Megrendelés

Noszkai Gábor: Miért nem lehetséges jelenleg jogalkotással esélyegyenlőséget teremteni? (Fundamentum, 1998/1-2., 108-112. o.)

Absztrakt

"A fogyatékosok jogairól és esélyegyenlőségük megteremtéséről szóló törvénytervezet szerint a jogalkotó ismét olyan kötelezettséget készül vállalni, amelynek nagy valószínűséggel nem lesz képes megfelelni."

"Célszerűbb volna önmérsékletet tanúsítani a hirtelen, jogalkotási kényszerre hivatkozó, erős felindulásból elkövetett törvényalkotói buzgalommal szemben."

Az ország, amelyben élünk, napjainkban távolabb van az esélyegyenlőség eszményének etikai, jogi és politikai megvalósításától, mint az elmúlt harminc esztendőben bármikor. A 70-es évektől informálisan, majd a gazdasági és politikai változásokkal párhuzamosan egyre formalizáltabban jelenlévő antiegalitárius ideológia a 80-as évekre hallgatólagosan, a 90-es évekre pedig nyíltan elfogadott nézetté vált.

1990 után három jelentős esemény változtatta meg a magyar társadalom tagoltságát, hierarchikus struktúráját és egzisztenciális állapotát: a privatizáció, a kárpótlás és az önkormányzati ingatlanok elidegenítése által a tulajdonviszonyok az állami tulajdonból döntően magántulajdonba kerültek. A változások a gazdaságot és irányítóit versenyképesebbé, a társadalom többségét kiszolgáltatottá tették. Az átalakuló életviszonyok között a helyét kereső állam a - bármely okból - kiszolgáltatott állampolgárok életében ott és úgy jelent meg beavatkozóként, ahol és ahogyan jelenléte azok számára nem volt kívánatos. "A magyar gazdaság liberalizálódása és privatizálása a legmesszebb jutott a kelet-közép-európai országok közül, ugyanakkor e folyamatok nem voltak társadalmilag beágyazva [...] A sikeresnek bizonyuló stabilizáció után már csak a társadalom harmada az, amelyik felfelé tart."[1] A különböző okokból esélytelenné válók száma elérte a teljes magyarországi népesség egyharmadát. Közülük külön-külön is több százezren vannak olyanok, akiket egészségi állapotuk, vagy éppen származásuk miatt nem ösztönöz semmiféle remény, függetlenül az ország által elért és elérni remélt sikerektől.

E tényekből született az a jogalkotói, illetőleg civil társadalmi felismerés, hogy az egészségi állapotuk: testi fogyatékosságuk, mozgáskorlátozottságuk illetőleg roma származásuk miatt hátrányos helyzetűek társadalmi integrációjának elősegítése (a szabad mozgásban, utazásban, tanulásban, művelődésben, munkavállalásban, szórakozásban, sportban, illetve a különböző hatósági eljárásokban korlátozó hátrányok megszüntetése) érdekében szülessen ezen csoportok tagjait előnyükre megkülönböztető törvényi szintű szabályozás.

A jelen írás megkísérli bizonyítani, hogy a rászoruló emberek jelenlegi helyzetében miért lehet fontosabb - esetleg több reményre okot adó - a jogállam kiépítése: a közjogi alapintézmények és állampolgári alapjogok megerősítése a - bármilyen segítőkészségből, vagy felvilágosult szándékból fakadó - pozitív diszkrimináció elvét valló, és azt érvényesíteni kívánó normaalkotásnál.

Az 1989 előtt évtizedeken keresztül hivatalosan hangsúlyozott egyenlőség elvű ideológia kezdetben mind ritkábban hivatkozott eszménnyé, később - a piacgazdaság elvére hivatkozva - meghaladott nézetté vált. Napjainkban pedig az esélyegyenlőségnek a társadalom működési gyakorlatából történő eltűnése - a szolidaritás polgári eszményének jelentós térnyerése hiányában - immár az állampolgári jogegyenlőség alkotmányos elvét és jogalkalmazói gyakorlatát is veszélyezteti. Megváltoztak a Közjóhoz és a Közakarathoz fűződő eszmények, illúziók és mítoszok is. A nemzetállam (és államnemzet)-tudat a jogalkotás területén is homályosulni látszik. Ezzel párhuzamosan sok újfajta (korábban sem filozófiailag, sem pedig jogi normák szintjén meg nem fogalmazott) közösségi jogalanyiság tűnik elő (közös európai jogok, egészségkárosodottak és kisebbségek kollektív jogai stb.).

Súlyos dilemmát jelent mindez az összes korábbi szuverenitásra: hogyan éli át és viseli el mindezt a külső és belső kényszerek hatására a szuverén állam mint egységes politikai közösség és a szuverén egyén, az állampolgár mint a jogi normák leggyakrabban hivatkozott alanya? Miként mozdul az állam? Teret engedjen-e a korábban ismeretlen közösségi autonómiáknak, vagy engedékenységet színlelve, a korszerűségnek és a korszellemnek ellent nem mondva puszta látszatokat teremtsen? Az újonnan fellépő közösségek térfoglalásától rettegve - valójában nem visszavonulva és kiszolgálva - a saját korábbi tapasztalatait felelevenítve, és módszereit alkalmazva kollektivizálja és homogenizálja azokat? Másrészről felvetődik a kérdés, hogy fennmaradhat-e az egyéni szabadság a növekvő számú, saját szuverenitásra (és persze, kiemelt költségvetési támogatásra) igényt tartó, elsődlegesen egymással versengő és - sokadik szempont szerint - a hirdetett közösséget képviselni szándékozó képviseleti szervek harcos küzdelmében?

- 108/109 -

Rawls szerint először az egyenlő szabadság elvének kell teljesülnie, s csak azután vethető fel a társadalmi különbségek igazságosságának kérdése. Rawls a szabadságjogok tekintetében a teljes egyenlőség híve, ezzel szemben a materiális javak és a közhatalom gyakorlásával kapcsolatban úgy foglal állást, hogy nem kell, és részben nem is lehetséges ezen a területen a teljes egyenlőségre hivatkozni, vagy azt elérhető és elérendő célként hirdetni.[2]

A jogi normaalkotás mindenkor annak eredménye, hogy a kormányzat milyen célokat tekint elsődlegesnek az ország és a társadalom számára. Az elmúlt években egyértelműen a NATO-hoz és az Európai Unióhoz csatlakozás szerepelt a törvényhozó és a végrehajtó hatalom kiemelt céljai között. Két kormányzati ciklusban sem sikerült összeegyeztetni az európai intézményrendszerhez történő csatlakozáshoz szükséges intézkedéseket a népesség 35-40%-ának elemi életszükségleteivel. A politika belső törvényszerűségéből adódó folytonos cselekvési kényszer mindenkor ellentétben áll a nyugodt jogelméleti alapozás látszólagos időtlenségével: a végrehajtó hatalom szakapparátusai ontották a gyakorta egymást átfedő, olykor egymással ellentétes szellemű és tartalmú jogszabály-szörnyeket. (A szociális szféra szakapparátusai ebben mindvégig élen jártak.) 1990 és '94 között 432 törvény született, 1994 és '97 között 467 törvényt fogadott el a parlament. A jogalkalmazók számára átláthatatlan mennyiségű törvény nem a jogállam intézményét értékelte fel, éppen ellenkezőleg: a jogszabálytömeg a méltányos jogalkalmazás és az önkéntes jogkövetés lehetőségét csökkentette.

Az érintettek számára elkeserítő volt tapasztalni, hogyan silányul a hazai romák helyzete a kormányfő prioritásai között stratégiai kérdésből taktikai eszközzé. "[...] nem vagyunk érzéketlenek a magyar cigányság sorsát és jövőjét illetően. Folyamatos párbeszédre készülünk. [...] a bűntelen és együttérző utódok nevében megkövetem az ötven évvel ezelőtti bűnökért a magyarországi cigányságot" - jelentette ki a miniszterelnök 1994-ben.[3] Három évvel később azonban már így fogalmazott: "Sajnos, eléggé visszhang nélkül maradtak azok az igények, felvetések, hogy például a cigányságnak is feladata, dolga, kötelessége lenne elszigetelődni, elhatárolódni a cigányság körében tapasztalható bűnözőktől, garázdáktól és így tovább."[4]

A fogyatékosok jogairól és esélyegyenlőségük megteremtéséről szóló törvénytervezet szerint a jogalkotó ismét olyan kötelezettséget készül vállalni, amelynek nagy valószínűséggel nem lesz képes megfelelni. A törvényelőkészítő már a jogalanyiság meghatározásánál szinte feloldhatatlan terminológiai zavarba bonyolódott: egészségkárosodottakat, fogyatékosokat, megváltozott munkaképességűeket (esetleg valamennyi felsoroltat) jelöljön-e meg a norma alanya[i]ként?

A tervezet igazgatási szempontból ésszerűtlen módon tovább többszörözné a már jelenleg is sok párhuzamosságot magában hordozó egészségügyi és igazgatási intézményrendszert. (A folyamat a szociális szférában az államigazgatástól független területi társadalombiztosítási önkormányzatok létrehozásával kezdődött.) A törvénytervezet középpontjában nem a fogyatékos egyén jogosultságai, hátrányos megkülönböztetésének alkotmányos tilalmát erősítő konkrét garanciák, szankciók, a fogyatékos részére kötelezően biztosítandó ellátások (segédeszközök) állnak, hanem a kiszolgáló apparátusok (Országos Fogyatékosságügyi Tanács, Területi Fogyatékosságügyi Központ, támogató szolgálat, szállító szolgálat) és az ellátó rendszer közteherviselési viszonyai. Ez az előre láthatóan pazarló szisztéma bizonyosan nem a fogyatékosok egzisztenciális és pszichés helyzetét javítaná, nem is beszélve alapelvként hirdetett társadalmi integrációjukról mint elérendő célról.

Az Országos Fogyatékosságügyi Tanács létrehozása tovább erősítené az etatizált, korporatív képviseleti rendszert. A paritásos delegációs elv biztosítaná az állami-közigazgatási túlsúlyt a civil érdekképviseletekkel szemben. Az a mondat árulkodik legjobban a tervezet szemléletéről, mely szerint az Országos Fogyatékosságügyi Tanács "a kormány fogyatékosságüggyel kapcsolatos feladatainak ellátását segíti". A szociális esélyek egyenlőségét bizonyosan nem újonnan felállítandó intézményektől, az igazgatási-képviseleti apparátus növelésétől és az állami-közigazgatási hivatalnokok képviseleti jogainak kiterjesztésétől várhatjuk. A fogyatékos személy jogai és járandóságai nem függhetnek lakóhelye önkormányzatának gazdasági állapotától.

A fogyatékosok tekintetében egyrészt aktív állami kötelezettségvállalásra, másrészt állampolgársághoz, illetve egészségi állapothoz kötött jogosultságokra, törvényi szinten garantált széleskörű kedvezményekre (például adókedvezmény), harmadrészt a jogosultságokat körülbástyázó, könnyen értelmezhető jogi normákra van szükség. A mulasztó ellátórendszerrel szemben - rövid határidőn belül - igénybe vehető kártérítési szankciók köre

- 109/110 -

teljes egészében kimaradt a javaslatból. Csekély erejű a fogyatékos személy törvényes védelmére szolgáló utalás: "Ha valakit fogyatékossága miatt jogellenesen hátrány ér - megilletik mindazok a jogok, amelyek a személyhez fűződő jogok sérelme esetén irányadóak." A fogyatékos személy ilyen "jogok" esetén személységi jogainak védelmében oly módon pereskedhet, mint bármely más állampolgár: azon túl, hogy ő lenne köteles bizonyítani annak tényét, hogy vele szemben jogsértés történt, még annak bizonyítására is őt köteleznék, hogy mindez okozati összefüggésben áll az ő fogyatékos helyzetével. Az ellátó intézményekre a törvény erejével kényszerített fokozott anyagi és normatív felelősség kötelezettsége nélkül továbbra is fennmarad a fogyatékos egyénnek az intézményekkel szemben fennálló kiszolgáltatottsága.

Helyi szinten érdemes figyelembe venni, milyen passzív ösztönzők alkalmazására volna lehetőség a fogyatékosok integrációjának segítésére (például helyi adókedvezmények, egészségbiztosítási és társadalombiztosítási járulékmentesség, illetve kedvezmény a fogyatékosokat alkalmazó vállalkozók, közszolgáltatók, vagy közhasznú szervezetek részére).

Atavisztikus, mechanikus társadalomszemlélet eredménye, amikor a jogalkotó az állampolgárok emberi méltóságának tömeges sérelmét, hátrányos megkülönböztetésüket kiküszöbölni vágyó szándékát közvetlen jogalkotói intervencióval, a kormányzati akarat korporatív kiterjesztésével és alacsony hatásfokon működő bírói-közigazgatási intézményrendszerrel szándékozik megvalósítani. Súlyos hiányossága a tervezetnek, hogy teljességgel hiányzik belőle mind az emberi jogi szemlélet, mind pedig a fogyatékosok emberi jogainak ezen a területen kinyilvánított védelme. Ez a "feledékenység" a magyarországi fogyatékosok jelenlegi emberi jogi helyzetében elfogadhatatlan.[5]

A tervezetben megfogalmazott nagyívű koncepciónak - mely szerint új szemlélet meghonosítására készülő, számos kérdéskört egy törvényben szabályozó kódex létrehozása a cél - aligha kedveznek a jelen feltételei. "A magyar gazdasági fejlődéssel összhangban azt kellene alapul venni - s ehhez társadalmi megegyezést szerezni -, hogy egy minimális, garantált családi jövedelem mindenkinek jusson. [...] belátható időn belül szükség lenne olyan szociális törvény meghozatalára, amely ezt kimondja. Ez azt is lehetővé tenné, hogy egyedi segélyezés helyébe normatív garanciák lépjenek. [...] akkor lehet a társadalmi igazságosságot és a közgazdasági racionalitást közelítő döntéseket hozni, ha az egész szisztéma minél átláthatóbbá válik".[6]

A bevezetőben tett állításomat látszik alátámasztani az önkormányzatok működésének gyakorlata és a civil szféra helyzete is. 1990 és '97 között a helyi igazgatás-politika-gazdaság kölcsönhatásai informális, jogon kívüli érdekérvényesítési technikákat hívtak életre,[7] vagy erősítettek meg, melyek gyakorlása a leggyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkezők számára jelenti a legnagyobb kiszolgáltatottságot.[8] 1997-ben több önkormányzat[9] is feledni látszott azt a tényt, hogy identitás-kérdésekben a helyhatóságnak nincsen hatásköre, ezzel szemben szociális ellátási felelősségük minden illetékességi területükön élő magyar állampolgár vonatkozásában fennáll[10]. Ha a különböző ellátó rendszerek a szociális juttatásokat nem képesek a jogi normáknak megfelelően azonos elvek és gyakorlat szerint elosztani az állampolgárok között, akkor minden alkalommal sérülnek a demokratikus eljárás feltételei is.

A kisebbségi törvény, amely a magyarországi romák - korábban az egyesülési törvény által kiszélesített - képviseleti rendszerét (is) állami-közigazgatási eszközökkel szűkítette, az országos közéleti legitimitást a korporációba lépéshez (Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat) kötötte. Ezzel a valóságos "érdekeket-nem-egyeztető" gyakorlattal az állam folyamatosan megszegi saját normáit is, ugyanakkor jelenlétét folyamatosan kiterjeszti az önmaga által monopolizált képviseleti és döntéshozó intézményekben és érdekegyeztetési mechanizmusokban (rendőrség, önkormányzatok, társadalombiztosítási "önkormányzatok", egészségbiztosítási "önkormányzatok", kisebbségi "önkormányzatok").

A 80-as évek végétől az állam társadalmi integrátori szerepe és képessége jelentős mértékben csökkent. Ezzel a folyamattal párhuzamosan nem alakult ki erős, a központi és helyi igazgatástól gazdaságilag, szemléletében és módszereiben független civil társadalom. Ez a hiány különösen a kisebb településeken riasztó: az agrárprivatizáció hatására az egykori 200 ezer polgárosodó parasztcsaládból mára néhány tízezer maradt. A kisebb településeken elsősorban azok a csoportok váltak munkanélkülivé, melyek tagjai első generációs betanított, illetve segédmunkások, egykori uradalmi cselédek leszármazottai, vagy csökkentett komfortfokozatú lakásokban élő romák voltak.

Óvatos becslések szerint az országban mintegy százötvenezer gyerek éhezik[11]. 1997-ben a munkanélküliség országos átlaga 10% körüli, míg a roma munkanélküliség ennek öt-hétszerese volt[12]. A 100%-os roma munkanélküliség főként azokra a településekre jellemző, ahol kizárólag, vagy többségükben romák élnek. Jelenleg kétszázezer roma él Magyarországon a legelemibb közszolgáltatás ellátására is képtelen - ezernél kevesebb lakosú - kistelepülésen.[13]

- 110/111 -

Ilyen szociológiai determináció esetén csakis több elemből álló, összehangolt, kormányzati akaratot tükröző programcsomag elkészítése és végrehajtása vezethet a roma népesség hátrányos megkülönböztetésének csökkenéséhez.

Furmann Imre, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda (NEKI) vezetője a Miniszterelnöki Hivatal Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalának felkérésére hét pontból álló javaslatot készített. Sajnálatos módon ebből mindössze két javaslat (a rendvédelmi szervek tevékenységére vonatkozó jogszabályok harmonizációját és a helyi konfliktuskezelő csoportok felállítását kezdeményező) került a kormány középtávú intézkedési csomagjába.[14] A civil szervezetek (főként az 1991-94 között Horváth Aladár által vezetett Roma Parlament és a NEKI) által javasolt antidiszkriminációs törvény évek óta nem talál törvényhozói támogatásra.

A pozitív diszkrimináció elvének alkalmazása elsősorban az angolszász jogterületen rendelkezik jogforrásokkal[15], sajátos intézményekkel[16] és ítélkezési gyakorlattal. A hátrányos megkülönböztetés gyakorlata a magyar valóságtól sem idegen: "Az Alkotmánybíróság 1990 és 1995 között 47 olyan határozatot hozott, amelyben a diszkrimináció tilalmára vonatkozó alkotmánysértést állapított meg[17]. Az 1995-96-ban benyújtott beadványok több mint fele a kisebbséghez tartozás miatt elszenvedett hátrányos megkülönböztetés orvoslását kérte a kisebbségi biztostól."[18] A hazai jogalkalmazók még nem fordultak tömegesen a hátrányos megkülönböztetés megállapításának indítványával a bíróságokhoz, bár precedens értékű jogerős ítélet már született a Baranya Megyei Bíróságon az úgynevezett Góman-ügyben[19].

Antidiszkriminációs törvény hiányában hasznos segítséget nyújtana a jogalkalmazók számára, ha a büntetőjogban, a munkajogban, a polgári jogban, az államigazgatási eljárásjogban, a büntető eljárásjogban és a polgári perrendtartásban a hátrányos megkülönböztetés deklaratív tilalma ésszerű és arányos szankciókkal egészülne ki. Mindez jóval könnyebb jogalkotói feladat lenne, és remélhetően szakmailag, valamint politikailag is kevésbé heves ellenérzelmeket váltana ki.[20] Az pedig egyenesen a lehetőségek legteljesebb kihasználását jelentené, ha a köztisztviselőkről és közalkalmazottakról rendelkező törvényeink is kiegészülnének a jogalanyok által megvalósított (mulasztásuk miatt megvalósult) hátrányos megkülönböztetés tilalmával, illetve ilyen cselekményük, vagy mulasztásuk bizonyítása esetén alkalmazandó többfokozatú szankciórendszerrel.

A diszkrimináció felismerése, nyilvánosságra hozatala, valamint az azzal kapcsolatos jogorvoslat igénybevétele nem államosítható: civil feladat. Civil érzékenységet, egyéni szaktudást, individuális találékonyságot, esetenként és gyakorta személyes bátorságot és tetteket igényel. A felsoroltak nem tartoznak az állam tulajdonságai közé, ellenkezőleg: mindezeket gyakorta az állami közhatalmi (rendőrség) és/vagy helyi közigazgatási (települési önkormányzatok) intézményekkel szemben szükséges érvényesíteni.

A hátrányos helyzetűeket érintő törvényeink legnagyobb hiányossága, hogy azokat értelmezve nem határozható meg kétséget kizáróan az állami (önkormányzati) kötelezettségek mértéke. Az ellátó és képviseleti intézményrendszer pedig a meglévő és az újonnan létesítendő korporatív szervezetekkel célozza "kezelni a problémát". "A magyar állam új szerepe még nem találtatott ki: nincs meg a nagy rendszerek - oktatás, egészségügy, közbiztonság, regionális politika, infrastrukturális háló - összehangolásának intézményrendszere, hiányzik a versenyteremtő és szabályozó szerepvállalás, ellenben van paternális bürokratizmus, érdekkijáró összefonódás."[21]

A legtöbb, amit ezeken a területeken az állam tehet, hogy nemcsak a közjogi intézmények csúcsait, hanem a jogállam alapjait is erősíti, a független igazságszolgáltatás biztosításával, a teljes körű közigazgatási bíráskodás megteremtésével. Erre azonban csak akkor van esély, ha a döntéshozatali és törvényalkotói folyamatokban a jelenleginél sokkal erősebb lesz az állampolgári érdekérvényesítés ereje, a szakértői hozzáértés hitele, és jóval kisebb lesz az adott területeken érintett hivatalnoki apparátusok befolyása a törvényalkotói döntéshozatalban.

"A törvények be nem tartásának általános gyakorlata nemcsak cinkosságot (és egyben kiszolgáltatottságot) jelent az állampolgár és az állam között, de jelentős mértékben gyengíti az egyenlőtlenségek legitimációját, növeli a szegények és a gazdagok közötti konfliktus valószínűségét."[22] Célszerűbb volna önmérsékletet tanúsítani a hirtelen, jogalkotási kényszerre hivatkozó, erős felindulásból elkövetett törvényalkotói buzgalommal szemben. Törvények áradata helyett végiggondolt, távlatos és - nem utolsó sorban - a végrehajtó intézmények, valamint az állampolgárok szempontjából egyaránt alkalmazható és számonkérhető normákat alkotni. ■

- 111/112 -

JEGYZETEK

[1] Lengyel László: Ezredvégi béke I. rész. Kritika. 1998. 1. sz. 5. o.

[2] John Rawls: A jog uralma az igazságosság elméletében. In.: Takács Péter (szerk.): Joguralom és jogállam. Bp. 1995. ELTE-Osiris.

[3] Magyar Televízió 2, Roma nap. 1994. augusztus 3. Közzéteszi: Phralipe, 1994. szeptember.

[4] A miniszterelnök beszéde az 1997. július 16-án rendezett nagyköveti értekezleten. A Miniszterelnöki Hivatal Internet szervere.

[5] A fogyatékosok helyzetéről lásd: Emberi jogok és elmeegészségügy: Magyarország. Mental Disability Rights International, Washington, D. C. College of Law, American University March 1997., Vizsgálat fogyatékosokat ápoló-gondozó otthonokban - Gönczöl Katalinnak, az állampolgári jogok országgyűlési biztosának jelentése. Mozgó Világ, 1997/5. 50-63. o.

[6] A kormányok sosem hihetik: nyugodtan alhatnak - beszélgetés Kornai Jánossal (Népszabadság 1997. december 24.)

[7] A jelenség és következményei nem újak sem a jog, sem a szociálpolitika történetében: "Az 1842. évi porosz szociális ellátási törvény [...] szerint a rászorulókat az a község köteles eltartani, amelynek a területén élnek. E szellemében igen haladó rendelet azonban szándékával éppen ellentétes [kiemelés tőlem - N. G.] hatást váltott ki. Hogy az ellátási kötelezettség elől kitérjenek, a legtöbb - eddig akár nagyon is toleráns - település polgárai elüldözték a félig letelepült cigányokat is, s így igyekeztek elvenni a kedvüket attól, hogy visszatérjenek." [Póczik Szilveszter: Egy kisebbség végzete - Cigánysors és cigány Holocaust Németországban. Valóság, 1997/8. 81-82. o.]

[8] Az 1995-97-ben a székesfehérvári Rádió utca 11. számú ingatlanból kitelepített 13 roma család elhelyezésének viszálya egyaránt hű képet mutat egy - az átlagosnál sokkal kedvezőbb anyagi helyzetű - helyhatóság szakhatósági munkájának színvonaláról, a jogalkalmazói csőd politikai csőddé válásáról, valamint az alkotmányos, szociális, lakhatási, gyermekvédelmi, idősgondozási, kisebbségi érdekeket és önkormányzati ellátási felelősséget kis híján áthágó vállalkozói érdekérvényesítés tényleges súlyáról. (Az események kronológiáját lásd: Phralipe, 1998. január 3-38. o.)

[9] 1997 volt az első olyan év, amikor az egyes önkormányzatok már nem csupán egy-egy esetben léptek fel némelyik roma származású magyar állampolgárral szemben, hanem már nyíltan, a törvényesség látszatára sem adva kollektív és megtorló eszközöket és módszereket alkalmazva "a cigányok" ellen. A részleteket lásd: Köznapi Események Krónikája 1997. (Kiadja a Magyar Helsinki Bizottság és a Roma Sajtóközpont - kézirat megjelenés előtt)

[10] Lásd A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény 8. § (1) bekezdését.

[11] Király Gábornak, a Gyermekétkeztetési Alapítvány elnökének tájékoztatása. Magyar Hírlap, 1997. november 19.

[12] Kaltenbach Jenőnek, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának tájékoztatása. Szekszárd, 1997. július 4.

[13] Havas Gábor: Az aprófalvak és a romák - előadás a Roma népesség helyzete című konferencián. "Magyarország az ezredfordulón". Magyar Tudományos Akadémia, 1997. november 19. - saját jegyzet

[14] Lásd A cigányság élethelyzetének javítására vonatkozó középtávú intézkedéscsomagról szóló 1093/1997. (VII. 29.) sz. Korm.h. [Magyar Közlöny 69. szám, 1997. július 29.]

[15] Az Egyesült Államokban a III. Civil Rights Act, az Egyesült Királyságban a Race Relations Act.

[16] Az Egyesült Államokban az E(ual Employment Opportunity Commission.

[17] Kardos Gábor: Egyenlőbben. Antidiszkriminációs jogi szabályozás. Magyar Narancs, 1997. december 4.

[18] Antidiszkriminációs jog jelenlegi állapota és továbbfejlesztésének lehetséges irányai. In: Beszámoló a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának tevékenységéről. 1995. július 1.-1996. december 31. Országgyűlési biztosok hivatala, Bp. 1997. III. 15., 79. o.]

[19] A bírósági határozatokat lásd a Döntés után című rovatunkban. (a szerk.)

[20] 1997. december 2-án a törvényhozás 105 igen, 116 tartózkodás, 54 nem szavazat mellett elutasította kilenc SZDSZ-es képviselő indítványát arról, hogy az Országgyűlés fogadjon el politikai nyilatkozatot a magyarországi romák helyzetéről és a megkülönböztetésük elleni fellépésről. A szavazás során igennel szavazott a teljes SZDSZ, FIDESZ és MDNP frakció, nemmel pedig a teljes KDNP, MDF, és FKGP frakció. Az MSZP-ből 5 képviselő voksolt igennel, a többiek tartózkodtak, illetve nemmel szavaztak. (Népszabadság, 1997. december 5. és Magyar Narancs, 1997. december 11.)

[21] Lengyel László: i. m. 6. o.

[22] Hankiss Elemér: Korszakváltás Magyarországon? In.: Hankiss Elemér-Matkó István: A tulajdon kötelez. Figyelő, Bp. 1997. 76. o.

Tartalomjegyzék

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére