószerkezeteket előállítsanak, birtokoljanak stb., s az összes többi szerződő állam nukleáris fegyverrel nem rendelkezőnek minősül, akiknek viszont le
- 401/402 -
kell mondaniuk ezen fegyverek, valamint a nukleáris robbanószerkezetek előállításáról, birtoklásáról, megszerzéséről, stb. További egyenlőtlenséget jelent az, hogy az atomsorompó-szerződés 3. cikkének 1. bekezdése értelmében a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok valamennyi békés célú nukleáris tevékenységét a NAÜ ellenőrzi.[29] Ugyanez azonban a nukleáris fegyverrel rendelkező államok számára nem kötelező, s önkéntes elhatározásuktól függ, hogy békés célú nukleáris iparukat, illetve bizonyos nukleáris létesítményeiket alávetik-e a NAÜ biztosítéki ellenőrzésének.
Egyébként az "egyenlőtlenségeket" - amint erről majd még szó lesz - maga az atomsorompó-szerződés is megpróbálja bizonyos mértékben kiegyenlíteni, nem utolsósorban éppen azokkal a rendelkezéseivel, amelyek a nukleáris energia békés célú hasznosítása terén való nemzetközi együttműködésre vonatkoznak.
Az atomsorompó-szerződés létrejötte óta eltelt évtizedek bebizonyították, hogy a szerződés egyik gyenge pontja az okmány felmondásáról szóló szakasz. Vagyis az, hogy a szerződés meglehetősen egyszerű eljárással felmondható, s egy állam aránylag könnyen kiléphet a nukleáris fegyverek elterjedése megakadályozásának rendszeréből. Az okmány 10. cikkének 1. bekezdése értelmében
"Állami szuverenitása gyakorlásának keretében a Szerződés bármely részesének joga van a Szerződést felmondani, ha úgy ítéli meg, hogy a Szerződés tartalmával összefüggő rendkívüli körülmények országának magasabb érdekeit veszélyeztetik. A felmondásról 3 hónappal előbb értesíteni kell a Szerződés összes többi részesét és az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsát. Ennek az értesítésnek magában kell foglalnia
- 402/403 -
azoknak a rendkívüli körülményeknek az ismertetését, amelyeket az illető állam magasabb érdekeire nézve veszélyesnek tekint."
E rendelkezéssel az a probléma - amint erre Jozef Goldblat rámutat -, hogy teljes egészében maga az állam jogosult eldönteni, mi minősül "rendkívüli körülmény"-nek, ilyen esemény vagy események egyáltalán bekövetkeztek-e, s az állam ezzel kapcsolatban semmiféle magyarázattal nem tartozik. A szerződés szövegéből továbbá nem derül ki, hogy az okmány létrehozói milyen más rendkívüli eseményre gondoltak, azon kívül, hogy az adott állammal valamely ellenséges viszonyban lévő állam szert tett nukleáris fegyverekre.[30] Szerencsére az elmúlt 40 évben mindössze egyetlen állam, Észak-Korea mondta fel az atomsorompó-szerződést,[31] ugyanakkor azonban a felmondással való fenyegetés már más állam - pl. Irán - részéről is nem egyszer megfogalmazódott.
A szerződés felmondására vonatkozó rendelkezésekkel kapcsolatban az is gond, hogy ha valamely nukleáris fegyverrel nem rendelkező állam magára nézve felmondja a szerződést, vagyis, ha kilép az atomsorompó-szerződés rendszeréből, a nemzetközi közösségnek többé semmiféle információja nem lesz arról, hogy az adott állam - az atomsorompó-szerződésbeli kötelezettségeitől megszabadulva - mire felhasználja fel azokat az anyagokat és azt a tudást, amelyeket a szerződés részeseként megszerzett. Ez annál is inkább így van, mert a NAÜ ellenőrzéséről szóló biztosítéki egyezmények is csak addig maradnak hatályban, ameddig az illető állam részese az atomsorompó-egyezménynek. Végső soron tehát a nemzetközi közösség ki van téve annak, hogy valamely az atomsorompó-szerződést felmondó állam később olyan magatartást tanúsít majd, amely aláássa az egész non-proliferációs rendszert.
Az atomsorompó-szerződésnek bizonyos állam, vagy államok általi esetleges felmondása elindíthat egy igen csak veszélyes dominó-effektust. Az atomsorompó-szerződés esetében ugyanis - talán minden más nemzetközi szerződésnél jobban - érvényesül az, hogy az államok non-proliferációs kötelezettségeiket egymásra tekintettel vállalták. Hiszen egy-egy nukleáris fegyverrel nem rendelkező állam ilyen fegyverek megszerzé-
- 403/404 -
séről, birtoklásáról, stb. annak reményében lemondott le, hogy a többi nukleáris fegyverrel nem rendelkező állam is hasonló kötelezettséget vállal, s mindenképpen biztosítékot szeretne kapni arra vonatkozóan, hogy vele szemben nem kerül sor nukleáris fegyverek alkalmazására. Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy az államoknak a nukleáris fegyverek esetleges alkalmazásával kapcsolatos félelmeit bizonyos mértékben csak növeli a Nemzetközi Bíróságnak a Nukleáris fegyverekkel való fenyegetés, illetve e fegyverek alkalmazásának jogszerűségéről szóló az előzőekben már említett tanácsadó véleményében foglaltak, miután a Bíróság nem adott egyértelmű választ arra, hogy a nukleáris fegyvereknek a nemzet létét fenyegető rendkívüli körülmények között önvédelmi eszközként való alkalmazása jogszerű-e, vagy sem.[32]
Nyilvánvalóan a jogi és politikai problémák egész sorát vetné fel minden olyan törekvés, amely az atomsorompó-szerződés felmondhatóságát próbálná szigorítani. Ugyanakkor azonban nem szabad elfelejteni azt, hogy a szerződés egyoldalú felmondására vonatkozó szakaszok akkoriban készültek, amikor még egyáltalán nem volt biztos, hogy a szerződés rendszere miképpen fog működni. Nem véletlen, hogy az okmányt eredetileg 25 évre kötötték, s csak ezen 25 év eltelte után irányozták elő a szerződés további sorsáról való döntést. Annak idején nem volt tudható, hogy a szerződés életének első 25 éve miképpen fog alakulni, s ezen időszak alatt a nemzetközi politikában mi fog történni. Éppen azért előre rögzítették az első 25 év utáni lehetséges megoldásokat. Vagyis, magában a szerződésben kimondták, hogy 25 év elteltével dönthetnek arról, hogy i) a szerződés meghatározatlan időre továbbra is hatályban maradjon, ii) hatályát további meghatározott időszakra, vagy időszakokra meghosszabbítsák.[33] Ezekkel a rendelkezésekkel mindenképpen ki akarták zárni annak a lehetőségét, hogy 25 év elteltével netán a szerződés megszüntetéséről születhessen döntés. A szerződés megkötése óta eltelt négy évtized azonban bebizonyította a rendszer életképességét, s azt, hogy a nemzetközi közösség államainak elsöprő többsége igenis komolyan törekszik arra, hogy megakadályozza a nukleáris fegyverek világszerte való elterjedését. Ezt bizonyítja az, hogy a világ 191 állama részese az okmánynak, s az
- 404/405 -
ötödik felülvizsgálati és kiterjesztési konferencián a szerződés hatályát határozatlan időre meghosszabbították.
Napjainkra tehát az atomsorompó-szerződés határozatlan idejűvé vált, s egyike azon multilaterális nemzetközi okmányoknak, amelyeknek fontosságáról és szükségességéről a nemzetközi közősség államainak döntő többsége őszintén meg van győződve. Mindezek alapján önként adódik a kérdés, vajon napjainkra az emberiség nem jutott-e el oda, hogy - figyelemmel a teljes nukleáris leszerelésre vonatkozó célkitűzésekre - örökévényűvé tegye az atomsorompó-szerződésben vállalt kötelezettségeket. Ehhez első lépésként elképzelhető, hogy valamilyen formában korlátozni kellene a szerződés felmondhatóságát.
Valamely szerződés felmondásának korlátozása egyáltalán nem ismeretlen a nemzetközi jogban. Az ilyen jellegű korlátozásokra tipikus példákként említhetők a humanitárius jogi egyezmények. De érdemes figyelembe venni a gyalogsági taposóaknák betiltásáról szóló 1997-es Ottawai Szerződést, amely 20. cikkében rögzíti, hogy a szerződést felmondó államnak "alapos magyarázatát kell adnia azokról az okokról, amelyek a felmondást motiválják", s amennyiben a felmondási idő 6 hónapja alatt az állam fegyveres konfliktusba keveredik, úgy a felmondás a fegyveres konfliktus vége előtt nem válik hatályossá. A szakirodalom szerint egyébként ismeretesek olyan szerződések is, amelyek jellegűknél fogva minden valószínűség szerint nem mondhatók fel, ilyenként említhetők a békeszerződések, de bizonyos állandó státust létesítők, mint például a Szuezi-csatorna szerződés.[34]
Nyilvánvalóan az atomsorompó-szerződésnek az okmány felmondhatóságának szigorítása irányába való módosítását nem lenne könnyű elérni. Ugyanakkor azonban ezzel a kérdéssel is mindenképpen foglalkozni kellene, s az a következő felülvizsgálati konferencia egyik napirendi pontja lehetne.
Amióta a különféle leszerelési tárgyalásokon felmerült az a gondolat, hogy a nukleáris fegyverek világszerte való elterjedésének megfékezése érdekében a nemzetközi közösség államainak jelentős része ilyen fegyverek megszerzéséről egyszer és mindenkorra mondjon le, állandóan vissza-
- 405/406 -
visszatérő kérdés az, hogy ezen korlátozás mennyiben érinti a nukleáris energia békés célú hasznosítását, s miképpen biztosítható a nukleáris energia békés célokra való felhasználása, kutatása, stb. azokban az államokban, amelyek vállalják, hogy nem állítanak elő, nem birtokolnak, stb. nukleáris fegyvereket. E kérdés különösen azért váltott ki nagy vitát, mert sokak szerint a nukleáris fegyverek megszerzésével, birtoklásával kapcsolatos megszorítások korlátozzák, hátráltatják, sőt akadályozzák a békés célú nukleáris ipar fejlődését.
Annak idején az atomsorompó-szerződés kidolgozásával foglalkozó genfi leszerelési tárgyalásokon egyes államok delegátusai azt magyarázták, hogy a békés célú nukleáris ipar fejlődése lényegében függvénye a nukleáris fegyverek birtoklásának. Ezek az érvek azonban könnyen cáfolhatók. Kétségtelen a békés célú nukleáris ipar fejlődése szorosan kapcsolódott a nukleáris fegyverek előállításához; sőt, azt is lehet mondani, hogy a békés célú nukleáris ipar bizonyos mértékben a hadi ipar "mellékterméke". Ez a második világháború idején, illetve a háborút követő évek politikai és katonai viszonyai között minden bizonnyal így is volt. Ekkoriban az államok dollár, rubel és font milliókat költöttek a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos kutatásokra, aminek következtében nem csak a katonai célú nukleáris ipar fejlődött rohamléptekkel, hanem a békés célú nukleáris ipar is. Ha azonban az előbb említett hatalmas összegeket kizárólag csak a békés célú nukleáris iparral kapcsolatos kutatásokra fordították volna, minden valószínűség szerint az ugyanúgy - ha nem jobban - fejlődött volna, mint a katonai célú nukleáris ipar. Téves tehát minden olyan állítás, amely a nukleáris fegyverek előállítása, birtoklása stb. és a békés célú nukleáris ipar fejlődése közötti közvetlen kapcsolatokra utal; egy állam rendelkezhet igen csak fejlett békés célú nukleáris iparral, anélkül, hogy előállítana vagy birtokolna nukleáris fegyvereket. Erre példaként említhető Kanada, Németország, de még jó néhány más állam is.
Az atomsorompó-szerződéssel kapcsolatos tárgyalásokon egy sor nukleáris fegyverrel nem rendelkező kis, illetve közép hatalom amellett érvelt, hogy a nukleáris fegyvereknek bármilyen formában való birtoklásáról, illetve megszerzéséről való lemondás fejében jogosultak valamiféle ellentételezésre, s ilyenként említették a nukleáris energia békés célú hasznosításával kapcsolatos nemzetközi együttműködésben való intenzív részvételük biztosítását.
Ezek a törekvések végül is sikerrel jártak, s hosszas tárgyalások eredményeképpen az atomsorompó-szerződésbe beiktatták a rendelkezéseknek két olyan csoportját, amelyekkel a nukleáris fegyverrel nem rendel-
- 406/407 -
kező államok számára próbáltak a nemzetközi együttműködésben való részvételükkel kapcsolatban kellő garanciákat biztosítani.[35]
A rendelkezések első csoportja az atomsorompó-szerződés preambulumának 7. pontjában, valamint a szerződés 4. cikkében található.[36] E szakaszok biztosítják valamennyi szerződő fél számára azt, hogy részt vehessen a tudományos és műszaki információk cseréjében, továbbá garantálja a nukleáris energia békés célú kutatásához, termeléséhez és felhasználásához való jogot.[37] A garanciák másik csoportja a preambulum 6. pontjában és az 5. cikkben található, amelyek arról szólnak, hogy a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok is részesedhessenek a békés célú nukleáris robbantásokból származó előnyökből. [38]
- 407/408 -
A békés célú nukleáris robbantásokból származó előnyöknek a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok számára történő hozzáférhetőséget garantáló rendelkezések annak köszönhetők, hogy a békés célokra szánt nukleáris robbanó eszközök technikailag azonosak a nukleáris fegyverekben használatosakkal, s ennek következtében az atomsorompó-szerződés a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok számára nemcsak a nukleáris fegyverek megszerzését, hanem a békés célú nukleáris robbanó szerkezeteknek bármilyen formában való megszerzését is tiltja. A másik ok az volt, hogy a szerződés megkötésének idején nagy reményeket fűztek a békés célú nukleáris robbantásoknak ásványi kincsek kitermelésénél, alagutak, csatornák építésénél való hasznosításához. Éppen ezért a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok nem ok nélkül féltek attól, hogy az atomsorompó-szerződéshez való csatlakozásukkal lemondanak a nukleáris energiának ily módon való hasznosításában rejlő előnyökről.
Amint azt már fentebb említettük, a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok nyomására az atomsorompó-szerződésben külön kitértek ezen államoknak a nukleáris energia békés célokra való hasznosításával kapcsolatos jogaira. A 4. cikk 1. bekezdésében a békés célokra való felhasználás joga ún. értelmezési rendelkezés[39] formájába került megfogalmazásra, miután az említett szakasz úgy szól, hogy
- 408/409 -
"A jelen szerződés egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, hogy az sérti a Szerződés részeseinek elidegeníthetetlen jogát arra, hogy megkülönböztetés nélkül és e Szerződés 1. és 2. cikkével összhangban fejlesszék a nukleáris energia békés célú kutatását, termelését és felhasználását."
A 4. cikk 1. bekezdése kétségtelen a szerződésben részes valamennyi állam vonatkozásában beszél bizonyos elidegeníthetetlen jogokról, azonban - figyelemmel az atomsorompó-szerződés 1. és 2. cikkeiben foglaltakra - az idézett bekezdés elsősorban a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok szempontjából jelentős.
A nukleáris energia békés célokra való előállításához, hasznosításához és kutatásához való jogot az atomsorompó-szerződés "elidegeníthetetlen jogként" tűnteti fel, ami arra utal, hogy ettől a jogtól egyetlen állam sem fosztható meg.
A nukleáris energia békés célú hasznosításával kapcsolatos elidegeníthetetlen jog azonban magyarázatra szorul. Egyfelől, ez a jog minden államot diszkriminációmentesen megillet; másfelől pedig az nem jelent korlátlan jogot, s - amint ezt az atomsorompó-szerződés 4. cikkének 1. bekezdése világossá teszi - a nukleáris energia békés célú kutatása, termelése és felhasználása a "Szerződés 1. és 2. cikkeivel összhangban" történik. Ennek következtében a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államoknak az a joga, hogy a nukleáris energiát békés célokra fejlesszék, kutassák, előállítsák és használják, alá van rendelve a szerződés 1. és 2. cikkeiben rögzített annak a valamennyi szerződő állam által vállalt kötelezettségnek, hogy megakadályozzák a nukleáris fegyverek elterjedését, hiszen a szerződés alapvető célja az, hogy gátat vessenek a nukleáris proliferációnak. Éppen ezért a nukleáris energiának békés célokra való felhasználásához, előállításához, kutatásához való jog nem szolgálhat ürügyül a szerződésben vállalt alapvető kötelezettségek alóli kibúváshoz. Vagyis, az nem vezethet ahhoz, hogy a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok bármilyen formában szert tegyenek nukleáris fegyverekre, vagy nukleáris robbanószerkezetetekre, s a nukleáris energia békés célú előállítása, kutatása, felhasználása nem eredményezheti a szerződés alapvető rendelkezéseinek a megsértését. A nukleáris energia békés célú hasznosításával kapcsolatos jogoknak a szerződés 1. és 2. cikkeiben foglaltaknak való alávetése azt jelenti, hogy nem tolerál-
- 409/410 -
ható bármiféle olyan békés célú nukleáris tevékenység, amelynek következtében a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok szert tehetnek nukleáris fegyverekre vagy más nukleáris robbanó szerkezetekre.
Az atomsorompó-szerződés hatálybalépése óta a nukleáris energia békés célú hasznosításának jogát, valamint a szerződés 4. cikkével összefüggő kérdéseket számos nemzetközi tanácskozáson, fórumon, stb. tárgyalták, így többek között az atomsorompó-szerződés felülvizsgálásával foglalkozó ötévenként sorra kerülő konferenciákon. A felülvizsgáló konferenciáknak témánk szempontjából azért van jelentőségük, mert e konferenciáknak - az atomsorompó-szerződés 8. cikkének 3. bekezdése értelmében - éppen az a céljuk, hogy megvizsgálják hogyan érvényesül a szerződés, s a szerződéskötéskor kitűzött célok megvalósulnak-e.
Az eddig megtartott felülvizsgálati konferenciákon egyébként kivétel nélkül megerősítették az atomsorompó-szerződésben részes valamennyi államnak azt a jogát, hogy nukleáris energiát békés célokra előállítson, fejlesszen stb.
A felülvizsgálati konferenciák határozatai közül érdemes megemlíteni a 2000-ben megtartott hatodik felülvizsgálati konferenciát, amelyen nem csak megerősítették valamennyi szerződő államnak a nukleáris energia békés célokra való előállításához, fejlesztéséhez, hasznosításához való - diszkriminációmentes és szerződés 1-3. cikkei szerinti - jogát, hanem elfogadtak egy határozatot, amelyben a konferencia elismerte, hogy "ez a jog a Szerződés egyik alapvető célját képezi".[40] Ezzel a határozattal pedig valójában a nukleáris energia békés célokra való felhasználásához való jogot az atomsorompó-szerződés alapvető céljai közé emelték. A konferencia megerősítette azt is, hogy "hogy tiszteletben kell tartani minden államnak a nukleáris energia békés célú hasznosításához való jogát, anélkül, hogy veszélyeztetnék a nukleáris energia békés célú hasznosításával kapcsolatos politikáját vagy nemzetközi együttműködési egyezményeit és megállapodásait..." [41]
Az atomsorompó-szerződés 4. cikke körül különösen éles vita alakult ki az ENSZ new york-i székhelyén 2005. májusában megtartott hetedik felülvizsgálati konferencián. Ennek oka elsősorban az volt, hogy két állam, Irán és Észak-Korea nukleáris programját a nemzetközi közösség már évek óta nagy aggodalommal figyelte, miután mindkét állammal kapcsolatban az a gyanú merült fel, hogy nukleáris fegyverek megszerzésére
- 410/411 -
törekszik. Nem utolsó sorban ennek volt a következménye az, hogy a konferencián konszenzussal elfogadott záródokumentum kizárólag csak eljárási kérdésekkel foglalkozott és az atomsorompó-szerződés rendelkezéseinek alkalmazásával kapcsolatban egyetlen érdemi határozat sem született.[42]
Meg kell jegyezni, hogy a két állam "nukleáris politikájának" kommunikációja jelentősen különbözött egymástól. Észak-Korea ugyanis a 2000-es évek elején már nyíltan vállalta, hogy megsérti az atomsorompó-szerződést, s nukleáris fegyverek megszerzésére törekszik, majd felmondta az atomsorompó-szerződést, sőt 2006-ban a világ tudomására hozta, hogy földalatti nukleáris fegyverkísérletet hajtott végre, hivatkozván az ország nukleáris fenyegetettségre. Kétségtelen 2008-ra jelentősen változott Észak-Korea nukleáris politikája, s a nemzetközi elismerés és gazdasági segítség fejében hajlandó lemondani nukleáris fegyver-programjáról. Irán - ellentétben Észak-Koreával - mindig is tagadta, hogy meg nem engedett nukleáris tevékenységet folytat, illetve, hogy nukleáris fegyverekhez szükséges hasadó anyagok előállításán fáradozik; a teheráni kormány számos alkalommal hangsúlyozta, Irán békés célú nukleáris iparát kívánja fejleszteni, s nukleáris tevékenysége összhangban van az atomsorompó-szerződéssel.[43]
A nukleáris energia békés célokra való felhasználása terén való nemzetközi együttműködéssel az atomsorompó-szerződés 4. cikkének 2. bekezdése foglalkozik. E szakasz első mondata úgy szól, hogy
"(2) A Szerződés összes részesei kötelezik magukat, hogy elősegítik a nukleáris energia békés célú felhasználására szolgáló felszerelések, anyagok, tudományos és műszaki információk lehető legszélesebb körű cseréjét és jogukban áll e cserében részt venni. A Szerződés azon részesei, amelyeknek módjukban áll, egyénenként vagy más államok-
- 411/412 -
kal vagy nemzetközi szervezetekkel közösen, szintén tartoznak hozzájárulni a nukleáris energia békés célú felhasználásának továbbfejlesztéséhez, különösen a Szerződésben részes olyan államok területén, amelyek nem rendelkeznek nukleáris fegyverrel, kellő figyelemmel a világ fejlődő területeinek szükségleteire."
Az idézett rendelkezés első mondata szerint tehát egyfelől az atomsorompó-szerződésben részes valamennyi állam köteles megkönnyíteni az információcserét, noha - amint az ismert - sem a szerződés létrejöttének idején, sem pedig napjainkban szó sincs arról, hogy az okmányban részes valamennyi állam birtokában lenne az ehhez szükséges és megfelelő ismereteknek; másfelől pedig biztosítja valamennyi állam számára a nemzetközi információcserében való részvételt.
A bekezdés második mondata a nemzetközi együttműködéssel kapcsolatban már precízebben fogalmaz, miután a nukleáris energia békés célú felhasználásának továbbfejlesztéséhez csak azon szerződő felek tartoznak hozzájárulni "amelyeknek (ez) módjukban áll, .... különösen a Szerződésben részes olyan államok területén, amelyek nem rendelkeznek nukleáris fegyverrel, kellő figyelemmel a világ fejlődő területeinek szükségleteire." Vagyis a nemzetközi együttműködéssel kapcsolatban a szerződés kifejezetten kimondja, hogy az együttműködés során a feleknek figyelembe kell venniük a világ fejlődő régióinak szükségleteit.
Ami a nukleáris energia békés célokra való alkalmazásának előmozdítása terén való nemzetközi együttműködést illeti, a szerződés értelmében az megvalósítható az államok által egyénileg, illetve más államokkal vagy nemzetközi szervezetekkel való együttműködésben. Mindez a szerződésben részes felek számára bizonyos választási lehetőséget biztosít, s a nukleáris energia békés célokra való hasznosítása terén a nemzetközi együttműködés új formáinak kialakítására is lehetőséget teremt.[44]
Az atomsorompó-szerződésnek az információcserére és a nukleáris energia békés célokra való előállítása, hasznosítása stb. terén való kooperációra vonatkozó előírásainak (4. cikk) a békés célokat szolgáló nukleáris robbantásokról szóló rendelkezésekkel (5. cikk) való összehasonlítása azt mutatja, hogy a 4. cikk kevésbé konkrét, mint az 5. cikk.
- 412/413 -
Az atomsorompó-szerződés 4. cikke meglehetősen általánosan fogalmaz, ezzel szemben viszont az 5. cikk rögzíti azokat a legfontosabb feltételeket, amelyek mellett a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok részesedhetnek a békés célú nukleáris robbantásokból származó előnyökből.[45]
Az atomsorompó-szerződés 4. és 5. cikke közötti fentebb említett különbségek egyebek között arra vezethetők vissza, hogy a szerződés megkötésének idején a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok részéről - mint már említettük - nagy áldozatnak tűnt a békés célú nukleáris robbantásokról való lemondás. Annak érdekében, hogy a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államokat megnyugtassák, ezen államoknak a békés célú nukleáris robbantásokból származó előnyökből való részesedésére az atomsorompó-szerződésbe meglehetősen részletes rendelkezéseket iktattak be. A későbbiekben azonban kiderült, hogy a robbantásokkal járó egészségügyi és környezeti ártalmak miatt a békés célú nukleáris robbantások nagyobb kockázattal járnak, mint haszonnal. Éppen ezért a békés célú nukleáris robbantásokban való nemzetközi együttműködésre vonatkozó, az atomsorompó-szerződésben említett megállapodásoknak ma már nincs gyakorlati jelentőségük.[46]
Az 1995-ben megtartott felülvizsgálati és kiterjesztési konferencián az atomsorompó-szerződés 4. cikkének értelmezése kapcsán a nukleáris energia békés célú felhasználásában való nemzetközi együttműködéssel összefüggésben két további előírást fogalmaztak meg. Ezek a következők: egyfelől, a szerződésben részes nukleáris fegyverrel nem rendelkező államokat preferenciális elbánásban kell részesíteni; másfelől pedig elő kell mozdítani a nukleáris területtel összefüggő export-ellenőrzéseket.[47]
- 413/414 -
Annak ellenére, hogy a nukleáris energia békés célú alkalmazása terén való nemzetközi együttműködés - mégpedig mind a bilaterális, mind pedig a nemzetközi szervezetek keretében történő együttműködés - igen kiterjedt, az együttműködéssel összefüggő számos kérdésében igen csak megoszlik a nukleáris fegyverrel rendelkező és az azzal nem rendelkező államok nézete. Több nukleáris fegyverrel nem rendelkező állam különböző alkalmakkor egyes iparilag fejlett államokat, s különösen a nukleáris hatalmakat azzal vádolta, hogy nem tesznek eleget az atomsorompó-szerződés 4. cikkéből eredő kötelezettségeiknek. Sőt, egyes nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok a nukleáris technológiákhoz való hozzáférésük további korlátozásaként fogták fel a nukleáris fegyverrel rendelkező államoknak a nukleáris exportokra vonatkozó azokat a speciális intézkedéseit, amelyekkel a nukleáris fegyverek elterjedésének próbálnak gátat szabni.[48]
Az atomsorompó-szerződés noha részletes rendelkezéseket tartalmaz a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról, valójában csak a nukleáris fegyverekkel és a nukleáris robbanószerkezetekkel kapcsolatos proliferációs veszélyekkel foglalkozik, s nem tér ki olyan egyéb nukleáris tevékenységekre, amelyek szintén nukleáris fegyverek előállításához vezethetnek. Az ebből adódó problémákra nem sokkal a szerződés létrejötte után a szakirodalomban több szerző felhívta a figyelmet,[49] ezeknek azonban nem sok visszhangjuk volt. Napjainkra azonban egyértelműen világossá volt, hogy az urándúsítás és a plutónium előállítása a non-proliferáció szempontjából óriási veszélyeket jelentenek, hiszen ezek révén a nukleáris fegyverek gyártásához szükséges hasadó anyagok nyerhetők. Az atomsorompó-szerződés másik hiányosságaként említhető, hogy a szerződésből hiányoznak a nukleáris anyagok kereskedelmére és a nukleáris technológiák átadására vonatkozó azok a rendelkezések, amelyek garantálják, hogy ezek révén ne kerülhessen sor katonai célú nukleáris programok támogatására.
- 414/415 -
a) Az urándúsítással és plutónium előállításával kapcsolatos problémákra az atomsorompó-szerződés hetedik felülvizsgálati konferenciáján több delegátus is kitért, s a szerződés 4. cikkét az okmány egyik leggyengébb pontjaként említették. Mondván, hogy a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok "elidegeníthetetlen joga" potenciálisan lehetővé teszi ezen államok számára, hogy békés célú nukleáris programjaik ürügyén nukleáris fegyverek előállítására alkalmas létesítményeket helyezzenek üzembe.[50] Az ezekben rejlő proliferációs veszélyek elhárítása érdekében a felülvizsgálati konferencián foglalkoztak azokkal a javaslatokkal, amelyek nemzetközi együttműködéssel képzelték el az urándúsítást és a plutónium újrafeldolgozását, valamint a kiégett fűtőelemek és a nukleáris hulladéktárolók ellenőrzését; vagyis a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozása szempontjából a legfontosabb műveleteket.[51] Ezeket a kezdeményezéseket azonban több nukleáris fegyverrel nem rendelkező állam a nukleáris technológiák hozzáférésével kapcsolatos jogaik további korlátozásaként fogták fel.[52]
Több mint 25 évvel az atomsorompó-szerződés elfogadása után az okmány fentebb említett hiányossága elsősorban Irán nukleáris programja kapcsán került a figyelem előterébe, miután - amint erről majd még szó lesz - több forrás szerint az ország békés célú nukleáris ipara fejlesztésének leple alatt titkos nukleáris programot hajtanak végre, s Irán plutónium és dúsított urán előállítására törekszik.
b) Már az 1970-es években - mind a belső jogokban, mind pedig nemzetközi síkon - létrejöttek bizonyos korlátozások annak érdekében, hogy a nukleáris felszerelésekkel, anyagokkal, stb. való kereskedelem csakis az atomsorompó-szerződéssel összhangban történjen, nehogy ezek révén sor kerülhessen a szerződésben foglaltak kijátszására.[53] Az 1974-ben végrehajtott indiai nukleáris robbantást követően a kérdés még inkább előtérbe került, s az indiai robbantás nyomán megalakításra került az un. Nukleáris Szállítók Csoportja (Nuclear Suppliers Group, a továbbiakban:
- 415/416 -
NSG) azzal a céllal, hogy a nukleáris exportok révén ne kerülhessen sor meg nem engedett nukleáris tevékenységekre.[54]
Az NSG tevékenysége jó néhány évig nem volt különösebben jelentős. Az 1990-es évek elejétől kezdve azonban az NSG egyre aktívabb lett, s a csoport 1992-es Varsóban megtartott ülésén az államok megegyeztek a Guidelines for Transfers of Nuclear-Related Dual-Use Equipment, Material and Related Technology-ban, az un. varsói irányelvekben.[55] Az irányelv kétségtelen nem minősül kötelező nemzetközi jogi szabálynak, miután azonban az irányelvben foglaltakat a NSG államai átültették belső jogukba, így azok alkalmazása kötelező. A varsói irányelv értelmében különleges ellenőrzési szabályok vonatkoznak azokra a nukleáris anyagokra és felszerelésekre, amelyek felhasználhatók mind a jogszerű, mind pedig a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos programokban. A dokumentum mellékletében felsorolták azokat az anyagokat, felszereléseket stb.,[56] amelyeket csak olyan nukleáris fegyverrel nem rendelkező államba exportálhatnak, amely állam egész jelenlegi és jövőbeli nukleáris tevékenysége a NAÜ biztosítéki ellenőrzése alá tartozik. A teljes biztosítéki ellenőrzés alól csak két kivétel lehetséges. Egyfelől, ha az a rendkívüli eset áll fenn, hogy a listán szereplő tétel biztosítéki ellenőrzés alá tartozó létesítmény biztonságos működéséhez szükséges, másfelől pedig, ha a tranzakció 1992. április 3. előtt kötött megállapodás alapján történik.
Ezek az előírások tovább szigorodtak 2001. szeptember 11. után, amikor az Egyesült Államok elnöke felszólította a NSG 40 tagállamát, hogy ne adjanak el urándúsításhoz és újrafeldolgozáshoz szükséges felszereléseket és technológiát olyan államnak, amely nem rendelkezik működésben lévő dúsítóval vagy újra feldolgozó üzemmel. Az amerikai javaslat értelmében tehát ilyen létesítmények, felszerelések, illetve technológia átadása csak olyan állam számára történhet, amely állam 2003. december 1-jén az atomsorompó-szerződés részese volt, és rendelkezik olyan dúsító és újra feldolgozó üzemmel, amelyet véglegesen nem zártak be, továbbá, amelyre kiterjed a NAÜ biztosítéki ellenőrzése. Mindez valójában azt jelenti, hogy a dúsítók és újra feldolgozók kereskedelme a szerződés szerinti öt nukleáris fegyverrel rendelkező állam egymásközti kereskedel-
- 416/417 -
mére, valamint Japánra, a dúsítók esetében pedig Argentínával, Brazíliával, Hollandiával és Németországgal való kereskedelemre korlátozódik.[57]
A nukleáris anyagok, felszerelések exportjával kapcsolatos problémák a legutóbbi időben India vonatkozásában jelentettek gondot.
Mint már említettük, India nem részese az atomsorompó-szerződésnek, s 1974-ben nukleáris robbantást hajtott végre, váltig hangsúlyozva, hogy békés célú nukleáris robbantásról van szó. Ezzel a robbantással azonban India de facto nukleáris fegyverrel rendelkező állammá vált, noha kétségtelen az atomsorompó-szerződés értelmében csak azok az államok minősülnek nukleáris fegyverrel rendelkezőnek, amelyek 1967. január 1-jét megelőzően már végeztek nukleáris robbantást. Mindezzel kapcsolatban az igazi probléma azonban nem az, hogy Indiát névleg az atomsorompó-szerződés alapján melyik kategóriába soroljuk, hanem az, hogy egyfelől van egy elismerten nukleáris fegyverrel rendelkező állam, amely nem részese az atosmorompó-szerződésnek, s ezen állam nukleáris tevékenységének csak egy töredéke tartozik NAÜ biztosítéki ellenőrzése alá;[58] másfelől pedig a nukleáris anyagokkal és felszerelésekkel való kereskedelem szempontjából India nukleáris fegyverrel rendelkező, vagy azzal nem rendelkező államnak minősül-e.
Indiának az atomsorompó-szerződés szerinti helyzete különösen élesen merült fel a legutóbbi években, miután 2005-ben az Egyesült Államok és India között a nukleáris energia békés célú hasznosítására vonatkozó megállapodás jött létre.[59] Ez a megállapodás - amint erre a szakirodalom-
- 417/418 -
ban rámutatnak - radikális változást jelentett az Egyesült Államok non-proliferációs politikájában, hiszen India esetében egy, az atomsorompószerződésben nem részes nukleáris fegyverrel rendelkező államról van szó, amelynek nukleáris tevékenysége mind mostanáig nem tartozott a NAÜ ellenőrzése alá.[60] Éppen ezért a szerződés két szempontból is kifogásolható. Felmerül ugyanis egyfelől az, hogy egy ilyen megállapodás miképpen egyeztethető össze az Egyesült Államok által különböző szerződésekben, s különösen az atomsorompó-szerződésben vállalt non-proliferációs kötelezettségekkel;[61] másfelől pedig, hogy az nem sérti-e a nukleáris anyagok és technológiák kereskedelmére vonatkozó különféle nemzetközi dokumentumokban foglaltakat és az Egyesült Államok, valamint India belső jogi szabályait.[62] Úgy tűnik, hogy az indiai-amerikai megállapodás ellenkezik az Egyesült Államok által a varsói irányelvekben foglaltakkal is, s a megállapodás egy ideig megosztotta a NSG államait, amelyek közül többen ellenezték, hogy feloldják Indiával szemben 34 évvel ezelőtt elrendelt a nukleáris kereskedelemre vonatkozó embargót.[63] 2008. szeptemberére azonban végül is a NSG államai megegyeztek az embargo feloldásában, s az Egyesült Államok kongresszusa ugyanezen év szeptember végén jóváhagyta az Indiával kötött megállapodást.[64]
Az indiai nukleáris exportokkal kapcsolatos problémák megoldása érdekében 2007. novemberétől a NAÜ és India között tárgyalások kezdődtek, amelyeknek eredményeképpen 2008. nyarára létrejött egy ún. "biztonsági ernyő" egyezmény,[65] amely 2009-től kerül majd alkalmazásra - feltéve, hogy indiai részről megtörténik az okmány ratifikálása - és ennek
- 418/419 -
alapján 2014-ig további 14 db indiai nukleáris létesítmény kerül a NAÜ biztosítéki ellenőrzése alá.[66]
Az iráni nukleáris programmal kapcsolatos problémák igazából 2002-ben jelentkeztek, amikor napvilágra került, hogy Irán Teherántól délre két be nem jelentett nukleáris fűtőanyag üzemet épít.[67] Ettől kezdve a NAÜ arra törekedett, hogy mindenekelőtt a biztosítéki egyezmények adta keretek között fényt derítsen Irán urándúsítási és nehézvíz programjára.[68] Teherán azonban nem volt hajlandó együttműködni az Ügynökséggel, és a szervezet számára az iráni nukleáris program sem akkor, sem később nem volt átlátható.[69] Iránnal kapcsolatban hosszú évek óta az a gond, hogy egyfelől nem tisztázott az országban működnek-e vagy sem titkos nukleáris létesítmények, másfelől pedig a bejelentett nukleáris létesítményekben nem folytatnak-e az atomsorompó-szerződés által tiltott tevékenységeket.
Az iráni nukleáris programmal összefüggő problémák megoldására irányuló nemzetközi erőfeszítések évek óta tartanak, s alapvetően két
- 419/420 -
"főszálon" futnak. Az egyik szál a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség-Biztonsági Tanács vonal, amely Iránnak az atomsorompó-szerződés alapján fennálló kötelezettségein és a NAÜ biztosítéki rendszerén alapszik, s - miután Irán nem tesz eleget az Ügynökség felhívásainak - folytatódik a Biztonsági Tanács előtt és a Tanács által elrendelt szankciókhoz vezet. A másik vonulat azokhoz a diplomáciai erőfeszítésekhez kapcsolódik, amelyeknek kiindulópontját 2003-ban három EU tagállam (az Egyesült Királyság, Franciaország, és Németország, az un. EU3) által Iránnal kezdeményezett tárgyalások képezték;[70] e megbeszélésekbe 2006-tól bekapcsolódott az Egyesült Államok, Kína és Oroszország, s a tárgyalásokon aktívan vesz részt az EU közös külügyi és biztonságpolitikai főképviselője.
Mint már említettük, a NAÜ évek óta foglalkozik az iráni nukleáris programmal, s a szervezet Közgyűlése és Kormányzó Tanácsa e tárgyban számos határozatot hozott. Irán azonban a Kormányzó Tanács határozataiban foglaltakat nem hajtotta végre, s folytatta az urándúsítást,[71] aminek az volt a következménye, hogy végül 2006. február 4-én a Kormányzó Tanács úgy döntött, hogy az "iráni nukleáris dossziéval" a Biztonsági Tanácshoz fordul.[72] Az Ügynökség Kormányzó Tanácsa 2006/27 sz. határozatában hangsúlyozta: "több mint 3 évi erőfeszítéssel sem sikerült fényt deríteni Irán nukleáris programjának valamennyi vonatkozására, az információikban meglévő hézagok továbbra is aggodalomra adnak okot, és az Ügynökség képtelen bizonyosságot szerezni arról, hogy Iránban nem kerül sor be nem jelentett nukleáris tevékenységekre."
A Biztonsági Tanács ugyanezen év július 31-én elfogadta 1696(2006) sz. Irán nukleáris programjával foglalkozó határozatát.[73] Ebben a Tanács felkérte a teheráni kormányt, hogy hagyjon fel minden urándúsítási és újra feldolgozási tevékenységgel, beleértve a kutatást és fejlesztést, s erre
- 420/421 -
egy hónap határidőt adott. A határozatban világossá tették, amennyiben Teherán nem tesz eleget a Tanács felhívásának, úgy számíthat az Alapokmány 41. cikke szerinti intézkedésekre, vagyis arra, hogy az országgal szemben szankciók alkalmazására kerül sor. Miután Irán a fentebb említett, 1696. sz. biztonsági tanácsi határozatot nem hajtotta végre 2006. december 23-án a Tanács egyhangú szavazással meghozta 1737(2006) sz. határozatát, amelyben Iránnal szemben szankciókat rendelt el. Ezek a szankciók előírják a nukleáris anyagok exportjának és importjának a tilalmát, továbbá azon magánszemélyek és társaságok pénzügyi követeléseinek a befagyasztását,[74] amelyek támogatják Iránnak a proliferáció szempontjából fontos nukleáris tevékenységét, illetve a nukleáris fegyverek hordózó rendszereinek a fejlesztését. Az előzőekben említett biztonsági tanácsi határozatoknak azonban nem sok foganatja lett, így a Tanács 2007. március 25-i 1747. sz. határozatában ismét szankciók elrendeléséről döntött; egyebek között Irán vonatkozásában fegyverszállítási tilalmat rendelt el, s kiterjesztette a követelések befagyasztását. A Biztonsági Tanács 1737. és 1747. sz. határozatai a testületnek azon ritka döntései közé tartoznak, amikor szankciók alkalmazását egyhangú határozattal szavazták meg, ami mindenekelőtt a helyzet súlyosságát és Irán titkos nukleáris programjában rejlő proliferációs veszélyeket jelzi. Miután Irán elutasította urándúsítási programjának a felfüggesztését a Biztonsági Tanács 2008. március 3-án kelt 1803. sz. határozatában - immár újabb körben - Iránnal szembeni szankciókról határozott. A Tanács ebben a határozatában világosan rámutatott arra, Irán nem bizonyította be, hogy teljes egészében felfüggesztette volna urándúsítási tevékenységét és nehézvíz-projektjét, nem tesz eleget a NAÜ Kormányzó Tanácsa által előírtaknak, s nem hajtja végre a Biztonsági Tanács - fentebb már említett - határozataiban foglaltakat.[75]
Az iráni nukleáris problémák megoldására irányuló diplomáciai tárgyalások - mint már említettük - kisebb-nagyobb megszakításokkal immár öt éve folynak, s azokon egyrészről Irán, másrészről pedig hat állam (az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Kína, Németország, és Oroszország), valamint az EU közös külügyi és biztonságpolitikai főképviselője vesz részt. A megbeszélések legfőbb célja annak elérése,
- 421/422 -
hogy Irán teljes egészében hagyjon fel urándúsítási programjával. A "hatok" 2006. júniusában Iránnak javaslatot nyújtottak át egy hosszú távú átfogó megállapodásról, amely lehetővé tette volna Iránnal a kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatok fejlesztését és a nemzetközi bizalom megerősítését Irán nukleáris programjának kizárólagos békés jellegét illetően.[76] A javaslatra a válasz az volt, hogy Iránban semmiféle tiltott tevékenységet nem végeznek, s egyébként is az ország az atomsorompó-szerződés 4. cikke által biztosított, a nukleáris energia békés célú hasznosításával kapcsolatos jogaival él, amikor békés célú nukleáris iparát fejleszti.[77] A helyzet rendezése irányába némi előrelépést jelentenek a 2008. év nyarán történt események, amelyek közül kiemelést érdemel egyfelől Iránnak a NAÜ-höz június 16-án eljuttatott jegyzéke, amelyben a teheráni kormány kifejezte készségét 6 hónapon belül konstruktív tárgyalások folytatására,[78] másfelől pedig a "hatok" által - az EU közös külpolitikai és biztonságpolitikai főmegbízottjának támogatásával - összeállított 2008. június 25-i jegyzék, amely igen részletes javaslatokat tartalmaz az Iránnal való politikai, gazdasági és a regionális biztonság terén való együttműködés különböző területeit illetően, az ezekről való tárgyalások feltételéül szabva azonban azt, hogy Irán a Biztonsági Tanács 1803. sz. határozatában foglaltaknak megfelelően felhagy urándúsítási és plutónium újrafeldolgozási tevékenységével.[79]
Észak-Korea nukleáris programjával kapcsolatos gondok azt követően kerültek felszínre,[80] hogy az ország 1985-ben csatlakozott az atomsorompó-
- 422/423 -
szerződéshez, s a NAÜ-vel megkötött az atomsorompó-szerződés szerinti biztosítéki egyezménye 1992-ben lépett hatályba.[81]
A biztosítéki egyezmény alapján Észak-Korea által a NAÜ-vel közölt adatok és az Ügynökség rendelkezésére álló információk között már a kezdet-kezdetén ellentmondások voltak, s az Ügynökség szerint az ország be nem jelentett plutóniummal rendelkezett. A helyzet tisztázása érdekében az Ügynökség Észak-Koreától további adatokat kért, illetve helyszíni ellenőrzéseket kezdeményezett, Észak-Korea azonban ezeket elutasította, sőt, 1993. márciusában a világ közvéleményének tudomására hozta, hogy kilép az atomsorompó-szerződésből.[82] Észak-Korea és az Egyesült Államok közötti tárgyalások eredményeképpen azonban - a 90 napos felmondási idő letelte előtt egy nappal - Észak-Korea bejelentette, hogy egy oldalúan felfüggeszti az atomsorompó-szerződés felmondásának végrehajtását, "mindaddig amíg a végrehajtást nem tartja szükségesnek."[83]
Miután az ország a NAÜ ellenőrzései elé továbbra is akadályokat gördített - ami a biztosítéki egyezmény megsértését jelenti - Észak-Korea ügyével mind a NAÜ Kormányzó Tanácsa, mind pedig annak jelentése alapján a Biztonsági Tanács is foglalkozott. A helyzetet tovább bonyolította, hogy Észak-Korea 1994. június 13-én kilépett a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségből, amelynek 20 éve volt tagja. E lépés következtében kétségtelen az Ügynökség és Észak-Korea közötti kapcsolatok bizonyos vonatkozásban megszakadtak, ugyanakkor azonban a szervezetből való lépése nem érintette Észak-Koreának az atomsorompó-szerződés szerinti és ezen szerződés alapján megkötött biztosítéki egyezmény alapján fennálló kötelezettségeit.
1994. őszén az észak-koreai nukleáris krízis valamelyest megoldódni látszott, amennyiben 1994. október 21-én Genfben az Egyesült Államok
- 423/424 -
és Észak-Korea között létrejött egy keret megállapodás (un. Agreed Framework) arról,[84] hogy az Egyesült Államok két könnyű-vizes reaktort épít Észak-Koreában,[85] annak fejében, hogy Észak-Korea nem építi tovább a Jongpon-i nukleáris kutató centrumát, s felhagy nukleáris fegyver-programjával.[86]
Mindezek ellenére a következő években is folytatódtak Észak-Korea és a NAÜ közötti az ellenőrzéssel összefüggő viták. Az észak-koreai nukleáris programmal kapcsolatos legnagyobb probléma az volt, hogy a NAÜ-nek valójában soha sem volt módja arra, hogy Észak-Korea nukleáris tevékenységéről átfogó képet kapjon, kétséget kizáróan meggyőződjön arról, hogy az ország nukleáris ipara békés célokat szolgál, s - mint már említettük - a NAÜ-nek 1993 óta az volt az álláspontja, hogy Észak-Korea nem tesz eleget a biztosítéki egyezményben foglaltaknak. A NAÜ gyanúját erősítették az Észak-Koreában végrehajtott titkos urándúsítási programok, az 1994-es amerikai-észak-koreai keret megállapodás be nem tartása, valamint az Ügynökség ellenőreinek az országból való kiutasítása.
2002-ben Észak-Korea már nyíltan elismerte, hogy nukleáris fegyverek céljaira urándúsítási programot hajt végre. Ez nemcsak az atomsorompó-szerződést és a biztosítéki egyezményt sértette, hanem más nemzetközi szerződések is, így egyebek között a Koreai félsziget denuklearizációjáról szóló észak- és dél-koreai közös nyilatkozatot.[87]
- 424/425 -
Észak-Korea ezt követően semmiképpen nem volt hajlandó együttműködni a NAÜ-vel, s eleget tenni a biztosítéki egyezményben foglaltaknak; sőt bejelentette, hogy 2003. január 11-i hatállyal magára nézve felmondja az atomsorompó-szerződést.[88]
Az észak-koreai nukleáris fegyver programmal kapcsolatos biztonsági problémák megoldása végett 2003. augusztusától hatoldalú tárgyalások kezdődtek, amelyeken a két Korea képviselői mellett, az Egyesült Államok, Oroszország, a Kínai Népköztársaság és Japán vett részt.[89] A tárgyalások több fordulóban zajlottak, s nem egyszer a megbeszélések végleges megszakadásának veszélye állt fenn. Így pl. amikor 2005. februárjában Észak-Korea bejelentette, hogy rendelkezik nukleáris fegyverrel, s egyúttal határozatlan időre felfüggesztette a hatoldalú tárgyalásokon való részvételét. A megbeszélések azonban végül is eredményt hoztak, amennyiben 2005. szeptemberében létrejött egy un. Közös Nyilatkozat, amelyben Észak-Korea - miután az országban iszonyú szegénység és éhínség uralkodott - élelmiszersegélyért és energiahordozókért, elvileg vállalta, hogy felhagy nukleáris programjával, visszatér az atomsorompó-szerződéshez és vállalja a NAÜ biztosítéki rendszerének alkalmazását. Mindezek ellenére 2006. október 9-én Észak-Korea a világ közvéleményének tudomására hozta, hogy földalatti kísérleti nukleáris robbantást hajtott végre,[90] ami értelemszerűen ismét a tárgyalások megszakadását eredményezte.
A tárgyalások újrafelvételére azonban - az Észak-Koreára gyakorolt pekingi nyomásnak köszönhetően - 2007. februárjában mégis sor került, s 2007. február 13-án Pekingben egy megállapodás született, amelyben Észak-Korea gazdasági, energetikai és humanitárius segítség fejében vál-
- 425/426 -
lalta, hogy leállítja katonai célú nukleáris programját, s a hírhedt Jongpon-i nukleáris centrum végleges és visszafordíthatatlan leszerelése a NAÜ ellenőrzése mellett fog végbe menni.[91] Úgy tűnik, hogy a fentebb említett megállapodásban foglaltakat Észak-Korea csak néhány hónapig tartotta tiszteletben, s 2008. szeptember 24-én kérte a NAÜ-t, hogy a Jongpon-i centrumról távolítsák el az Ügynökség pecsétjét, bejelentve továbbá, hogy a létesítményben folytatni fogják az újrafeldolgozást és ettől kezdődően a szervezet ellenőreinek nincs hozzáférése a létesítményhez. Nem sokkal ezután, október 13-án bejelentették, hogy az Ügynökség ellenőrei mégis jelen lehetnek, amikor a kísérleti reaktort újra üzembe helyezik.
Az atomsorompó-szerződés a 20. század közepének egyik legjelentősebb nemzetközi szerződése, amely az elmúlt közel négy évtized alatt jelentős mértékben hozzájárult a nukleáris leszerelés előmozdításához. A szerződés jelentőségének hangsúlyozása mellett nem hallgathatók el az okmány, illetve a szerződés által létrehozott rendszer bizonyos gyenge pontjai, amelyek közül sokan a szerződés diszkriminációs jellegét, az okmány felmondására vonatkozó "laza" szabályokat, a teljes nukleáris leszereléssel kapcsolatos kötelezettségekkel összefüggő pontatlanságot, stb. említik.
Az atomsorompó-szerződés egész struktúrájával és rendelkezéseivel a nemzetközi közösség államait két csoportra osztotta; mégpedig azokra, amelyek a szerződés megkötésének idején rendelkeztek nukleáris fegyverekkel és azokra, amelyek ilyenekkel nem rendelkeztek. A szerződésben részes államok jogai és kötelezettségei valójában ahhoz igazodnak, hogy a fentebb említett két csoport közül melyikhez tartoznak, s a szerződés megsértésének legsúlyosabb esete az, mikor egy állam az atomsorompó-szerződés szerinti státusának a megváltoztatására törekszik, azzal, hogy megpróbál szert tenni nukleáris fegyverekre, vagy egyéb nukleáris robbanószerkezetekre.
Az atomsorompó-szerződés értelmében a nukleáris energia békés célokra való kutatása, előállítása és hasznosítása "elidegeníthetetlen jog." E jog gyakorlásának azonban összhangban kell lennie a nukleáris fegyverrel
- 426/427 -
nem rendelkező államoknak a szerződésben vállalt azon alapvető kötelezettségével, hogy semmilyen formában se tegyenek szert nukleáris fegyverekre vagy más nukleáris robbanó szerkezetekre, s békés célú nukleáris programjaik leple alatt nem folytathatnak meg nem engedett nukleáris tevékenységeket.
Az atomsorompó-szerződés létrejöttének 40. évfordulója, majd két év múlva a szerződés hatálybalépésének négy évtizedes dátuma, illetve a soron következő felülvizsgálati konferencia jó alkalom lehet arra, [92] hogy a nemzetközi közösség államai megerősítsék a non-proliferációs rendszert, esetleg egy, a szerződéshez csatolt jegyzőkönyv formájában. Egy ilyen dokumentum elfogadását mindenekelőtt az teszi szükségessé, hogy napjainkban a nukleáris fegyverek elterjedésének újabb veszélyei jelentkeznek.
A nemzetközi közösség államai, ha komolyan veszik a nukleáris fegyverek elterjedése megakadályozásának ügyét, akkor minden erejükkel segíteniük kell a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államokat békés célú nukleáris programjaik megvalósításában. Hiszen egyértelmű, hogy a nukleáris energia békés célú hasznosítása terén való - kellő garanciákkal körülbástyázott - nemzetközi együttműködés a non-proliferáció szempontjából különös jelentőséggel bír.
* * *
by Vanda Lamm
Since 1968, the adoption of the Treaty on the Non-proliferation of nuclear weapons (NPT) mankind had achieved considerable success in the prevention of nuclear weapons' proliferation. Nevertheless, while noting the results of the NPT and the verification system established under that instrument, one cannot remain silent about the fact that ever since its adoption the Treaty has received several criticisms partly for its deficiencies, partly for non-compliance with some of its provisions.
By its structure and provisions the NPT has divided the international community of States into two groups, distinguishing those possessing and those not possessing
- 427/428 -
nuclear weapons at the time the Treaty was concluded. In effect, the rights and duties of the Contracting Parties to the NPT are tailored to the group to which they belong, and the gravest case of Treaty violation is that in which a State seeks to change its status as defined in the NPT, notably by trying to manufacture or control of nuclear weapons.
Under the NPT, research in, production and application of nuclear energy for peaceful purposes are "inalienable rights", but their exercise should be in keeping with the basic obligation of non-nuclear-weapon States under the Treaty not to acquire in any form nuclear weapons and not to carry out unauthorized nuclear activities under the guise of their peaceful nuclear programmes.
This article argues that the 40th anniversary of the NPT and the next Review Conference of the Treaty to be held in 2010 will afford a good opportunity to strengthen the non-proliferation regime, perhaps in the form of a protocol annexed to the NPT. Adoption of such a document is necessitated by the fact that there are new dangers of nuclear weapon proliferation coming into view in our days.■
- 428 -
JEGYZETEK
[1] A szerződés ünnepélyes aláírására 1968. július 1-jén egyidejűleg került sor Londonban, Moszkvában és Washingtonban, az okmány 1970. március 5-én lépett hatályba. Magyarországon kihirdetve az 1970. évi 12. tvr. által.
A szerződésnek napjainkra könyvtárnyi irodalma van. Ezek közül ld. különösen WILLRICH, M.: Non-Proliferation Treaty: Framework for Nuclear Arms Control. The Michie Company, Charlottesville (Virginia),1969. FISCHER, G.: The Non-Proliferation of Nuclear Weapons. Europa Publications, London, 1971.; The Nuclear Non-Proliferation Treaty (ed. Ian Bellany, Coit D. Blacker and Joseph Gallacher). Frank Cass, and Co. Ltd., London, 1985. DELCOIGNE, G.-RUBINSTEIN, G.: Non-proliferation des armes nucléaires. Editions de l'Institut de Sociologie, Université Libre de Bruxelles. Bruxelles, 1970.
[2] A szakirodalomban különbséget tesznek a nukleáris fegyvereknek vertikális és horizontális elterjedése között. Vertikális elterjedés alatt a nukleáris fegyvereknek az ilyen fegyverrel rendelkező államok körében való mennyiségi és minőségi növekedését értik. Horizontális elterjedés viszont az jelenti, hogy a nukleáris fegyverek olyan államok kezébe kerülnek, amelyek eddig még ilyen fegyverekkel nem rendelkeztek. Georges Fischer szerint a horizontális elterjedésre a helyes terminológia valójában a non-dissemination, amely helyett azonban a proliferation lett használatos.
Cf. FISCHER: i. m. 20-21.
[3] Az atomsorompó-szerződés a nukleáris fegyverrel rendelkező államok fogalmát úgy közelíti meg, hogy 9. cikkének 3. bekezdésében rögzíti: "nukleáris fegyverrel rendelkező állam az, amely 1967. január 1-jét megelőzően nukleáris fegyvert vagy nukleáris robbanó szerkezetet előállított és felrobbantott;" az összes többi állam pedig nukleáris fegyerrel nem rendelkezőnek minősül.
[4] Ld. ezzel kapcsolatban az atomsorompó-szerződés 1. és 2. cikkét.
[5] Vö. TIMERBAEV, R.: What next for the NPT? Facing the Moment of Thruth. IAEA Bulletin, vol. 46. (2005) No. 2. 4.
A Szovjetunió felbomlása is növelte a nukleáris fegyverek elterjedésének veszélyét. A Szovjetunió megszűnésekor Kazahsztán területén 1410 nukleáris robbanófej maradt. 1994-ben azonban Kazahsztán csatlakozott az atomsorompó-szerződéshez, s 1995 áprilisáig az utolsó nukleáris robbanófejet is átadta Oroszországnak.
[6] Mindkét állam 1998. májusában 5-5 kísérleti robbantásból álló robbantás-sorozatot hajtott végre, majd pedig mindkét kormány bejelentette, hogy a további robbantásokra önkéntes moratóriumot vállal.
Az indiai és a pakisztáni kísérleti robbantásokkal kapcsolatban ld. KILE, S. N.: Nuclear arms control and non-proliferation. In: SIPRI Yearbook 1999. Armement,. Disarmament and International Security. Oxford University Press, Oxford, 1999. 520-522.
[7] Ilyen államként szokták emlegetni Iránt, Irakot és Líbiát.
[8] India 70-120, Pakisztán 30-80, Észak-Korea 1-10, Izrael pedig 75-200 nukleáris robbanófejjel rendelkezik. Vö. www.uspw.org
Ismert olyan álláspont miszerint, ha nem lenne az atomsorompó-szerződés, akkor a fentebb említett kilenc állam mellett ma már Argentína, Ausztrália, Belorusszia, Brazília, Dél-Afrika, Dél-Korea, Egyiptom, Hollandia, Indonézia, Japán, a volt Jugoszlávia, Kanada, Kazahsztán, Németország, Norvégia, Románia, Spanyolország, Svédország, Svájc, Tajvan és Ukrajna is rendelkezne nukleáris fegyverrel.
Vö. BUNN, G.: The World's Non-Proliferation Regime in Time. IAEA Bulletin, 2005. vol. 46. No. 2. 8.
[9] Dél-Afrika 1991-ben csatlakozott az atomsorompó-szerződéshez, s 1992. év végig a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség az országban 75 helyen tartott helyszíni ellenőrzést, köztük egy leszerelt urándúsító üzemben és egy sivatagi térségben, ahol korábban nukleáris kísérleteket végeztek.
[10] Ld. az atomsorompó-szerződést felülvizsgáló és kiterjesztő ötödik konferencián elfogadott 3. határozatot. United Nations Disarmament Yearbook, 1995. 27-28.
A felülvizsgálati konferenciákról maga az atomsorompó-szerződés rendelkezik 8. cikkének 3. bekezdésében. E szerint a szerződés hatálybalépésétől számított 5 év elteltével konferencián vizsgálják meg, hogyan érvényesül a szerződés és rendelkezései megvalósulnak-e. Ezt követően 5 éves időközönként a szerződés részeseinek többsége kérheti további ilyen konferenciák összehívását. Ennek alapján felülvizsgálati konferenciát tartottak 1975-ben, 1980-ban, 1985-ben, 1990-ben, 1995-ben, 2000-ben és 2005-ben.
A szerződés meghosszabbításával a 10 cikk 2. bekezdése foglalkozik, s rögzíti, hogy huszonöt évvel a szerződés hatálybalépése után konferencián döntenek arról, hogy az atomsorompó-szerződés meghatározatlan időre továbbra is hatályba maradjon-e, vagy pedig hatályát további meghatározott időszakra, vagy időszakokra meghosszabbítsák.
Az 1995-ös felülvizsgálati és meghosszabbítási konferenciával kapcsolatban ld. SIMPSON, J.: The nuclear non-proliferation regime after the NPT Review and Extension Conference. In: SIPRI Yearbook 1996. Armements, Disarmament and International Security., Oxford University Press, Oxford, 1996. 561-573.
[11] Az atomsorompó-szerződés 3. cikke értelmében a szerződésben részes nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok által vállalt kötelezettségek betartását a NAÜ ún. biztosítéki rendszerének alkalmazásával ellenőrzi.
A 3. cikke 1. bek. alapján a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok valamennyi békés célú nukleáris tevékenységüket kötelesek a NAÜ biztosítéki ellenőrzése alá helyezni.
A nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok által az atomsorompó-szerződésben vállalt kötelezettségek ellenőrzését a NAÜ ún. biztosítéki ellenőrzésének alkalmazásával látja el. Ezzel kapcsolatban ld. COOLEY, J. N.: International Atomic Energy Agency Safeguards under the Treaty on the Non-Proliferation of Nuclear Weapons: Challenges in Implementation. In: Verifying Treaty Compliance (eds.: Avenhaus, R.-Kyriakopoulos, N.-Richard, M.-Stein, G.). Springer, Berlin-Heidelberg, 2006. 61-76.
[12] Az 1990-es évekre szükségessé vált a NAÜ biztosítéki ellenőrzési rendszerének a felülvizsgálata. A biztosítéki rendszer megerősítése és hatékonyabbá tétele érdekében 1997-ben az Ügynökség elkészített egy, a biztosítéki egyezményekkel kapcsolatos kiegészítő mintajegyzőkönyvet (ld. IAEA INFCIRC/540). E jegyzőkönyv értelmében az államoknak nukleáris tevékenységükről az Ügynökség részére a korábbiaknál teljesebb adatokat kell szolgáltatniuk, bővítették továbbá az Ügynökség ellenőreinek jogosítványait, s növelték a nukleáris létesítményekhez való hozzáférhetőségükkel kapcsolatos jogaikat.
A mintajegyzőkönyvvel kapcsolatban ld. PRIEST, J.-ROCKWOOD, L.: Protocols for Strengthened Safeguards: Progress and Prospects. IAEA Bulletin, vol. 41. (1999) No. 4. 14-23.
[13] Cf. Legality of the Threat or Use of Nuclear Weapons. Advisory Opinion, 8 July 1996. I.C.J. Reports, 1996.
[14] Vö. MATHESON, M. J.: The Opinions of the International Court of Justice on the Threat or Use of Nuclear Weapons. American Journal of International Law, 1997. 434.
[15] FALK, R. A.: Nuclear Weapons, International Law and the World Court: A Historic Encounter. American Journal of International Law, 1997. 75.
[16] Ezek közül megemelíthető az 1972-ben és 1979-ben létrejött hadászati fegyverkorlátozási szerződés, közismert nevén a SALT I. és SALT II., amelyek a két állam közötti nukleáris "egyensúly" helyreállítása érdekében korlátozták a felek által telepíthető nukleáris hadászati hordozórendszerek számát. Ide sorolható még a rakétaelhárító védelmi rendszereket korlátozó szerződés (ABM szerződés), valamint a közepes hatótávolságú atomfegyverekre vonatkozó szerződés. 1990-ben és 1993-ban kötötték meg a hadászati támadófegyverek csökkentéséről szóló két szerződést - START I. és START II. - az utóbbi azonban soha sem lépett hatályba.
[17] A szovjet-amerikai megállapodásokkal kapcsolatban ld. SMITH, S.: US-Soviet Strategic Nuclear Arms Control: From SALT to START to Stop. In: The Nuclear Non-Proliferation Treaty. i. m. 49-74.
[18] Vö. KILE, S. N.-FECHENKO, V.-KRISTENSEN, H. M.: World nuclear forces, 2006. In: SIPRI Yearbook 2006. Armement,. Disarmament and International Security. University Press, Oxford, 2006. 644.
[19] Latin-Amerika nukleáris fegyvermentesítéséről szóló Tlatelolco-i szerződést 1967-ben kötötték, s az 1969-ben lépett hatályba. A szerződéshez két Pótjegyzőkönyv tartozik. Az I. Pótjegyzőkönyv a szerződés hatálya alá tartozó azokkal a területekkel foglalkozik, amelyekért de jure vagy de facto kontinensen kívüli államok tartoznak felelősséggel. A II. Pótjegyzőkönyvben a nukleáris fegyverrel rendelkező államok ismerik el Latin-Amerika denuklearizált státusát, és kötelezik magukat a földrész nukleáris fegyvermentességének a tiszteletben tartására. II. Pótjegyzőkönyvet mind az öt nukleáris fegyverrel rendelkező állam aláírta és ratifikálta.
[20] A Rarotonga szerződés 1985-ben jött létre és 1986-ban lépett hatályba. Az okmányhoz a térség 13 állama csatlakozott. A szerződéshez 3 jegyzőkönyv tartozik. Az I. Jegyzőkönyvben mindazon térségen kívüli államok, amelyeknek joghatósága alá tartozó területek találhatók a nukleáris fegyvermentes övezetben, vállalják a szerződés rendelkezéseinek e területekre való alkalmazását. A II. Jegyzőkönyvben az öt nukleáris fegyverrel rendelkező állam kötelezi magát, hogy a szerződésben részes államokkal szemben nem alkalmaz nukleáris fegyvereket, s őket ilyenekkel nem fenyegeti. A III. Jegyzőkönyv értelmében az öt nukleáris hatalom tartózkodik a szerződés által érintett térségben nukleáris kísérletek végrehajtásától. Franciaország és az Egyesült Királyság mind a három Jegyzőkönyvet, Oroszország és Kína a II. és a III. Jegyzőkönyvet ratifikálta, az Egyesült Államok mind ez idáig egyik jegyzőkönyvet sem erősítette meg.
[21] A Bangkok-i szerződést 1995-ben írták alá és az 1997-ben lépett hatályba. Az okmánynak 10 ázsiai állam részese. A szerződéshez csatoltak egy jegyzőkönyvet, amelyben a nukleáris hatalmak vállalják, hogy tiszteletben tartják a térség nukleáris fegyvermentességét. A jegyzőkönyvet eddig egyetlen nukleáris hatalom sem ratifikálta, nem utolsósorban azért, mert a szerződés a nukleáris fegyvermentességet a térségbeli államok kizárólagos gazdasági övezetére - vagyis a partjaiktól számított 200 tengeri mérföldes övezetre - is kiterjeszti.
[22] A Palindaba-i szerződést 1996-ben írták alá Kairóban. A szerződés azonban még nem lépett hatályba, miután eddig 26 állam ratifikálta, a hatályba lépéshez viszont 28 állam megerősítő okiratának letétele szükséges.
[23] A szerződéssel kapcsolatban ld. SULYOK G.: Az Átfogó Atomcsend Szerződés. Állam- és Jogtudomány, XXXIX/1-2. (1998).
[24] Az átfogó atomcsend szerződés a XIV. cikk értelmében 180 nappal azt követően fog hatályba lépni, hogy az okmány 2. sz. Mellékletében felsorolt 44 állam aláírta és ratifikálta a szerződést. Az említett 44 állam közöl 2008. február 1-jéig 35 állam ratifikálta a szerződést.
[25] Ezek közül megemlíthető India, Pakisztán, Izrael, Észak-Korea, a hatálybelépés szempontjából "hiányzók" között van még Egyiptom, Indonézia és Irán.
[26] A szerződés diszkriminatív jellegére való hivatkozással nem csatlakozott az okmányhoz India.
[27] Vö. SIMPSON, J.: The Non-Proliferation Treaty at its Half-life. In: The Nuclear Non-Proliferation Treaty. i. m. 6.
[28] Ibid.
[29] E szakasz értelmében
"A Szerződésben részes, nukleáris fegyverrel nem rendelkező valamennyi állam kötelezi magát, hogy elfogadja az abban az egyezményben megállapított biztosítékokat, amelyet majd a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel tárgyalnak meg és írnak alá a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség Alapokmányának és biztosítéki rendszerének megfelelően kizárólag a végből, hogy ellenőrizzék a kérdéses állam által a jelen Szerződésnek megfelelően vállalt kötelezettségek teljesítését annak megakadályozására, hogy a nukleáris energia békés célú felhasználását átirányítsák nukleáris fegyverek vagy más nukleáris robbanó szerkezetek előállítására."
[30] GOLDBLAT, J.: Arms Control. A Guide to Negotiations and Agreements. PRIO (International Peace and Research Institute)-SAGE Publications Ltd., Oslo, 1994. 82.
[31] Észak-Korea 1993. márciusában bejelentette, hogy kilép az atomsorompó-szerződésből, majd pedig ugyanezen év júniusában a kilépés végrehajtását felfüggesztette. 2003. január 11-i hatállyal azonban végképp felmondta az atomsorompó-szerződést. Észak-Korea ügyére a későbbiekben még visszatérünk
[32] Vö. Legality of the Threat or Use of Nuclear Weapons. Advisory Opinion, 8 July 1996. I.C.J. Reports, 1996. 263. A tanácsadó véleménnyel kapcsolatban ld. MATHESON: i. m. 417-435.
[33] Vö. az atomsorompó-szerződés 10. cikkének 2. bekezdésével.
[34] Vö. AUST, A.: Modern Treaty Law and Practice. Cambridge University Press, 2002. 234.
[35] Érdemes megemlíteni, hogy az 1965-ös és 1966-os amerikai és orosz tervezetek nem szóltak a nukleáris energia békés célú hasznosításáról.
[36] A 4. cikk létrejöttével kapcsolatban ld. GUMMETT, Ph.: Changes in the Political and Technical Environments of Article IV. In: The Nuclear Non-Proliferation Treaty. i. m. 25-32.
[37] A Preambulum kimondja, hogy
"Az e Szerződésben résztvevő államok
Meggyőződve arról, hogy ... e Szerződés minden részese jogosult részt venni a tudományos információk lehető legszélesebb körű cseréjében és egyenként vagy más államokkal együttműködve hozzájárulni az atomenergia békés célú felhasználásának további fejlesztéséhez."
A 4. cikk a következőképpen szól:
"(1) E szerződés egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, hogy az sérti a Szerződés részeseinek elidegeníthetetlen jogát arra, hogy megkülönböztetés nélkül és e Szerződés 1. és 2. cikkével összhangban fejlesszék a nukleáris energia békés célú kutatását, termelését és felhasználását.
(2) A Szerződés összes részesei kötelezik magukat, hogy elősegítik a nukleáris energia békés célú felhasználására szolgáló felszerelések, anyagok, tudományos és műszaki információk lehető legszélesebb körű cseréjét és jogukban áll e cserében részt venni. A Szerződés azon részesei, amelyeknek módjukban áll, egyénenként vagy más államokkal vagy nemzetközi szervezetekkel közösen, szintén tartoznak hozzájárulni a nukleáris energia békés célú felhasználásának továbbfejlesztéséhez, különösen a Szerződésben részes olyan államok területén, amelyek nem rendelkeznek nukleáris fegyverrel, kellő figyelemmel a világ fejlődő területeinek szükségleteire."
[38] A Preambulum 6. pontja értelmében
"Megerősítve azt az alapelvet, hogy a nukleáris technológia békés alkalmazásának előnyei - beleértve mindennemű technológiai mellékterméket, amelyhez a nukleáris fegyverekkel rendelkező államok a nukleáris robbanó szerkezetek fejlesztése révén juthatnak - békés célokra hozzáférhetők legyenek a Szerződés valamennyi részese számára, akár rendelkezik nukleáris fegyverrel, akár nem;"
Az 5. cikk a következőképpen szól:
"A Szerződés minden egyes részese kötelezi magát, megfelelő intézkedések megtételére annak biztosítása érdekében, hogy a nukleáris robbantások bármilyen békés célú alkalmazásából származó esetleges előnyeit - a Szerződéssel összhangban, megfelelő nemzetközi eljárások útján - a Szerződésben részes, nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok számára minden megkülönböztetés nélkül hozzáférhetővé tegye, továbbá, hogy az ilyen szerződő feleknek a felhasznált robbanó szerkezetekért felszámolt ár a lehető legalacsonyabb legyen és ne foglaljon magába semmiféle kutatási vagy fejlesztési költséget. A Szerződésben részes, nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok az ilyen előnyökhöz különleges nemzetközi megállapodás vagy megállapodások alapján juthatnak majd hozzá, egy arra alkalmas nemzetközi szerv útján, amelyben kellően képviselve lesznek a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok. Az erre irányuló tárgyalások a Szerződés hatályba lépését követően a lehető leghamarabb megkezdődnek. A Szerződésben részes nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok, ha úgy óhajtják, az ilyen előnyökhöz kétoldalú megállapodások alapján is hozzájuthatnak."
[39] Az ilyen jellegű értelmező rendelkezéseknek az a céljuk, hogy kizárják a szerződésnek bizonyos fajta értelmezését, s tiszta helyzetet teremtsenek azzal, hogy megtiltanak egy egyébként lehetséges értelmezést.
A különféle nemzetközi szerződésekben gyakran alkalmazzák ezt a technikát, ld. például az Antarktisz-szerződés IV. cikkének 1. bekezdését.
Vö. HARASZTI Gy.: A nemzetközi szerződések értelmezésének alapvető kérdései. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1965. 88.
[40] Part I and II. p. 8. paragraph 2.
[41] Part I and II. p. 8. paragraph 2.
[42] A konferencián több nukleáris fegyverrel nem rendelkező állam erőteljesen hangsúlyozta a nukleáris energia békés célú hasznosításával kapcsolatos "elidegeníthetetlen jogaikat," s Irán képviselője kijelentette: állama folytatni fogja "kizárólagosan békés célokból a nukleáris technológia minden ágát, beleértve az urándúsítást". Cf. Final Document: 2005 Review Conference of the Parties to the Treaty on the Non-Proliferation of Nuclear Weapons (Organization and work of the Conference) NPT/CONF.2005/57 (Part ), 27 May 2005 URL.
[43] Irán és Észak-Korea ügyéről még szó lesz.
[44] A nemzetközi együttműködéssel összefüggésben érdemes figyelembe venni az atomsorompó-szerződést felülvizsgáló harmadik konferenciának azt a megállapítását, miszerint a nukleáris energia békés célokra történő hasznosítása terén való nemzetközi együttműködés hozzájárulhat a fejlődő és a fejlett államok közötti technológiai és gazdasági különbségek csökkentéséhez. Vö. United Nations Disarmement Yearbook, 1985. 179.
[45] Így az 5. cikk értelmében a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok számára a békés célú nukleáris robbantásokból származó előnyöket:
diszkriminációmentesen kell biztosítani;
a robbanószerkezetekért felszámolt árnak - amennyire csak lehetséges - alacsonynak kell lenni;
az árak nem foglalhatnak magukban semmiféle kutatási és fejlesztési költségeket.
A fentieken túlmenően a békés célú nukleáris robbantásokra vonatkozó tárgyalásoknak az atomsorompó-szerződés hatálybalépése után mihamarabb meg kell kezdődniük.
[46] Jozef Goldblat szerint az ilyen megállapodások létrejöttének kicsi a valószínűsége. Vö. GOLDBLAT: i. m. 81.
[47] Decision 2 on "Principles and objectives for nuclear non-proliferation and disarmament". Paragraph 16. and 17. United Nations Disarmament Yearbook, 1995. 27.
A nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok számára preferenciák nyújtására a hatodik felülvizsgálati konferencia dokumentumaiban is kitértek.
[48] A nukleáris exportok ellenőrzésével kapcsolatban ld. e tanulmány szerzőjétől A nukleáris energia békés célú hasznosításának nemzetközi jogi kérdései. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1983. 261-285.
[49] Vö. COURTEIX, S.: Exportations nucléaires et non-prolifération. Economica, Párizs, 1978. 4.
[50] Vö. KILE, S. N.: Nuclear arms control and non-proliferation. In: SIPRI Yearbook 2006. i. m. 611.
[51] Ibid.
[52] Ibid. 611-612.
[53] Ezzel kapcsolatban ld. a szerzőtől A nukleáris energia hasznosításának nemzetközi jogi kérdései. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1983. 261-284.
[54] A csoport megalakításáról nem kötöttek nemzetközi szerződést, azonban az NSG-ben jelenleg már 45 állam működik közre. Az NSG-val kapcsolatban ld. IAEA INFCIRC/539/Rev. 3.
[55] Ld. IAEA INFCIRC/254/Rev.1/Part 2 July 1992.
[56] A melléklet 67 fajta felszerelést és anyagot említ. Ld. IAEA INFCIRC/254/Rev.1./Part 2. note 91.
[57] Vö. Michel, Quentin: Critical Reflections on the Treaty on the Non-Proliferation of Nuclear Weapons. Nuclear Law Bulletin, 2007/2. 21.
[58] A NAÜ által India vonatkozásában alkalmazott biztosítéki ellenőrzések hasonlatosak a nukleáris fegyverrel rendelkező államok tekintetében gyakorolt biztosítéki ellenőrzésekhez, amennyiben önkéntes alávetés alapján csak bizonyos nukleáris létesítmények tartoznak a szervezet ellenőrzése alá. Az atomsorompó-szerződésben részes nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok esetében viszont átfogó, az adott állam egész nukleáris tevékenységére kiterjedő ellenőrzésről van szó.
[59] 2005. július 18-án Bush elnök és az indiai miniszterelnök, Manmohan Singh közös nyilatkozatot tett közzé Civil Nuclear Cooperation Iniciative címmel, amelynek célja volt, hogy lehetővé tegye az Egyesült Államok számára polgári célú nukleáris technológia exportját India felé. A dokumentumban India egyebek mellett a nukleáris kísérletekre moratóriumot vállalt, továbbá, hogy bizonyos, a nukleáris proliferáció szempontjából veszélyes technológiákat nem ad át nukleáris fegyverrel nem rendelkező államoknak. Ezt a dokumentumot egy további, a hadügyminiszterek közötti megállapodás követett, amely a két országnak a rakéta elhárítás terén való együttműködéséről szólt.
A megállapodással kapcsolatban ld. AHLSTRÖM, Ch.: Legal Aspects of the Indian-US Civil Nuclear Cooperation Iniciative. In: SIPRI Yearbook, 2006. i. m. 668-685.
[60] Ld. MICHEL: i. m. 21.
[61] A szerződések mellett megemlíthető a Biztonsági Tanácsnak 1998-ban kelt 1172. sz. határozata, amelyben az ENSZ tagállamait felszólította a testület, hogy akadályozzanak meg minden olyan nukleáris anyagokkal vagy technológiákkal kapcsolatos exportot, amelyeknek révén bármilyen formában elősegítenék az indiai és pakisztáni nukleáris fegyver, vagy e fegyverek célba juttatásával kapcsolatos ballisztikus rakéta-programokat.
[62] Ezzel kapcsolatban ld. AHLSTRÖM: i. m. 682-685.
[63] A NSG államainak 2008. augusztus végén Bécsben megtartott tanácskozásán az Egyesült Államok, Franciaország és Oroszország az embargo feloldása mellett szállt síkra, míg azt kifejezetten ellenezte Ausztria, Hollandia, Írország, Norvégia, Svájc és Új-Zéland.
[64] E tanulmány kéziratának lezárásakor a szerződés hatálybalépéséhez a szenátusi jóváhagyás még hiányzott.
[65] A biztosítéki egyezmény szövegét e tanulmány kéziratának lezárásáig nem hozták nyilvánosságra.
[66] Bizonyos indiai nukleáris létesítmények - szám szerint 6 db. - a szervezet és a delhi-i kormány közötti korábbi megállapodások alapján évek óta a NAÜ biztosítéki ellenőrzése alá tartoznak; mindez azonban India nukleáris tevékenységének csak egy töredékét érinti.
A NAÜ részéről további létesítmények ellenőrzése csak úgy valósítható meg, ha India szigorúan szétválasztja katonai és békés célú nukleáris programját. Ezzel kapcsolatban ld. IAEA INFCIRC/731.
[67] Irán nukleáris programjának kezdete 1959-re nyúlik vissza, amikor az Egyesült Államok által szállított kísérleti reaktor megkezdte működését. A sah idejében azt tervezték, hogy az 1990-es évekig az ország területén 23 nukleáris erőmű épül. Az 1979-es iráni forradalom és az iraki-iráni háború miatt a program évekig stagnált. Az 1980-as évek közepétől kezdődően azonban hozzáláttak a program folytatásához. Egy 2002-es iráni bejelentés szerint az elkövetkező 20 évben összesen mintegy 6000 MWe kapacitású reaktorokat fognak építeni. Irán nukleáris programjával kapcsolatban ld. KILE, S. N.: Nuclear arms control and non-proliferation. In: SIPRI Yearbook 2004. Armaments, Disarmament and International Security. Oxford University Press, Oxford, 2004. 604-612.
[68] Irán és az Ügynökség közötti biztosítéki egyezmény 1974. december 13-án kelt, ld. IAEA INFCIRC/214.
[69] 2003-ban Irán aláírta az ellenőrzésekről szóló biztosítéki egyezményt kiegészítő jegyzőkönyvet, azonban annak ratifikálása iráni részről mind a mai napig nem történt meg.
[70] A tárgyalások jogi alapját a 2004. november 15-i párizsi egyezmény jelentette. Az okmányt ld. IAEA INFCIRC/637.
A megállapodásban Irán megerősítette, hogy az atomsorompó-szerződés 2. cikkével összhangban nem törekszik nukleáris fegyverek megszerzésére, s kötelezi magát a NAÜ-vel való legteljesebb együttműködésre.
Irán és az EU3-k közötti tárgyalásokról ld. KILE: Nuclear arms control and non-proliferation. In: SIPRI Yearbook, 2006. i. m. 619-623, 629-630.
[71] 2005. augusztus 1-jén Irán arról értesítette a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget, hogy folytatja urán átalakítási tevékenységét.
[72] Vö. IAEA Board Resolution GOV/2006/14. Ld. még IAEA Board Resolutions GOV/2006/15, GOV/2006/27, GOV/2006/38.
[73] A határozatot 14 igen és egy ellenszavazattal (Quatar) fogadták el.
[74] A Biztonsági Tanács által szankciók alkalmazása kapcsán magán- és jogi személyek neveit tartalmzó listák összeállításával kapcsolatos gyakorlata emberi jogi szempontból erősen kifogásolható.
[75] A Biztonsági Tanácsnak ez a határozata 14 igen és egy tartózkodás mellett került elfogadásra.
[76] A javaslatot ld. UN A/61/514-S, 2006/806
[77] A javaslatra való iráni reagálást ld. IAEA INFCIRC/685.
Az iráni a nukleáris program erőltetését egyesek szerint az is gyanússá teszi, hogy Irán a világ egyik olajkincsekben leggazdagabb állama, és semmiképpen nem mondható, hogy energiaproblémákkal küzdene. Az ezzel kapcsolatos iráni válasz azonban évtizedek óta ugyanaz, nevezetesen, hogy a nukleáris energia a hazai energia szükségletek fedezését szolgálja, az olaj- és gázbevételeiből pedig az ország devizakészletét kívánják növelni.
[78] Az iráni jegyzéket ld. IAEA INFCIRC/729.
[79] A javaslatot ld. IAEA INFCIRC/730.
[80] Észak-Korea első kísérleti nukleáris reaktora Jongpon-ban szovjet segítséggel épült, s az 1960-as években kezdte meg működését. Az 1970-es évek végétől Észak-Korea fokozatosan arra törekedett, hogy nukleáris programját "önállósítsa", s az ne függjön külföldi segítségtől.
[81] A biztosítéki egyezményt ld. IAEA INFCIRC/403.
[82] A felmondás indokául egyebek között az Egyesült Államok hadgyakorlatait említették, mint amelyek Észak-Koreát nukleáris háborúval fenyegetik. A felmondásról szóló értesítés után a szerződés három letéteményese, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Oroszország közös nyilatkozatot tett közzé, amelyben megkérdőjelezték, hogy az észak-koreai felmondás indoka valóban az atomsorompó-szerződés 10. cikkének 1. bekezdése szerinti olyan "a Szerződés tartalmával összefüggő rendkívüli körülmények" közé sorolható, amely az ország "magasabb érdekeit veszélyezteti". Annak idején a Biztonsági Tanács is foglalkozott az észak-koreai felmondással, s 825(1993) sz. határozatában felszólította Észak-Koreát, hogy fontolja meg döntését.
[83] Ez követően Észak-Korea hozzájárult korlátozott mértékű biztosítéki ellenőrzés végrehajtásához, ezek azonban nem voltak elegendőek annak tisztázásához, hogy Észak-Korea bejelentett nukleáris létesítményeit valóban békés célokra használja-e.
[84] Az Agreed Framework-t ld. http://www.Kedo.org/pdfs/AgreedFramework
[85] A szerződés rendelkezett továbbá a két állam közötti gazdasági és politikai kapcsolatok normalizálásáról, a Koreai félsziget békéje és biztonsága terén való együttműködés előmozdításáról, a non-proliferációs rendszer megerősítése terén való együttműködésükről, s egyebek között azt is tartalmazta, hogy Észak-Korea az atomsorompó-szerződés részese marad.
[86] Az 1994-es megállapodás végrehajtására 1995-ben az Egyesült Államok és Észak-Korea létrehozta a KEDO-t (Korean Peninsula Energy Development Organization). A KEDO-hoz később csatlakozott Ausztrália, Új Zéland, 1996-ban Argentina, Chile, Indonézia; 1997-ben az Európai Unió és Lengyelország; 1999-ben a Cseh Köztársaság; 2000-ben Üzbekisztán. A megállapodásokban vállalt kötelezettségeknek észak-koreai részről való folyamatos megszegése miatt 2006. május 31-én a KEDO Végrehajtó Bizottsága úgy döntött, hogy a könnyű-vizes projekttel felhagy.
[87] 1991. decemberében Észak- és Dél-Korea nukleáris fegyvermentesítési nyilatkozatot írt alá, s kötelezték magukat, hogy nem birtokolnak nukleáris fegyvereket, plutónium újrafeldolgozó és urándúsító üzemeket, továbbá, hogy tárgyalásokat folytatnak kölcsönös ellenőrzési rendszerről. Ennek ellenére a NAÜ már 1992-ben bizonyítékokat talált arra vonatkozóan, hogy Észak-Koreában titokban plutónium újrafeldolgozása történik.
[88] Ezzel a lépéssel nem csak az atomsorompó-szerződést mondta fel, hanem gyakorlatilag megszüntette a biztosítéki egyezményt, illetve a hozzá kapcsolódó megállapodásokat is, mivel e szerződések addig maradnak hatályban, amíg az illető állam részese az atomsorompó-szerződésnek.
[89] Észak-Korea nukleáris programját a kezdetektől különös aggodalommal figyelték a vele szomszédos ázsiai államok, félve attól, hogy az észak-koreai nukleáris politika a régióban nukleáris fegyverkezési versenyt generál.
Vö. LEE KWANG BAEK: North Korean nuclear development, missiles and energy crisis. Friend of North Korean People, vol. 18 (2004) 55.
[90] Az észak-koreai nukleáris robbantás nyomán a Biztonsági Tanács 1718. sz. 2006. október 14-én kelt határozatában az Alapokmány VII. fejezete alapján egyhangú döntéssel szankciók alkalmazását rendelte el, s felszólította Phenjan-t, hogy ne hajtson végre további nukleáris kísérleteket, illetve ballisztikus rakéták fellövését, azonnal térjen vissza az atomsorompó-szerződéshez és fogadja el a NAÜ biztosítéki ellenőrzését.
[91] Ennek jegyében 2008. májusában Észak-Korea az ország nukleáris programjával foglalkozó mintegy 19000 oldal terjedelmű dokumentumot adott át az Egyesült Államoknak.
[92] A 2010-ben sorra kerülő felülvizsgálati konferencia előkészítésével kapcsolatos tárgyalások 2007 óta tartanak.
Lábjegyzetek:
[1] Lamm Vanda, MTA lev. tagja, igazgató, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, Országház u. 30.; egyetemi tanár, Széchenyi István Egyetem, Győr, E-mail: lamm@jog.mta.hu
Visszaugrás
