A magyar magánjog első deliktuális különös tényállása a maga korában a "XIX. század mesterséges intelligenciájának" tekinthető vasút megjelenéséhez kapcsolódott, bár a ma hatályos Polgári Törvénykönyv felelősségi rezsimszerkezetétől eltérően külön törvénycikk[1] tárgyát képezte. A jogalkotó akkor ismerte fel elsőként, hogy az ipari forradalom teremtette új kihívások új megközelítéseket kívánnak a jogrendszerben, azon belül a kártérítési felelősség körében is. A veszélyes üzem technológiai fejlettségtől függően koronként dinamikusan változó fogalma ugyanis azt jelenti, hogy a károkozás mögött nincs már közvetlenül megragadható emberi hiba, mulasztás, illetve a károkozás nagyságrendje olyan mértéket ölthet, amelyet egyetlen személyre telepítve teljesen kiüresítheti a jogintézmény reparatív és preventív funkcióját is. A kártelepítés logikája tehát, hogy viselje a felelősséget az, akinek érdekében áll az adott veszélyes tevékenység folytatása, hiszen neki van lehetősége arra is, hogy azt minél biztonságosabbá tegye. De mi köze van mindennek a 21. századi adatkezelő felelősségéhez? A cikkből kiderül!
A bevezetőben hivatkozott törvénycikk érdekessége, hogy mai szemmel nézve, első olvasatra - félreérthetően - éppen a vasúttársaság felelősségének kizárását sugallhatja, hiszen a vonatkozó szakasz úgy fogalmaz, hogy "Ha valamely, habár a közforgalomnak még át nem adott vaspálya üzeménél valaki életét veszti, vagy testi sértést szenved, az ezáltal okozott károkért az illető vaspálya-vállalat felelős, kivéve, ha a vállalat bebizonyitja, hogy a halált vagy a testi sértést elhárithatlan esemény (vis major), vagy egy harmadik személynek elhárithatlan cselekménye, melyet a vaspályatársulat megakadályozni képes nem volt, vagy a megholtnak, illetőleg a sérültnek saját hibája okozta."[2] Ugyanakkor a "habár" itt nem korlátozó, hanem kiterjesztő jellegű, tehát nemcsak az át nem adott vasútüzemre vonatkozik, hanem azt jelenti, hogy már az átadás előtt is felelőssége van a vasúttársaságnak, aminek azért van, illetve volt jelentősége a 19. században, mert egy-egy vasútvonal elkészülése és átadása között jelentősebb idő telt el. A "habár" tehát fogalmilag rámutat arra, hogy az építés, próbaüzem és egyéb szakaszok alatt is ugyanaz a felelősség, mint a rendes üzemeltetésnél, a veszély (és a felelősség) tehát nem az utasok szállításával keletkezik, hanem magának a tevékenységnek a kifejtésével, azzal, hogy a vasúti pályán vasúti szerelvények közlekedtek (akár szállítottak utast, akár nem).
A veszélyes üzem mai fogalma részben a jogszabályból,[3] részben a bírói joggyakorlatból származik.
A veszélyes üzemi tevékenység során kisebb mulasztás vagy csekély üzemzavar esetén is több személy és jelentősebb vagyontömeg kerülhet veszélybe, a következményeket felerősítik a gépi folyamatok. Ebből adódóan mindig vizsgálandó az egész folyamat idővonala, teljes műszaki-technikai láncolata, hogy levezethető legyen a mulasztás, üzemzavar, rendellenesség pontos hatása a folyamatban részt vevőkre vonatkozóan.[4] A bírói gyakorlat esetcsoportjai szerint veszélyes üzemnek minősülhetnek gépi meghajtású járművek, berendezések, üzemek, továbbá robbanó, sugárzó vagy mérgező anyagok, építkezés, bányászat és egyéb nagy volumenű, nagy környezeti behatással járó tevékenységek. A felsorolásból, de a jogintézmény természetéből is látszik tehát, hogy a fogalom dinamikusan változik; a technológiai fejlődéssel új esetcsoportok alakulnak ki és válnak veszélyes üzemmé.
Hogyan lehet valami veszélyes üzemi felelősség? Jogszabály előírhatja, hogy a tevékenységet végző a veszélyes üzemi felelősség szabályai szerint felel: ilyen a hatályos Ptk.-ban az emberi környezetet veszélyeztető tevékenységet végző és a veszélyes állat tartója.[5] Jogszabály előírhatja továbbá, hogy az adott (nem veszélyes üzemi) tevékenységet végző kimentési szabályaira a veszélyes üzemi felelősség kimentési szabályait kell alkalmazni bizonyos jogpolitikai indokok miatt: ilyen lehet a vadászható állat által okozott kárért való felelősség,[6] és ilyen az adatkezelő felelőssége is.[7] E két felelősségi alakzat esetében dogmatikailag kimutatható a veszélyes üzemi felelősséghez való hasonlóság. Az adatkezelő felelőssége természetesen nem minősül veszélyes üzemi felelősségnek, kimentési rendszerének szigorúsága azonban indokolttá teheti, hogy - a jelen tanulmány szóhasználatában - kvázi veszélyes üzemi felelősségként vizsgáljuk.
Milyen esetcsoportok lehetnek az adatkezelő kvázi veszélyes üzemi felelőssége körében és hogyan alakulhat a kimentés?
Védekezhet-e egy polgármesteri hivatal a bíróság előtt 2026-ban azzal, hogy kibertámadás érte szervereit, és nem tehet róla, hogy a településen helyi adót fizető lakosai összes személyes adatát megszerezték a támadók? A rövid válasz az, hogy nem.
2026-ban a kiberbiztonság a közfeladatot ellátó közigazgatási szerveknél nemzeti és uniós jogszabályok által szabályozott,
- 39/40 -
folyamatba épített követelmény, megfelelő megelőző-óvó intézkedések, védekezés hiányában a támadás aligha minősülhet működési körön kívül eső, elháríthatatlan oknak. Elméleti alapon kimentési okként kezelhetnénk egy olyan, soha nem látott, globális kibertámadást, amelynek alapját egy addig ismeretlen, úgynevezett zero day sérülékenység képzi. Ez viszont feltehetően olyan visszafordíthatatlan károsodást okoz, hogy kisebb gondja is nagyobb lesz a települési lakosságnak, hogy személyes adatai kiszivárgása miatt aggódjon, de elméleti szinten mint kimentési ok ezt vethetjük fel mai tudásunk szerint.
Azt ugyanakkor fontos aláhúzni, hogy a kimentés körében nem rendkívüli eseményt kell felmutatni, hanem többek között azt, hogy az adott esemény a szokásos vagy a szokatlan kockázati körbe tartozik-e 2026-ban. Az első hibrid hadviselési forma, amely a fegyveres támadás mellett az ellenség kritikus infrastruktúráit digitális úton támadta, minősülhetett szokatlan, addig nem látott kockázatnak, amely kimentési lehetőséget teremthetett. Amióta viszont ismert a hibrid hadviselés fogalma és gyakorlata, átkerült a szokásos kockázati körbe, amely nem ad lehetőséget a mentesülésre.
A példa hasonlít a kontraktuális felelősségi körben a Covid első hullámára, amikor egy addig soha nem látott és tapasztalt globális világjárvány hatásaival szemben még nem álltak rendelkezésre érvényes, hatásos megküzdési stratégiák, és kimentési okként működhetett, ha sok más körülmény mellett a szerződéskötés időpontja a Covid kitörését megelőző időpontra esett. A Covid további hullámaiban azonban már egyre több ismeretanyag halmozódott fel, és elsődleges fontosságú körülményként a szerződéskötés időpontjában a szerződő felek már tudhatták, hogy globális világjárvány tombol, amely megnehezíti az adott szolgáltatás teljesítését, így a nem szerződésszerű teljesítés alóli mentesülésre már nem szolgálhatott megfelelő hivatkozási alapként. Amennyiben tehát a zero day 1.0 után elkövetkezik a zero day 2.0, már nem hivatkozhatunk arra, hogy sajnálatos módon ez egy olyan szokatlan kockázat volt, amelyre nem tudtunk felkészülni, ezáltal működési körünkön kívül álló, elháríthatatlan oknak minősül, ezért felelősségünket nem alapítja meg.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
