"A gyakorlatban alkalmazhatatlan és tényleges jogbizonytalanságot eredményező szabályozásnak mi értelme van?"
E kérdést tette fel Pintér Andrea, a jelen folyóiratban néhány hónappal ezelőtt indult, a műsorelosztók vételkörzetének médiatörvényi korlátozásáról szóló cikksorozat utolsó írásában. Nos, erre a kérdésre nyugodt szívvel felelhetünk azzal, hogy: semmi. Ahhoz, hogy ennél bővebb válasz is adható legyen e kérdésre, az alábbiakban röviden áttekintésre kerülnek a cikksorozat szerzőinek főbb megállapításai és az azokra adható feleletek.
A cikksorozat elindítása óta az alapvetően elméleti médiajogi kérdés megvitatása többszörös gyakorlati aktualitást is nyert: egyrészt megszületett a 2/2005. (II. 10.) számú alkotmánybírósági határozat, amely közvetlenül érinti az Rttv. "egyharmados szabályát", másrészt, pedig ez évben az ORTT égisze alatt megkezdődött a médiatörvény egy újabb módosítási tervezetének kidolgozása.
A sorozat jelen zárócikkében a továbbiakban ezek fényében is kívánok röviden reagálni a cikksorozat szerzői által megfogalmazott egyes észrevételekre, felvetésekre.
Az első hozzászóló, Gálik Mihály közgazdászként - mondhatni természetesen - elsősorban a műsorszolgáltatási piaci körülmények felől közelítette meg a kérdést. A szerző abból indul ki, hogy a mai magyar műsorszolgáltatási piacot áttekintve azt tapasztalhatjuk, hogy a különböző (és gyakran egymással versengő) terjesztési módszerek széles köre alkalmazásával elvileg sokszínű műsorszolgáltatási palettához juthatnak hozzá a közönség tagjai. Ebben a piacszerkezetben viszont kérdés számára, hogy vajon előfordulhat-e, hogy bizonyos "vélemények" az egyharmados szabály hiányában nem juthatnának el a közönséghez. Mivel megítélése szerint "ha vannak is ilyen vélemények, hiányuk fel sem tűnik azon a műsorpalettán, abban a vélemény-sokszínűségben, amiben egy magyar televíziós háztartás ilyen vagy olyan vétellel hozzájuthat". Ehhez még azt is hozzáteszi, hogy "egy adott földrajzi piacon az ott található háztartások, az egy adott területen élő emberek egyre több, egymást többé-kevésbé helyettesítő terjesztési eljárás révén juthatnak a műsorokhoz, s egyre inkább abba a helyzetbe kerülnek, hogy egyéni preferenciáik szerint válasszák ki, milyen módon akarják a műsorokat nézni. Mindezek alapján szilárd meggyőződésem, hogy egy, a ténylegesen kialakult piaci struktúrákat figyelembevevő elemzés nem juthat olyan következtetésekre, hogy Magyarországon egy kábelhálózat üzemeltető »a gyakorlatban a vélemény monopólium helyzetét képes előidézni«". Ennek némileg ellentmondani látszik a szerző azon - egyébként tényszerű - másik megállapítása, amely szerint, "ne essék félreértés, meg vagyok róla győződve, hogy egy földrajzi piacon - kevésszámú kivételtől eltekintve - továbbra is csak egy kábelhálózatot fognak üzemeltetni, s mint ilyen, ez az üzemeltető továbbra is monopolhelyzetet fog élvezni".
Ezen felvetésekre az alábbi válaszok adhatók: Egyrészt a jogi szabályozás megfelelőségét célszerűen nem csak egy-egy adott, rövidebb időszak vonatkozásban kell megteremteni, még egy ilyen, például a műszaki fejlődés miatt viszonylag gyorsan változó technikai környezettel szoros kölcsönhatásban álló és így szintén viszonylag gyorsan változó területen, mint a médiajog sem, hanem minél időtállóbb szabályozásra kell törekedni. Azaz, még abban az esetben is, ha most egyes megfigyelők számára esetleg úgy is tűnik, hogy a piaci struktúra jelenleg biztosítja valamennyi vélemény "esélyegyenlőségét", a szabályozásnak valamilyen szinten előre kell gondolnia az e téren bekövetkező lehetséges változásokra is. Másodszor, az Rttv. 116. § (1) bekezdése, igenis annak a lehetőségét teremti meg, hogy - bizonyos kötöttségekkel (lásd pl. a must-carry szabályokat) ugyan, de - a műsorelosztó alapvetően szabadon vehet be a csomagjába, illetve hagyhat ki onnan műsorszolgáltatásokat. Harmadszor, a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy a valóságban igazából a hazai piaci struktúra nem képes biztosítani a közönséghez eljutó vélemények sokszínűségének maradéktalan érvényesülését. Többször előfordult, hogy minden gazdasági-piaci racionalitás ellenére is egyes műsorelosztók nem, vagy csak hátrányosabb feltételekkel voltak hajlandók olyan - a közönség által egyébként igényelt és népszerű - műsorszolgáltatóval szerződni, amelynek műsorában az elosztó csomagjában található más műsorszolgáltatásokétól általában markánsan eltérő "vélemények" fogalmazódtak meg. Negyedszer, amint arra a Gálik Mihály is utalt a már idézett mondatában, hazánkban az a tipikus, hogy egy adott "földrajzi piacon" (pl. a kisebb települések többségében) maximum egy műsorelosztó vállalkozás és így egyetlen műsorelosztó hálózat van jelen. Ezek a "helyi monopolhelyzetben lévő hálózatok" pedig még a hatályos versenyjogi szabályok betartása mellett is kerülhetnek viszonylag kis számú vállalkozás kezébe, amelyek pedig így az Rttv. 116. § (1) bekezdésének köszönhetően képesek előidézni a véleménymonopólium helyzetét, akár az ország nagyobb területének tekintetében is. Ez ellen a szerző által említett "platformok versenye" sem nyújt megnyugtató védelmet. Szintén a gyakorlati tapasztalatok mutatják azt is, hogy hazánkban - a gazdasági-jövedelmi helyzetből adódóan - egyáltalán nem tipikus, hogy egy-egy háztartás több különböző platformon is élvezhesse az egymástól esetleg eltérő műsorkínálatot, azaz, hogy például kábel-előfizetés mellett műholdas programcsomagot is megrendeljen.
A digitális földfelszíni műsorszolgáltatás megindulását követően, amennyiben
- 130/131 -
megfelelően nagy választék lesz szabadon vehető műsorszolgáltatásokból, lehetséges, hogy csökkeni fog a fentebb vázolt véleménymonopóliumok kialakulásának a veszélye. Ezt azonban - a digitális átállás mai állapotában - még lehetetlen előre jelezni. Addig álláspontom szerint továbbra is az egyharmados szabály képezi az egyetlen - és véleményem szerint nem is irreálisan szigorú, illetve gazdasági szempontokból indokolatlanul nagy "károkat" okozó - korlátot a véleményszabadság érdekében az Rttv. 116. § (1) bekezdésében biztosított, az elosztókat megillető szabad műsorszelektálási joggal szemben, amelyet a vállalkozások egyébként akár visszaélésszerűen is gyakorolhatnának. Gálik Mihály a fentiek kapcsán a továbbiakban azt is kifejti, hogy véleménye szerint az Rttv. 116. § (1) bekezdésének visszaélésszerű alkalmazásával szemben elegendő védelmet nyújt a műsorelosztókra, illetve azokra is vonatkozó hatályos versenyjogi szabályozás is. Bár ezen gondolat a témához másodikként hozzászóló Polyák Gábor cikkében is felmerül, már most hangsúlyozni kell, hogy a versenyjogi és a médiajogi joganyagnak egészen más a szabályozási tárgyköre. A versenyjog a piaci résztvevők tisztességes piaci versenyének szabályait határozza meg, addig a médiajog által védett jogtárgy ez esetben a véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányos joga. Mivel egészen eltérő a céljuk, a szabályozási logikájuk, eszközeik, valamint az általuk védett jogtárgy, illetve annak alkotmányi státusa is, ezért egyik szabályanyaggal egyáltalán nem lehet a másik területére eső jogtárgy védelmét biztosítani.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
