"Amidőn a csőd elkerülhetetlen, a becsületes adós meghajlik kényszerűsége előtt. Tudván, hogy valamennyi hitelezőjét nem bírja kielégíteni, együtt tartja vagyonát és azt egészben adja át a tömeggondnoknak, hogy ez hitelezői között aránylagos kielégítést vigyen keresztül. .... Ámde nem minden adós becsületes adós."1 A pénzügyi válság vagy egyenesen a fizetésképtelenség állapotába került adósok részéről évezredes törekvés, hogy a vagyoni összeomlás állapotában a megmaradt vagyont a saját érdekkörükbe tereljék. Az új Csődtörvény készülőben van, a bevezetésre kerülő új modell az adós újjászervezését helyezi majd a középpontba. A felszámolási eljárások száma növekszik, a csődmegtámadás a jelentőségéből az új csődjogi környezetben sem fog veszíteni, a szabályozásának jogpolitikai indoka, az elvont vagyon visszaszerzésére irányuló igény változatlan marad a jövőben is.
Visszatérően találkozom a csődmegtámadási perek tárgyában a Csődtörvényünk 40. §-át érő kritikai megjegyzésekkel és át nem gondolt, vagy inkább dogmatikailag alá nem támasztott felületes jogalkotási javaslatokkal, talán inkább csak felvetésekkel. A témakörben hiányzik a jogintézményt feldolgozó átfogó tanulmány, holott rendkívül lényeges jogintézményről van szó, nem is beszélve egy másik jogintézménnyel, a vezető tisztségviselők csődjogi felelősségével való szoros, egymásra átható kapcsolatáról. Az új Csődtörvény koncepciója is előírja a jogügyletek megtámadására vonatkozó szabályok felülvizsgálatát, de határozott, érdemi javaslatokat nem tesz és a módosítás esetleges irányvonalát sem jelöli ki.
A csődmegtámadás bonyolult jogintézmény, és a csődjog beható tanulmányozása után is csak nehezen tárható fel a szabályozás dogmatikai alapja. Mindemellett tanulmányomban megpróbálom áttekinteni a hatályos szabályozást, majd nemzetközi kitekintés keretében más országok megtámadási szabályait, saját gyakorlati tapasztalataim alapján próbálok rámutatni a jelenlegi joggyakorlat egyes ellentmondásaira, hogy végül az új Csődtörvény megalkotásának küszöbén jogalkotási javaslattal éljek.
A felszámolási és a végrehajtási eljárás közötti egyik fő különbség, hogy az utóbbit "az adós hajdani (nála már meg nem lévő) vagyontárgyaira vezetni nem lehet, mert a singularis végrehajtás az adósnak csak jelenére és jövőjére tekinthet, addig a csődeljárás módot ad arra is, hogy az adós múltjából varázsolódjék elő a csődtömeg vagy annak egy része, erre egy speciális csődjogi eszköz: az actio Pauliana (csődbeli megtámadás, ún. csődmegtámadás) szolgál, mellyel a csődhitelezők megtámadják bizonyos vagyonértékeknek az adós vagyonából akár önként, akár kényszer (végrehajtás) útján történt kiválásait, illetőleg megterheléseit s ilykép e vagyontárgyakat, illetőleg azoknak pénzbeli egyenértékét az universalis végrehajtás céljának szolgálatába állítják, csődjelzálogjoguknak igájába hajtják."2
A legrégebbi magyar csődtörvény A csődületről (de concursu) szóló 1840. évi XXII. Tc. volt, de a modern csődjogunk forrásának az 1881. évi XVII. Tc. (a továbbiakban: a régi cstv.) minősül, amelynek 26-37. §-a szabályozta a csődmegtámadást. A döntvénytárak és a tárgybeli irigylésre méltóan széles körű, század eleji szakirodalom alapján megállapíthatónak tartom, hogy egy évszázaddal ezelőtt a csődmegtámadás virágkorát élte, számtalan perben hoztak döntést az Ítélőtáblák és a Curia, amelyek ismertetésére terjedelmi korlátok miatt jelen keretek között nincs lehetőségem. A régi cstv. a jelenleginél sokkal szélesebb körben, a jelenlegi anyagi jogi dogmatikával olykor szöges ellentétben biztosította a fizetésképtelen állapotban kötött cselekmények hatálytalanítását, mindenek felettivé emelve a hitelezők egyenlőségének az elvét (par conditio creditorum).
A csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvénynek (a továbbiakban: Cstv.) a csődmegtámadást szabályozó 40. §-a többször módosításra került, a már hatálytalan rendelkezésekre nem térek ki. A Cstv. 40. §-hoz fűzött miniszteri indokolás szerint a rendelkezés a célját, eredményét tekintve hasonló a Ptk. 203. §-ban foglalt jogintézményhez, annak egy speciálisan szabályozott esete. A csődmegtámadási per azonban különbözik a Ptk. 203. § (actio Pauliana) szerinti, fedezetelvonó szerződések ellen fellépést biztosító pertől az igényérvényesítési határidő, az igényérvényesítésre jogosultak köre, a megtámadás anyagi jogi feltételei és a jogkövetkezmények tekintetében. A látszólagos hasonlóság ellenére a Ptk. és a Cstv. szerinti tényállásokban legfeljebb a jogalkotói cél a közös, a hitelezők elől elvont vagyonnak a hitelezők kielégítési alapjába való visszaszármaztatása. A csődmegtámadási tényállások köre jóval tágabb az actio Pauliana-nál, az magában foglalja a más hitelezőket előnyben részesítő ügyletek elleni fellépést és a felszámoló ún. visszakövetelési jogát is.
A csődmegtámadás jogkövetkezménye az adós szerződésének vagy más jognyilatkozatának az érvénytelenítésével az elvont vagyontárgynak a visszaszolgáltatása vagy a "jólelkű" csődhitelezőket a csődtömeg megrövidítésével ért vagyoncsökkenés kiküszöbölése. Az eredményes igényérvényesítés alapja az adóstól szerző fél azon magatartása, hogy az adós fizetésképtelenségének tudatában csökkentett értéken szerez vagyont vagy más előnyben részesül, pedig azt a többi hitelező érdekét szem előtt tartó "rendes üzletember" nem tehetné. Ez a csődjogi rosszhiszeműség különbözik a polgári jogi értelemben vett ,hagyományos' rosszhiszeműségtől.
A Cstv. 40. § (1) bekezdése az ügyletek 3 csoportját nyilvánítja fedezetelvonás okából megtámadhatónak: csalárd ügyletek, hitelezőket előnyben részesítő ügyletek, értékaránytalan és ingyenes ügyletek. A ,fedezet-elvonó ügyletek' összefoglaló elnevezés alá nem kizárólag a ,bűnös szándékkal' kötött ügyletek tartoznak, hanem a szűkebb nyelvtani jelentéstartalommal ellentétben minden olyan szerződés vagy más jognyilatkozat, amely a fizetésképtelen állapotban sérti a hitelezők egyenlőségének az elvét (pl. jóhiszemű hitelező már létrejött követelésének utólagosan zálogjoggal való biztosítása), vagy potenciálisan alkalmas a csődvagyon csökkentésére (pl. kezességvállalás).
A 40. § (1) bekezdés a) pont a csalárd (szándékosan a hitelezők megkárosítására irányuló) ügyletek megtámadását teszi lehetővé akkor, ha az adós szándéka a hitelező vagy a hitelezők kijátszására irányult, és a másik fél erről a szándékról tudott vagy tudnia kellett. A 40. § (3) bekezdés rendelkezik - az (1) bekezdés a) és b) pontja vonatkozásában - a rosszhiszeműség, illetve az ingyenesség vélelmével terhelt személyek köréről.
A Cstv. a szövegéből ítélve - a régi magyar csődjoggal és egyes más országok jogával ellentétben - nem tesz különbséget a hitelezők kijátszására irányuló ügylet és azon ügylet között, amit a másik fél az adós fizetésképtelenségének a tudomásában köt. A jogszabályhely szerint a másik félnek nem arról kell tudnia, hogy az adós a fizetéseit megszűntette (fizetésképtelenné vált), hanem ezt meghaladóan (,többlettényállásként') a tudatának ki kell terjednie az adós hitelezőkárosító szándékára. A kijátszás egyértelműen megkülön-böztetendő a megkárosítástól, bár általában a csődva-gyon csökkenését eredményezi. (Pl. az adós a dolgot piaci vételáron eladja egy vevőnek, aki aztán továbbadja az adóssal összefonódásban álló személynek.)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
