"A szerzők többsége egy-egy szabályozási részproblémán keresztül világítja meg a vallásszabadság alkotmányjogi ellentmondásait. Ehhez különösen jó alkalmat teremtettek az értékválságokkal terhes politikai átmenet során született megoldások."
[Sajó András-Shlomo Avenieri (szerk.): The Law of Religious Identity: Models for Post-Communism. Kluwer, Hága, 1999. 214. oldal]
A klasszikus szabadságjogok jogi (újra)szabályozása a kelet-európai demokratikus átmenetről folyó jogi, politológiai és filozófiai diskurzus egyik központi kérdése. Hazánkban a szólásszabadság, az egyesüléshez és a békés gyülekezéshez való jog az elsők között jelölte ki helyét az átalakuló közszféra játékterében. E jogok gyakorlása meghatározta a politikai rendszerváltás arculatát; az átmenet során szerzett tapasztalatok pedig a későbbiekben ezen politikai jogok és szabadságok szélesebb pátriájának szabályozásakor szolgáltak hivatkozási pontként.
A klasszikus szabadságjogok között fontos helyet foglal el a lelkiismereti- és vallásszabadsághoz való jog. Természetéből eredően a vallásszabadság a legtöbb kelet-európai országban a már említett politikai szabadságjogoktól eltérő szerepet játszott. A szabad vallásgyakorláshoz való jog biztosítása, valamint az állam és az egyházak viszonyának megnyugtató rendezése inkább tekinthető az átmenet egyik feladatának, semmint mozgatójának. Míg azonban a politikai szabadságjogokról folytatott párbeszédben az egymással ütköző álláspontok jól körvonalazhatóak, a vallásszabadságról szóló vita egyre szövevényesebb. A vallásszabadságról való beszéd alapfogalmai, ha nem is újak a kelet-európai politikai és jogi diskurzusban, semmiképp sem tisztázottak, az észérvek gyakran keverednek érzelmi- és értékítéletekkel. A The Law of Religious Identity: Models for Post-Communism című kötet tanulmányai, amellett, hogy híven tükrözik a lehetséges nézőpontok és kérdésfelvetések sokszínűségét, kísérletet tesznek a valódi diskurzus kialakítására, amint azt Shlomo Avineri is megfogalmazza a kötethez írott bevezetőjében. Avineri szerint e párbeszéd három legfontosabb vonulata a vallásszabadság és a közszféra viszonyának meghatározása, a vallásszabadság szerepének feltárása a modern, liberális (állam)polgárság fogalmának kialakításakor, illetve a vallásszabadság és a nacionalizmus viszonyának vizsgálata.
A szerzők többsége egy-egy szabályozási részproblémán keresztül világítja meg a vallásszabadság alkotmányjogi ellentmondásait. Ehhez különösen jó alkalmat teremtettek az értékválságokkal terhes politikai átmenet során született megoldások. Anatolij Andrejevics Krasikov részletes áttekintést ad az állam és az egyházak oroszországi viszonyáról. Az írás a hatályos jogi szabályozást a történeti előzmények tükrében mutatja be. Krasikov szerint a hatályos orosz szabályozás legnagyobb hibája, hogy nem veszi figyelembe: Oroszország sokvallású állam. Véleménye szerint az Orosz Ortodox Egyház kitüntetett jogi státusa nem a törvényhozás szűklátókörűségére, hanem az állam és az egyház intézményeinek összefonódására vezethető vissza.
A kelet-európai átmenet országai, különösen Lengyelország és Magyarország, vallási sokszínűségét és az ebben rejlő szabályozási nehézségeket elemzi James T. Richardson munkája is. Richardson a kisegyházakat körülvevő barátságtalan jogi szabályokat vizsgálva rámutat, hogy a történelmi egyházak kiemelt jogi helyzetében komoly szerepet játszik ezen egyházak viszonya a korábbi hatalomhoz. A történelmi és kultúrtörténeti szempontokon túl az írás utal arra is, hogy bár a kisegyházak feltűntek a vallási színtéren, önmeghatározásukat egyelőre nagyon ritkán tudták jogilag is értelmezhető fogalmakba önteni.
Schanda Balázs írása az egyházi tevékenységek állami támogatását elemzi. Egy sor külföldi megoldást áttekintve a tanulmány a magyar szabályozásra fókuszál, megkísérli felállítani a magyar alkotmányos elveknek leginkább megfelelő modellt. Schanda véleménye szerint a magyar alapelveknek az állami finanszírozás Spanyolországban és Olaszországban bevett módja, illetve annak valamely, az esszében felvázolt változata felelne meg. Egy ilyen rendszerben az állampolgárok jövedelemadójuk egy részének szabad felajánlásával támogathatják az általuk választott egyházat. Mindez nem jelentené, hogy az állam egyidejűleg felhagy az egyházak pénzügyi támogatásával. Továbbra is az állam feladata az egyházi státus feltételeinek meghatározása. A megoldás lehetőséget nyújt a jövedelemadó nem egyházi célú felajánlására is.
Az esettanulmányok mellett több szerző vállalkozott átfogó szabályozáskoncepciók felvázolására. Bence György tanulmánya az állam egyházakkal és vallásokkal szembeni semlegességének, illetve e semlegesség korlátainak feltárására tesz kísérletet. Kiindulásképp hivatkozva a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányára, Bence arra a nemzetközi tendenciára hívja fel a figyelmet, melynek keretében egyre több nem vallási természetű meggyőződés kerül a vallásszabadsággal azonos szabályozási körbe. Ezzel nemcsak a vallás mint jogi fogalom tisztázatlanságára utal. Véleménye szerint ez a folyamat a vallást mint jogi fogalmat értéksemlegessé teszi. Így a modern államban az egyházi intézmények állami támogatása nem annyira a szabad vallásgyakorláshoz való jog egyik aspektusa, hanem mint esélyegyenlőségi kérdés merül fel.
- 185/186 -
A vallásszabadság közszférában betöltött szerepét vizsgálva Silvio Ferrari abból indul ki, hogy a nyugateurópai jogrendszerek - kisebb eltérésektől eltekintve - már lefektették a vallásgyakorlás szabadságának, illetve az állam és az egyházak viszonyának szabályozásához szükséges alapelveket. A nyugati modell olyan kulturális hagyományokon alapul, amelyek elfogadhatóvá teszik a nyugati eredetű alapelveket Kelet-Európa posztkommunista rendszereiben is. Állítását alátámasztandó Ferrari leírja a nyugati megoldás alapvonalait, és megjelöli azon pontokat, ahol a nyugati modell belső egyensúlya felborulhat.
Bár Ruti Teitel írása is a posztkommunista átment sajátos problémáit vizsgálja, esszéje nem a nyugateurópai szabályozás egyetemességéből, hanem a kelet-európai átmenet sajátosságaiból indul ki. Teitel azzal érvel, hogy a liberális demokrácia mint államberendezkedés és cselekvési program nem szolgál útmutatással az ideális állam-egyház viszony kialakításához. Még ha levezethető is néhány alapelv a működő liberális demokráciák alapokmányaiból, ezen dokumentumok és elvek figyelmen kívül hagyják a kelet-európai rendszerváltások sajátosságait. Állítása alátámasztásául Teitel több nemzeti példát elemez. Az esettanulmányok alapján megállapítja, hogy nyugateurópai nézőpontból példátlan az egyházak politikai szerepvállalása a kelet-európai rendszerváltás során. További példák segítségével az is megállapítható, hogy Kelet-Európa országaiban az állam és az egyházak szétválasztása az átmenet lezárultával sem teljes. Teitel ezt a helyzetet mint az átmenet alkotmányosságának egyik különös vonását fogadja el.
A szerzők közül többen a plurális társadalmak működését leíró legújabb elméleti eredmények tükrében közelítették meg a vallásszabadság és az egyházak diverzitása által felvetett alkotmányossági kérdéseket. Riccardo Guastini írása a vallásszabadságot nem szabadságjogként, hanem mint közösségi jogot közelíti meg. Guastini így kísérli meg felvázolni a multikulturális államban alkalmazható (állam)polgár fogalmat. Az írás Will Kymlicka hipotézisét kívánja igazolni a vallásszabadság vonatkozásában, ezzel egy újabb szempontot nyújtva Kelet-Európa sokszínű vallási térképének újragondolásához.
Chantal Mouffe az állam és egyházak viszonyáról írva Jürgen Habermas liberális demokráciák működéséről szóló elméletének bírálatára épít. A habermasi demokrácia-megközelítés tisztán eljárási jellegű elméleti konstrukció: meghatározza a széles értelemben vett társadalmi együttműködés szabályait, de a játékosokra bízza a tartalmi és normatív elemek kialakítását. Mouffe álláspontja szerint a modern plurális demokráciákban elő kell segíteni, hogy az egyes vallások által képviselt értékítéletek és vélemények az állami döntések részévé váljanak. Ahelyett tehát, hogy az állam a magánszférába száműzi a vallási intézményeket, a modern demokráciákban az állami és az egyházi hatalom elkülönítésére kellene helyezni a hangsúlyt. Mouffe figyelmeztet, hogy az állam és az egyházak mechanikus szétválasztása egy súlyos félreértésen nyugszik: a mechanikus elválasztás ugyanis úgy teszi a vallást a magánszféra részéve, hogy közben azonosítja az államot a politikával és a közszférával.
A szabad vallásgyakorláshoz való jog biztosítása, valamint az állam és az egyházak szétválasztása a vallásszabadság jogi szabályozását ellentmondásos alapra helyezi. Michel Rosenfeld írása ezen alapvető ellentmondások feltárására vállalkozik. Rosenfeld rámutat, hogy bár a felvilágosodást követően a vallás magánüggyé vált, ez a folyamat maga után vonta a magánszféra és így a vallásszabadság átpolitizálódását. Következésképp az állam a magánszféra egyre érzékenyebb kérdéseibe avatkozik be, egyidejűleg azonban az állami döntéshozásban sokasodnak a vallási és morális igazolások. Rosenfeld a vallási sokszínűségben rejlő feszültség feloldását egy olyan átfogó megoldásban látja, amelyben az egyes vallások képviselői a közösség más értékérvényesítési igénnyel fellépő csoportjaival azonos elbírálás alá esnek. Ezzel az átfogó pluralizmus-modellel nemcsak a vallásszabadság jogi és politikai helye tisztázható: a megoldás esélyt ad a versengő vallási közösségek közötti konfliktusok feloldására is.
A válogatásban szereplő tanulmányok tehát az egyéni joggyakorlás korlátain, illetve az állam és az egyházak mint intézmények kapcsolatán túl áttekintik a vallásszabadság jogi szabályozását mint a nemzeti identitás alakítóját, mint az egyén önmeghatározásának egyik tényezőjét, mint államháztartási és -szélesebb értelemben - redisztribuciós kérdést, és mindenekelőtt mint a kelet-európai rendszerváltás nemzetközileg elfogadható, demokratikus és alkotmányos voltának mércéjét. A kötet figyelmet érdemel úgy is mint a rendszerváltás tapasztalatainak foglalata, továbbá, mint a vallásszabadságról folytatott sikeres párbeszéd példája.
A szerkesztők az 1996-ban, a Közép-európai Egyetem és a Nyílt Társadalom Alapítvány támogatásával megrendezett The Individual v. The State című konferenciasorozaton elhangzott előadásokat adják közre. A kötetben megtalálhatók továbbá Bernhard Schlink, Michel Troper, valamint Krystina Daniel és W. Cole Durham írásai. A tanulmányok megjelentek a Fundamentum 1997. 2. számában. ■
Visszaugrás
