"Nincsenek hirtelen nagy előreugrások, a fejlődés kicsi, de biztos - noha lassú - lépeseken keresztül valósul meg." (Charles Darwin: A fajok eredete, 1859)
A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) szakértőkről szóló rendelkezései hiányosságokkal, pontatlanságokkal, máshol "zavaróan körülményes"[1] megfogalmazásokkal terhelten kerültek bevezetésre, ma már pedig a törvény egyéb rendelkezéseivel sincsenek elfogadható mértékű összhangban, ami eltérő értelmezésekre ad módot. Nem véletlen, hogy a szakértői bizonyítás témakörében a közzétett bírósági döntések száma messze felülmúlja minden más, a bizonyítás jogértelmezését boncolgató bírósági döntések számát. A jogalkotás zavarai, a jogi szöveg diszkrepanciája, mint válságjelenség teremtette meg ugyanakkor az alapjait annak az aktív adaptációs jogfejlődési technikának, melyet Szigeti Péter - Eörsi nyomdokain járva - spontán alkalmazkodásnak hív, és ami elsősorban a bírói jogtalálás leleményeiben, a bíró alkotta jog megnyilvánulásaiban érhető tetten.[2] A tanulmány annak a mozgáspályának a leírására vállalkozik, amely a Pp. törvény (tér) hatálya alatt jó ötven évet fog át (idő) és aminek eredményeként a formális szakvélemény materializálódásának lehetünk tanúi.
Ahhoz azonban, hogy a jog evolúciójáról beszéljünk, rögzítenünk kell a jogfejlődés kritériumait. A jog változása és a jogalakulás ugyanis nem biztos, hogy fejlődés is egyben.[3] Az evolucionizmus általános és nem vitatott ismérvei[4] a következőkben ragadható meg: a) a jelenségek mozgásának folyamata az egyszerűbb vagy alacsonyabb rendű állapotból a magasabb rendű vagy bonyolultabb felé tart, b) térben és időben egyenetlen, folytonos és megfordíthatatlan, c) s az egész folyamatot egy alapvető elv váltja ki.
Visszafele haladva. Az alapvető elv (c), mint rendező elv sine qua non-ja valamilyen előny biztosítása a jelenség összességére nézve. Szigeti Péter szerint ezt az ember nembeli lényegének - munkájának, nyelvének, kultúrájának - történelmi kibontakozásában játszott szerepük szerint lehet megítélni azaz, hogy hogyan, mennyiben segítették elő az emberi társadalmak, s a társadalomban élő egyes emberek szabadságfokának,[5] végső soron pedig az igazság kibontakozását. Ez a rendező elv a szakértői bizonyítás esetében nem más, mint a szabad bizonyítás elve. A szabad bizonyítás elve az, amely mozgásban tartja az egész folyamatot, lerontja ami rossz (delegitimál) és igazolja (legitimál) mindazt ami jó. A mozgáspálya (b) leírására külön fejezet vállalkozik, s tulajdonképpen a formális szakvélemény materiális szakvéleménnyé alakulását követjük le a kirendelt szakértő egyeduralmán, a magánszakvélemény megjelenésén és különböző fokain át, míg végül perbeli szakvéleménnyé nem szilárdul. A jog összetettségét (a) illetően pedig emlékeztetni kell arra, hogy a formális racionális eljárások keretei között, minthogy a magyar jog egy formálisan magas fokúan racionalizált jogrend,[6] a materiális racionalizációs tendenciák inherens tulajdonsága a komplexitás magasabb foka. Egy régi kornak, tartalomnak megfelelő formalizmus áttörésével a jog nem esik vissza, ha az új formalizmust, intézményesedést, tárgyi jogterületet teremt, mint ahogy ez az információs jogokkal, környezetvédelmi joggal, versenyjoggal vagy a szociális jogok területén mindez megtörtént.[7] Kezdetben volt a bíróság által kirendelt szakértő, majd később megjelent egy új formáció, számtalan kérdéssel és válasszal. A felkért vagy kirendelt szakértő szakvéleménye az erősebb? Létezik-e egyáltalán bármilyen különbségtétel, és ha igen, mi az alapja? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kísérték végig a jogfejlődés ezen területét, de a régi/új relációjában ez egyáltalán nem meglepő. Elvitathatatlan azonban, hogy a szakértői bizonyítás formalizmu-
- 591/592 -
sa ezzel áttört, és új intézményesedésnek lehetünk tanúi. A szakvélemény jogi megítélésének változásait igyekszünk feltárni evolucionista szemléletben. A témát szemléletesen egy 2005. évi alkotmánybírósági döntésen keresztül, a szabad bizonyítás elvének ismertetésével kívánjuk bevezetni, de egyben meg is alapozni. Az ott megjelenő problémafelvetést kiindulópontnak, míg megoldását végpontnak tekintjük.
Az Alkotmánybíróság (a továbbiakban: AB) jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában a 102/B/2003. AB határozatban[8] (a továbbiakban: Abh.) elutasította a Pp. 163. § (1) bekezdése, 177. § (1) bekezdése, 180. § (1), (2) és (3) bekezdései továbbá 181. § (1) bekezdése - gyakorlatilag a szakértői bizonyítás - megsemmisítésére irányuló kérelmet.
Az indítványozó a Pp. támadott - és azonos felfogás mellett a büntetőeljárásról szóló törvény hasonló - rendelkezéseit azért tekintette alkotmányellenesnek, mert azok "kifejezetten hátrányosan különbözteti[k] meg a megbízott, felkért igazságügyi szakértő személyeket, az ún. magánszakértőket a bíróság által kirendelt, és ennélfogva valójában kizárólagos igazságügyi szakértői pozícióval rendelkező szakértőkkel szemben." Az indítványozó azt kifogásolta, hogy a Pp. és a Be. szakértői bizonyításra vonatkozó támadott eljárási szabályai - "a rendes bíróságok eljárási gyakorlatában" - az "egyfajta" (azonos) jogállású igazságügyi szakértők között hátrányos megkülönböztetést alkalmaznak. A hátrányos megkülönböztetést az indítványozó azért látta fennállónak, mert az egyes eljárásokban kizárólag az eljáró bíróság által kirendelt szakértő tekinthető igazságügyi szakértőnek, ezzel szemben a peres fél által szakértőként felkért személy/szervezet (a továbbiakban: felkért "szakértő") a polgári peres eljárásban tanúvá, míg a büntetőeljárásban okiratszerkesztővé "minősül le." Mindebből adódóan a felkért "szakértő" által készített vélemény és a bíróság által kirendelt szakértő által adott szakvélemény eltérő perbeli értékelést nyer az eljáró bíróság részéről.
Az indítvány, de maga a határozat is, már első ránézésre is rendhagyónak mondható. Egyrészt az indítványozó az "élő jog" teóriáját alkalmazva a jogszabály értelmezett és alkalmazott tartalmát együttesen tette az indítvány tárgyává, külön is felhívva a figyelmet a BH 1972.270 (helyesen: BH 1992.270.) számú jogesetben foglaltakra, addig az Alkotmánybíróság a szabályozás célszerűségének és - ilyen irányú gyakorlata ellenére[9] - a bírói gyakorlatban kialakult érvényesülésének vizsgálatát kizárta, és határozata inkább egyfajta jogértelmező döntésként jelenik meg. Másrészt - és ez a fontosabb - noha az indítvány formailag a Pp. szakértői bizonyításra vonatkozó rendelkezéseinek alkotmányellenességét állítja, tartalmilag a bizonyítékok értékelési módját támadja, aminek pedig vajmi kevés köze van a szakértő kirendelésére, meghallgatásra, eljárási jogosítványaira vonatkozó rendelkezésekhez vagy a felek kérdésfelvetésének indítványozási jogához. Mégis, azt el kell ismerni, hogy az indítványozó létező problémát boncolgat, és ennek legkézenfekvőbb módját találta meg akkor, amikor a bírói magyarázatokon keresztül az abban megjelölt jogszabályhelyeket támadja. A kérdéssel párhuzamban állított rendelkezések eltérő tárgykörével nyilván maga az AB is szembesült, nem véletlen, hogy mindenekelőtt a szabad bizonyítás rendszerére hívja fel a figyelmet. Ehhez képest igyekszik a jogalkalmazót helyes irányba terelni, mellyel az indítványozó aggodalmaira is - a lehetőségeihez mérten - választ tudott adni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
