Az angolszász jogrendszerben a bűnösség beismerése lehetővé teszi a vád képviselője számára, hogy megszabaduljon a bizonyítás hosszú és megterhelő feladatától, ehelyett azonnal tárgyalásokba kezdhet a bűncselekmény minősítéséről (plea bargaining) és/vagy a szankció mértékéről (sentence bargaining).
Lehet pusztán a beismerő vallomásnak ilyen meghatározó szerepe? És ha igen, milyen feltételeknek kell fennállniuk ahhoz, hogy a beismerés hitelt érdemlőségéhez semmi kétség ne férjen?
Kizárólag a beismerésre alapozott marasztaló ítélet idegen a kontinentális büntetőeljárási rendszertől, mert összeegyeztethetetlen az anyagi igazság feltárására irányuló eljárási céltól. A kontinentális eljárásjogokban a beismerő vallomás megtételéből nem következik automatikusan a bizonyítási eljárás mellőzése és az eljárás befejezése; a terhelt vallomása csupán egy bizonyítási eszköz a többi között. Annak ellenére, hogy a vádalku széleskörűen elfogadott és általánosan alkalmazott gyakorlat az angolszász bíróságokon (különösen az USA-ban), az irányadó német jogelmélet ezidáig elvetette alkalmazásának lehetőségét, mint az StPO-val összeegyeztethetetlen eljárási formát.
Németországban 2009. május 5-én lépett hatályba az StPO új 257c §-a a Büntetőeljárásban történő megegyezés szabályozásáról, míg hazánkban 2009. augusztus 13. óta módosult rendelkezések vonatkoznak a tárgyalásról lemondás szabályozására.
Jelen tanulmány azt vizsgálja, lehet-e és ha igen, milyen feltételek mellett létjogosultsága a megegyezéses eljárásoknak kontinentális jogdogmatikai alapokon és garanciákon nevelkedett büntetőeljárásokban.
A garanciák kiépítésére törekvő jogalkotási igénynek megfelelően, a magyar büntetőeljárás egészen a huszadik század végéig mellőzte az egyezségkötésen alapuló eljárásegyszerűsítő szabályozást. Már az 1795-ös Büntetőjogi Tervezet alapvető követelményként fektette le, hogy az ítélet meghozatalát nyilvános és szóbeli tárgyalásnak kell megelőznie.1 Deák Ferenc és kortársai a polgári eszméket valló büntetőeljárási tervezet kidolgozása során elvi éllel szögezték le, hogy "a vádlottnak alkalmat kell adni a tökéletes védekezésre",2 és kihallgatása során semmilyen ígéret, alku nem ajánlható fel a beismerő vallomásáért cserébe. A XIX. századi jogalkotás pontosan a garanciák bővítését szorgalmazta a túlontúl gyors, titkos és a terheltet - származásától függően - egyenlőtlenül kezelő eljárásokkal szemben.3 Az 1896-os Bűnvádi Perrendtartás jóllehet gyorsító céllal vezette be a büntető parancs jogintézményét, az a terhelt számára semmilyen megegyezéshez kötődő kedvezményt nem biztosított.4 Bár a szocialista törvényhozás elismerte, hogy az ügyek meghatározott körében célszerű eltérő szabályok megalkotása, az egyezkedés lehetősége nélkül, az ügy egyszerű megítélésére tekintettel vezette be 1951-ben a bíróság elé állítást, 1962-ben pedig a tárgyalás mellőzését.5
A büntetőeljárás koncepciójáról szóló 2002/1994. (I. 17.) Kormányhatározat egyértelmű célkitűzésként fogalmazta meg, hogy a felek rendelkezési jogának erőteljesebb érvényre juttatása mellett ki kell alakítani az egyszerűsített eljárásokat az ügyek differenciált elbírálása érdekében.6 A koncepció elvi tételeinek eleget téve került megalkotásra az 1999. évi CX. törvény, amely teljesen szűz talajba vetette el a tárgyalásról lemondás magvait.7 A korábbi eljárásgyorsítási törekvésekkel szemben mérföldkőnek számított az a szabályozási technika, hogy a bíróság a bizonyítás közvetlenségét feladva, jelentősen csökkentett büntetési tételkereten belül szabhatott ki büntetést a terhelt beismeréséért cserébe.
A jogintézmény meghonosítására gyakorlati megfontolásból került sor, mivel megmutatkozott az a probléma, hogy az ügyek elhúzódásának okai a tárgyalási szakaszhoz kapcsolódtak. Ezek közül a késedelmet leggyakrabban előidéző okok: a vádlott és a tanú meg nem jelenése; a szakértői vélemény késedelme, a megkeresés eredménytelensége, a tárgyaláson felmerült új bizonyítási indítvány,8 a bírákra háruló kurrenciális feladatok.
A vádalkun alapuló hazai külön eljárás lényege az eredeti szabályozás szerint, hogy a vádlott lemond a tárgyaláshoz fűződő jogáról, valamint megfosztja magát attól, hogy teljes körűen élhessen jogorvoslati jogával. Az ügyész cserébe a büntetéskiszabás általános elvei helyett elfogadja, hogy "a bíróság jelentősen csökkentett" - a Büntető Törvénykönyv rendelkezésein alapuló - "büntetési tételkeret alapul vételével szabjon ki büntetést a terhelttel szemben."9 Tárgyalásról lemondásra legfeljebb nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények körében biztosít lehetőséget a jogalkotó, illetőleg pontosan meghatározza azokat a büntetéskiszabási sávokat, melyeken belül a konkrét szankció megállapítható.10 Az eljárás a nyomozás során vagy a vádirat kézbesítésétől számított tizenöt napon belül beismerő vallomást tevő vádlott kezdeményezésére, és - mint minden külön eljárás - ügyészi indítványra indul. Ha az ügyész a kezdeményezéssel egyetért, erről határozatot hoz, majd meghallgatja a terheltet. Új elem a szabályozásban, hogy az ügyész közli a meghallgatás során, hogy milyen tartalommal tudná elfogadni a megállapodást, és tájékoztatást ad arról, hogy az nem köti a bíróságot.
A bíróság az egyezség alapján nyilvános ülést tart, ahol a külön eljárás következményeire figyelmeztetett vádlott kihallgatása után dönt arról, hogy a beismerő vallomás és a nyomozás iratai alapján elfogadhatónak tartja-e az egyszerűsített ügyelintézési módot. Ha a vádlott a vallomástételt megtagadja, vagy ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy a vádlott beszámítási képessége, beismerésének önkéntessége, illetőleg hitelt érdemlősége iránt ésszerű kétely mutatkozik, továbbá, ha a vádlott által előadottak korábbi vallomásától lényegesen eltérnek, az ügyet tárgyalásra utalja. A bíróságot az ügyész indítványa nem köti, bármikor dönthet úgy, hogy az ügyet tárgyalásra utalja. A váddal egyező tényállás, minősítés, illetőleg a vádiratban megállapított szankciós keret miatt nincs helye fellebbezésnek.11
A 2009. évi LXXXIII. törvénnyel 2009. augusztus 13-án hatályba lépett módosítás lefekteti egy olyan jogintézmény alapjait, amely lehetővé teszi, hogy az ügyek meghatározott körében az ügyész és a terhelt írásban megállapodhasson a tényállásról, a cselekmény jogi minősítéséről, valamint a büntetésről vagy intézkedésről, amellyel mind a vádhatóság, mind a terhelt egyetért. Lényeges változás a korábbi szabályok fényében, hogy az írásbeli megállapodásban rögzíteni kell azt a keretet, amelyen belül a bíróság megállapítja a szankciót.12 Ez a rendelkezés, jóllehet, azt hivatott szolgálni, hogy a bírónak továbbra is maradjon mozgástere a büntetés mértékének meghatározásánál, joggal lehet számítani arra, hogy a megállapodás igen szűk határokat fog szabni e privilégiumnak. A rendelkezés továbbá nem sérti a bírói függetlenséget azért sem, mert ha a bíró a vádiratban indítványozott joghátrány nemével vagy annak tartamára, mértékére tett ügyészi indítvánnyal nem ért egyet, az ügyet tárgyalásra utalja és a büntetéskiszabás során az általános szabályok szerint jár el.13
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
