A modern magyar igazságszolgáltatás megteremtésének kiemelt jelentőségű állomása volt a történeti alkotmányunk[1] egyik legfontosabb forrásának, a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. törvénycikknek[2] az elfogadása. Ennek meghatározó jelentőségét elsősorban az adja, hogy a törvény kifejezetten deklarálta a hatalmi ágak szétválasztását: "Az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülöníttetik. Sem a közigazgatási, sem a bírói hatóságok egymás hatáskörébe nem avatkozhatnak."[3] Ezzel a törvény utat nyitott a polgári igazságszolgáltatás és a modern bírósági rendszer kiépítése előtt.[4]
A modern igazságszolgáltatás kiépítésének a folyamatába illeszkedett a kir. ügyészség felállításáról szóló 1871. évi XXXIII. törvénycikk megalkotása is. Ez a törvény teremtette meg a modern ügyészség alapjait annak kifejezésre juttatásával, hogy a társadalmi rendet sértő magatartások miatti fellépés az államot képviselő ügyészség feladata.
Az elmúlt 150 év a magyar történelem legnagyobb fellendülését és legsúlyosabb csapásait is átöleli. Ez alatt az idő alatt Magyarország államszervezete is sokszor változott. Ezen változások pedig szükségképpen érintették azt az ügyészi szervezetet, amelynek az alapvető küldetése minden korszakban a társadalmi béke őrzése volt. Ha csak az első világháború következményeire, vagy a második világháború eseményeire gondolunk, könnyen belátható, hogy az ügyészség sokszor találta magát szembe komoly kihívásokkal. Minden korszaknak megvolt a maga sajátos ügyészi feladatköre, amelyet azonban nem lehet önmagában vizsgálni, hanem mindig az adott államszervezet keretein belül és társadalmi közegében lehet értékelni. Ez a rövid tanulmány ehhez kíván segítséget nyújtani.
Az 1871. évi XXXIII. törvénycikk hatálybalépését megelőzően Magyarországon az ügyészi teendőket a törvényhatósági tiszti ügyészek és az uradalmi ügyészek végezték. A tiszti ügyészek feladatkörébe a büntetőjog területén a vád alá helyezés és a vád képviselete tartozott, valamint a büntetések végrehajtásának ellenőrzése. Emellett ugyanakkor egyes ügyekben eljárhattak a védelem oldalán is, és magánszemélyek részére ügyvédi megbízásokat is teljesíthettek.[5]
Az 1871. évi XXXIII. törvénycikk hatálybalépése előtt tehát az igazságszolgáltatás funkciói nem különültek el egymástól, mert a vizsgálat és a vád, sőt néhol a védelem is ugyanabban a kézben folyhatott össze. Ez volt az elsődleges indoka annak, hogy a XIX. század második felében elengedhetetlenné vált egy olyan szerv felállítása, amely a közvád kizárólagos képviseletére jogosult. Amint azt az 1871. évi XXXIII. törvénycikk miniszteri indokolása is kiemeli: "[á]ltalánosan el van ismerve annak szükségessége, hogy a bűnvádi perben működő közegek közt a teendők akként osztassanak fel: hogy a bíró, közvádló és védő külön természetű teendői elválasztassanak és egymástól független közegekre bizassanak. Csak is igy lehetséges, hogy feladatának mindegyik tökéletesen megfeleljen."
Az 1871. évi XXXIII. törvény legvitatottabb[6] rendelkezése folytán az ügyészség közvetlenül az igazságügyi miniszternek volt alárendelve.[7] Ennek hivatalos indoko-
- 355/356 -
lása szerint mindez a miniszteri felelősség elvéből következett. Az igazságügyi miniszter ugyanis az állam érdekeinek elsődleges védelmezője, és ebből következik, hogy közegeit e célra szabadon választhassa, vagy szükség esetén elmozdíthassa. Ez a szabályozás az ügyészség alkotmányos helyzetét alapvetően határozta meg.
Az 1871. évi XXXIII. törvény eredetileg csak a bűnvádi és fegyelmi ügyekben[8] adott hatásköröket az ügyészségnek, továbbá feladatkörébe utalta a bírósági börtönök feletti felügyeletet[9]. A közérdek védelmében történő ügyészi fellépés a későbbi törvényekben jelent meg. Ezen közérdekvédelmi funkció keretében az ügyészség többek között részese lett az ügyvédek[10], közjegyzők[11] és közigazgatási tisztviselők[12] elleni fegyelmi eljárásoknak. A házassági jogról szóló[13], majd a polgári perrendtartásról szóló törvények[14] alapján polgári peres eljárásban is közreműködhetett.
Az ügyészség szervezetét és feladatait alapvetően érintette a Bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk (a továbbiakban: Bp.) elfogadása. A kódex a vádrendszer elvét érvényesítette, amely szükségképpen vonta maga után, hogy a négyszintű bírósági szervezet valamennyi fokán szükségessé vált az ügyészi közreműködés.[15] A Bp. az ügyészi feladatok körében rendelkezett arról, hogy a nyomozást az ügyész rendeli el és irányítja[16], valamint szünteti meg[17]. Az ügyész közvádlói jogkörében vádat emelt, de annak képviseletét meg is tagadhatta[18], a vádat megváltoztathatta, elejthette[19]. Az ügyész jogállását érintette, hogy jelenléte nélkül nem lehetett megtartani a főtárgyalást[20], a bíróság döntései ellen jogorvoslattal élhetett[21], közérdekből átvehette a magánvádas ügy képviseletét[22].
Ebben az időben kezdte meg működését a Kúria mellett a koronaügyész[23] is. A koronaügyész jogállása speciális volt, mert ugyan ez a tisztség számított a legmagasabb rangnak ügyészi hivatásban, de a koronaügyész mégsem volt tagja a szervezetnek. A bíróságtól független koronaügyésznek nem volt felügyeleti, utasítási joga az ügyészségekkel kapcsolatban.[24] A koronaügyész legfontosabb hatásköre a jogegység biztosítása volt, és ehhez járult az a jogkör, amely szerint a jogegység érdekében, bármely büntető vagy polgári bíróság jogerős döntése ellen perorvoslattal élhetett a Kúriánál[25].
A XX. század elején az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján többször felmerült annak alkotmányos igénye, hogy az ügyészséget függetleníteni kellene a kormányzat befolyásától.[26] Ennek legjelentősebb támogatója Vargha Ferenc koronaügyész-helyettes volt, aki azt a kérdést vetette fel, hogy "lehet-e az ügyészséget úgy alárendelni a minisztériumnak, amint azt az 1871:XXXIII. tcz. teszi".[27] Vargha Ferenc kifejtett álláspontja szerint az igazságszolgáltatás pártatlanságának elengedhetetlen követelménye, hogy az ügyészséget olyan függetlenség illesse, mint a bíróságot. Az alkotmányos rend ugyanis arra való, hogy annak uralma alatt "társadalmi felfordultság esetében", az alkotmányos jogok és a polgári szabadságjogok védel-
- 356/357 -
met kapjanak, amelynek egyik nélkülözhetelen feltétele a független ügyészi kar.
Vargha Ferenc aggályait a történelem igazolta. A világháborúk idején egyértelművé vált, hogy a miniszternek alárendelt ügyészség alapvető feladatait nem tudja alkotmányos keretek között hatékonyan ellátni.[28] Elengedhetetlenné vált ezért az ügyészi szervezet reformja.
Az ügyészség alkotmányos helyzetét alapvetően érintette a Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény (a továbbiakban: Alkotmány) elfogadása. E szerint "[a] törvényesség megtartása felett a Magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze őrködik"[29]. Az Alkotmány kimondta azt is, hogy "[a] legfőbb ügyész e jogkörében ügyel arra, hogy a minisztériumok, az alájuk rendelt hatóságok, hivatalok, intézmények és egyéb szervek, az államhatalom helyi szervei, valamint a polgárok a törvényeket megtartsák."[30]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
