A bizonyítás fogalma tudományos és triviális-hétköznapi nyelvezetben egyaránt használatos. Utóbbi esetben - annak tárgyától függetlenül - jellemzően valamilyen utólagos, a logika szabályain alapuló, szabályozatlan rekonstruáló tevékenységet jelöl e kifejezés.
A bizonyítás tudományos fogalmának meghatározása ugyanakkor az adott tudományág általános ismérveinek függvénye:[1]
a) természettudományok esetében a bizonyítás módszertana minden esetben empirikus (közvetlen tapasztaláson alapuló), központi kérdése pedig az ok és okozat közötti logikai összefüggések vizsgálata;
b) a társadalomtudományok esetében a bizonyítás - jellemzően - nem empirikus, hanem közvetett folyamat, központi kérdése pedig nem az általános értelemben vett okozati összefüggések vizsgálata, hanem valamilyen szűkebb tárgykört érintő vizsgálati kategória; mindez a jogi (processzuális) bizonyítás esetében azt jelenti, hogy a bizonyítás csak a már lefektetett (jog)szabályokban megtestesülő normák értelmezése során felmerült kérdések megoldására, vagyis annak megválaszolására korlátozódik, hogy az adott jogviszonyra vonatkozó absztrakt jogi norma alkalmazható-e; ennek megfelelően a bizonyítás ezen típusa "korlátos", hiszen a jogi normák minden esetben behatárolják a bizonyítás lehetséges és szükséges irányait.[2]
- 19/20 -
A büntetőeljárás "bizonyítás-fogalmának" meghatározása tekintetében, elöljáróban csak néhány fogalmi ismérvet emelnék ki:
- tartalmilag az anyagi (materiális) igazság[3] megállapítására irányul;
- törvényileg szabályozott;
- megismerési folyamat;
- célja végső soron annak megállapítása, hogy történt-e bűncselekmény, és ha igen, akkor kit terhel büntetőjogi felelősség.
A "processzuális bizonyítás" fogalmi kritériumai nagyban függnek az adott jogrendszer jellegzetes vonásaitól (így például az adott bizonyítási rendszer típusától). Ezzel kapcsolatban számos definiálási kísérlet született az elmúlt évszázadok során, amelyek közül - kronológiai sorrendben - az alábbiakat emelném ki:
a) Angyal szerint a bizonyítás az a logikai művelet, amelynek útján különböző eszközökön keresztül a bizonyító okok bizonyító erejükkel "meggyőződést ébresztenek".[4]
b) Finkey szerint a bizonyítás a büntetőper elintézésénél fontossággal bíró tények valóságának vagy valótlanságának megállapítására irányuló logikai művelet. A bizonyítás a legáltalánosabb meghatározás szerint részben a felek, részben a bíróság által végzett szellemi munka.[5]
c) Irk a bizonyítás alatt azt a logikai műveletet érti, amelynek célja az, hogy valamely tény vagy állítás valótlansága vagy valósága iránt a bíróság lelkében "meggyőződést ébresszen".[6]
d) Vámbéry szerint a bizonyítás azt a logikai műveletet jelenti, amelynek célja, hogy a bíróságban valamely tény vagy állítás bizonyosságának meggyőződését keltse.[7]
e) Móra szerint a bizonyítás lényege a következtetés. A logikai és a jogi bizonyítás közös elemét abban látja, hogy mindkettőben következtetés útján mutatható ki a bizonyítékok jelenségének igaz, valóságnak megfelelő mivolta.[8]
f) Király álláspontja szerint a bizonyítás komplex jelenség, amely magában hordozza a bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság, valamint az eljárás többi résztvevőjének megismerő tevékenységét, a logikai bizonyítást és ezeknek logikailag szabályozott (processzuális) rendjét.[9]
g) Tremmel véleménye alapján a bizonyítás elsődlegesen annak feltárására irányul, hogy a múltban bekövetkezett esemény a Btk. valamely törvényi tényállásába ütközik-e, illetve mely személy, vagy személyek hozhatók összefüggésbe a bűn-
- 20/21 -
cselekmény elkövetésével.[10] A szerző álláspontja szerint szükségszerűen meg kell különböztetni a felderítés fogalmától, mivel utóbbi (pusztán) a "magántudomás", avagy "sejtés" szintjét jelölő kategória, míg a bizonyítás "már köztudomás jellegű, mások számára is megérthető, belátható igazság kimondásához vezet."[11] A szerző megjegyzi azt is, hogy "a bizonyításelmélet dogmatikájának hiányosságai elsősorban a laikus ténybíráskodás (esküdtbíráskodás) elterjedésének köszönhető. "Ha ugyanis az esküdteknek - részletes indokolás nélkül - egyszerűen a lelkiismeretüket, az ún. "belső meggyőződésüket követve csupán szavazniuk kell a ténykérdésekről, a hivatásos bíró pedig lényegében csak jogot alkalmaz, büntetést szab ki, akkor nemigen van szükség tudományosan megalapozott elméleti háttérre, fogalommeghatározásokra."[12]
h) Cséka szerint a bizonyítás a büntető jogalkalmazás része, egyik funkciója, a ténymegállapítási tevékenység alapvető módszere.[13]
Bármelyik definíciót is tekintjük irányadónak, annyi bizonyos, hogy a bizonyítás egésze nem tekinthető pusztán egyszerű megismerési folyamatnak.[14] Annak rendjét, menetét, kereteit, eszköztárát törvény szabályozza, normáinak betartása pedig az eljáró hatóságok törvényi kötelezettsége. Az egyes jogrendszerek közötti eltérések leginkább abban mutatkoznak meg, hogy az egyes bizonyítási cselekmények súlypontja a nyomozati, a vád, vagy pedig a bírósági szakaszhoz köthető-e.
A bizonyítás tárgya vonatkozásában viszonylagos egyetértés mutatkozik a jogalkotás, a jogalkalmazás, illetőleg a jogtudomány képviselői között: ennek megfelelően az a büntető törvénykönyvek és az eljárási szabályok alkalmazása szempontjából releváns tényekben jelölhető meg.[15] E jogilag releváns tények többféle módon csoportosíthatók:
a) Elsődleges és másodlagos tények: előbbiek alapján az ügyeket már kellő határozottsággal és precizitással el lehet bírálni, utóbbiak viszont csak logikailag "kötik össze" a történeti tényállásban szereplő, és a bíróság által lényeges vélt eseményeket (ld. térben, vagy időben).[16]
- 21/22 -
b) Objektív ("in rem" jellegű) és szubjektív ("in personam" jellegű) tények: előbbiek a bűncselekmény tárgyi oldalát (pl. elkövetési magatartás, elkövetési tárgy) érintik, utóbbiak az elkövetőnek a bűncselekmény elkövetéséhez fűződő pszichikus viszonyára, a bűnösségre, annak fokára, illetőleg típusára (szándékosság, gondatlanság) utalnak.[17]
c) Anyagi jogi és eljárási jogi tények: előbbiek esetében a Btk., utóbbiaknál a Be. szabályainak alkalmazásában releváns bizonyítandó tényekről van szó. Megjegyezném, hogy - a bírói gyakorlat által kikristályosodott elvek alapján - a bizonyítás tárgya eljárási szabálysértés is lehet: így pl. a Legfelsőbb Bíróság (Bf. III. 543/1996/7.sz. ítélet) rámutatott arra, hogy kényszervallatás felmerülése esetén az eljárást nem lehet felfüggeszteni az emiatt folyó büntetőeljárás befejezéséig, hanem erről az alapügyben eljáró bíróságnak kötelessége határoznia.[18]
d) Bizonyítandó és köztudomású tények: előbbiek feltárásához szükségesek az eljáró hatóság (bíróság) bizonyítási cselekményei, utóbbiak esetében azonban erre nincs szükség, tehát a bizonyítás mellőzését nem szükséges indokolnia a bíróságnak.
A bizonyítás fogalmának tartalma kapcsán megoszlanak a vélemények abban a tekintetben, hogy e tevékenység csak a bírósági tárgyalás fogalmához köthető-e, avagy abba beletartoznak-e a nyomozati, illetőleg vádszakaszban foganatosított eljárási cselekmények is. A kérdésre adott válasz elsősorban a mindenkori büntetőeljárási törvény szabályozási rendszerének a függvénye.
A hazai (és egyben kontinentális) jogrend alapján úgy vélem, hogy valamennyi eljárási cselekmény végső funkciója - direkt, vagy indirekt módon - a bizonyítás elősegítése, ennél fogva azok logikai egységet képeznek, tehát egymástól nem válaszhatók szét. Ennélfogva pl. egy védőbeszédet - annak tartalmától függetlenül - ugyanúgy bizonyítási cselekménynek kell tekinteni, mint egy rendőrség által foganatosított helyszíni szemlét. Meg kell tehát haladnunk ebben a körben az új Be. dogmatikai rendszerét is, amely nézetem szerint hibás, amikor a bizonyítás fogalmával kizárólag a bírósági eljárás kontextusában operál.[19]
- 22/23 -
Ne feledjük el azt sem, hogy az ügyész is a bizonyítás addig ismert eredményeire támaszkodva dönt adott esetben a nyomozás megszüntetéséről. Elfogadhatjuk tehát Király azon okfejtését, miszerint
"a nyomozásban, így az ügyészi döntésben is mindig jelen vannak a gondolkodásnak azok az elemei, amelyekre a logikából ismert bizonyítás törvényei, szabályai érvényesek. A nyomozás megszüntetése ilyen értelemben vett bizonyításon alapul, de nem a jogi műszó értelmében. Az ügyész ott [...] nem a bíróság előtt állít, bizonyít, hanem ő maga a döntő fórum, dönt a vádemelés feltételeiről, de nem állapít meg bűnösséget."[20]
A szerző okfejtése nyomán egyébként is "okkal hajlunk afelé, hogy a bizonyítás részének tartsuk a vád és a védelem [...] tevékenységén felül az ismeretközlést, az ismeretterjesztést is (tanúkihallgatás, vallomás, szemle, stb.), valamint az ezekhez kapcsolódó más processzuális cselekményeket."[21]
A szerző egyébiránt - elméleti szinten - a bizonyításhoz sorolja a bírósági határozathozatalt is, elvégre a bíróság az ítéletének indokolásában is igazoló, az összefoglalt tényekre utaló kijelentéseket használ.[22]
Olyan vélemény is ismeretes, amelynek alapján a bizonyítás tulajdonképpen a nyomozás befejezéséig tart, az azt követő eljárási szakok pedig lényegében csak a nyomozás eredményeinek utólagos felülvizsgálatát jelentik. Király véleménye szerint ugyanakkor nem volna helyes, ha a bizonyítási cselekmények többsége a nyomozati szakban manifesztálódna, mivel az már túlnyomóan inkvizitórius jellegűvé avanzsálná a büntetőeljárást.[23]
Összességében, az új Be. grammatikai értelmezéséből - sajnálatos módon - továbbra is az következik, hogy a nyomozás pusztán a bizonyítás számára fontos tényanyag, illetőleg adathalmaz előzetes összegyűjtését jelenti.
A bizonyítási rendszer azon princípiumok összefüggő rendszere, amelyek a bizonyítás feladatára, tárgyára, cselekményeire, eszközeire és eredményeinek megállapítására vonatkoznak. E szisztémák az adott eljárási rendszer egészének jellegéhez igazodnak. Mivel vizsgálati tárgyunk aspektusából a peres eljárások relevánsak, ennek megfelelően az eljárási rendszer szűkebb fogalmából kell kiindulnunk: ennek megfelelően az eljárási rendszer a peres eljárások olyan működési és szerkezeti elveinek összessége, amelyek meghatározzák a processzusok fő funkcióit, illetőleg az eljárási alanyok jogait és kötelezettségeit. Az eljárási rendszereknek történetileg két csoportja alakult ki:
a) Az akkuzatórius (vádelvű) eljárási rendszer, amelyben:
- 23/24 -
- az eljárások jellemzően feljelentésre indulnak meg;
- a felek feladata a bizonyítékok bíróság elé tárása (peranyag-szolgáltatás);
- az eljárási funkciók (vád - védelem - ítélkezés) elkülönülnek, tehát a mindezzel kapcsolatos hatásköröket egymástól elkülönült személyek, illetőleg szervezetek látják el;
- a vádlottat a vádlóval azonos jogok illetik meg;
- a bíróság feladata nem a tényállás valósághű feltárása, hanem pusztán a felek bizonyítási indítványai feletti döntés (alaki vagy formális igazság megalapozása);
- a tárgyalások a nyilvánosság, a közvetlenség, a szóbeliség és a kontradiktórius eljárás elvén alapulnak;
Ezen eljárási modell a klasszikus római jogban alakult ki és kb. a XV. századig bezárólag jellemezte az európai államok többségének igazságszolgáltatási gyakorlatát. Magyarországon leginkább a 11-13. század között volt jellemző.[24] Erdei a rendszer kialakulását az ún. "utazó bírák" intézményére vezeti vissza, akik szükségszerűen nem szerezhettek tudomást arról, hogy távollétükben milyen cselekményeket követtek el, emiatt a vádfunkciót nem is voltak képesek ellátni.[25]
b) Az inkvizitórius (nyomozó elvű v. faggató) eljárási rendszer, amelyben:
- az eljárások jellemzően hivatalból ("ex officio") indulnak meg;
- az eljárási funkciók nem különülnek el egymástól, hanem - egy személyben - az ún. vizsgáló (inquirens) feladatkörébe tartozik a bizonyítékok összegyűjtése, a jegyzőkönyvek elkészítése, ezek bíróság elé terjesztése, illetőleg az ítélkező tevékenységben való részvétel;[26]
- a terhelt nem alanya, hanem "tárgya" az eljárásnak, ennek megfelelően jogai nincsenek intézményes jogszabályi keretek között rögzítve; mindazonáltal vallomása minősül az "elsődleges bizonyítéknak";
- a bíróságok feladata a tényállás minél pontosabb feltárása (anyagi vagy materiális igazság kiderítése);
- a tárgyalások a titkosság és az írásbeliség elvén alapulnak, érdemi jogi argumentáció nincs;
- jellemző bizonyítási eljárás a beismerést kicsikaró kínvallatás (tortúra);
Ezen eljárási modell a késő-feudális korban és az újkorban jellemezte az európai államok többségének praxisát, Magyarországon pedig a 13-19. századig bezárólag volt meghatározó performa.[27]
- 24/25 -
c) A vegyes eljárási rendszerek a nagy francia forradalom hatására kialakuló kodifikációs hullám, egyben a napóleoni "Code d' instruction criminelle" (1808) következtében fejlődtek ki, jellegüket tekintve pedig a nyomozati szak inkvizitórius, a bírósági szak akkuzatórius. A bíró szerepe a tárgyaláson aktív, célja az anyagi igazság kiderítése. A mai büntetőeljárási kódexek többsége döntően ezen szisztémát követi.[28] Bárd Petra álláspontja szerint egyébiránt "a tortúra elvetése óta sokat változott a kontinentális büntetőeljárás, bár az inkvizitórius eljárással történő szakítás rendkívül lassú, évszázadokon keresztül tartó folyamat volt."[29]
E hármas felosztás használatos tehát a perjog-jogtudományban, amelyet azonban számos kritika ért az utóbbi idők jogirodalmában, elsősorban a rendszerezés "sekélyessége" miatt. Summers egyenesen a "jogi sovinizmus számlájára írja", hogy a jelenkori jogtudósok megmaradnak a fenti kategóriák folyamatos ismételgetésénél, ahelyett, hogy a saját jogrendszerük minél pontosabb, szabatosabb körülírását, jellemzését céloznák meg. A szerző szerint mindez elsősorban az idegen jogszolgáltatási rendszerekkel szembeni közönynek, illetőleg bizalmatlanságnak tudható be.[30] A jelenséget jól példázza Spencer álláspontja, miszerint "az egyik (és feltehetőleg egyetlen) dolog, amit egy átlag angol a francia büntetőperről tud az az, hogy abban a vádlottat bűnösnek vélelmezik."[31] A másik oldalról Hodgson a korábbi francia külügyminiszter Szenátusban elmondott szavait foglalja össze, aki szerint az akkuzatórius (angolszász) rendszer eleve igazságtalan, mivel kizárólag az ügyvédekről gondoskodni tudó, tehetős személyeknek kedvez. A miniszter végső konklúziója az, hogy az inkvizitórus vonásokkal operáló francia rendszer mind a hatékonyság, mind az egyéni jogok érvényesülése szempontjából előnyösebbnek bizonyul.[32]
Az eljárási rendszerek által determinált bizonyítási szisztémák általános kategóriái a következők:
a) A kötött (formális) bizonyítási rendszerek alapvető ismérve, hogy a törvény konkrétan meghatározza az eljárás során értékelhető bizonyítási eszközök típusait, esetlegesen pedig azok bizonyító erejét is. Balogh Jenő szerint e rendszer esetében
- 25/26 -
"nem a bírónak in concreto, hanem a jogforrásnak in abstracto kell meghatároznia azt, hogy mit szabad és mit kell bizonyítottnak tekinteni, nevezetesen, ha valamely vitás ténykörülményre nézve a törvényben vagy gyakorlatban meghatározott bizonyos mennyiségű bizonyíték meg nem szerezhető, akkor azt a ténykörülményt a bíróság nem veheti bizonyítottnak, különösen a vádlott bűnösségét ilyenkor nem szabad megállapítani, ellenben ha valamely a törvényben meghatározott, vagy a gyakorlatban elfogadott bizonyítási eszköz megfelelő alakban és számban fennforog, akkor azt a ténykörülményt bizonyítottnak kell venni, tehát a bűnösség bizonyítása esetében a terheltet el kell ítélni."[33]
Móra szavaival élve tehát tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy e rendszerben a törvényhozó részben átvállalja a bíróságokat terhelő felelősséget.[34] A kötött bizonyítási rendszereknek két típusa alakult ki: elsőként a pozitíve kötött, majd később a negatíve kötött szisztéma. Az előbbiben a "törvény meghatározta, hogy mit kell igaznak tartani, a bizonyítékok milyen mennyisége és minősége szükséges a terhelt elítéléséhez."[35] A negatíve kötött rendszer funkciója szerint viszont "a törvény azt szabta meg, hogy mit nem szabad igaznak tartani, mi a bizonyítékoknak az a minimális mennyisége, aminek alapján a bíró marasztaló ítéletet hozhat."[36]
b) A szabad bizonyítási rendszerben kizárólag a hatóságok (bíróságok) diszkrecionális jogkörébe tartozik annak eldöntése, hogy adott büntetőeljárás során mit fogadnak el bizonyítási eszközként, illetőleg bizonyítékként. Lőrinczy szerint
"a teljesen szabad bizonyítási rendszer a kötött bizonyítási rendszerek visszásságainak megszüntetése miatt alakult ki. Ez sem jelenthetett teljesen ötletszerű ítélkezést, csupán nincs jogszabályi korlátja a bizonyítékok beszerzésének, értékelésének, és nincs előre meghatározott bizonyító ereje az egyes bizonyítékoknak."[37]
"A mai törvényhozás a szabad bizonyítási rendszert nem teszi ki a bírói, illetőleg a hatósági önkénynek, hanem korlátokat állít fel azzal, hogy a bizonyításnak, a bizonyítási eszközök megszerzésének jogi normáit megállapítja. Ezt rendszerint úgy teszi, hogy felsorolja kimerítően, vagy nem, a bizonyítás eszközeit; szabályozza a megszerzésük módját [...]; meghatároz bizonyítási tilalmakat. A törvény azonban érintetlenül hagyja a bírói döntés szabadságát, nem határozza meg a bizonyítékok értékét; a bíró ezeket
- 26/27 -
[...] egyenként és összességükben meggyőződése szerint és csak a törvénynek és lelkiismeretének alávetve értékeli."[38]
c) Végezetül, az ún. vegyes bizonyítási rendszereknek különböző formációi lehetségesek: 1. a bizonyítási eszközök törvényen alapulnak, ám mérlegelésük teljesen szabad; 2. a bizonyítás eszközei csak részben szabályozottak, mérlegelésük általában szabad, ugyanakkor utóbbi tevékenység esetében már vannak bizonyos törvényi megkötések.
Általános definíció szerint a bizonyítási eszköz az a személy, vagy dolog, amelynek révén a bizonyító tény megismerhetővé válik. Móra szerint "azok a személyek vagy dolgok, akik vagy amelyek az eljáró hatóság számára lehetővé teszik a bizonyító tény észlelését, és ezáltal azt, hogy a bizonyítandó tényre következtessen."[39]
A jogtudományban vitatott annak megítélése, hogy a bizonyítási eszközöket taxatív, vagy exemplifikatív jelleggel kell e tartalmaznia az eljárási kódexeknek. A magam részéről a kimerítő jellegű felsorolást tartom helyes jogalkotói megoldásnak, hiszen ez a technika egyértelmű és kiszámítható előírásokat biztosít a jogalkalmazó szervek részére, összességében tehát a "jogbiztonság" magasabb szintjét valósítja meg. Mindez nem ellenkezik a "szabad bizonyítás" elvével sem, hiszen a jelenlegi rendszerben meghatározott jogintézmények (terhelt vallomása, tanúvallomás, szakértői vélemény, okirat, tárgyi bizonyítási eszköz) alá valamennyi olyan egyéb bizonyítási eszköz besorolható, amely egy büntetőeljárás során potenciálisan releváns lehet. E véleményt - más érvekkel ugyan -, de osztja Katona is, aki szerint "a példálózó jellegű felsorolás túlzottan óvatos álláspontot foglal el. Ez a helyzet nyilvánvalóan arra a közismert tényre vezethető vissza, hogy eljárási jogtudományunk a mai napig adós maradt a bizonyíték, a bizonyító eszközök és a bizonyítékok forrásai fogalmának megfelelő elhatárolásával."[40]
A bizonyíték absztrakt eljárási fogalom, amelynek meghatározása tekintetében számos kísérlet született az elmúlt időszak jogirodalmában. Ezek összevetése előtt azonban megjegyezném, hogy az új Be. továbbra is "adós" marad e fogalom meghatározásával, amely nézetem szerint a törvény egyik komoly dogmatikai hiányosságának tekinthető. Pusztai szerint
"csak az egyértelmű, s minden vonatkozásában félreérthetetlen bizonyítékfogalom alkalmas arra, hogy a bizonyíték büntető eljárásbeli felhasználásának [...] törvényes módját és rendjét előíró szabályok alapjává váljék, s a szorosan hozzá kapcsolódó további fogalmak logikusan felépített rendszerével a bizonyítási eljárás gerincét alkossa."[41]
- 27/28 -
A bizonyíték fogalmának meghatározása tekintetében számos álláspont ismeretes a hazai jogirodalomban:
- Lőrinczy meghatározása szerint azon tények, amelyek a bizonyítandó tények megállapítására szolgálnak;[42]
- Tremmel definíciója alapján olyan adatok, amelyek büntetőjogilag releváns tényekre vonatkoznak, s amelyeket a törvény által lehetővé tett megengedett forrásokból szereznek be, s éppen ezért összességükben és összefüggésükben felhasználhatók (alkalmasak) a büntetőjogilag releváns tényállásnak az ügydöntő hatóság általi megállapításához, utólagos rekonstrukciójához (eljárásjogi bizonyítékok);[43]
- Gödöny álláspontja szerint a bizonyíték olyan - a törvény által megengedett forrásokból és az eljárásjogi előírásoknak megfelelően beszerzett - tény, amely alkalmas az ügy szempontjából jelentősnek minősülő (további) tények megállapítására.[44]
Tremmel dogmatikai rendszere nyomán a bizonyítékok az alábbi szempontok szerint osztályozhatók:
a) jogellenes[45] és jogszerű bizonyítékok: a szerző álláspontja szerint előbbi esetben a legjobb megoldás az, ha a jogellenes bizonyítékokat "ex lege", mégpedig a büntetőeljárási törvény szintjén zárják ki az eljárásból, tehát e tevékenységet nem bízzák a bírói gyakorlat mérlegelésére; ugyancsak komoly visszatartó erőt jelent a jogellenes bizonyítékokkal kapcsolatban elkövetett cselekmények büntetendővé nyilvánítása; megjegyezném azt is, hogy a törvénysértő bizonyítás gyakorlati kérdéseivel kapcsolatban számos publikáció született az elmúlt időszakban, amelyekben egyes szerzők leggyakoribb problémaként a titkos adatszerzés, illetőleg a titkos információgyűjtés eredményeinek törvénysértő felhasználását említik.[46]
b) irreverzibilis és reverzibilis bizonyítékok: előbbi esetben olyan bizonyítékokról van szó, amelyek olyan forrásból származnak, amelyeket csak egyetlen alkalommal, eseti jelleggel lehet megvizsgálni; az ilyen bizonyítékok esetében tehát nagyobb a felderítés kockázata, hiszen az elkövetett (nyomozati) hibák utólag
- 28/29 -
- rendszerint - nem korrigálhatók, ráadásul ezekben az esetekben a bizonyíték tárgyát az eljárás alanyainak többsége nem is észleli, hanem azokról csak különböző okiratok alapján szerez közvetett információkat (pl. lefoglalásról készült jegyzőkönyv, vagy fényképmelléklet alapján)
c) terhelő és mentő bizonyítékok: Tremmel maga is elismeri, hogy e kategória-pár meglehetősen relatív felosztásnak minősül, mivel sok esetben nem lehet adott bizonyítékot egzakt módon csak az egyik fogalmi halmazba helyezni; így pl. egy feltáró jellegű beismerő vallomás tartalma mint bizonyíték a büntetőjogi felelősség megállapítását eredményezi, másfelől nyomatékos enyhítő körülményként jön számításba a büntetés kiszabása során
d) közvetlen és közvetett bizonyíték: előbbi kategória esetében - amennyiben az a hatóság (bíróság) megítélése szerint hiteles - a büntetőjogilag releváns tény "egy lépcsőben" megállapíthatóvá válik; utóbbi esetben azonban csak a közbenső (ún. "kapcsolatos") tény megállapítására van lehetőség, amely után további bizonyításra van szükség;[47] a közvetett bizonyítékok tehát sokkal inkább olyan valószínűségi alapoknak tekinthetők, amelyek (pusztán) további gyanúokokat, illetőleg ténybeli hipotéziseket generálnak.[48] Lőrinczy szerint a közvetett bizonyítékok alapján a terhelt bűnössége csak akkor állapítható meg, ha bizonyítékok zárt logikai egységet (láncolatot) képeznek, ellenkező esetben a bizonyítékok mérlegelésével a jogalkalmazó törvénysértést követ el.[49] Fayer szerint "a közvetett bizonyíték elfogadtatott ugyan mint elégséges alap az elitélésre, de a rendes büntetés ilyen esetben nem mondathatott ki. Számos törvénykönyvben megtaláljuk azon kifejezett rendelkezést, hogy fél vagy ennél több, de nem teljes bizonyíték esetében a rendkívüli (enyhébb) büntetés szabandó ki. A halálbüntetést, mely legtöbb bűntettre nézve meg volt állapítva, közvetett bizonyíték alapján éppen nem volt szabad kimondani."[50]
Gödöny kategorizációja[51] alapján a bizonyítékok értelmezésével kapcsolatban 4 elmélet teljesedett ki a jogirodalomban:
a) bizonyíték = a bizonyíték forrása; ezek az elméletek elsősorban az eljárási törvényekre jellemzőek
b) bizonyíték = bizonyítékforrás, illetőleg bizonyító tény (mindkét fogalomra alkalmazható a megjelölés); ezen álláspontra helyezkedik többek között Vámbéry, aki szerint "a ténykörülmény, amelyből a bíróság a következtetést levonja: a bizonyítási ok, a személy vagy tárgy, amely a bizonyítási okot szolgáltatja: bi-
- 29/30 -
zonyítási eszköz, mindkettőnek a kapcsolata együtt - bizonyíték."[52] A külföldi szakirodalom tekintetében ezen álláspontot képviseli többek között Sztrogovics, Sifman, Truszov, Grodzinszkij, Horoszowszki, és schindler is.
c) bizonyíték = bizonyítékforrás + bizonyító tény (mint együttes tényadat); e nézet képviselőinek álláspontja szerint a bizonyíték fogalmát nem lehet kétféle értelemben használni, mert a bizonyítékok forrásai, illetőleg az abból eredő tényadatok csak együtt rendelkeznek bizonyító erővel.
A fenti álláspontot képviseli többek között Tremmel, aki szerint "[...] adatforrás nélküli adatok nincsenek, a büntetőeljárásban csak adatforrás, méghozzá törvényes adatforrás és az adat, mégpedig a büntetőjogilag releváns tényre vonatkozó adat együtt képez bizonyítékot."[53] Kertész ugyancsak azt vallja, hogy "ezek az oldalak [...] olyan szoros egységet képeznek, amelyeket csak a másiktól mesterségesen elvonatkoztatva tudunk külön-külön szemlélni."[54] A külföldi szakirodalomban elsősorban Uljanova és Prituzova publikációiban találkozhatunk hasonló okfejtéssel.[55] E nézet kritikusainak álláspontja szerint ugyanakkor mindez "olyan spekulatív értelmezés, amely sem a törvényes rendelkezéseknek, sem a nyomozó szervek és a bíróság által végzett gyakorlati tevékenység jellegének nem felel meg."[56]
d) bizonyíték = bizonyító tény; a szakirodalomban leginkább elterjedt - és egyben Gödöny álláspontjával egyező - teória szerint csak ez a definíció felel meg a bizonyítékokkal szembeni elméleti és gyakorlati követelményeknek. "A bizonyítékot képező tény és annak forrása közötti kapcsolat és kölcsönhatás kétségtelen. Az sem tagadható, hogy mindkettőnek komoly jelentősége van a bizonyításban. Jelentőségük azonban mégsem azonos. Más szerepet tölt be a bizonyításban a bizonyító tény (bizonyíték), mint annak forrása."[57] Ezen álláspontra helyezkedik Pusztai is, aki szerint azért is indokolt a fenti meghatározás elfogadása, mivel a nyomozó hatóságok - számos esetben formailag kifogástalan - eljárási cselekményein gyakorta semmilyen ténymegállapítás nem történik, így az eleve alkalmatlannak bizonyul arra, hogy bizonyítékot (bizonyító tényt) szolgáltasson.[58]
- 30/31 -
Releváns az a bizonyítási eszköz, illetőleg bizonyíték, amelyet az eljáró hatóság (bíróság) az adott ügy megoldása tekintetében felhasználhatónak, célszerűnek és érdeminek ítél meg. Ennek megfelelően a relevancia nem függ a bizonyíték tényleges igazságtartalmától, másképpen fogalmazva, hamis bizonyíték is lehet releváns. Ha viszont a bizonyíték igazságtartalma a bizonyítás számára érdektelen, eleve nem állhat fenn annak relevanciája.[59] A relevancia ("ügyre tartozóság") megállapítása vagy kizárása természetesen mindig az ügyben eljáró hatóság (bíróság) feladata.
A relevancia fogalmához képest többlet-jelentéstartalommal rendelkezik a "bizonyító erő". Utóbbi ugyanis már azt eredményezi, hogy az adott bizonyítási eszköz, illetőleg bizonyíték konkrétan számításba jön a büntetőjogi felelősségről való döntés meghozatalakor. A bizonyító erő:
- Móra szerint a bizonyítási eszköz azon tulajdonsága, amely a büntetőeljárás során eljáró hatóságokat (főleg a bíróságot) meggyőződésében befolyásolni alkalmas.[60]
- Nagy Lajos szerint a bizonyítási eszközök azon ismérve, amely kifejezi, hogy az adott bizonyítási eszköz az eljáró hatóságok tagjait a - ténybeli, illetőleg jogi - meggyőződésükben milyen mértékben képes befolyásolni. A bizonyító erő relevanciájának vizsgálata során először az adott bizonyítékról kell értékítéletet alkotni, majd - "második lépcsőben" - azt kell a többi bizonyítékkal együttesen mérlegelni.[61]
- Katona szerint "a bizonyításra felhasznált tények bizonyító erejét elsősorban igaz vagy valótlan voltuk, mint objektív elem határozza meg, de a meggyőződés kialakításában nem mellékes tényező az a megállapítás sem, amely az illető bizonyítékforrás hiteltérdemlőségének értékelése során adódik."[62]
- Kertész - indirekt módon - arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyes bizonyítékok értékét más bizonyítékoktól elszakítva nem lehet egzakt módon megállapítani.[63]
- Erdei következtetései alapján a bizonyító erő fogalmának két lényegi komponense van: 1. a bizonyítékok értékelését végző személynek a belőlük megállapítható tények helytállóságát illető belső meggyőződésével áll összefüggésben, amelynek lényegi alapja a hiteltérdemlőség; 2. megítélése általában a bizonyítékok egymással való összevetésének eredményétől függ.[64]
- 31/32 -
A bizonyítás-elmélet területére tartozó monográfiák az alábbiak szerint csoportosíthatók:
a) a bizonyítási rendszerek sajátosságainak jogtörténeti szempontú elemzésével foglalkozó művek[65];
b) a bizonyítás hatályos szabály-anyagával foglalkozó, azon belül a bizonyítás alapfogalmainak dogmatikai megközelítésére, illetőleg a jogszabályi rendelkezések grammatikai értelmezésére fókuszáló tanulmányok[66];
c) a bizonyítás egy részterületével a tételes jog szabályainak bemutatásán keresztül, monográfia-szerűen foglalkozó művek[67];
d) a bizonyítás kriminalisztikai összefüggéseivel foglalkozó szaktanulmányok[68].
Tanulmányomban a hazai bizonyítás-elmélet jeles képviselőinek álláspontjait kívántam bemutatni az egyes alapfogalmak összehasonlító jellegű elemzése alapján. E kutatások mindenképpen indokoltak, hiszen - a fentiek alapján - a bizonyítás dogmatikájával kapcsolatos publikációk száma meglehetősen nagynak, a feldolgozott témák választékossága pedig széleskörűnek mondható. Ami bizonyos, hogy továbbra sincs egységes álláspont a bizonyítási "eszköz - bizonyíték - bizonyítási eljárás triumvirátusának" definíciói tekintetében, erre nézve pedig az új Be. sem adja meg az általam szükségesnek vélt iránymutatást. Jóllehet, a dogmatikai alapfogalmak tisztázása elsősorban a mindenkori jogtudomány feladata, ugyanakkor érdemes lenne megfontolni olyan törvényszerkesztési módszerek alkalmazását, amelyek révén - akár az értelmező (bevezető) rendelkezések között - minél több alapfogalom jelentéstartalma egyértelművé, világossá válik a jogalkalmazó szervek számára. Ahogy korábban is kifejtettem, ez nem érintené a szabad bizonyítás elvét, ugyanakkor nagyban elősegítené a jogértelmezési tevékenység koherenciáját. ■
JEGYZETEK
[1] A bizonyítás elméleti megközelítései természetesen elsősorban a természettudományokhoz köthetők.
[2] Alföldi Ágnes Dóra: Gondolatok a büntetőeljárásbeli bizonyítás jelentőségéről és fogalmának elméleti megközelítéséről. Jogelméleti Szemle, 2011/2.
[3] A magyar praxis továbbra is a "mi történt valójában?" kérdésére keresi a választ, tehát célja a történeti tényállás minél pontosabb feltárása.
[4] Angyal Pál: A magyar büntető eljárásjog tankönyve I-II. Budapest, 1916. 314.
[5] Finkey Ferenc: A magyar büntető perjog tankönyve. Budapest, 1916. 277.
[6] Irk Albert: A magyar büntető perjog vezérfonala. Pécs, 1931. 78.
[7] Vámbéry Rusztem: A bűnvádi perrendtartás tankönyve. Budapest, 1916. 128.
[8] Móra Mihály - Kocsis Mihály: A magyar büntető eljárási jog. Budapest, 1961. 252.
[9] Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Budapest, Osiris, 2003. 222.
[10] Tremmel Flórián: Bizonyítékok a büntetőeljárásban. Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2006. 58.
[11] Tremmel i. m. 31.
[12] A szerző ugyanakkor pozitív fejleményként értékeli, hogy ezekben az országokban olyan jogállami jelentőségű elvek is kibontakoztak, mint a jogellenes bizonyítékok felhasználásának tilalma, a "tisztességes eljárás" elve, stb. Tremmel Flórián: Továbbfejleszthetőek-e a bizonyítás alapfogalmai? In: Tanulmányok Erdősy Emil professzor tiszteletére. Pécs, PTE ÁJK, 2002.; valamint In: Tóth Mihály (szerk.): Büntető eljárásjogi olvasókönyv. Budapest, Osiris, 2003. 195.
[13] Cséka Ervin: A büntető ténymegállapítás elméleti alapjai. Budapest, KJK, 1968. 220.
[14] Tulajdonképpen ún. "minősített megismerési folyamatként" írható le. Tremmel (2006) i. m. 33.
[15] Egyik jogrendszerben sem tartoznak ezek közé ugyanakkor a köztudomású vagy olyan tények, amelyekről az eljáró hatóságnak (bíróságnak) hivatalos tudomása van.
[16] Legfelsőbb Bíróság Bf. III. 359/2000/9.
[17] Tremmel álláspontja szerint "a ténykérdések dichotómiájában mindig figyelembe kell venni, hogy elsődlegesek az in rem vonatkozású ismeretek, és másodlagosak az in personam ismeretek." Tremmel (2006) i. m. 32.
[18] "A bírósági eljárás során a tanúk úgy nyilatkoztak, hogy terhelő vallomást a nyomozás során kényszer -bántalmazás - hatására tették meg. Az elsőfokú bíróság az életveszélyt okozó testi sértés bűntette miatt folyó eljárást felfüggesztette a kényszervallatás bűntettének elbírálásáig, így a büntetőeljárás az alapügyben hét évig elhúzódott." Lőrinczy György: Gondolatok a bizonyítási eljárás törvényességéről a büntetőeljárásban. In: Emlékkönyv Dr. Szabó András egyetemi tanár 70. születésnapjára. [Acta Universitatis Szegediensis: acta juridica et politica, (53)] Szeged, 1998. 215.
[19] Király véleménye szerint ugyanakkor "a törvénytől ne várjuk, hogy kifejezetten kimondja: bizonyításnak csak azt tekinthető, ami a bíróság előtt történik és, hogy a nyomozásban nincs bizonyítás." Király i. m. 209.
[20] Király i. m. 209.
[21] Király: Bizonyítás a készülő büntetőeljárási kódexben. Kriminológiai közlemények, 54. sz., 1996.; valamint In: Tóth (szerk., 2003) i. m. 208.
[22] Király i. m. 208.
[23] Király i. m. 209.
[24] Mezey Barna - Pomogyi László: A magyar feudális perjog vázlata. In: Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Budapest, Osiris, 2001. 357.
[25] Erdei Árpád: Mi az igazság? In: Erdei Árpád (szerk.): A büntetőítélet igazságtartalma. Budapest, Magyar Közlöny, 2010. 13.
[26] A rendszer ennél fogva "quasi" háromszorosan segítette elő az elítélést, a bíró funkciója pedig a monarchához volt hasonlatos. Bárd Petra: Az angolszász és kontinentális büntetőeljárás eltérő igazságfelfogása. In: Bárd Petra - Hack Péter - Holé Katalin (szerk.): Pusztai László emlékére. Budapest, OKRI - ELTE ÁJK, 2014. 34.
[27] Mezey-Pomogyi i. m. 358.
[28] Kisteleki Károly - Lővétei István - Nagyné Szegvári Katalin - Pomogyi László - Rácz Lajos: Egyetemes állam-és jogtörténet. Polgári Kor. Budapest, HVG-Orac, 2002. 450.
[29] Bárd Petra: Az angolszász és a kontinentális büntetőeljárás eltérő igazságfelfogása. In: Bárd-Hack-Holé (szerk.) i. m. 35.
[30] Sarah J. Summers: Fair trials. The European Criminal Pocedural Tradition and the European Court of Human Rights. Oxford, Hart Publishing, 2007. 11., hivatkozza: Bárd Károly: Az eljárási rendszerek közelítése. In: Bárd-Hack-Holé (szerk.) i. m. 23.
[31] John R.Spencer: French and English Criminal Procedure - A Brief Comparison. In: Basil S. Markesinis (ed.): The Gradual Convergense. Oxford, Oxford University Press, 1994. 33.; Idézi: Summers i. m. 13. In: Bárd i. m. 24.
[32] Jacqueline Hodgson: Suspects, Defendants, and Victims in the French Criminal Process: The context of Recent Reform. International and Coparative Law Quarterly. 2002/51. 785., hivatkozza: Bárd i. m. 24.
[33] Bp. magy. 487. p.
[34] Móra Mihály - Kocsis Mihály: A magyar büntetőeljárási jog. Budapest, Tankönyvkiadó, 1961. 258.
[35] Be. Kom. (1967) 63.
[36] Be. Kom. (1967) 63.
[37] Lőrinczy i. m. 217.
[38] Be. Kom. (1967) 63.
[39] Móra-Kocsis i. m. 267.
[40] Katona Géza: A nyomok azonosítási vizsgálata a büntetőeljárásban. Budapest, 1965. 12.
[41] Pusztai László: A szemle fogalma. In: Tóth (szerk., 2003) i. m. 249.
[42] Lőrinczy i. m. 214.
[43] Tremmel Flórián: A bizonyítás és a bizonyíték fogalma a büntetőeljárásban. Studia Iuridica Auctoritata Universitatis Pécs Publicata. Pécs, 1972/71.; valamint Tremmel (2002 és 2003; i. m. 201.
[44] Gödöny József: Bizonyítás a nyomozásban. Budapest, 1986. 136.
[45] A jogellenes bizonyítékokkal kapcsolatban megjegyzendő, hogy a bizonyítási tilalmak kategóriáját Ernst Beling német jogtudós vezette be (1902), amely ma már nemcsak a német, hanem általában a kontinentális jogtudomány, ezen belül is a büntető eljárásjogi bizonyítás egyik fontos alapfogalmává vált. Ernst Beling: Die Beweisverbote als Grenzen der Wahrheitserforschung im Strafprozess. [Strafrechtliche Abhandlungen. Heft 46.] Breslau, 1903.; hivatkozza: Gácsi Anett Erzsébet: A jogellenesen megszerzett bizonyítékok értékelése a büntetőeljárásban. PhD értekezés, Szeged, 2015. 22. http://doktori.bibl.u-szeged.hu/2738/1/Gacsi_Anett_Erzsebet_ertekezes.pdf
[46] Horváth Georgina: A bizonyítás törvényessége - a relatív eljárási szabálysértések következményei. In: Jogi tanulmányok. Budapest, ELTE, 2016. 132.
[47] Többek között emiatt nevezik a közvetett bizonyítékot az angol irodalomban "circumstancial evidence"-nek, azaz "körülményes bizonyításnak."
[48] Ennek ellenére a bizonyítási rendszerek többségében nincs akadálya annak, hogy a bíróságok a terheltek büntetőjogi felelősségét kizárólag közvetett bizonyítékokra alapozzák.
[49] Lőrinczy i. m. 215.
[50] Fayer László: A magyar bűnvádi eljárás mai érvényében. Budapest, Franklin-társulat, 1887. 2-3.
[51] Gödöny i. m. 125-130.
[52] Vámbéryt hivatkozza: Pusztai (2003) i. m. 246.
[53] Tremmel Flórián: A bizonyítás és a bizonyíték fogalma a büntetőeljárásban. Pécs, 1970., hivatkozza: Pusztai (2003) i. m. 246.
[54] Kertész Imre: A tárgyi bizonyítékok elmélete a büntetőeljárási jog és a kriminalisztika tudományában. Budapest, KJK, 1972. 67.
[55] Pusztai (2003) i. m. 246.
[56] V. Dorohov In: Zsogin N. V. (szerk.): Teorija dokazatel'sztv v szovetszkom ugolovnom proceszsze. Moszkva, 1966. 262., hivatkozza: Pusztai (2003) i. m. 248.
[57] Gödöny i. m. 131.
[58] Pusztai László: Nyomozási cselekmények a bűntett helyszínén. Belügyi Szemle, 1968/11. 60-65.
[59] Erdei Árpád: Tény és jog a szakvéleményben. Budapest, KJK, 1987. In: Tóth (szerk., 2003) i. m. 227.
[60] Vass Kálmán szintén e definícióból indul ki azzal, hogy a bizonyító erőt csak a hitelt érdemlő tényadatoknak tulajdonítja. Erdei (1987) i. m. 226.
[61] Nagy Tanúbizonyítás a büntetőperben. Budapest, 1985. 233-248.
[62] Erdei (1987) i. m. 226.
[63] Uo. 227.
[64] Uo.
[65] Pl. Badó Attila: Ártatlanul halálra ítéltek. Budapest, 2003.
[66] Pl. Zlinszky Imre: A bizonyítás elmélete a polgári peres eljárásban. Budapest, 1875.
[67] Pl. Nagy i. m.
[68] Pl. Kertész Imre: A kihallgatási taktika lélektani alapjai. Budapest, KJK, 1965.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus (PPKE JÁK).
Visszaugrás
