https://doi.org/10.59851/jk.80.06.5
Mezei Péter, Hannibal Travis és Pogácsás Anett szerkesztésében tizenhat tanulmányt és egy - szintén tudományos szemléletű és elemző jellegű - bevezetőt[1] tartalmazó kötet jelent meg Harmonizing Intellectual Property Law for a Trans-Atlantic Knowledge Economy címmel 2024-ben a Brill Kiadó gondozásában. A szellemi tulajdon territoriális jellegével és a territorialitás generálta akadályok leküzdésével kapcsolatos kérdések régóta foglalkoztatják mind a jogalkotót, mind pedig a hazai, valamint a nemzetközi szerzői jogi és iparjogvédelmi szakembereket, hiszen a nemzetközi egyezmények keretrendszere szükségképpen szűkíti az egyes országok szerzői jogi és iparjogvédelmi szabályai közötti eltéréseket.[2] A nemzetközi szintű jogharmonizáció ezen a jogterületen örökzöld téma, hiszen az a célja, hogy elősegítse a jogosultak, a társadalom és a felhasználók közötti egyensúly megteremtését, ugyanakkor nincs jogharmonizáció hézagok nélkül. A(z örök) kérdés már csak az, hogy ezeknek a hézagoknak a betöltése lehetséges-e, szükséges-e, sőt szabad-e. A recenzeált kötet szerzői nemzetközi szinten elismert, szellemi tulajdonnal foglalkozó (akadémiai) szakemberek, akik a harmonizáció nehézségeinek és a tagállami diszkrepanciák hatásainak vizsgálatára vállalkoztak. A könyvben szereplő tanulmányok összehasonlító és elemző módszerekkel mutatják be az egyes részkérdéseket,[3] így kifejezetten unikális nézőponton keresztül közelítenek a jogharmonizáció problematikájához. Jelen ismertetetés fókuszában azoknak az írásoknak az elemző bemutatása áll, amelyeknek a témakörei általában a jogharmonizáció nehézségeinek, egyes nézetek szerint gátjainak vannak kikiáltva.
A kötet négy nagy egységből áll. Az első egységben (Pursuit of Harmonization) olyan tanulmányok kaptak helyet, amelyek a harmonizáció célját, törekvéseit mutatják be.[4] A második részben (Divergences in Harmonization) olvashatók azok az írások, amelyek a harmonizációban megjelenő eltérésekre, mondhatnánk a kevésbé sikeres harmonizációs lépésekre koncentrálnak.[5] Az Innovation for or against Harmonization? című harmadik nagy egység három olyan tanulmányt[6] vonultat fel, amelyek
- 291/292 -
mind a gépi tanulás és a mesterséges intelligencia problémaköreivel foglalkoznak - hol holisztikusabb, hol analitikusabb szemszögből. A kötet utolsó, negyedik része egyértelműen a jövőbe tekintve közelít a jogharmonizáció lehetőségeihez - amennyiben még maradtak. A The Challenges of Technological Advancements to IP Doctrine - Any Space for Harmonization Yet? című részben olvasható négy írás[7] közös pontja a feltörekvő technológiák hatása a jogértelmezésre és a szabályozásra.
Mezei Péter és Caterina Sganga a szerzői jog egyik klasszikus jogintézményét, a jogkimerülést, pontosabban annak joggyakorlatát vették górcső alá, kifejezetten a digitális jogkimerülés problémáira fókuszálva. A terjesztés jogának - és ezáltal a szerző jogainak - sajátos korlátjaként felfogható jogkimerülés (first-sale doctrine) a terjesztés jogán belül kizárólag az adott műpéldány tulajdonjogának átruházáshoz kapcsolódik. A jogkimerülés alapja, hogy a műpéldány terjesztésének jogát a tulajdonjog adásvétellel vagy más módon történő átruházásával a szerző (vagy jogosult) csak egyszer gyakorolhatja. Ezt követően a terjesztésre vonatkozó önálló engedélyezési jog kimerül, és nem terjed ki a további terjesztésekre. Noha a jogkimerülés intézménye "régi motoros" a szerzői jogban, a digitális környezetben való értelmezése feladja a leckét a bíróságoknak. A szerzők két ügyön, a Tom Kabinet[8] és a ReDigi[9] eseteken keresztül mutatják be, hogy a bíróságok gyakorlatában az ún. digitális jogkimerülés újraértelmezésére, egy sokkal árnyaltabb nézőpontra volna szükség, mert a jelenlegi értelmezések közvetlen visszatartó hatással vannak a digitális szolgáltatásokra,[10] amelyeket azonban jelenleg már nem lehet kihagyni a felhasználások, üzleti modellek képletéből.
Pogácsás Anett a tanulmányában összehasonlító módon vizsgálja a szerzői jogról való lemondás intézményét, amely az egyes országokban diverzifikáltan jelenik meg. Míg a hazai jogrendszerben a szerzői jogról való lemondás - szerzői jogunk mérsékelt monista felfogása és a személyhez fűződő jogok természete okán - kizárt, addig más országokban, különösen az angolszász területeken ez a lehetőség alapvetően adott, noha annak korlátai változatos képet mutatnak.
Magának a joglemondás intézményének is az a gondolat az eredője, hogy a szerzői jog célja végső soron a kulturális közjólét növelése, a közkincsek körének bővítése, az ún. "önként közkincsbe utalás" tendenciája, hiszen a jelenlegi, szerzői jogi értelemben is fogyasztói társadalomban "a legtöbb szerző ha azt szeretné, hogy alkotásai eljussanak a közönséghez - mivel nem öncélúan alkot -, inkább maga teszi közkinccsé alkotását".[11]
Az alapvető ellentétek a kontinentális és angolszász szerzői jogi rendszerek között a szerzői jog alapjainak és céljainak megragadásában gyökereznek. A szerzői személyhez fűződő jogokhoz ugyanis szélsőségesen két hozzáállást találhatunk, a "romantikus európait"[12] és az ezt háttérbe szorító és sokkal inkább a szerzői jog utilitarista oldalára koncentráló[13] angolszász aspektusokat. A két rendszer közötti alapvető különbségeket körüljárva a szerző a tanulmányában azt a két fő kérdést teszi fel, hogy szükséges-e a szerzői jogi joglemondás intézményének reformja, ha pedig igen, szükséges-e ehhez nemzetközi harmonizáció. A részletes érvek és ellenérvek felsorakoztatása utána a szerző arra a - meglátásom szerint is elfogadható és tiszta[14] - következtetésre jut, hogy az engedélyezések, jogdíjfizetések és felhasználások terén egy átlátható rendszer kiépítése és működtetése legalább annyira hasznos lenne a jogosultak számára, mint a jogszabályi szintű állásfoglalás.[15]
A harmonizáció szükségességének megítélése azért különösen nehéz ezen a területen, mert - mint látni fogjuk a következő egységben is -, a szerzői személyhez fűződő jogok európai uniós harmonizációja eddig elmaradt, hiszen az uniós egységesítés sokkal inkább a piac működése szempontjából koncentrál a szerzői jogi kérdésekre, így inkább a vagyoni jogok és a szabad felhasználás állnak a középpontjában.
- 292/293 -
Bár a Berni Uniós Egyezményben (a továbbiakban: BUE)[16] (és a WIPO Szerzői Jogi Szerződésének 1. cikkében) a szerzői jogi minimum standardok között szerepel a szerzői névfeltüntetés, a szerzői minőség elismerése, valamint a mű integritásához való jog, a személyhez fűződő jogok már a harmonizációs folyamatok kezdetétől háttérbe szorultak. Ennek ékes példája, hogy a BUE személyiségi jogokat deklaráló 6bis cikke hosszú ideig kevésbé volt elfogadható az Amerikai Egyesült Államok számára, aminek következtében megalkották saját "ellenegyezményüket", az Egyetemes Szerzői Jogi Egyezményt. Noha később az USA csatlakozott a BUE-hez, a személyhez fűződő jogok továbbra is háttérbe szorultak mind az USA szerzői jogi jogalkotásában, mind pedig a nemzetközi és uniós jogharmonizációban. Ez látható például a TRIPS Egyezményben, amelyben hiába keressük a személyiségi jogokat, azok direkt megjelenése a kereskedelmi fókusz[17] és a common-law-kontinentális jog különbözőségei okán csak a BUE 6bis cikkére való utalással jelennek meg, specializáltan nem.[18] Az USA szerzői jogi szabálya a személyhez fűződő jogok tekintetében szinte csak a vizuális művészeti alkotásokra koncentrál.[19]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
