Magyarországon a XIX. században számos törvény rendezte a házasfelek vagyonjogi viszonyait, köztük a házassági szerződések kérdését, azonban az ezt megelőző időkből fennmaradt házassági szerződések és móringlevelek esetében a szokásjog szabta meg a követendő szabályokat.
A házassági vagyonjogot illetően Werbőczy Tripartituma bizonyult az egyetlen hosszú életű szabályozásnak évszázadokon keresztül Magyarországon. Eltekintve II. József házassági pátensétől, amely rövidéletűsége és a kedvezőtlen visszhangja miatt csak az erdélyi reformátusok házassági joganyagában hagyott nyomot maga után, ők ugyanis magukra nézve kötelezőnek ismerték el és fenntartották azt, 1852-ig, az OPTK bevezetéséig a Tripartitum volt az irányadó házassági vagyonjogi kérdésekben. II. József házassági pátense "a magyar nemzet életében rövid négy év (1786-1790) az, mely alatt egy általános házassági jogrendezés az erejét éreztette. Innen túl a házassági pátensből csak egy nagy vívmány maradott fenn és ez az, hogy a protestánsok egymás közti házassági ügyeikben a kánoni jog nyomása alól kiszabadultak."[1] 1861-et követően a kodifikáció szükségességének előtérbe kerülésével készültek el a házassági vagyonjogot érintő jelentős törvénycikkek, mint az 1874:XXXV.tc. a királyi közjegyzőkről és azt ezt módosító 1886:VII.tc., valamint a polgári házasságról szóló 1894:XXXI.tc., illetve a házassági vagyonjogot szintén szabályozó, szokásjogi úton terjedő 1928. évi Mtj.
Hazai házassági vagyonjogunk az ún. "elkülönítési rendszert" fogadta el, amely szerint mindkét házas fél teljesen ura a saját vagyonának és a nőt arra a vagyonra nézve, amit nem hozományként vitt a házasságba és nem adott át, teljes rendelkezési szabadság illeti meg azzal, hogy a férje ezen vagyonra nézve csak meghatalmazással képviselheti. Tehát ez nem más, mint a női szabadvagyon.
Ezzel szemben a hozomány kezelése a férj joga volt. A házasság létrejöttével a nő köteles volt azt kezelésre átadni, de tulajdonjoga azon továbbra is megmaradt.
A közszerzeményi jog tekintetében a magyar jogrendszer vegyes jellegűnek tekinthető, hiszen megkülönböztették 1848 után a nemesek, honoratiorok és a nem nemesek közszerzői jogát. Nemes és honoratior férfi főszerző volt, tehát csak abban a vagyonban lehetett a nő közszerző, amelyre nézve ezt külön kikötötték, viszont nem nemesek esetében minden házasság alatt közösen szerzett vagyon közös tulajdonba került és közszerzeménynek minősült. A nemesekéhez hasonlóan alakult a jász-kunok közszerzeményi joga is.[2]
Ezt a vegyes rendszert a 1861-es országbírói értekezlet továbbra is fenntartotta. Közszerzeményi közösségben éltek a volt jobbágyrendűek, az ún. parasztosztály és a városi polgárok és azok a nemesrendű házastársak is, ahol a szerzés alapja kizárólag a nő vagyona volt. Szerzeményi közösségben élhettek ezeken kívül azon személyek is, akik a házassági szerződésben azt kikötötték.
- 77/78 -
A női szabadvagyon[3] eleme a különvagyon, amely valamelyik házastársnak a kizárólagos tulajdona. Ez lehetett már a házasság megkötése előtt is a tulajdona egyik vagy a másik házasfélnek. A jegyajándék[4] is a különvagyon részét képezte. Különvagyonnak tekintették azt is, amit a házasfelek szerződésben egyikük, vagy másikuk különvagyonaként kikötöttek. Az is különvagyonnak számított, amit a házasfél a házasság alatt visszteher nélkül szerzett, valamint az, aminek a szerzési jogcíme még a házasság előttről való, de csak a házasság megkötése után ment teljesedésbe (ilyen volt pl. a házasság megkötése előtt vásárolt nyerő sorsjegy). Ezenkívül az is különvagyonnak számított, ami csak egyik fél használatára volt rendelve, mint a nő ékszerei, ruhái.
A különvagyon értéknövekménye is különvagyonnak számított. A különvagyon a házasság alatt a tulajdonos kizárólagos rendelkezése alá tartozott, de annak kezelését a másik házastársnak, illetve harmadik személynek átengedhette. Általában az volt a mindennapi gyakorlat, hogy a nő különvagyonát is a férj kezelte és hacsak a nő külön ki nem kötötte, a haszon hova fordításáról sem volt köteles elszámolni.[5]
A jog azonban a nő számára biztosítékot adott, ha különvagyonát veszélyeztetve látta, akkor ugyanis a kezelés jogát szabadon visszakövetelhette. A visszakövetelés esetlegesen kártérítési követelést is maga után vonhatott azokban az esetekben, ha a férj a rábízott különvagyont szándékosan megrongálta, vagy az eljárása során a kellő gondosságot elmulasztotta. A férj kezelésében lévő különvagyon a házasság megszűnésekor és megszüntetésekor is visszakövetelhető volt, illetve a férj csődje esetén, ha a nő bizonyítani tudta a különvagyoni jelleget. Ekkor igényét arra a hitelezőket megelőzően érvényesíthette, sőt a lefoglalt különvagyon tárgyait igényper útján a zár alól felmenthette.
Ha a nő meghalt, az örökösei követelhették a különvagyont. Végrendelet hiányában, törvényes örökösök igényérvényesítése esetén meg kellett vizsgálni, hogy a különvagyon öröklött vagy szerzeményi jellegű volt-e. Ha nem maradt leszármazó, az öröklött különvagyont a többi örökösök, a szerzett különvagyont pedig a férj örökölte. A férj által a női különvagyonba beruházott értékeket a különvagyon kiadásánál figyelembe kellett venni és be kellett vonni.
A hozomány[6] valójában olyan ajándék, amit bárki adhatott, kivéve a férj. A nő adhatta a hozományt saját vagyonából is. Ennek mindössze az öröklés szempontjából volt jelentősége, minden más tekintetben úgy viselkedett mint az a hozomány, amit a nő rokonai, illetve harmadik személyek adhattak. Lehetett továbbá a tulajdonjog fenntartásával is hozományt rendelni, ilyen esetben a házasság megszűnése után a tulajdonos visszakapta a hozományt.
A hozományjuttatásnak három módja volt: hozományadás, hozományhagyományozás, hozománykötelezés.
a) A hozományadás senkire nézve sem volt kötelező. A szerződési képesség meglétén kívül az volt még ehhez szükséges, hogy a hozományt a férjnek tényleg átadják és a hozomány célját is kifejezzék. Közjegyzői okiratra csak akkor volt szükség, ha a hozomány tárgya ingatlan volt, és azt a feleség vagy menyasszony adta. Okirati bizonyítás esetében minden más személyektől eredő hozományt is közokiratba kellett foglalni.
b) Hozományhagyományozás esetén végrendeletben rendeltek hozományt, amit vagy meghatározott idő letelte után vagy a házasságkötés időpontjában kellett kiadni. Hagyományozhatott a feleség is hozományt, ennek mindössze annyi volt a jelentősége, hogy felmentette a férjet a hozomány visszaadási kötelezettség alól. Lehetett feltételtűzéssel is hagyományozni hozományt.
c) Hozománykötelezésnél a felek szerződésben kötelezték magukat hozomány juttatására. Közjegyzői okiratba foglalás csak a menyasszony és vőlegény, illetve csak a férj és feleség között volt kötelező.
Hozományt csak az a személy rendelhetett, aki szerződési képességgel rendelkezett. Kiskorú és korlátozottan cselekvőképes csak a törvényes képviselője beleegyezésével tehette azt, de ha nagykorúvá vált, bármikor visszavonhatta. Kiskorú hozományrendelése nem volt gyámhatósági jóváhagyáshoz kötve.
A hozományt átvevő férj is szerzőképes kellett legyen, ha nem volt az, akkor az átvételhez a törvényes képviselője beleegyezésére volt szükség. Ezt az indokolta, hogy a férj a házasság megszűnése esetén tartozott a hozományt visszaadni és ezért nélkülözhetetlen volt, hogy megértse annak lényegét. Kivételt képezett a 14 éves és önmaga fenntartásáról önállóan rendelkező kiskorú hozományrendelése, ide ugyanis nem kellett külső beleegyezés.
Ha a házasság nem jött létre, vagy érvénytelenítették, akkor a hozományt visszajárt. Ha a menyasszony vétkessége okozta a házasság meghiúsulását, akkor a férj vagy jegyes a hozományból addig húzott hasznokat megtarthatta. Minden más esetben a beszedni elmulasztott hasznot és jövedelmeket is meg kellett téríteni.
A nőnek joga volt hozománya erejéig a férje ingatlan javaira zálogjogot kérni. Ha a hozomány tárgya ingatlan volt, akkor annak tulajdonjogát a nő nevére az ingatlannyilvántartásba be kellett jegyeztetni.
A nő szabadon rendelkezhetett a hozományáról halála, illetve a házassága felbontása esetére. A házasság megszűnése után a hozományt vissza lehetett követelni. Ha azonban csak a házastársi életközösség szűnt meg, a férjnek nem volt kötelessége visszaadni a hozományt, de megtehette, ha azzal nem a hitelezőinek kijátszását célozta. A nő, illetve halála esetén a nő örökösei követelhették a hozományt. Fenntartott hozomány esetén az volt jogosult a visszakövetelésre, aki a hozományt rendelte. Ha nem maradtak leszármazók, akkor az öröklött javakat az ági örökösök követelhették, de ha a nő saját vagyonából rendelt hozományt, akkor annak tulajdonjoga a férjet illette.
A hozomány létezésének bizonyítása mindig azt terhelte, aki követelt. A férj beismerésének harmadik személyekkel szemben nem volt bizonyító ereje. A hozományt úgy kellett kiadni, ahogyan kapta, illetve elhasználható és pénzhozomány esetében az ennek megfelelő mennyiséget. Esküvel, bírói szemlével és tanúval is lehetett bizonyítani, de a férj soha nem tanúskodhatott. A hozomány bizonyítására elegendő volt az, hogy átadatott a férjnek. A régi jogban bizonyítani kellett a hozomány valóságát, hogy a nő azt a férj kezéhez valóban elhozta, annak mennyiségét, illetve természetbeni visszakövetelés esetén a minőségét is, a férje kezére jutását, erre nem volt elég mindössze a leltár vagy osztálylevél felmutatása, sem az átvételi elismervény, hanem igazolni kellett a beruházást is, mert másképpen az ősi javakból nem volt követelhető csak a szerzettekből
A nőt megillette az elsőbbségi és a visszatartási jog. Az elsőbbségi jog azt jelentette, hogy a nő hozomány-visszakövetelési joga a jelzálogos hitelezőket és a csődhitelezőket is megelőzte, kivéve azt az esetet, amikor a hozomány elhasználható dolog, illetve pénz volt. A visszatartási jog azt jelentette,
- 78/79 -
hogy a feleség a férje hagyatékát mindaddig megtarthatta, míg az örökösök a hozományát ki nem adták.
Az 1928. évi magánjogi törvényjavaslat 116. §-a kimondta azt is, hogy a férj a hozomány feletti haszonélvezeti jogát elidegenítheti, de csak oly mértékben, amely a házasság terheinek a viseléséhez nem szükséges.
A közszerzemény[7] esetében a közszerzés előfeltétele az volt, hogy a felek házasságának érvényesnek kellett lennie és együtt is kellett élniük, tehát közöttük a házassági életközösségnek fenn kellett állnia.
A közszerzeményi természetű javakhoz tartozó vagyontárgyakat pontosan meg kellett jelölni. Ki volt zárva a közszerzeményből minden, aminek külön-vagyoni jellege volt, minden egyéb vagyon azonban közszerzeménynek minősült. Ide tartoztak:
a) Azok a keresmények, amelyet a házasfelek együttélésük alatt akár külön-külön szereztek.
b) Mindkét házasfél vagyonának a házas együttélés idejére eső gyümölcsei, hasznai és növedékei.
c) Amit bármelyik fél a házas együttélés alatt visszteherrel szerzett.
d) A közszerzemények minden szurrogatuma.
e) Az, amit a felek szerződése, ajándékozás vagy örökhagyó tett közszerzeménnyé.
f) A véletlen szerencséből jött kincs, illetve a nyerő sorsjegy is, ha azt a házassági életközösség fennállása alatt vették.
g) A háztartásba tartozó tárgyak.
h) A közszerzeményből fizetett különvagyoni adósság is.
A közszerzemény egyenlő arányú tulajdonjogon alapult, de a tulajdonközösséget felbontani és azt bármikor egyéni tulajdonná átalakítani nem lehetett, azonban a házasfél a saját közszerzeményéről szabadon rendelkezhetett. A házastársi életközösség megszűnése előtt a közszerzemény megosztását egyik fél sem követelhette.
A közszerzemény feletti rendelkezési jogából kifolyólag a férj, aki a közszerzeményt kezelte, azt szabadon elidegeníthette és megterhelhette, de a jogügylet a másik házastárs beleegyezése nélkül jogérvényesen nem jöhetett létre, még ha a szerző harmadik személy jóhiszemű is volt. Ez alól kivételt képezett a kereskedő férjnek harmadik jóhiszemű féllel kötött szerződése hiszen ilyenkor a tulajdonjog a feleség beleegyezésének hiányában is átszállt, mert ez kereskedelmi forgalomban kötött szerződésnek minősült.
A nő közszerzeményét tekintve a férj hitelezőivel szemben kiszolgáltatott helyzetben volt. Tűrnie kellett a kielégítést és a foglalás alól a közszerzeményét csak igényper útján követelhette vissza. Csőd esetén pedig csak azok a vagyontárgyak nem kerültek foglalás alá, amit a nő a házasság alatt, de nem a közadós pénzén szerzett.
A közszerzeményről bármelyik fél lemondhatott, de a leszármazók kötelesrészét ez nem érintette.
A házasság megszűnése esetén a közszerzeményt meg kellett osztani, a különélés csak felfüggesztette a közszerzést, de nem szüntette meg azt.[8]
A közszerzemény megosztásának lehetőleg természetben kellett történnie. Az összes vagyonból le kellett vonni azokat a vagyonértékeket, amelyek a különvagyonhoz tartoztak, illetve a hiányzó különvagyont pótolni kellett, de csak akkor, ha a megsemmisülés nem volt senkinek sem felróható. A fennmaradt értékfelesleg képezte a megosztandó közszerzeményt. Oszthatatlan tárgyak megosztása esetén árverésen kellett értékesíteni azokat.
A férj ugyanúgy, mint a hozomány tekintetében, csak az idegen vagyon kezelőjének felelősségével tartozott, s a harmadik személyek is csak ilyen minőségben szerezhettek vele szemben jogokat.
Az Mtj. szerint a házasság megszűnése után, a még élő házastárs a közszerzemény halál utáni kiadását is kívánhatja, ez azonban csak akkor volt hatályos, ha az elhalt házastárs a közszerzeményéről a túlélő házastárs javára lemondott.
A magyar jogban a hitbérnek[9] két fajtája volt, a törvényes hitbér és a szerződéses hitbér. Az utóbbi a szokásjog szabályai szerint jött létre. Ha a nő a szerződéses hitbért elfogadta, ezzel a törvényes hitbérére való jogáról lemondott. Létezett még ellenhitbér, más néven viszono hitbér is, ami a férjet, illette és ezt a nő kötötte le számára szerződésben. Az ellenhitbér kikötése a XIX. században igen elterjedtté vált.
A törvényes hitbérre való jogot a házasság törvényes létrejötte, valamint annak elhálása keletkeztette. Mértéke a férj vérdíjával volt egyenértékű. A törvényes hitbér iránti igény a nőt a második, harmadik és minden további házasságkötés esetében megillette, de minden újabb házasságkötés esetén a hitbérösszeg feleződött. A házasság megszűnésekor vált követelhetővé, ám, ha a nő a házastársi kötelességét nem teljesítette megfelelően, elveszett. A hitbért a férj illetve örökösei tartoztak kiadni, a nő halála esetén pedig az örökösei követelhették.[10]
A férj csődbejutása esetén a nő a házasság fennállása alatt is követelhette a hitbérének kiadását. A hitbérkövetelés kielégítését illetően elsőbbségi joga is volt. A hitbérkövetelés soha nem évült el, és a férj egész hagyatékát terhelte.
A szerződéses vagy írott hitbér célja ugyanaz volt, mint a törvényesé. Bárki, a házastárs, jegyes, szülei vagy bármely harmadik személy kiköthette a nő számára, a követelés alapja pedig a szerződési kikötés lett.
Jellemzője volt, hogy csak valamelyik házastárs javára szólhatott ez, a házastársi hűség megtartásától feltételezett ajándék, és csak a házas-
- 79/80 -
ság felbomlása után volt követelhető. Az igény érvényesíthetőségéhez a házasságot el kellett hálni és meg kellett jelölni a házassági szerződésben a pontos jogcímet. Ha ezek együttesen fennforogtak, akkor hitbérkötelezés történt. Jegyesek, házastársak között közokirati kényszer állt fenn az 1874:XXXV., a királyi közjegyzőkről szóló tc. értelmében és a feleknek szerződési képességgel kellett rendelkezniük. Tárgya nemcsak pénz, hanem bármely más ingó és ingatlan dolog is lehetett.
Ez is a férj egész hagyatékát terhelte, az általános elévülési szabályok szerint évült el, sőt az elsőbbségi jog sem illette meg a nőt. Ha a nő házasságtörése miatt a házasságot felbontották, akkor a hitbér iránti jog itt is elveszett, hacsak a férj a nő házasságtörését meg nem bocsátotta.
A hitbér felett a nőnek szabad rendelkezési joga volt annak ellenére, hogy a házasság megszűnése előtt nem követelhette. Minden szerződéses hitbér halál esetére szóló rendelkezés volt, csak a túlélés esetére követelhette a nő. Sőt túlélés esetén is csak akkor, ha a nő vagy férfi halála lemenő örökösök nélkül következett be. A Dunántúlon írott hitbér esetében ezt ki is szokták kötni.
A viszonos hitbérről (contrados) a törvény nem rendelkezett, rá a hitbérre vonatkozó általános szabályok voltak irányadóak.
Házassági szerződéseket a fent említett vagyoni jogokra lehetett kötni. Ezekre a szerződésekre is a szerződések általános szabályait kellett alkalmazni azzal a kitétellel, hogy amennyiben a házassági jogviszony sajátossága megkívánta, ezek a szabályok módosulhattak. A céljuk az volt, hogy amennyiben a törvény adta lehetőségektől a felek el kívántak térni házassági vagyoni viszonyaikat illetően, azt szabadon megtehessék a házassági szerződés megkötése által. "A házasságnak vagyoni joghatályaival foglalkozó" házassági vagyonjognak "legfőbb szabálya, hogy az összes elképzelhető vagyoni viszonylatok feletti legteljesebb rendelkezés a házasfelek autonómiájához tartozik és a törvény a házasságból fakadó vagyoni viszonyokra csak akkor nyerhet alkalmazást, ha a házasfelek azokról egyáltalán nem intézkedtek."[11] Házassági szerződést köthettek egymással a házastársak, illetve azok is, akik később egymással házasságra kívántak lépni, a jegyesek, valamint a házasulandó felek szülei is.[12] A szerződés érvényességéhez szükségeltetett, hogy cselekvőképes személyek között jöjjön létre és amennyiben valamelyik fél cselekvőképességében korlátozva volt, a törvényes képviselője (gyámja, gondnoka) beleegyezésén felül a gyámhatóság jóváhagyását is meg kellett kérni.[13] Ellenkező esetben a szerződés semmis volt.
A törvény[14] nem tett említést kifejezetten arról az esetről, amikor a kiskorú törvényes képviselője az atya volt és ő adta a jóváhagyását a házassági szerződéshez,[15] hogy ilyen esetekben is ki kellett-e kérni a gyámhatósági beleegyezést, de a bírói gyakorlat a törvényt kiterjesztőleg értelmezte és úgy döntött, hogy ugyanez a kitétel az atyára, mint törvényes képviselőre is alkalmazandó. Itt azonban ellentmondás volt a bírói gyakorlat és a törvényszöveg között, hiszen ugyanezen törvény 20. §-a, taxatív jellegű felsorolásban kimondta azt, hogy mely esetekben volt szükséges az atyának, mint törvényes képviselőnek gyámhatósági jóváhagyásért folyamodnia és a felsorolásban a kiskorúak által kötött házassági szerződés nem szerepelt. Ezek voltak mégpedig: " a) ha saját kiskorú gyermeke más által örökbe fogadtatik; b) ha a kiskorú részére ipar, gyári vagy kereskedői üzletet nyitni, valamely átháramlott ily üzletet átvenni vagy megszüntetni, közkereseti vagy betéti társasági szerződést kötni vagy meszüntetni kíván; c) ha a kiskorú részére ingatlant vagy tőke befektetésül ingó vagyont venni vagy egyébként szerezni, tőkepénzt felvenni, engedményezni vagy zálogjog-törlést megengedni kíván; d) ha a kiskorúnak ingatlan vagyonát adásvevés, csere útján, vagy másként elidegeníteni, avagy megterhelni, ugyszinte ha tőkebefektetésül szolgáló ingóságokat elidegeniteni vagy egyéb a kiskorú törzsvagyonának állagát megváltoztatni szándékozik; e) czégvezetői meghatalmazás esetében. Ezenfelül arra, hogy mint atya kiskorú gyermeke helyett váltói kötelezettséget vállalhasson, a gyámhatóság általános felhatalmazása szükséges."[16] Ez a felsorolás azért került bele a törvénybe, hogy a taxáción kívüli esetekben az atya ne legyen akadályoztatva felesleges bürokratikus intézkedésekkel abban, hogy kiskorú gyermeke sorsáról döntsön.
Mégis, ha figyelembe vesszük, hogy milyen esetekben írta elő a törvény a gyámhatósági beleegyezés szükségességét,[17] és azt, hogy a bírói gyakorlat által tett kiterjesztő értelmezés szerint a kiskorú házassági szerződéséhez is gyámhatósági jóváhagyás kell, a kettő fedheti egymást akkor, ha a házassági szerződésekben foglaltak összhangban voltak mindazokkal az ügyletekkel amelyeket a taxatív felsorolás említ, az ezen kívüli esetekben nem volt semmiféle gyámhatósági kényszer.
Teljes cselekvőképességgel rendelkező személyek a házassági szerződéseiket meghatalmazott útján is megköthették.
A házassági szerződést a felek tetszés szerint módosíthatták, de csak közös akarattal.
A megszűnésre nézve a szerződések megszünteté-
- 80/81 -
sére vonatkozó általános szabályokat kellett alkalmazni. A házassági szerződések megszűnése egybeesett a házasság megszűnésével: a házastárs halálával, holttá nyilvánításával, valamint a házassági kötelék felbontásával, vagyis válással illetve katolikusok esetében ágytól és asztaltól való elválasztással. Ha az ágytól és asztaltól elválasztott személyek a házastársi életközösséget visszaállították, az nem eredményezte a házassági szerződés automatikus újraéledését.
Az 1874:XXXV.tc. bevezette a közokirati kényszert a házastársak egymás közötti jogügyletében, illetve kijelentette, hogy a létrejött ilyen tárgyú magánokiratok felruházhatóak közokirati jelleggel. A törvény 81. §-a kimondta azt is, hogy csak akkortól kezdve lép hatályba a magánokiratként megkötött szerződés a felek között, amikor azt a közjegyzőnél letették, és közokirati jelleggel ruházták fel: "vagyis innét visszamenőleg a keletkezés időpontjára a közokirati hatály nem hat vissza".[18] Ezek közé tartoztak a házassági szerződések is. Azonban miért is volt szükség közjegyző jelenlétére a házastársak között megkötött jogügyletek esetében?
A házasfelek egymással bármilyen jogügyletet köthettek, nemcsak házassági szerződést, hanem adásvétel, csere, életjáradéki vagy akár kölcsönszerződés, egymás iránt bármilyen kötelezettséget vállalhattak, de a 1874: XXXV. tc. értelmében a jogügylet érvényességéhez közjegyzői okirat kívántatott meg. A jogügyletek közül is csak a vagyoni jellegű jogügyletekre szólt a közokirati kényszer. A törvény felsorolta ezen jogügyleteket[19] név szerint is és a közokirati kényszert kiterjesztette azokra, amelyekben a házastársak egymással szemben vállaltak kötelezettségeket. Ha egymás irányában vállaltak kötelezettséget, az azt jelentette, hogy közöttük a jogügylet mint adós és hitelező között jött létre.[20]
Ajándékozási szerződéseket azonban csak akkor kellett közokiratba foglalni, ha az ajándéktárgyat a szerződéskötés időpontjában nem adta át az ajándékozó a megajándékozottnak. A házastársak közötti ajándékozási szerződéseknek mindössze alaki korlátai voltak, nem anyagiak.[21] Ez azt jelentette, hogy ha az ajándéktárgyat az ajándékozott átvette, akkor az ajándékozási szerződés ezek után bármilyen alakban létrejöhetett. A probléma csak abban az esetben áll elő, ha az ajándékozás halál esetére szólt, ilyen esetekben ugyanis kötelező volt a közokirati jelleg, hogy a férj örökösei ne érvényesíthessék igényeiket a megajándékozott hitvestárssal szemben, az ajándéktárgyra nézve. Ugyanez állt fenn életbiztosítás esetén is, ha a nő volt kedvezményezett, akkor tőle az életbiztosítást képező összeget sem az örökösök, sem a férj hitelezői el nem vehették.[22]
Ezen jogügyletek tehát, amelyek érvényessége közokirati jellegüktől függött, nemcsak a közjegyző jelenlétében, hanem bíróság előtt is érvényesen létesíthetők voltak.
Azok a jogügyletek, amelyekben házasfelek harmadik személlyel szemben vállaltak kötelezettséget, illetve ahol csak az egyik házasfél vállalt harmadik személlyel szemben, de a másik házasféltől, mint jogutódtól követelhető volt a teljesítés, nem igényelte, hogy közjegyző jelenlétében kössék meg azt.
A királyi közjegyzőkről szóló 1874: XXXV.tc. részben megoldást kínált a felmerült problémákra, de ugyanakkor tartalmazott ellentmondásokat is. A törvény megalkotását a valós élet viszonyai indokolták leginkább, ami a jogi rendezés szükségességét halaszthatatlanná tette, mégpedig az, hogy a hitelező adott esetben a feleséget és a gyermekeket az utcára tehette, és minden vagyonától megfoszthatta. A közjegyzői törvény azonban megnehezítette a házastársak dolgát, akik kénytelenek voltak ezek után közjegyző elé járulni bármilyen jogügyletet kívántak is egymással kötni. Így a közjegyző kiszűrte azokat az eseteket, amikor a szerződés ellenkezett az erkölccsel, a közrenddel, illetve a büntetőtörvénykönyvvel és ilyen esetekben a közokiratba való felvételt megtagadta. Annak ellenére, hogy megnehezült a házasfelek szerződéskötése, kétségtelen előnyei is voltak a közokirati kényszernek. Például előfordult olyan eset, amikor az asszony hozományát a férj befektette a saját tulajdonába, és abból törlesztette az osztályrészeket, illetve, ha pénzbeli volt a hozomány, és azon földet vásárolt a saját nevére. Ebben az esetben az asszony a hozományára nézve semmiféle biztosítékot nem kapott, vagy ha a közszerzeményt a férj elherdálta, vagy annak árát elitta, akkor az asszony nem tudta a hitelezőkkel szemben a követelését érvényesíteni, így könnyen az utcára kerülhetett. Számtalanszor jelentek meg ilyen ügyben házastársak a közjegyző előtt, hogy a férj a maradék vagyonát a közjegyző előtt át akarta íratni a feleségére, mielőtt az is elveszett volna. Számos jogász szerint az ilyen okiratok erkölcstelenek voltak, mondván, hogy megfosztotta a férfit a hivatalos státusától, családfői posztjától és "az asszony kezébe adta a gyeplőt", de sokan feltették azt a kérdést is, hogy ki az aki jobban megérdemli, hogy védve legyen, az asszony és gyermekei, vagy a hitelező, aki mások szegénysége árán gazdagszik meg? A hozomány tulajdonjoga a házasság alatt is a nőé maradt és annak ellenére, hogy az a férje vagyonába beruháztatott még megvolt és vissza is kellett fizetni, mint bármely más kölcsönt, mégpedig minden további hitelezőt megelőzően, mert a nő a kiváltságos hitelező pozíciójával bírt. A hitelezők érdekeit védendő, azonban a 1878: 608 legfőbb ítélőszéki döntvény kimondta, hogy a "férj és a feleség közti vagyonátruházást tanúsító közjegyzői okmány egy harmadik jóhiszemű hitelező irányában joghatállyal nem bír. [23] Rosszhiszemű hitelező esetében nem is
- 81/82 -
volt semmiféle gond, de tegyük fel azt, hogy a feleség hozományát a férje vagyonába beruházta, a férj pedig egy közjegyzői okiratban elismerte azt, majd később, hozomány értékének megfelelő tulajdonrészt a nőre átíratta. Mivel a közjegyzői okirat harmadik jóhiszemű hitelezővel szemben nem áll meg, ezért a nőnek tűrnie kellett, hogy a hitelező a férj adósságának erejéig az ő vagyonából is kielégítést nyerjen. Tehát a döntvény értelmében harmadik, jóhiszemű hitelezővel szemben ott állt, hogy a hozományát is elveszthette.[24]
A büntető törvénykönyv arról is rendelkezett, hogy ha adós azzal a céllal ruházta át vagyonát feleségére, hogy hitelezőit megkárosítsa[25], akkor mint csalót megbüntették[26]. Ha nem ilyen célból teszi, akkor az ügylet érvényesen megállt. Tehát megint fellépett az előző probléma: a közjegyző a feleket megkérdezte, hogy ilyen célból teszik-e vagy nem, ha nem, akkor az okiratot kiállította. Nehéz volt azonban bizonyítani azt, hogy a tulajdonátruházás nem a hitelezők megkárosítása céljából történt. Itt mutatkozik meg tehát, hogy a 1874. XXXV.tc-hez kapcsolódóan hozott 1878-as 608-as számú legfőbb ítélőszéki döntvény erkölcsileg nem állt szilárd talajon, mivel veszélyeztette a nő és gyermekei megélhetését. Meghatározták azt is, hogy az ilyen jogügyletek csak valamilyen meghatározott törvényes jogcím alapján jöjjenek létre, a jogcím pedig a "házassági szerződés" legyen.[27]
Lehetett-e érvényes házassági szerződést a házasság létrejötte után is kötni, vagy az tényleg a hitelezők megkárosítását szolgálta, illetve kiskorú nő esetében, aki a házassággal nagykorúságát eléri, a gyámhatóság kijátszását? Ennek nem volt semmi akadálya, amennyiben az a közrenddel, erkölccsel, illetve a büntető törvénykönyvvel nem ellenkezett. Tehát csak közjegyző előtt.
Az 1874: XXXII tc.-et az 1886:VII. tc. módosította és kimondta, hogy azok a szakaszok, amelyeket a módosítás nem érint változatlanul érvényben maradnak, tehát a két törvényt csak egymással egybevetve szabad használni. A módosítás egyik legfontosabb rendelkezése az volt, hogy azokra a korábbi jogügyletekre, amire imperatív jellegű közokirati kényszer nem volt, tehát létrejöhettek magánokirat alakjában is, de a nagyobb hitelesség kedvéért közokirati jelleggel is felruházhatták a felek, a módosítás előírta kötelező jelleggel, hogy azokat közjegyző jelenlétében kössék meg. Az 1886:VII.tc. 22. §-a értelmében, házassági szerződést érvényesen, csak közjegyző jelenlétében lehetett kötni és alkalmazni kellett a megfelelő alaki és anyagi kellékeket. Abban az esetben, ha a házassági szerződés halál esetére is tartalmazott rendelkezéseket, akkor a közjegyző előtt tett közvégrendelet kellékeinek is meg kellett felelnie. Ez azt jelentette, hogy a felek csak személyesen jelenthették ki szerződési akaratukat, közjegyző jelenlétében, jelen kellett lennie 2 tanúnak, vagy egy másik közjegyzőnek és a szabályok megtartását is bizonyítani kellett. Ha nem a szabályoknak megfelelően köttetett a házassági szerződés, akkor annak érvénytelenségét[28] bírói ítéletben kellett kimondani, ezt pedig maguk a házasfelek és az örököseik is követelhették a házasfél elhunyta után. Ha kimondták a házassági szerződés érvénytelenségét, akkor mindegyik fél tartozott a másiknak visszaadni azt, amit az magával hozott a házasságkötéskor.[29] Bármilyen úton történhetett az érvénytelenség bizonyítása, de a házasfelek között kelt magánelismervé-nyek bizonyítékként való felhasználását a törvény az összejátszás lehetősége miatt tiltotta. Csak a házastársak között, közokirat alakjában létrejött okiratok rendelkeztek bizonyító erővel.[30] A törvény a 22. és 23. §-ban kibővítette azoknak a jogügyleteknek a körét, amelyeknél a házasfelek között közokiratot kellett létrehozni.[31]
A törvény rendelkezése kizárólagos volt a tekintetben, hogy életbe lépte után az általa felsorolt esetekben érvényes jogügylet csak közokiratban jöhetett létre, és a házastársak és jegyesek közötti jogügyletek többségére előírta a névaláírást, hitelesítésükhöz pedig a "közjegyző" aláírását és pecsétjét követelte meg. Az 1886:VII. tc. egy ellentmondást is felszámolt ezáltal, hiszen az 1874:XXXV.tc. 54. §-a meghatározta, hogy a házastársak között létrejövő mely jogügyletekre nézve áll fenn a közokirati kényszer, de ugyanakkor a törvény 81. §[32]-ában lehetővé tette azt is, hogy a felek magánokiratot ruházzanak fel közokirati minőséggel és nem mondta ki, hogy ez a házastársak közötti jogügyletekre nem vonatkozik. Igaz, hogy az 1886:VII.tc. sem helyezte hatályon kívül az 1874:XXXV.tc. 81. §-át, de kimondta a 21. §- ban azt, hogy az az okirat, ami a házasfelek között nem közokirat formájában jön létre, nem használható fel okirati bizonyítékként a bíróság előtt. Tehát ezek után a felek, ha valóban érvényes, bizonyító erővel is rendelkező szerződést kívántak létrehozni, közjegyző előtt kellett megkötniük azt.[33] Szétválasztotta a törvény a 21. § és 22-23.§-ban egymástól az okirati bizonyítékként való felhasználást és a jogügyletek érvényességének kérdését, ezáltal is világosabbá téve a törvényszöveget.[34]
A törvény meghatározta a közjegyzőnek a közokiratba foglalás körüli kötelességeit is, tehát a felek rendelkezési képességének a vizsgálatát, valamint kötelezően megkívánta a tanúk és bizalmi személyek jelenlétét is. Maga a jogügylet nem ütközhetett a jóerkölcsbe és a büntetőtörvénykönyv paragrafusaival sem lehetett ellentmondásban. A közjegyzőnek fel kellett világosítania a szerződő feleket az ügylet tárgyáról és annak következményeiről.
Az 1928. évi Magánjogi Törvényjavaslat változtatott házassági jogunkon, de egyes intézményeket
- 82/83 -
meghagyott változatlan alakjukban. Az Mtj. egyik szakasza a házastársak jogügyleteihez való közokirati kényszerről szólt. Olyan okból kifolyólag, hogy a 1886. VII.tc. hiányosan sorolta fel azokat a jogügyleteket, amelyek megkötéséhez közokirati forma kellett, az Mtj. a házastársak minden jogügyletéhez közokirati kényszert írt volna elő, kivéve a szokásos mértékű alkalmi ajándékozásokat.
Mindkét megoldás rossznak bizonyult, hiszen amíg 1886-os novella egész csekély értékű vagyontárgyak iránt kötött adásvételi szerződéshez közokiratot kívánt, addig igen nagy értékű értékpapír letéthez vagy kereskedelmi üzlet átruházásához nem szükségeltetett közjegyző jelenléte, az Mtj. szerint ha minden jogügylethez megkívántatik a közokirati forma, akkor az feleslegesen megnehezíti a házastársak életét, hiszen pl. a férfinak, aki a nő birtokát kezeli, mindenről, még a legapróbb beruházásról is közokiratban kell beszámolnia.
Igaz, hogy az 1886-os novella hiányos volt, de egyes elvi kérdések már tárgyalták ezt a problémát és a közokirati kényszert kiterjesztették a nagyobb értékű ingók ajándékozására is és korrigálták a problémát Az Mtj. azzal indokolta a közokirati kényszert, hogy ezáltal megvédi a hitelezőket, a gyermekeket, a rokonokat és a mostohagyermekeket attól, hogy a házastársak elvonják tőlük a vagyont, ami jogosan megilleti őket. [35]A hitelezőkkel szemben erre nincsen szükség, hiszen az a szabály, hogy harmadik személlyel szemben egy okiratnak csak akkor van bizonyító ereje, ha azt közjegyzői formában hozzák létre, bőven elegendő.[36] A gyermekeknek pedig a házastársak egymás közötti jogügyleteivel szemben semmi lehetőségük nem volt a megakadályozásukra. A rokonok védelme még kevésbé volt fontos. Egyedül a mostohagyermek és a házastárs védelme volt jelentős és az ő védelmükre viszont elegendőnek bizonyult az, hogy "semmis a szerződés, mellyel valaki másnak a tapasztalatlanságát, könnyelműségét, függő vagy megszorult helyzetét, vagy a nála elfoglalt bizalmi állását kihasználva, a maga vagy harmadik személy részére a másik fél tetemes kárával ingyenes előnyt, vagy aránytalan nyereséget köt ki vagy szerez."[37] Ez több védelmet is nyújtott a házastárs részére, mint amennyit egy közokirat, amit a férj bármikor alá tudott íratni a feleségével. Tehát a közjegyzői okirat elkészítése rengeteg pénzbe és időbe kerülne és ugyanúgy csak egy megtámadható védelmet nyújtott volna, mint egy alakszerűtlen jogügylet.
Az Mtj. a házassági szerződésekre vonatkozó törvényi rendelkezéseket is újra kívánta alkotni, mégpedig a magyar jogtól, a megelőző szabályozástól eltérő formában, osztrák mintára. Ennek értelmében a házassági szerződéseket oly módon kívánta szabályozni, hogy a házasfelek szerződésben általános vagyonközösséget is létesíthessenek.[38] Ez gyökeres szembefordulás lett volna az évszázadokon keresztül formálódott és kiforrott házassági jogunkkal, amely mindig is a női különvagyont és a nőnek a rendelkezési jogát védte és most a tervezet lehetőséget adott volna a nőnek arra, hogy ne csak a kezelést, hanem a vagyon tulajdonjogát is a férjre ruházhassa.[39] A korábbi jogunk azt sem ismerte el, hogy a nő eltartsa a férjét.[40] Törvényeink nem ismerték a hozomány feletti haszonélvezeti jogot sem, hiszen ha haszonélvezet lett volna, akkor kamatok jártak volna utána, de a hozományt olyan mértékben, illetve azt kell visszaszolgáltatni, amit a nő a házasságkötéskor a férjének adott. Hozományt csak a nő hozhatott a férje házához.[41] A közszerzeményt a magyar jog nem törvényből folyó jutalomnak ismerte, hanem mint a különvagyont meghaladó értéket, amely felett közös tulajdonjoguk van. Olyan kivételről sem tudunk, hogy minden ami pénz, az közszerzeménynek számít[42] és a közszerzemény kiadásánál, a halál utánra halasztás kedvezményét sem ismerte ezt megelőzően.[43] Az egyik leglényegesebb különbség azonban az volt, hogy az osztrák jog a törvényes hitbért nem ismeri el, az írott hitbért pedig a magyartól eltérő módon szabályozta.[44] Tehát láthatjuk, hogy ha ez a javaslat bevezetésre került volna, akkor a hétköznapi magyar emberek összezavarodásának lehettünk volna tanúi és a törvény tulajdonképpeni célja az, hogy érthető, világos és könnyen alkalmazható legyen, meghiúsult volna. Ez sok kritikát vont maga után, kifogásolták, hogy miután kivívtuk szabadságunkat és magyarságunkat, kellene jogunkban is képviselni, mi megcsúfoljuk Werbőczy szellemét és inkább az osztrákoktól másolunk. Badicz Lajos királyi közjegyző "A JOG" című folyóirat hasábjain így tiltakozott:
"S mi a jog törvény és igazság védelme alatt önként dobjuk el a fegyvert, mely annyi küzdelemben s oly sok viszály után megsegített arra, hogy élünk e hazán?
Nem és ezerszer nem!!!
Werbőczy szelleme él még közöttünk, s nemzeti jogunkat, igazainkat kiforgatni, a magyar jogérzést meghamisítani, szívünkből kiirtani nem hagyjuk soha s a nemzeti közvélemény ellenállhatatlan erejével követeljük, hogy a magyar polgári törvénykönyv minden ízében magyar, s a magyar szellem és jogfejlődés hű tükre legyen."[45].
A fenti problémán kívül a házassági szerződések szabályozásával kapcsolatosan még számos más kérdés felmerült, hiszen ez nem volt egy "divatos" jogintézmény hazánkban és ezért kiforrott joganyaga sem létezett. Az Mtj. rendelkezett a házassági szerződésekről általában, de az egyes vagyonjogi intézményekre vonatkozó szabályokat nem foglalta össze egy cím alatt, ami nehezítette ezek áttekintését.
Lehetőséget nyújtott a tervezet arra is, hogy a há-
- 83/84 -
zasfelek közszerzeményeik tulajdoni értékéig biztosítékot követelhessenek egymástól, azonban mivel a közszerzemény mértéke állandóan változott és csak a házasság megszűnése után volt pontosan meg állapítható, így természetével összeegyeztethetetlen volt a biztosítékadás. Így ez az intézkedés is némileg eltúlzottnak és hiábavalónak látszott.
Az Mtj. be kívánta vezetni, hogy a közösen szerző házastárs elvesztheti közszerzeményének tulajdoni hányadát, ha házastársa életére tör. Az elvesztés csak a bűnös házastársat terheli. Ez hasonló jogintézmény lett volna, mint az öröklési jogunkban az érdemtelenség. Azonban a trianoni szerződés miatt, mint törvény soha sem került elfogadásra, megmaradt a törvényjavaslat szintjén, habár korunk egyik legmodernebb kodifikációja lett volna, a korábban felmerült kérdések ellenére is.
Ami a megvizsgált házassági szerződéseket[46] illeti, a gyakorlat igen színes képet tár elénk a tartalmukat tekintve. Ezen házassági szerződések egy része még az 1874-et megelőző korszak terméke, tehát ekkor még nem volt közokirati kényszer, viszont találunk köztük olyanokat is, amelyek a XIX. század utolsó negyedében készültek. Közös jellemzőjük, hogy nagy többségükben a református egyházi anyakönyvekben maradtak fenn csatolva az anyakönyvi bejegyzésekhez, vagy valamely násznagy őrizte meg őket, aki közreműködött a házassági szerződést kötő felek esküvői szertartásán.
Ezen szerződések vizsgálata alapján a felek lehettek maguk a házasulandók vagy a vőlegény és a menyasszony szülei (erre általában akkor került sor, amikor a házassági szerződés egyben tartási szerződés, vagy halál esetére szóló rendelkezés is volt egyben és a vőlegényt a szülők, más leszárma-zójuk a lányukon kívül nem lévén, eltartásuk fejében, örökösükké nevezték). Akadt azonban olyan szerződés is, melyet a házasulandó felek szülei kötöttek gyermekeik javára.
A szerződés tárgyát tekintve rendkívül sokféle lehetett, általában azonban elmondható, hogy többségben voltak azok a szerződések, ahol a felek a házasságba bevitt vagyonuk felett kölcsönös öröklési jogot biztosítottak egymás számára arra az esetre, ha a házasságuk gyermek nélkül maradna. Ha ezt ősi vagyon terhére tették, akkor kikötötték, hogy az osztályos atyafiaknak erre nézve már semmilyen követelési joga nem áll fenn. Ha a nő a hozományára nézve biztosított öröklési jogot az őt túlélő férjének, akkor előfordult az, hogy a szerződésben meghatározott feltételként egy időpontot és ha a házasság ezen időpontot megelőzően szűnt meg, akkor a hozomány visszaszállt a nő szüleire, vagy a férj csak részben örökölt belőle, az időponton túl azonban a férj teljes mértékben örökölte a hozományt. Mindez azonban csak akkor következett be, ha a házasságnak nem lett gyümölcse. Ha valamelyik félnek, vagy mindkettőnek az előző házasságából voltak kiskorú leszármazói, akkor kölcsönösen biztosították egymást a szerződésben, hogy a gyermekeket sajátjaikként tisztességesen felnevelik, lányok esetében illendően kiházasítják őket, illetve nagykorúságuk elérését követően vagy házasságkötésükkor az őket megillető vagyont nekik kiadják. Történt rendelkezés az özvegyen maradt házastársak haszonélvezetéről és öröklési jogáról is.
A móringlevelek[47] szinte kivétel nélkül mind arról rendelkeztek, hogy a férj arra az esetre ha a felesége nem teljesítené vele szemben az ágytartozását és ez számára a törvényes hitbér elvesztését jelentené, kiköt egy pénzben meghatározott szerződéses hitbért, amit móringnak neveztek. Ezzel egyidejűleg felesége contradost kötött ki, mégpedig úgy, hogy halála esetén férje örökli mindazokat az ingó dolgokat, amelyeket a nő a házasságkötéskor magával vitt a házasságba.
A szerződések alakiságukat tekintve hasonlóak voltak. Általában négy tanú jelenlétében készültek, mivel a felek nem voltak írástudók és ilyenkor a szerződési szokásoknak megfelelően négy tanú jelenlétére volt szükség, kettő-kettő mindkét részről.
A magyar jogélet széles körűen rendezte a házassági vagyonjogot törvényeinkben és ahol hézag volt, ott a joggyakorlat töltötte ki a hiányosságokat, ezzel téve lehetővé azt, hogy a felek olykor a számukra kedvezőtlen törvényi szabályozást kijátszva, szerződésben szabadon rendelkezhessenek, kívánságuk szerint, az általuk megkötött házassági szerződésekben. Gondos felügyelőként pedig, hogy a felek érdekei ne sérülhessenek, a jog a közjegyzőket rendelte őrnek, a közokirati kényszer bevezetésével.
Almási Antal: A házasság megkötésének magánjogi kérdései (Ü.O.1916.46.sz. 2. o.); = ALMÁSI
Baditz Lajos: A házasság jog a magyar általános polgári törvénykönyv tervezetében (A JOG 1902 25.sz. 196.l-27.sz. 211. o.-28. sz. 217. o.); = BADITZ - 1902
Baditz Lajos: A házasságjog a magyar általános polgári tv. könyv tervezetében.; = BADITZ
Bánffay Simon: A házastársak közötti vagyoni átruházás kérdése. (M. Ig. 1880. XIV. kötet 250. o.);= BÁNFFAY
Béli Gábor: Magyar Jogtörténet/A Tradicionális Jog (Budapest-Pécs,1999); = BÉLI
Blum Béla: A házastársak között kötött jogügyletekre vonatkozó okiratokróo. (A JOG 1893. 30. sz. 224. o.); = BLUM
Friedrich Imre: A házassági szerződések szabályozása a tervezetben (Ü.O.1913. 51. sz. 7. o.); = FRIEDRICH
Fürth Miksa: Kiskorúak házassági szerződései (Ü.O. 1893/31. sz. 2. o.); = FÜRTH
Galamb István: A kir. közjegyzőkről szóló törvény hatása a házastársak közötti vagyoni jogviszonyokra. (M.Ig. 1880. XIII. kötet 506. o.); = GALAMB
Jacobi Béla: A házassági anyagi jog judikaturájából. (J.K. 1904. 20. sz. 165. o.); = JACOBI
- 84/85 -
Jakab Géza: A házastársak között kötött jogügyletekre vonatkozó okiratokról (A JOG 1893. 29. sz. 222. o.); = JAKAB
Jellinek Arthúr: A házasfelek közötti jogügyletekről (A JOG 1885.16. sz. 158. o.); = JELLINEK
Jogesetek: Melléklet az "Ügyvédek lapja" 32. számához (Bp. 1896); = JOGESETEK
Katona Mór: Az érvénytelenség és megtámadhatóság helytelenségei a magyar házassági törvényben (J.K. 1898. 41. sz. 285. o.); = KATONA
Király János: Magyar Alkotmány- és Jogtörténet I. köt.( Budapest, 1908); = KIRÁLY
Kolosváry Bálint: A Magyar Magánjog Tankönyve II. (Bp. 1911); = KOLOSVÁRY
Kováts Gyula: Házassági javaslat a törvényhozás előtt (Bp. 1884); = KOVÁTS
Sándorfalvi Pap István: Hozzászólásaim a Magánjogi Törvénykönyv javaslatához a Magyar Jogászegyletben (J.K.1929. 18. sz. 166. o.); = SÁNDORFALVI PAP
Sósmezei Vajda László: Az Erdély Polgári Magános Törvényekről való Esmeretségek Első könyve II. (Kolozsvár 1824.); = SÓSMEZEI
Személyi Kálmán: A nő magánjogi helyzetéről (Nagyvárad, 1918); = SZEMÉLYI
Szladits Károly: Magyar Magánjog/Személyi jog I. köt. (Budapest, 1941); = SZLADITS
Teller Miksa: Közokirati kényszer a házastársak minden jogügyletéhez (J.K. 1929. 15. sz. 141. o.); = TELLER
Tunyogi Szűcs Kálmán: A házasélet legfőbb célja és a Magánjogi Törvénykönyv (71. 1929. 7. sz. 268. o.); = TUNYOGI SZŰCS
Wenzel Gusztáv : A magyar és erdélyi magánjog rendszere II. (Buda, 1863); = WENZEL
Zlinszky Imre: A magyar magányjog mai érvényében, különös tekintettel a gyakorlat igényeire (kieg. Reiner János) (Bp, 1897.) = ZLINSZKY
Hofer Tamás: Házassági szerződések Külsővatról, Néprajzi Közo. 1957, 1-2. sz.;= MÁNDOKI, 1957.
Mándoki László: A siklósi reformátusok házassági szerződései, Néprajzi Közo. 1961., 1. sz.; = MÁNDOKI, 1961.
Mándoki László: Siklósi református házassági szerződések, JPM évkönyve, 1985-86; = MÁNDOKI, 1985-86.
Mándoki László: A mohácsi reformátusok házassági szerződései, JPM évkönyve 1964; = MÁNDOKI, 1964.
Mándoki László: A kölkedi reformátusok házassági kapcsolatai és házassági szerződései, JPM évkönyve 1971; = MÁNDOKI, 1971.
Csilléry Klára: Házassági szerződések, Ethnographia, 1947; = CSILLÉRY
Domonkos Ottó: Móringlevelek Sopron vidékéről, Néprajzi Közo., 1957. 1-2 sz. = DOMONKOS ■
JEGYZETEK
[1] KOVÁTS 6. o.
[2] KOLOSVÁRY 460. o.
[3] A női szabadvagyon körébe az a vagyon tartozott, amelyet hozományként nem kötöttek le és afelett a nő teljes rendelkezési joggal bírt akár élők között, akár halála esetére.
[4] Amit a nő az eljegyzés jeléül vagy a kötendő házasság okánál fogva a másik jegyestől vagy annak rokonától kedveskedésképpen ajándékba kapott. Alkalomszerű ajándék, a jegyestárstól, illetve annak rokonától származhat csak, amely nemcsak átadással, hanem ígérettel is létrejön. Lehet ékszer, ruha, dísztárgy vagy készpénz is. Nincs külalakhoz kötve csak akkor, ha tárgya ingatlan és a másik jegyestárs adja, ilyenkor közjegyzői okiratba kell foglalni. (Lásd: 1874:XXXV.tc.) [5] KOLOSVÁRY 445. o.
[6] A hozomány az a vagyon amelyet a feleség vagy helyette akárki más azzal a célzattal ad, illetve kötelez a férjnek, hogy az e vagyonnak haszonélvezetével a házasélet terheit köny-nyebben hordozhassa. A hozomány általában pénz, de lehet ingatlan vagy ingó is. KOLOSVÁRY 448. o.
[7] Közszerzemény alatt mindaz a vagyon értendő, melyet törvényesen egybekelt házastársak akár külön-külön, akár együttesen szereznek, a házasságkötés kezdőnapjától mindaddig, míg a házastársi életközösség fennálo. KOLOSVÁRY 458. o.
[8] JOGESETEK
[9] A hitbér (dos) a törvényes feleségnek a férj vagyonából kijáró jutalma a házastársi kötelességének hűséges teljesítéséért. KOLOSVÁRY 471. o.
[10] SÓSMEZEI 241-259. o.
[11] KOLOSVÁRY 441. o.
[12] KOLOSVÁRY 475. o.
[13] 1877: XX.tc. 113. § 5. pont és 26. §
[14] 1877: XX.tc.
[15] FÜRTH 2. o.
[16] 1877: XX.tc. 20. §
[17] "ha az atya a kiskorú részére ingatlant vagy tőkebefektetésül ingó vagyont venni vagy egyébként szerezni, tőkepénzét felvenni, engedményezni, vagy zálogtörlést megengedni kíván" valamint, "ha a kiskorúnak ingatlan vagyonát adásvevés, csere útján vagy másként elidegeníteni, avagy megterhelni, úgyszintén ha tőkebefektetésül szolgáló ingóságokat elidegeníteni vagy egyébként a kiskorú törzsvagyonának az állagát megváltoztatni törekszik." ( 1877:XX.tc. 20. §)
[18] JAKAB 223. o.
[19] "A jogügylet érvényességéhez közjegyzői okirat megkivántatik: a) a házasfelek közti vagyoni viszonyokat szabályozó, továbbá a házastársak között kötött adásvevési, csere-, életjáradéki és kölcsönszerződéseknél, valamint egyéb jogügyleteknél, melyekben az említett személyek egymás irányában kötelezettséget vállalnak; b) ugyanazon személyek között kötött ajándékozási szerződéseknél, ha az ajándékozott tárgy át nem adatott; c) hozomány átvételéről kiadott elismervényeknél, akár a házastárs, akár más részére adatnak ki; (1874:XXXV. tc. 54 § a-c szakasz.)"
[20] JELLINEK 158. o.
[21] JELLINEK 159. o.
[22] JELLINEK 159. o.
[23] BÁNFFAY 257. o.
[24] BÁNFFAY 260-261. o.
[25]1878:V.tc. A magyar büntető törvénykönyv a büntettek-ről és vétségekről, 386. § "Aki azon célból, hogy hitelezőit megkárosítsa, a bekövetkező hatósági végrehajtás előtt, vagyonához tartozó értéktárgyakat elrejt, eltitkol, elidegenít, megrongál, adósságokat vagy jogügyleteket kohol: tekintettel az okozott kár összegére, a 383. § szerint büntetendő"; 387. § " Azon adós, a ki fizetésképtelenségbe jutván, azon czélból, hogy hitelezőit megkárosítsa, a 414. §-ban meghatározott cselekmények valamelyikét követi el, ha ellene a csőd, akár azért, mert csak egy hitelezője van, akár azért mert vagyona a csőd költségeinek fedezésére elégtelen - ki sem mondatott: az okozott kár összegéhez képest a 383. § szerint büntetendő. 414. § "A csalárd bukás bűntettét követi el a vagyonbukott, ki azon czélból, hogy hitelezőit megkárosítsa: 1. vagyonához tartozó értéktárgyat elrejt, félretesz, értéken alul elidegenít, elajándékoz, vagy őt cselekvőleg illető követelést elenged, eltitkol vagy valótlan követelést kifizet; 2. oly adósságot vagy kötelezettséget alónak ismer el, mely egészben vagy részben valótlan; 3. egy vagy több hitelezőjét kielégíti, zálog vagy megtartási jognak engedélyezése vagy vagyona valamely részének átengedése által kedvezményben részesíti, 4. a kereskedelmi könyveket, ha a törvény azok vezetésére kötelezte, nem vezetett; vagy azokat megsemmisítette, elrejtette, hamisan vezette, vagy aképp változtatta meg, hogy azokból cselekvő és szenvedő állapota, vagy üzletének folyama ki nem deríthető.
[26] 1878: V.tc. A magyar büntető törvénykönyv a büntett-ekről és vétségekről, 383. § "A csalás vétsége egy évig terjedő fogházzal, és ötszáz forintig terjedhető pénzbüntetéssel, a csalás büntette pedig öt évig terjedhető börtönnel és kétezer forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. Ha azonban az okozott kár értéke kétezer forintot fölülhalad; úgyszintén a 381. § 3. pontjában és a 382. § - ban meghatározott esetekben: a csalás öt évig terjedő fegyházzal büntetendő"
- 85/86 -
[27] GALAMB 512-515. o.
[28] Érvénytelen lesz a házassági szerződés akkor is, ha a házasságot valamilyen bontó akadály miatt semmissé nyilvánították illetve, ha megtámadással érvénytelenítették.
[29] 1886:VII.tc.22. §
[30] 1886:VII.tc. 21. §
[31] 1886:VII.tc. 22. § "A jogügylet érvényességéhez közjegyzői okirat kivántatik: a) azon szerődéseknél, melyek a házasfelek mint ilyenek közötti vagyoni viszonyokat szabályozzák, akár a házasságra lépés előtt, akár azútán köttetnek; b) a házastársak és jegyesek között létrejött adásve-vési, csere, életjáradéki, kölcsön, ingatlan dologra vonatkozó s három évnél hosszabb időre kötött bérleti és haszonbérleti szerződéseknél, tartozáselismerést tárgyazó jogügyleteknél, engedményeknél, valamint általában mindazon jogügyleteknél, a melyek által egyik házastárs vagy jegyes ingatlan vagyonának túlajdonjogát vagy haszonvételét bármily czímen a másikra átrúházza; c) úgyanazon személyeken közötti ajándékozásoknál ingatlanokra általában, ingókra pedig, amennyiben az ajándéktárgy át nem adatott........23. § A jogügylet érvényességéhez közjegyzői okirat kivántatik továbbá: a) a házastársak és jegyesek között kiállított általános meghatalmazásoknál és b) a házastársak és jegyesek között váltóbeli kötelezettség vállalására, kölcsönvételre, tartozás elismerésére, ingatlan vagyon elidegenitésére vagy megterheltetésére, továbbá ingatlan vagyonnak visszteher melletti szerzésre és jogról való ingyenes lemondásra szóló különös meghatalmazásoknál."
[32] "A felek kész magánokiratot is rúházhatnak fel közjegyzői okirat minőségével akképen, hogy azt a czélból a közjegyzőnél eredetiben leteszik, a ki ezen letételről jegyzőkönyvet vesz fel s az okiratot ahhoz füzi. E jegyzőkönyv a letett okirattal együttvéve képezi a jogügyletről az eredeti okiratot." 1874:XXXV.tc. 81. §.
[33] BLUM 225. o.
[34] JAKAB 222. o.
[35] TELLER 142. o.
[36] Lásd 1878:608. sz. Legfőbb Ítélőszéki Döntvény
[37] (Mtj. 977. §.)
[38] FRIEDRICH 8. o.
[39] BADITZ 196-197. o.
[40] RAFFAY 13. o.
[41] BADITZ 197. o.
[42] BADITZ 212. o.
[43] Mtj. 159. § - "Az intézkedés általában helyesnek látszik. A halasztást a bíróság adja meg. De mivel teljesen a méltányosságon alapszik és egészben kedvezmény, fel kellene venni azt is a §-ba, hogy ha a körülmények változnak a bíróságg a halasztást visszavonhatja. Ez főként a férj érdekét szolgálja, mert ha a feleség marad letben, őt az özvegyi jog védi, de az özvegyasszony is hasznát veheti a kedvezménynek, ha özvegyi joga férjhezmenés folytán szűnik meg." SÁNDORFALVI PAP 168. o.
[44] BADITZ 213. o.
[45] A Jog 28. szám 1902. július 13.
[46] HOFER; MÁNDOKI, 1961; MÁNDOKI, 1985-86.; MÁNDOKI, 1964.; MÁNDOKI, 1971.; CSILLÉRY; DOMONKOS.
[47] A móring szónak többféle jelentése is lehet. Egyes értelmezések szerint ez a vételár, amit a vőlegény a lánykérés alkalmával ígér a lányért, mivel ez a szokás faluhelyen még a XVIII. században is fennmaradt. A móringot vagy egészben a lánykéréskor, vagy később részletekben fizették le. Általában ebből szerezték be a lány számára a kelengye egy részét. Azonban a fennmaradt móringlevelek vizsgálata bizonyítani látszik azt, hogy ez nem volt más mint a hitbér, amit a férj a házasság megszűnése esetére a feleségének, illetve viszont ígért, a házastársi hűségéért cserébe.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd.
Visszaugrás
