Az új Alaptörvény hatálybalépése után új közjogi és sok tekintetben megújuló magánjogi környezet alakult ki. A bíróságok szervezetére és igazgatására nézve az Országgyűlés új sarkalatos törvényt fogadott el, változott a bírói életpályára vonatkozó néhány szabály. Egy dolog nem változott: a bírói függetlenség, demokratikus politikai berendezkedésünk, írott és történeti alkotmányosságunk állócsillaga, amelyet az Alkotmánybíróság is ekként erősített meg.
A három klasszikus hatalmi ág közül a bírói hatalom súlya, befolyása Európában, de talán világszerte növekszik. Napjaink - főleg kontinentális európai - demokráciáiban politológiai értelemben a törvényhozói és végrehajtói hatalom bizonyos fokú összeolvadása a jellemző. A nemzeti parlamentekben a kormánypártok érthető módon támogatják kormányuk törekvéseit, így kifelé a kormánypártok és a kormány egy hangon szólalnak meg. Amennyiben ez nem így lenne, akkor egy kormány sem maradhatna sokáig a helyén. A kormány célja a politikai törekvések meghatározása, a célok megvalósulási formáit pedig a jogszabályokban és a kormány egyedi határozataiban kell keresni. Ezzel szemben a bíróságok és az alkotmánybíróságok azok a szervek, amelyek döntéseikkel a kormányzat politikai törekvéseinek az alkotmány és más jogszabályok alkalmazása révén határt tudnak szabni, a bíróságok ugyanis a jog uralmának védelmezői. A bíróságok természetesen nem vehetik át a politikai kormányzás feladatát, de a politika mozgásterét bizonyos fokig behatárolják.
A végrehajtó és a bírói hatalom viszonyát meghatározza, hogy kétféle legitimáció találkozik egymással. A törvényhozói és végrehajtói hatalom közvetlen, erős demokratikus legitimációval rendelkezik, amely a népszuverenitáson nyugszik. A képviselőket választják, akik viszont a végrehajtó hatalom képviselőit vagy legalábbis vezetőjét bízzák meg a kormányzással. Ez egyszerre jelent jogi és politikai legitimációt. A végrehajtó hatalom képviselőiről a választópolgárok legkésőbb a soron következő választásokon véleményt formálhatnak: ennek alapján vagy tovább folytathatják a kormányzást, vagy át kell adniuk másnak. Ezzel szemben a bíró legitimációja tisztán jogi: szűkebb értelemben véve kinevezése alapozza meg legitimációját; kinevezése nyugdíjazásáig tart, vagyis nem kell időről időre a választóközönség elé állnia megmérettetés és megerősítés végett. A kétféle, fokában nem, de eredetében és jellegében némileg eltérő legitimáció, a két eltérő szemlélet meghatározza, hogy a két hatalom miként viszonyul egymáshoz.
A végreható hatalom és a bírói hatalom közötti viszonyban a két hatalmi ág eltérő természete ellenére is van helye párbeszédnek. Sem a kormány, sem a bírósá-
- 481/482 -
gok nem légüres térben működnek: a két hatalom egymásra hatást gyakorol. Az alkotmányos dialógus azonban nem jelenti azt, hogy a bírói függetlenség sérülhetne.
A dialógust jogszabály, együttműködési megállapodás vagy tisztán a józan ész is előírhatja. Az igazságügyi miniszter vagy képviselője konzultatív joggal részt vesz az Országos Bírói Tanács (OBT) munkájában; együttműködik az OBH-val és a Magyar Bírói Egyesülettel; egymás képzéseiben is kölcsönös a közreműködés. Berendelt bírák dolgoznak az Igazságügyi Minisztériumban.
A bírói függetlenségből következik, hogy a bíró a törvényt szabadon értelmezi, a bíró nem betűbíró, a bíró függése a törvénytől nem lehet mechanikus jellegű. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a jogszabály, vagyis a törvény szabad értelmezése révén a bíró a jogalkotó helyébe léphetne. A bíróságok nemegyszer olyan súlyú döntéseket hoznak, amelyek befolyásolhatják, akár módosíthatják is a törvényhozó akaratát, illetve a jogalkotót cselekvésre indíthatják. Ez történt a közelmúltban, amikor a Kúria devizahitelekről elfogadott jogegységi határozatát a jogalkotó jogszabályba vezette át. A régi elv érvényessége azonban továbbra is egyértelmű: iudicis est iusdicere, non dare - a bíróságok tehát a jogalkalmazás szervei.
Az alkotmányos dialógus azt jelenti, hogy a bírói gyakorlatot a bírói hatalomnak és a végrehajtó hatalomnak is értékelnie kell. A legszerencsésebb, ha a joggyakorlat elemzését a két hatalom nem külön-külön, hanem együtt végzi. Amennyiben a bírói gyakorlat elemzése azt mutatja, hogy jogszabályi hiátus áll fenn, vagy a joggyakorlat egységessége nem biztosítható, a jogalkotónak lépnie kell, és jogszabályalkotás révén kell megoldást találnia. Fontos megjegyezni, hogy a törvény szabad értelmezésével a bíróságok nem vehetik át a jogalkotó szerepét. Sőt a végrehajtó hatalom felelőssége, hogy megszülessenek azok a jogszabályok, amelyeket a bíróságoknak alkalmazniuk kell. Ezért a jogalkotók politikai felelősséggel is tartoznak. A politikai hatalom - amely alatt itt a törvényhozást és a kormányzatot együttesen értjük - pedig kormányzati politikájának megvalósítása érdekében is fogadhat el jogszabályokat.
Az alkotmányos dialógus lehetővé teszi, sőt megkívánja azt is, hogy a bírói hatalom képviselői véleményezzék azokat a fontosabb jogszabályokat, amelyeket alkalmazniuk kell. Ilyenek például a Polgári Törvénykönyv, a Büntető Törvénykönyv, a készülő Polgári perrendtartás és Büntetőeljárási törvény, valamint a devizahitelesekre vonatkozó jogszabály.
Az állami intézmények - és az állam mint intézmény - iránti közbizalom fenntartásában és növelésében a kormánynak és a bírói testületnek egyaránt megvan a saját, de közös felelőssége is. A közbizalom a közlekedőedényekre emlékeztető módon változik. Ha valamely hatalmi ág vagy intézmény iránt meginog vagy nő, akkor a többibe vetett bizalom is előbb-utóbb követni fogja a tendenciát. A törvényhozói, végrehajtó és bírói hatalom felelőssége végső soron közös: az emberek életének javítása. (Az orvos sem egészséges emberrel találkozik, a bíró pedig gyakran sérült, patologikus életviszonyok helyreállítását kapja feladatul. Mindkettejük feladata egyszerre hálás és hálátlan. Edoardo Mori olasz büntetőbíró maliciózus bonmot-ja szerint az orvosok az elkövetett hibáikat a föld alá, a bírák a börtönök mélyére rejtik.)[2]
Kapcsolódási pont azután a közhatalom, amelyet mindkét hatalmi ág képviselői gyakorolnak. Ahogy Pascal fogalmazott: "A jog erő nélkül tehetetlen; az erő igazságosság nélkül zsarnoki. […] Össze kell tehát kapcsolni az igazságosságot az erővel, ezért vagy az igazságost kell erőssé, vagy az erőset igazságossá tennünk.[3]"
Megfogalmazhat-e elvárásokat a kormány igazságügyi politikájáért felelős miniszter a bíróságokkal szemben? Ehhez erkölcsi értelemben mindenkinek joga van, de éppen az igazságügyi miniszternek óvatosnak kell lennie. Quod licet Jovi, non licet bovi, de jelen esetben a fordítottja is megfontolandó: quod licet bovi, non licet Jovi. Az azonban legitim és szükséges, hogy a kormánynak legyen igazságügyi jövőképe és ezt cselekvésre váltó politikája. Ennek megfogalmazásáért és végrehajtásáért az igazságügyi miniszter felelős. Ha szükséges a beavatkozás, akkor erre legfőbb eszköze a jogalkotás kezdeményezése.
A történelmi körülmények, és velük a jogszabályi környezet, amelyben a bírák munkájukat végzik, változóban vannak. 2014 az évfordulók éve: ezek közül kettő különösen releváns. Huszonöt évvel ezelőtt történt a rendszerváltás, és tíz éve csatlakozott hazánk az Európai Unióhoz. A 2011-ben elfogadott Alaptörvény erre a két korszakos változásra reagál és egyszersmind formálja is az ezek nyomán kialakuló valóságot. Az európai integráció új, megváltozott jogi környezetet teremtett a bírák számára: a nemzeti jog nem magában való zárt rendszer; a jogszabályokat folyamatos szinopszisban kell értelmezni azzal az uniós joganyaggal, amelynek egy része ráadásul közvetlenül hatályos és alkalmazandó normaként válik a magyar jogrendszer részévé. Ez összefügg a bírói képzés és továbbképzés kérdésével is. Az élethosszig tartó tanulás, a life long learning európai uniós jelszavát sokszor és sokan mosolyogták már meg; pedig a "jó pap holtig tanul" magyar közmondás is ugyanezt fejezi ki veretesebb nyelven - ennek igazságát pedig aligha vonja kétségbe bárki.
Az uniós jog és a nemzeti jog viszonyának témája külön előadást is megérne, ezért erre a jelen keretek között csak érintőleg lehetett kitérni. Hosszabban szeretném ugyanakkor kifejteni az új Alaptörvény által a bírákkal szemben támasztott új kihívásokat.
Elsősorban az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b)-d) pontjaiban szereplő alkotmányjogi panaszra és az
- 482/483 -
Alaptörvény 28. cikkben megjelenő értelmezési klauzulára kell kitérni. Az alkotmányozó azt a reményt fűzi mindkettőhöz, hogy a jogalkalmazót segíteni fogják abban, hogy az igazságszolgáltatásban minél inkább érvényre jussanak az Alaptörvényben foglalt eszmények és célok. Különösen is figyelemreméltó az értelmezési klauzula alábbi megfogalmazása: "Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak." Ezek már bizonyos értelemben jogon túli értékek és fogalmak. Létezésüket az alkotmányozó axiómaként kezeli, és ezt várja a jogalkalmazótól is. Ezzel mégsem terhet rak vállára, hanem lámpást ad kezébe: fényüknél eligazodhat a szabályok és esetek bonyolult világában. Az ideálok szárnyként is felfoghatók, amelyekkel a szív és az értelem a részletek fölé emelkedve hamarabb megpillantja az igazságot. "A jog nem csak ész és paragrafusok, hanem a szív dolga is" - mondta Vladár Gábor egykori igazságügyi miniszter, aki maga is Grosschmid Bénitől, a XX. század első felének nagy magyar magánjogászától kölcsönözte e hitvallásnak is beillő gondolatot[4]. A szív a Bibliában az értelem székhelye. Salamon király is értő szívet kér magának az Úrtól, hogy népét kormányozhassa és ítélhessen fölötte.
A társadalom elvárása, hogy az igazságszolgáltatás legyen pontos, gyors és méltányos. Hangsúlyozandó, hogy e három követelmény között nem fontossági sorrend áll fenn. Egyik sem mehet a másik rovására, hanem egymás érvényesülését kell kölcsönösen elősegíteniük. A kérdés az, hogy ennek megvalósulása érdekében a kormányzat milyen támogatást adhat.
Az igazságügyi miniszter a végrehajtó hatalomnak az a képviselője, akinek a jogalkotásban is komoly szerep jut. A kormány igazságügyi programjában szerepel a polgári perrendtartás és a büntetőeljárás reformja. Ez a bírák életét közvetlenül is érinti, hiszen az nagymértékben perek vezetésével telik.
Ami az új polgári perrendtartást illeti, annak három új, paradigmatikus körülményre kell reflektálnia: Magyarország az Európai Unió tagja; az országnak új alkotmánya van; lezajlott, illetve zajlik a digitális forradalom. Ezen belül azután először koncepcionális kérdéseket kell majd eldönteni: az osztott vagy az egységes tárgyalási rendszer talaján álljon-e? Milyen permegelőzési eszközök, eljárások kialakítása csökkenthetné a bíróságok ügyterhét? Szükség van-e a bíró és a felek (és különösen jogi képviselőik) közötti feladatmegosztás átalakítására (idetartoznak a hivatalbóliság, illetve kérelemhez kötöttség kérdései); jogcímhez legyen-e kötve a bíró; milyen szerepet kapjon a szóbeliség és az írásbeliség a perben; a perek ésszerű időn belül történő befejezése érdekében hol van szükség új megoldásokra (például preklúziós szabályokra); milyen formában van igény a csoportos perlés lehetőségének kezelésére; szükség van-e az ügyek bonyolultságához igazodó, rugalmas pervezetési szabályok, a per tárgyának, értékének megfelelő különleges eljárási rendek bevezetésére; milyen feladatok teljesítése telepíthető át a bíróról más igazságügyi alkalmazottra (így például ki döntsön a perköltség összegéről és viseléséről, hol kaphat szerepet a bírósági titkár a peres eljárásokban; legyen-e albíró); át kell gondolni, miként működtethető hatékonyan a bíróság és a felek közötti kapcsolattartás az elektronikus kommunikáció bevezetésével; mennyiben kell megreformálni a perorvoslati rendszert; és figyelemmel kell lenni az uniós jog hatásaira is. A kodifikációs munka elkezdődött, munkabizottság jött létre, amelynek számos bíró is tagja.
Nem a Pp. kodifikációjával szorosan összefüggő kérdés, de itt is megjegyzendő, hogy az egyik legnagyobb feladat a fővárosban működő bíróságok leterheltségéből fakadó problémák hosszú távú megoldása: ez igazgatási, pénzügyi eszközökkel is kezelendő, lehetőleg kerülve sajátos perjogi szabályok bevezetését.
A büntető anyagi jog újrakodifikálása megtörtént; hasonló jelentőségű munka lesz az új büntető eljárási kódex megalkotása is. A büntetőjog - a hozzá tartozó eljárásjoggal - a jogrendben utolsó mentsvár, ultima ratio, kodifikációja különös gondosságot kíván. Olyan sebek reparálását várják tőle, amelyek a legsúlyosabban tépték föl az emberi és társadalmi együttélés szövetét. Az irritált közhangulat ezért gyakran olyan elvárásokat táplál a büntető igazságszolgáltatással szemben, amelyeknek nem könnyű megfelelni, legalábbis a jogállamiság és nemzetközi kötelezettségeink keretein belül. Itt is szükség van a kor követelményeihez való igazításra. Teljes paradigmaváltásra nincs ok (nem lesz például "tizenkét dühös ember"). Olyan egyensúlyra kell törekedni, amely nem billen sem a vád, sem a védelem felé; amelyben a hatékony, pontos, gyors és olcsóbb ítélkezés során maradéktalanul érvényesülnek az Alaptörvényben lefektetett garanciák. A kodifikáció során kiemelt figyelmet kell szentelni az igazságügyi szakértők perbeli jogállásának, szerepének és működésének; e kérdéskör megfelelő szabályozásával sokat lehet tenni az előbb említett célok megvalósulásáért.
A munkaügyi bíráskodás jelenlegi szervezeti kereteit mintegy negyven évvel ezelőtt alakították ki. E sajátos státusú különbíróságok felállítása óta sem jutott nyugvópontra a vita arról, vajon mennyiben tekinthetőek e fórumok valóban különbíróságnak, és a szervezeti keretek megfelelnek-e korunk kihívásainak. A közigazgatási bíráskodás alkotmányos alapjait mintegy huszonöt évvel ezelőtt teremtette meg egy alkotmánybírósági határozatnak köszönhetően az Országgyűlés, amikor általános szabállyá tette a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatát. 1991 óta azonban folyamatosan változik a fórumrendszer; elvi szinten pedig mai napig nem tisztázott, hogy mi legyen a felülvizsgá-
- 483/484 -
lat terjedelme a közigazgatási perekben. A mindig jobbító szándékok ellenére, mintha a közigazgatási bíráskodás nem találta volna meg az őt egyébként megillető, méltó helyét a magyar igazságszolgáltatásban.
Az eltelt évtizedek nyomán elengedhetetlenné vált, hogy az igazságügyi miniszter a munkaügyi bíráskodás és közigazgatási bíráskodás jelenlegi helyzetéről és jövőjéről részletes képet alkosson. Ennek érdekében a két, egymással is összefüggő kérdés általános áttekintésére - különösen pedig annak megvizsgálására, hogy az eljárási szabályokat a Polgári perrendtartásban, vagy külön törvényben célszerű-e meghatározni; hogy mennyiben alkalmas a jelenlegi fórumrendszer rendeltetése betöltésére; valamint milyen de lege ferenda javaslatok fogalmazhatóak meg a közigazgatási, valamint a munkaügyi bíráskodás fejlesztése érdekében - az Igazságügyi Minisztérium munkacsoportokat hozott létre, amelyekben az Országos Bírói Hivatal és a Kúria is képviselteti magát.
A jogászképzés, így a bírói képzés, illetve továbbképzés átgondolása, ideértve a szakvizsgát is, rendkívül fontos ügy. Az elmúlt huszonöt év hatalmas változásokkal járt. A jogi környezetet immár nemcsak az átalakulóban lévő magyar, hanem az uniós, sőt bizonyos értelemben a globális jogrendszer alkotja. Az elhúzódó korszakváltás az új iránti messzemenő nyitottságot feltételez mindenki, így a bírák részéről is. A képzést egyrészt ennek figyelembevételével kell kialakítani. Fontos a jogászképzés színvonalának emelése, mert csak ebben az esetben várható el, hogy a jogi szakvizsga szintje is méltó legyen a jogászi hivatásokhoz, annak a képnek megfelelően, amely mindenkiben a jó bíróról él.
Milyen a jó bíró? Milyen bírákkal szeretnénk találkozni a tárgyalóteremben? Juhász Andor azt mondta: "Nagy súlyt kell helyezni arra, hogy a bíróban a jogi képesítés mellett hiánytalanul meglegyenek a bírói tiszt gyakorlásához szükséges, megkívánt emberi tulajdonságok is. Jó bíró ugyanis csak sokat tapasztalt, bölcs észjárású, embertársai sorsát szívén viselő, derült kedélyű, becsületes, erkölcsös, jó ember lehet. A jogi tudás magasabb mértéke nem pótolja a bíróban nélkülözhetetlen emberi jellemvonások egyikének vagy másikának a hiányát és az abból származó veszedelmet el nem háríthatja, sőt esetleg fokozza."[5]
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem rendezvényén a napokban szerveztek ünnepséget a Werbőczy-féle Hármaskönyv elkészültének fél évezredes évfordulójára. Werbőczy a Tripartitum bevezetőjében műve megírásának okairól és céljairól így fogalmaz: "Nemes Magyarországnak törvényeit és törvényerőre emelkedett szokásait készülvén leírni, elhatároztam, az előttem álló tárgyra nézve némely megjegyzésre méltó dolgokat röviden előrebocsátani […] az igazságról, […] a jogról […] a törvényről, […] a szokásról ..és utoljára: a jó bíró kellékeiről […], föltevén azt a kérdést: vajon a bírónak a perben előadottak és bizonyítottak alapján kell-e ítélnie, vagy pedig lelkiismerete szerint úgy, amint a dolgot maga tudja." A tételes jog betűjéhez való hűség és a lelkiismeret által az anyagi igazság megállapítása érdekében szükségesnek tűnő kreatív, kezdeményező attitűd közötti egyensúly tehát már akkor kérdés volt, és az marad ma is, amikor újra kell gondolni bizonyos egyensúlyokat az új Pp. kodifikációjakor.
A bíróságok új rendszere az előző parlamenti ciklusban kiépült. Az igazságszolgáltatás minősége azonban nagyban múlik a bírák felkészültségén, szakmai és emberi kvalitásain. A rendszernél, a struktúránál is fontosabb az azt működtető ember: az, hogy mi van a fejében és a szívében. Tudásnak és humánumnak együtt kell növekednie. Sólyom László "Mit szabad és mit nem"[6] című klasszikussá vált cikkében idézi a híres angol bíró, a termékfelelősséget megalapozó Lord Atkin precedens- értékű ítéletét a Donoghue (McAlister) kontra Stevenson ügyben, 1932-ből. A tényállás szerint két hölgy gyömbérsörrel leöntött fagylaltot rendelt a cukrászdában. Az egyik gyömbérsörös üvegből kihullott egy félig komposztálódott csiga. Az egyik hölgy az undortól súlyos megrázkódtatást szenvedett. A kártérítési perben eljáró Lord Atkin a bibliai "szeresd felebarátodat" parancsot a jog nyelvére így fordította le: "ne okozz kárt felebarátodnak", és feltette híres kérdését: ki az én felebarátom? Azaz: a hölgyek perelhetik-e közvetlenül a sör gyártóját, ha nincs köztük közvetlen jogviszony? Lord Atkin a kérdést igenlően válaszolta meg, mondván, hogy felebarát mindenki, akinek a termék (sör) kárt okozhat. Ezzel megalapozta a termékfelelősség intézményt, amelyről jelenleg EU-irányelv rendelkezik. Lord Atkin sírfelirata pedig így szól: "Whothen, in law, is my neighbour?", "De ki az én felebarátom a jog szerint?" Sólyom professzor hozzáteszi: Lord Atkin "úgy érezte, hogy az agyon technicizált joggal szemben csakis egy általános erkölcsi parancs alapján tud alternatívát állítani." Kiemelendő, hogy az Alaptörvény fent idézett rendelkezései is felhatalmazást adnak a humánum és a kreativitás effajta alkalmazására, és ezzel hozzájárulhatnak a bírói ideál továbbfejlődéséhez.
Ferenc pápa így szólt az olasz bírák és ügyészek legfelsőbb tanácsának tagjai előtt június 14-én mondott beszédében: "A bírákat leginkább meghatározó tulajdonság a megfontoltság (prudenza). De ez nem a mozdulatlanok erénye […] Hanem annak erénye, aki irányít, előmozdít, aki nyugodtan mérlegeli a jogban és a tényekben rejlő szempontokat, amelyek az ítélet alapjául szolgálnak. Az emberben akkor növekszik a megfontoltság, ha megteremti azt az emelkedett, belső egyensúlyt, amellyel képessé válik legyőzni a saját jelleméből, személyes nézeteiből, ideológiai meggyőződéséből eredő késztetéseket".[7]
- 484/485 -
Ami a képzés és továbbképzés átalakítását illeti, abban kulcsszerep jut majd az Igazságügyi Akadémiának, és természetesen az OBH-nak: a reform csak együttműködésben és párbeszédben képzelhető el.
Az igazságszolgáltatás nem független a társadalomtól. A tétel akár populista is lehetne, legjobb esetben triviális. Az igazi kérdés azonban az, hogy milyen következtetést lehet levonni belőle. Az ítélkezési gyakorlat hatással van a jogfejlődésre, és visszahat a jogalkotó munkájára. Ezért szükséges a jurisdictio alapos és intézményesített elemzése. Az ítéletek hatnak a társadalomra, a közvéleményre is. De nem mindegy, hogyan. Az ítéletek nyilvánosságának általánossá tétele, továbbfejlesztése nagy lehetőségeket rejt magában. Megint Juhász Andort érdemes idézni, aki a magyar királyi Kúria 1929. évnyitó teljes ülésén azt mondta: "A jó ítéletnek úgy kell rezonálnia a nép lelkében, mint ahogy a tihanyi visszhang megismétli a feléje kiáltott mondatot"[8]. A bírói ítéletek nyilvánossága persze nem öncél. Az ítéletek strukturált, átlátható, felhasználóbarát nyilvánossága, a visszakereshetőség révén fejlődhet a jog és a jogtudat egyaránt. Erősödhet a jogegység kultúrája, valamint a jogbiztonság, és ezáltal végső soron az igazságszolgáltatás, s az abba vetett közbizalom. Ki kell mondani: szükség lenne az igazságügy népszerűsítésére. Hollywood külön műfajt alkotott erre: a tárgyalótermi drámát. Az olyan klasszikusok, mint "A vád tanúja", "Ne bántsátok a feketerigót", "Aki szelet vet", "Tizenkét dühös ember" stb. vajon nem járultak-e hozzá Amerikában, s annak határain túl is az igazságszolgáltatás iránti érdeklődéshez és bizalomhoz? Természetesen nem vulgarizálásról vagy "bulvarizálásról" van szó. Az ítélkezés bonyolult, mert az életviszonyok bonyolultak. Elég azokra a gazdasági és pénzügyi viszonyokra gondolni, amelyeknek zavara elindította a 2008-as világválságot. Ez már nem az egyszerű váltók és jelzálogok, vagy egy-egy csalárd csőd, hanem például a derivatívákkal vagy a derivatívák derivatíváival folytatott kereskedelem és spekuláció világa, ahol az ügyleteket - de legalábbis következményeit - sokszor még létrehozóik sem látják át. Vagy ott van a személyiségi jogok, a prokreatív jogok, a bioetikával összefüggő kérdések táguló univerzuma. A komplexitást el kell fogadni; a leegyszerűsítések veszélyesek, mert utat nyitnak a manipulációnak, a jogállam elleni hangulatkeltésnek. A megoldás a szintézisben, a tömörségben rejlik. A bírónak rendelkeznie kell ennek képességével. Az a szó, amely nem ad hozzá semmit az ítélethez, elvesz belőle. A tényállás, vagy a jogi helyzet lehet bonyolult, de azok a jogi és erkölcsi elvek, amelyeken az ítéletnek alapulnia kell, egyszerűek és a közönség számára érthetőek, ha hivatkoznak rájuk, újra és újra fölmutatják őket. Megfontolandó lenne a bírósági szóvivők szerepének továbbfejlesztése. Szinte külön szakmaként, de legalább profilként is el lehetne gondolni: az igazságügyi szóvivők tanulják meg annak művészetét, hogy egy-egy ítélet lényegét a nem szakértő, de átlagosan művelt közönség számára érthető nyelven összefoglalják. Ezzel nem kis jelentőségű kulturális missziót gyakorolnának.
Az új rendszer csak akkor fog jól működni, ha a szereplők együttműködnek. Ebben kitüntetett szerep jut az OBH-nak, amelyet az igazságügyi kormányzat kiemelt partnernek tekint. Új önálló államtitkárság is létrejött az Igazságügyi Minisztériumon belül, Igazságügyi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárság néven. Feladata többek között a bíróságok és az Igazságügyi Minisztérium zökkenőmentes együttműködése érdekében a kapcsolattartás, tiszteletben tartva az Alaptörvényben rögzített függetlenségüket.
Az, hogy az OBH a Bíróságok Napján meghívta és ünnepi beszédre kérte fel az igazságügyi minisztert, fontos és megbecsülendő gesztus, az együttműködési készség egyértelmű jele. Az OBH jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni, hiszen egy tizenegyezer igazságügyi alkalmazottat, köztük háromezer bírát, egy létfontosságú, nemes hivatásrendet, szakmai közösséget képviselő, kormányzó testületről van szó.
Az OBH és az Igazságügyi Minisztérium függetlenek egymástól, de éppen ezért hivatottak is a párbeszédre és az együttműködésre. A fenti sorokban néhány területet kiemeltem, ahol az együttműködést különösen is lehetségesnek és szükségesnek vélem: a képzés, a nyilvánosság biztosítása, az információáramlás, az ítéletek elemzése. De hozzá lehet tenni a gyermekbarát igazságszolgáltatás programját, amelyet az igazságügyi tárca előző vezetése kezdett, és amely lelkes partnerre és folytatóra talált az OBH-ban.
Az igazságügyi miniszter számára nagy megtiszteltetés, ha ebben a szellemben állhat a jogásztársadalom rendelkezésére. Elsődleges a közjó szolgálata. Azon belül is különösen az igazság ügyéé, amely a magyar nyelvben - más európai nyelvektől eltérően - igazságosságot is jelent. Az igazságosság pedig - Arisztotelész szerint - az az erény, amely mintegy egybefoglalja az összes többit: a legmagasztosabb és legtökéletesebb, mert aki ezt birtokolja, nemcsak saját, hanem mások javára él vele. ■
JEGYZETEK
[1] A bíróságok napja alkalmából az OBH által szervezett ünnepi rendezvényen 2014. július 15-én elhangzott beszéd szerkesztett változata.
[2] http://www.ilgiornale.it/news/e-giudice-si-tolse-toga-non-sopportavo-pi-l-idiozia-troppi.html
[3] Blaise Pascal: Gondolatok, 298. o. http://www.ppek.hu/konyvek/Blaise_Pascal_Gondolatok_1.pdf
[4] Vladár Gábor: Visszaemlékezéseim. Püski Kiadó, Budapest, 1997. 80. o.
[5] Idézi Csánk Béla: A bírói függetlenség hazánkban és a külföldön. Budapest, 1942. 165. o.
[6] Sólyom László: Mit szabad és mit nem - Capriccio polgári jogi témákra. Valóság, 1985. XXVIII. évf. 8. sz. 12-24. o.
[7] Ferenc pápa beszéde az olasz Bírák és Ügyészek Legfelső Tanácsa (Consigliosuperiore della Magistratura) tagjainak, Vatikán, 2014. június 14. L. http://w2.vatican.va/content/francesco/it/speeches/2014/june/documents/papafrancesco_20140605_pastorale-migranti-itineranti.html
[8] Csánk Béla, id. mű 167.
Visszaugrás
