A szó legszorosabb értelmében színes és magával ragadó szakmai magazinnal találkozhat az olvasó a Tudományos Dialóg Jogtörténeti különszámának képében.[1] A kiadvány gazdagon illusztrált lapjain szinte életre kelnek a jogtörténet, a római jog, a büntető- és munkajog, a magánjog, illetve a jogelmélet intézményei és problémái. A tanulmánygyűjtemény apropójául a Hazai Jogtörténészek Találkozója[2] szolgált, amely 2000. május 5-én és 6-án került megrendezésre Pécsett, a PTE ÁJK szervezésében, és amely egyúttal méltó tiszteletadás is volt Csizmadia Andor, pécsi jogtörténész professzor születésének 90. és halálának 15. évfordulója alkalmából. Ismertetőnk célja az, hogy rövid betekintést nyújtson a pécsi oktatók által publikált előadásokba.[3]
A köszöntőben Ivancsics Imre, a Kar dékánja méltatja a konferencia, a kiadvány jelentőségét, és rövid seregszemlét tart a pécsi joghistória és a római jog kiemelkedő művelőiről. A romanista Pázmány Zoltán, Óriás Nándor, Halász Aladár, valamint a jogtörténész Kérészy Zoltán, Holub József, Degré Alajos és Csizmadia Andor oktatói és kutatói tevékenységének, érdemeinek összefoglalását követően kitér Benedek Ferenc professor emeritus és Szita János üdvözlésére, akik napjainkig részt vettek/részt vesznek a jogászgenerációk képzésében, és utódokról is gondoskodnak.
A felsorolt jogtanárok közül kettőnek, Kérészy Zoltánnak és Pázmány Zoltánnak életpályájával közelebbről is megismerteti az olvasót Benedek Ferenc nyitó tanulmánya. Kérészy Zoltán(1868-1953) az egyetemmel 1923-ban került Pécsre, azt megelőzően a debreceni és a kassai jogakadémián, illetve a pozsonyi egyetemen tanított. A hallgatósággal kevésbé szigorú tanár önmagával szemben magasra helyezte a mércét mind az egyetemi közélet, mind a tudományos kutatómunka szempontjából. Pécsi évei alatt négyszer volt a jogi kar dékánja, és kétszer az egyetem rektora. Emellett foglalkozott alkotmányjog-történettel, közigazgatás-történettel és az egyházjog történetével. Több tanulmányt közölt a magyar rendi országgyűlés kialakulásáról, fejlődéséről és működéséről, jogforrástani tárgyú munkái pedig a Corpus Iuris Hungarici-t mint magánjogi kútfőt, és a szokás derogatív erejének problémáját ismertetik. Rendkívül értékesek közigazgatás-történeti kutatásai, amelyek a kamarai pénzügyi igazgatásra és a községek jogi helyzetére terjedtek ki. Négykötetes egyházjogi tankönyve tekinthető élete főművének, amely az 1917. évi új egyházi törvénykönyv, a Codex Iuris Canonici alapján dolgozta fel az új, katolikus egyházjogot.
Pázmány Zoltán (1869-1948), aki a jogi mellett bölcsészdoktori címmel is rendelkezett, Kecskeméten és Pozsonyban tanított római jogot, mielőtt Pécsre került. A klasszikus műveltségű professzor kivételes nyelvtudással rendelkezett: több mint hét nyelven beszélt vagy olvasott, köztük spanyolul, portugálul, jiddisül, és ezenkívül szorgalmazta az eszperantó nyelv fejlesztését is. Tudományos munkáira a gyakorlatiság, a tömör, logikus, világos előadásmód jellemző, amelynek hátterében azonban a források értő ismerete állt. A haszonélvezetről és a zálogjogról szóló tanulmányai a mai joggyakorlat számára is tanulságosak. Legismertebb műve "A római jog institutiói" című tankönyv, amelyen joghallgatók generációi nőttek fel. Sajátos, egzotikus kutatási témája a papírológia volt, amelyet a római jog fontos segédtudományának tekintett. Rendszeresen tartott szemináriumokat e tárgykörben, s papírológiai szakkönyvtárat is összeállított. A hallgatóság körében rendkí-
- 157/158 -
vül népszerű jogtanár a politikától sem idegenkedett: a felekezetek közti megértésnek és a nemzetek közti megbékélésnek a hirdetője volt. A Magyar Külügyi Társaság és a népszövetségi Ligák Uniója keretében adott hangot nézeteinek. Kérészyhez hasonlóan szintén volt a Jogi Kar dékánja és az Egyetem rektori tisztét is betöltötte. A két kiemelkedő egyéniség munkásságának felelevenítésével s példaként állításukkal Benedek professzor méltó módon vezeti be az olvasót a különszám tanulmányainak sorába.
A tengeri zsákmányjog szabályozásának történetébe és főbb intézményeibe nyújt betekintést Kajtár István írása. Mindenekelőtt megtudhatjuk, hogy a tengeri zsákmányt hadihajók, illetve a hadviselő állam által erre felhatalmazott korzárok (kalózleveles hajósok) ejtik kereskedelmi vagy tonnaháborúban, valamint cirkálóháborúban - a hadműveletek sajátos jutalmaként. Érdemes röviden összefoglalni a cikk alapján a szabályozás történetét, és annak jogi megítélését, mivel a tendencia a zsákmányolás jogi keretek közé szorítása és a tengerek szabadságának figyelembevétele felé mutat. A középkortól és az újkortól kezdődően egyértelműen megkülönböztette a szabályozás a tengeri rablót és a pátenssel rendelkező korzárt, aki állami érdekből járt el, s kirajzolódtak a zsákmányolás keretei is. Támpontul a 15. században keletkezett Consolato del mare és XIV. Lajos 1681. évi ordonnance-a szolgált. A parciális szabályokhoz kiterjedt, de kiérleletlen gyakorlat kapcsolódott, ezért a krími háborút lezáró párizsi konferencia a tengeri háborúk jogával kapcsolatos deklarációt fogadott el 1856-ban, amely szerint a zsákmányolás a hadihajók számára továbbra is megengedett volt. Később a hágai egyezmények is érintik a zsákmányjog nemzetközi szintű szabályozását, de nem került sor nemzetközi zsákmánybíróság felállítására. Az 1909. évi londoni konferencia tengerjogi egyezménytervezetének ratifikációja elmaradt, csak szokásjogi alapon hatott a gyakorlatra. A második világháborút megelőző időszakból megemlítendő a londoni jegyzőkönyv (1936) és a lyoni egyezmény (1937), amelyek a kereskedelem ellen fellépő tengeralattjárók tevékenységét korlátozták.
A tanulmány a továbbiakban a zsákmányolás technológiáját elemzi, kitérve annak egyes szakaszaira. Első lépés a megállítás, amely a megállásra való felszólítástól a hajóokmányok átvizsgálásáig tart. Az átvizsgálás a hajó által szállított áru természetének, összetételének és az okmányok valódiságának megállapítására irányul, és történhet a kapitány, a legénység és az utasok kikérdezésével, illetve a rakomány megvizsgálásával. Az elsődleges cél természetesen annak kiderítése, hogy a rakomány nem tartalmaz-e hadi dugárut. (Hadi dugárunak, konterbandnak minősül mindaz, amit az ellenség számára szántak, annak számára használható, vagy hadicélokra alkalmas. Ez lehet abszolút konterband, pl. fegyver, lőszer, katonai szállítóeszköz; és relatív konterband, pl. élelmiszer, takarmány, üzemanyag. A dugáru kategóriája relatív és sokféleképpen értelmezhető!) Amennyiben feltételezhető, hogy a megállított hajó rakományában konterband található, a megállító átveszi a hajó feletti uralmat, azaz megszerzi a zsákmány feletti hatalmat. Ezekután az elfogott hajót be kell juttatni saját, szövetséges vagy semleges kikötőbe - ami nem egyszerű feladat, mert útközben visszazsákmányolás is történhet az ellenséges vagy azzal baráti viszonyban lévő állam hadereje részéről. Az utolsó szakasz a zsákmánnyá nyilvánítás: ezt a jogot a zsákmánybíróságok gyakorolták. Zsákmánnyá (Prise) lehetett minősíteni a hajót rakományával együtt, vagy csak a rakományt, ha az ellenséges vagy semleges tulajdonosé, és valamely hadviselő fél jogosan kobozta el. A zsákmánybíróságok eljárását a nemzetközi szokásjog mellett az egyes hadiflottával rendelkező államok belső joga határozta meg. (Az Osztrák-Magyar Monarchiának is volt tengeri zsákmánybírósági rendtartása, amelynek elemzésére a tanulmány kitér, és bemutatja a hozzá kapcsolódó gyakorlatot is.) A cikk záró része a modern tengeri háborúk zsákmányjogi gyakorlatával foglalkozik, előrebocsátva, hogy a zsákmányolás igazi korszaka a vitorlás hadviselés idejére tehető. A gőzhajók, páncélos hajók, cirkálók, torpedók és tengeralattjárók hadviselési tempójába nem fért már bele az időigényes zsákmányolás, és veszélyt jelentettek a tengeri aknák is, amelyek szűk útvonalakra kényszerítették a hajózást. A világháborúk idején a zsákmányolás és a zsákmányjog végérvényesen háttérbe szorult. Kajtár István írása szemléletesen mutatja be a tengeri hadviselés eme archaikus intézményét, amely formálisan még ma is része a tengeri hatalmak haditengerészeti jogának.
Korsósné Delacasse Krisztina az 1995-ben kiadott Degré Alajos emlékkönyv ismertetésével gazdagította a különszám tartalmát. "Ne veszítsünk el semmit a múltból"- hívja fel a szerző a figyelmet Anatole France gondolatára, utalva ezzel a kötet bevezetőjére is. A múlt ismételt megragadása, tanulságainak felidézése alapozza meg a jövő építését, a modernizációt. Ebből a szempontból kerül ismertetésre az emlékkönyvben szereplő jogtörténeti és római jogi tárgyú tanulmányok sokasága, tömören, tematikus rendbe szedve s figyelemfelkeltő módon.
A tengeri kölcsönnel kapcsolatos értelmezési problémák tisztázására vállalkozik Bessenyő András logikus felépítésű, forrásokban gazdag írása. A római jog eme sokat vitatott intézménye a kereskedelmi tőke egyik sajátos működési formáját jelentette az ókori hajósnépek körében. A tengeri kölcsön valamely tengeri úttal kapcsolatban, ennek pénzügyi tá-
- 158/159 -
mogatása céljából adott kölcsön, amelyet csak akkor kell visszafizetni, ha a hajó sikeresen befut a célállomásra. Ebben az esetben a kölcsönösszeget tengeri kamatokkal együtt tartozik visszaadni a kölcsönvevő a hitelezőnek. A szerző ismerteti a tengeri kamat mértékének alakulását a XII táblás törvénytől kezdve Jusztiniánusz császár koráig, és rámutat a tengeri kölcsön gazdasági funkciójára is, amely nem más, mint befektetési lehetőség a kölcsön folyósítójának. Célja szerint a tengeri kölcsön mint finanszírozási forrás szolgálhatott importműveletek, exportműveletek támogatására, illetve a hajóút technikai feltételeinek biztosítására. Miután a szerző ezeket a célokat részletesen elemzi, állást foglal abban a szakirodalmi vitában, hogy vajon a hitelező veszélyviselése lényeges, avagy járulékos tartalmi eleme-e a tengeri kölcsönnek. Arra a következtetésre jut, hogy a vita két okból értelmetlen: egyfelől, mert a klasszikusok importfinanszírozás esetén hitelezői veszélyviselés hiányában is tengeri kölcsönről beszélnek, másfelől mert a felek megállapodása rendszerint ki sem tér a hitelezői veszélyviselés kérdésére. A felek ugyanis - a szerződés járulékos elemeként - a kamatban állapodtak meg: s ha tengeri kamatot kötöttek ki, ezzel magától értetődően együtt járt a hitelező veszélyviselése. Dogmatikai szempontból e szerződést felfüggesztő feltételtől függő jogi aktusnak kell tekinteni - állapítja meg a szerző -, mivel a nem teljesítő adóssal szemben pert indítani csak a tengeri út sikeres befejezése esetén lehet. A szerződésből eredő követelések érvényesítésére szolgáló keresetek ismertetését követően szerző rámutat arra, hogy a tengeri kölcsön sem jogi tartalmában, sem gazdasági funkciójában nem felel meg a biztosítási szerződésnek. Ezzel cáfolja Jehring és követői elméletét, mely szerint a biztosítási szerződés ókori előfutára lehetett a tengeri kölcsön, ugyanis a kölcsönösszeget nem lehet kártérítésnek, sem a kamatot biztosítási díjnak felfogni. Meggyőző érvelés, hogy a biztosítási díj fizetésére a biztosítási összeg esedékességét megelőzően kerül sor, valamint a kölcsönvevő kereskedő számára káresemény bekövetkeztekor nem biztosít likviditást a kölcsön.
Pókecz Kovács Attila a munkavégzés jogi struktúráit vizsgálja a római jogi szerződési rendszer keretei között - amely a típusszabadságot a formakényszerrel, a formaszabadságot a típuskényszerrel kombinálta. A tanulmány az archaikus jog, a klasszikus jog és a jusztiniánuszi jog fejlődésének tükrében vezeti végig az olvasót a munkavégzésre irányuló szerződések tipológiáján. Az első szerződési forma stipulatio volt, amelyben az adós vállalhatta valamilyen munka elvégzését, vagy valamilyen mű elkészítését is. A bért külön stipulatio-val kellett kikötni. A stipulatio-hoz kapcsolódik, de csak egyoldalú nyilatkozatot jelent a iurata promissio operarum esete, amely ügyletnél a felszabadított rabszolga tesz esküvel megerősített ígéretet, hogy patrónusa számára évente meghatározott számú napból álló munkavégzést teljesít. A még rabszolgaként tett ígéretet libertinus-ként meg kellett ismételni, mert ezt a felszabadítás feltételének tekintették.
Harmadikként a szerző a bérlet egyik válfajaként jelentkező formátlan konszenzuális munkaszerződést (locatio conductio operarum) tekinti át, amely a klasszikus korra alakult ki. Előzménye a dologbérlet, azon belül a rabszolgák bérbeadása volt. Később a szabadok is bérbe adták magukat, majd idővel már csak munkájukat bocsátották munkaadójuk rendelkezésére, vagyis a szerződés fizikai munka elvégzésére irányult, mégpedig munkabér ellenében. A veszélyviselés kérdése attól függött a klasszikus jogban, hogy a munka elmaradása kinek az érdekkörében merült fel. A munkaszerződést a pénzben kifejezett munkabér határolja el a nem pénzbeli ellenszolgáltatásért végzett munkától (névtelen reálszerződésektől), illetve az ingyenes munkavégzéstől (a megbízástól), melyeket később szintén ismertet.
A szerző a munkavégzésre irányuló szerződések körében tárgyalja a vállalkozási szerződést is, amelyet önálló, gyakran szakismeretet igénylő tevékenység elvégzése céljából kötöttek meg a felek, de amelyből már eredménykötelem keletkezett: meghatározott gazdasági eredmény, "mű" létrehozására irányult. Ezt a művet a vállalkozó nem volt köteles maga előállítani, igénybe vehette mások munkáját, illetve bevonhatott alvállalkozókat is. A felelősség és a kárviselés szabályainak leírása után szintén elhatárolási problémák kerülnek sorra: a vállalkozási szerződés sem tévesztendő össze a jövőbeli dolog adásvételével vagy a megbízással.
Ez utóbbival kapcsolatban a szerző hangsúlyozza, hogy szellemi munka nem lehetett vállalkozási vagy munkaszerződés tárgya, Rómában erre a célra a megbízás (mandatum) szolgált. Ez olyan konszenzuálszerződés volt, amelyben a megbízott a megbízó érdekében ingyenes tevékenységre vállalt kötelezettséget. Utólag, ajándékozás formájában azonban lehetett díjat, honorarium-ot adni a megbízottnak. A császárkorban a díjazást már előzetesen is ki lehetett kötni, s a megbízott felelőssége szigorúbbá vált.
A felsorolt formátlan konszenzuális szerződések közös vonása, hogy peresíthetőek voltak, amennyiben az ellenszolgáltatás pénzben állt. A szerző végül kitér a névtelen reálszerződésekre, amelyek esetében a viszontszolgáltatás nem pénzben állt, és ezek jellemzésével teljessé teszi a munkavégzésre irányuló szerződések római jogi tipológiáját.
A kiutasítás büntetés egyetemes
- 159/160 -
jogtörténetéből mutat be néhány momentumot Balogh Ágnes tanulmánya. Az antikvitástól a 19. századig vonultatja fel a száműzetés alakváltozásait jogterületenként és országonként. A büntetés gyökerei a görög jogban keresendők: a közösség békéjét zavaró személyek (pl. gyilkosok) eltávolítása céljából alkalmazták a számkivetést, illetve a békevesztettséget. A kettő közötti különbség határai elmosódottak voltak, az idegenjog fejlődésétől függött, hogy az elkergetett teljesen jogvesztett lett vagy sem. Előfordult, hogy az államra veszélyes férfiak eltávolításáról ostrakizáló népgyűlés döntött.
A római jogban a kiutasítás eltérő formái voltak ismeretesek, amelyeket a szerző táblázat segítségével tesz áttekinthetővé. A köztársaság korabeli exilium (kilépés) nem tekinthető a kiutasítás közvetlen előzményének, mivel az nem közhatalmi aktus és nem büntetés, sokkal inkább a büntetés előli menekülés volt. Az igazi előzmény a relegatio, amely a tartózkodosi hely megválasztásának hatósági korlátozása volt. Ennek két formája alakult ki: a kiutasítás (meghatározott hely elhagyására kötelezés) és az internálás (meghatározott helyen való tartózkodásra kötelezés és e hely elhagyásának tilalma). A császárkorban ez utóbbi deportatio néven önálló büntetéssé vált, tengeri szigetekre és sivatagi oázisokra vonatkozó kényszerlakhely előírását tartalmazta. A relegatio mindegyik formája járhatott a polgárjogok elvesztésével, vagy a személyi státus megváltozása nélkül.
A szerző ezt követően a középkor évszázadait tekinti át a germán jogra és a városi jogra koncentrálva. A kiutasítás a frank időket követően fejlődött ki mint speciális szabadságvesztés, és általában kegyelmi büntetésként funkcionált. (Előképének az ősi germán népjogban ismert békevesztettség és kiközösítettség tekinthető.) A városok számára a kiutasítás alkalmazása azért volt előnyös, mert a bűnözőktől így költségek nélkül szabadulhattak meg.
A modern büntetőjog felé haladva a tanulmány bemutatja Anglia, Németország, Ausztria, Franciaország
- 160/161 -
és Oroszország kiutasítással kapcsolatos jogi megoldásait. Az angol jog Erzsébet királynő törvényei óta ismeri a transportationt, azaz a bűnelkövetők gyarmatokra szállítását, amely a 19. század második feléig önálló büntetés volt. Német és osztrák jogterületen a kiutasítást mint főbüntetést csak külföldiekkel szemben alkalmazták. A francia büntetőjog ismerte a kitiltást (hatóság elleni erőszak esetében) és a kiutasítás két változatát: a transzportációt kényszermunkával (közbűntettesek számára) és a deportációt (politikai bűncselekmény elkövetése esetén). A harmadik fajta francia elszállítási büntetés a relegáció, amelyet nem bűntett miatt alkalmaztak, és nem tartott életfogytig, mint az előbbiek. Oroszországban a 16. századra vezethető vissza a száműzetés gyakorlata, és koronként változott, hogy kegyelmi büntetésként, igazgatási aktusként, vagy biztonsági rendszabályként került alkalmazásra. Kombinálták kényszermunkával és általában Szibériába irányult.
A különszám következő tanulmánya rendkívül érdekes témát dolgoz fel: Béli Gábor azt vizsgálja, hogyan jelenik meg a ló a Mohács előtti történeti forrásokban. Szemléltetésül korabeli dekrétumokból, összeírásokból, végrendeletekből, oklevelekből és periratokból idéz, ezzel bizonyítva, hogy a magyarok számára oly fontos haszonállatnak közjogi, magánjogi és büntetőjogi vonatkozásai voltak. A katonáskodási kötelezettség alapvetően lovas szolgálatot, lovas felkelést jelentet a király számára. Az előkelők udvarában is voltak lóval szolgálók, és az egyház népei is lóval teljesítendő servitiumokkal tartoztak uraiknak. Magánjogi szempontból a ló jelentős ingónak számított, és az egyes állatok között különleges tulajdonságaikra tekintettel jelentős értékbeli eltérések lehettek. A lovakról végrendelkezni is lehetett, több ló esetén mint dologösszességről, az ötven darabot meghaladó ménes azonban már az ingatlanok jogi sorsát osztotta. Így például a felmenőktől törvényes örökléssel szerzett (ősi) ménesre ugyanolyan tulajdoni kötöttségek érvényesültek, mint az ősi földbirtokra.
Bűncselekménynek minősült a lólopás (Szent László II. dekrétuma szerint akasztás járt érte), és szigorúan büntették a határon folytatott lókereskedést, valamint más lovának jogosulatlanul történő befogását, hatalmasul elhajtását.
A szolgarendűt, jobbágyot, hivatásos lótolvajt halállal büntették az utolsó Árpád-háziak és az Anjouk, a hatalmaskodó nemest viszont általában csak kártérítésben, vagy a jószágok kiadásában marasztalták.
A bűncselekmények kapcsán a szerző megemlíti, hogy azok eszközéül gyakran lovat is felhasználtak, és kiemeli, hogy a lovat a büntetésvégrehajtás során is használták (ló után kötés, halálra tiprás, lovakkal való szétszakítás).
Mindezeken túlmenően a ló a hatalom szimbólumaként is megjelent.
Szécsényi László az értékpapírok világába kalauzolja az olvasót. Tanulmányában a csekk történeti előzményeit tekinti át annak a 19. századi tömeges elterjedéséig. A csekk kifejezés eredetére vonatkozó nyelvészeti fejtegetések rövid ismertetését követően a szerző rámutat, hogy a rómaiak a csekket még nem ismerhették, ugyanis kialakulásának előfeltétele a letétkezelő bankok megjelenése volt. A nagy tengeri kereskedelmi központokban létrejött bankházak a letett pénzösszegekről okiratot bocsátottak ki, ezek fizetési eszközként szolgáltak. Hasonlóan funkcionáltak az itáliai kereskedők által kiadott pagarők, amelyek fizetési ígéretet tartalmaztak, többnyire birtokosi záradékkal.
A szerző ismerteti a quittanciák két fajtáját, amelyek már a csekk igazi előfutárának tekinthetők. A lübecki quittancia sajátos átutalási forma, melynél a kiállító a címzettel tartós elszámolási viszonyban áll, s az előbbi követelése terhére kisebb részösszegek felett rendelkezhet. A lengyel királyi quittancia bemutatása ellenében a hitelezőnek pénzösszeget fizettek ki, elfogadásra nem volt szükség. Ezek az utalványok a lengyel-porosz pénzforgalomban játszottak nagy szerepet, átruházhatók voltak s többnyire birtokosi záradékot tartalmaztak.
A csekk előzményei között a szerző utal az amsterdami Kassiers-briefre is. Ez a 16. századra kialakult intézmény a kereskedők fizetési kötelezettségeinek teljesítését segítette elő. Az amsterdami kereskedők a pénzüket nem otthon tartották, hanem jutalék ellenében pénzőrzőknél, pénztárosoknál helyzeték el. A Kassiers-brief pedig nem volt más mint nyugta, amelyet a kereskedő fizetésül adott, s a birtokos - bemutatás ellenében - a pénztárostól átvehette a megfelelő pénzösszeget.
Az antwerpeni bewijsing is a csekkhez hasonló papír volt, bár inkább az átutalás története szempontjából lényeges. A szerző ezt követően részletesen bemutatja az angol csekk kialakulásának történetét, utalva arra, hogy a bankjegy (Banker's Note) és a csekk (Cash Note) közös tőről fakad, forrásuk a rendhagyó pénzletét volt. Mindkettő a bankár fizetési kötelezettségén alapult, de bankjegy esetében a bankár tett fizetési ígéretet, a csekk értéke viszont az adós és a bank közötti jogviszonytól függött.
A tanulmány zárásaként a szerző kitér a csekk magyarországi megjelenésére, és az első csekktörvény elfogadásának körülményeire.
Három rövidebb terjedelmű írás is színesíti a különszám lapjait. Benke József joghallgató az oszmán szultáni hatalom külsőségeit ecseteli Nagy Szulejmán uralkodásának ideje alatt. A szultáni temetés és trónra lépés mozzanatainak részletes ismertetése betekin-
- 161/162 -
tést enged az iszlám értékek világába, s kifejezésre jut a szultáni hatalom két lényeges ismérve: a mindenható öntudat és a felséges külsőségek nélkülözhetetlensége.
Szekeres Róbert tanulmánya a szabadságharc pénzeivel foglalkozik. Ezek közül mindenki által ismertek a Kossuth-bankók, de annál kevesebb szó esik az ún. szükségpénzekről. A szerző ezért vázolja a szükségpénzek megjelenésének okait, gazdasági jelentőségüket, illetve konkrét esetekkel szemlélteti szerepüket. Szükségpénz kibocsátására sor kerülhetett a hadműveleti területeken kialakuló pénzforgalmi zavar miatt, a váltópénz hiánya okán, illetve a függetlenség szimbolizálása céljából. Így példádul szükségpénzek kerültek forgalomba a felvidéki bányavárosokban, Komáromban, horvát és szerb területeken, illetve Fiuméban. A Kossuth-dollárok ügyét is a szabadságharccal hozza kapcsolatba a szerző, s ezért ismerteti rövid pályafutásukat.
Herger Csabáné az Osztrák-Magyar Monarchia házassági pereinek világába enged betekintést, mégpedig egy hosszan húzódó, fordulatokban gazdag bontóper viszontagságainak bemutatásán keresztül. A tanulmány lényegében az 1894. évi magyar polgári házassági törvény alapján kialakult bírói gyakorlat egyes elemeire világít rá, konkrét ügy kapcsán. Jelesül arra, hogy a külföldi bíróság "ágytól és asztaltól elválasztó" ítélete mennyiben hatályos az utóbb magyar állampolgárságot szerzett személyre vonatkozóan, átváltoztatható-e az ilyen ítélet felbontó ítéletté a házassági törvény alapján, illetve, hogy mi alapján bontható fel magyar állampolgár életközössége és hogyan történik a gyermekelhelyezés. Az ítéletek tényei köré a szerző kerettörténetet sző, amely még olvasmányosabbá teszi az írást.
Maczonkai Mihály "A pozitív jog elmélete és a bírói hatalom" c. tanulmányában a bírói jogalkotás sokat vitatott problémájával és a jogértelmezés kérdésével foglalkozik. Rámutat, hogy a kontinentális Európa országaiban a francia forradalom jogi újításának ismerik el a bíróságok jogalkotástól való eltiltását és a bírói jogértelmezés korlátozását, amely a hatalommegosztás logikájából következik. A szerző azonban leszögezi, hogy ez a 18. századi francia törekvés a sajátos körülményekre vezethető vissza, és az ancien regime elleni küzdelem következménye. Ezzel szemben számos példa bizonyítja, hogy a hatalommegosztás ténye és a pozitív, állam által alkotott jog kialakulása nem szükségszerűen jár együtt a bírói hatalom korlátozásával. Az amerikai jogrend is az alkotmány és az írott jog elsőbbségén alapul a bíró alkotta joggal, illetve a szokásjoggal szemben. Mégis a bírói felülvizsgálat (alkotmánybíráskodás) intézményét a Marbury v. Madison esettel összefüggésben a bírói gyakorlat alakította ki. A szerző ezt követően - a kontinentális jogrendszerekre visszatérve - azt vizsgálja, hogy a bírói hatalom korlátozása mennyiben vezetett sikerre a jogértelmezési tevékenységre való tekintettel. Mivel a törvények nem képeznek olyan harmonikus rendszert, amelyben minden ügyre egyértelmű megoldás található, ezért a jogértelmezéstől nem lehet eltekinteni. Ezt a szükségletet felismerve a különböző törvénykönyvek teret adnak a jogalkalmazói jogértelmezésnek, s az értelmezési szabályok között utalnak a természetjogra is. Az említett törvénykönyvek szabályozási megoldásai egyébként nagymértékben támaszkodnak természetjogi tanokra, mint azt a kártérítési felelősség vétkességi, morális megalapozása bemutatásán keresztül a szerző is bizonyítja. Utal továbbá francia példára is, miszerint a francia közigazgatási jog jelentős része kodifikálatlan, és a bírói gyakorlaton alapul. Végkövetkeztetésként a szerző megállapítja, hogy csupán a központosított, abszolút állam tekinti ellenfélnek a bírói jogfejlesztést, azonban az alkalmazott jog soha nem azonos a törvények jogával, és a bírói jogalkotást legfeljebb tiltani lehet, megszüntetni nem.
A különszám utolsó tanulmánya Berke Gyula nevéhez fűződik, aki az európai munkajog egyik alapintézményének, a munkáltatói oldalon bekövetkező alanycserének a történeti előzményeit vizsgálja a magyar kereskedelmi jogban. A probléma aktualitást is nyer azáltal, hogy a Munka Törvénykönyve (1992. évi XXII. törvény) eredeti változatában hallgatott a jogutódlásnak minősülő tényállásokról és azok joghatásairól. Ezzel szemben a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 1992. évi 154. számú állásfoglalása részletesen meghatározta azokat, különösen az üzem (üzemrész), üzlet, telephely átruházásának következményeit, mégpedig akként, hogy az ügylet tárgyát képező vagyonrész használata körében foglalkoztatott munkavállalók munkajogviszonyából származó valamennyi jog és kötelezettség a megszerzőre száll át. Ez az állásfoglalás célja szerint megegyezik a 77/187 (EGK) számú irányelvben foglaltakkal, amely a munkavállalók jogainak megóvását hangsúlyozza vállalatok, üzemek vagy üzemrészek tulajdonosváltozása esetén. 1997-ben az Mt. - a jogharmonizációt is szem előtt tartva - átvette a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatában kialakult megoldást, mintegy kodifikálta a bírói jogfejlesztést. A témaexponálást követően a szerző rátér a jelenlegi szabályozás magyar magánjogi előzményeinek a vizsgálatára, mégpedig a kereskedelmi alkalmazottak jogviszonyainak elemzése alapján, amelyeket már az 1875. évi kereskedelmi törvény is meghatározott. A tanulmány előbb az üzletátruházás általános szabályainak alakulását tekinti át, majd az alkalmazotti igények sorsával foglalkozik, és rámutat arra, hogy az üzlet elidegenítése nem érintette az alkalmazottak jogviszonyát. Tehát a magyar kereskedelmi jogban igen korán - már a századelőn - megjelent az a gondolat, hogy a jogügyleti jogutódlás során átszálló vagyon, vagyonrész sorsát osztják a szolgálati viszonyok is, bár ezt - hangsúlyozza a szerző - a hitelezővédelem, és nem szociális szempontok indokolták.
Összegzésként érdemes ismét rámutatni a színvonalas kiadvány elvitathatatlan értékeire, amelyek három pontban foglalhatók össze. Első helyen kiemelendő, hogy a magazinban szereplő tanulmányokat ugyan a historikus múltba tekintő elemzés igénye kapcsolja össze, mégis a jog modernizációjának vizsgálata kerül előtérbe. Másodszor az teszi változatossá és érdekessé a kiadványt, hogy nem pusztán jogtörténeti és római jogi tárgyú írásokat szerepeltet, hanem más jogágak egyes intézményeinek történeti szempontú bemutatására is sor kerül. Végül különösen élvezetes a színes illusztrációk, képek, ábrák sokasága, amely bizonyítja, hogy a jogi szakirodalom korántsem holt betű, hanem szervesen kapcsolódik a mindenkori valósághoz. ■
JEGYZETEK
[1] Szerkesztők: Kajtár István, Szekeres Róbert. Dialóg Campus Könyv- és Lapkiadó. Főszerkesztő: Schenk János
[2] A konferenciára az ország valamennyi jogi karáról érkeztek vendégek. Három szekcióban hangzottak el színvonalas előadások: I. Magánjog és története, jogharmonizáció és az európai eszme, II. Római jog, III. Közjogtörténet, büntetőjogtörténet, kultúrtörténet.
[3] Bár a kiadvány megjelenése óta már több mint egy év eltelt, mégis fontosnak tartjuk ehelyütt is méltatni a közölt tanulmányokat.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd.
Visszaugrás
