A különlegesen összetett indonéz jogrendszer három történelmi gyökérből táplálkozik. A szigetvilág ősi szokásjoga, az "adat" kiválóan megállta a helyét évszázadokon keresztül, ha a faluközösségek vagy szultáni udvarok valamelyikében kellet elrendezni egy jogvitát. A későbbiekben ismertetett konszenzus, a mufakat volt itt is elsősorban az ítélkezés alapja, de sokszor vallási - részint a régi animista, illetve részint a hindu-buddhista hagyományok alapján - ítéletek is születtek. Az "adat"-ot alkalmazó bíróságok működését 1951-ben függesztették fel, de a szokásjog mindmáig megmaradt az egyes elzártabb, vagy konzervatívabban hagyománytisztelő területek falvaiban. Jó példa erre Bali, ahol a helyi vallás - az agama Bali - teremt lehetőséget az "adat" továbbélésére és esetenkénti alkalmazására.
Az iszlám jog, a sharia (vagy ahogy Indonéziában nevezik, a syariah), melynek befolyásáról már az előző fejezetben említést tettem, a muszlimok közötti jogviszonyok - néhol hézagos, de viszonylag könnyen értelmezhető - térképe. Elterjedése és tényleges alkalmazása egyidős a szigetvilág iszlámizálódásával. A Korán és a hadísz rendelkezésein alapuló ítélkezést szintén a faluközösségek köztiszteletben álló, tudós vénei, vagy a mecsetek képzettebb, arabul írni - olvasni tudó előimádkozói, imámjai végezték. A kratonokban maga a szultán volt az ítéletet hozó, bár egyes bonyolultabb esetekben kikérhette udvari tudósainak és tanácsosainak véleményét is. Az is előfordult, hogy a sharia keveredett a helyi és a két jogrendszer ötvözésével alkottak méltányosabb ítéletet elsősorban a muszlim és nem muszlim alattvalók közötti jogvitában. Természetesen azonban az elsődleges, domináns jog az iszlám uralkodók udvarában a sharia volt.
Végül a harmadik forrás a gyarmatosító Hollandia joga - azaz a német-római gyökerű, általunk kontinentálisnak nevezett jogcsalád egyik nemzeti ága. E jog egyaránt közel áll a francia és a német nemzeti joghoz. Érvényesülését a Holland Kelet-Indiák egész területén a szigetek kormányzói és tisztviselői biztosították, tekintet nélkül a jogalanyok vallására vagy pozíciójára. Természetesen a magántulajdon szentsége - mint alkotmányos alapelv - megfelelően védte a földterületek tulajdonosait: a holland ültetvényeseket és gyárosokat. Az emberi jogok is maradéktalanul érvényesültek: feltéve, ha az egyes alanyok bőrszínük alapján emberszámba vehetőknek bizonyultak.
A holland jog továbbélése véglegesen 1959-ben dőlt el; ekkor kívánták az irányított demokrácia alapjait ismét az 1945-ös Alkotmányra hivatkozva megteremteni. A holland jogot összeegyeztethetővé kellett tenni az Alkotmánnyal: így alakult ki a jelenlegi indonéz jog végső alapja. Mindmáig a polgári és a kereskedelmi jog a holland jog átvételének gyümölcse, és a jogalkotók igyekezete főként arra irányul, hogy a megfelelő indonéz terminológiát találják és alkossák meg a joganyagok átvételekor. Az indonéz jog forrásairól szóló, 1966. július 5-én kiadott XX. számú MPR rendelet[1] a következő szabályozást adja: jogforrásnak minősülnek a DPR által megszavazott törvények, melyeket az elnök hagy jóvá; az MPR rendeletek; a kormánynak a törvények végrehajtására irányuló rendeletei, melyeket szintén az elnök hagy jóvá; elnöki állásfoglalások, amelyek az Alkotmányt vagy a kormány rendeleteit értelmezhetik, végrehajtásukat elősegítik; valamint egyéb jogi eszközök: miniszteri rendelkezések és irányelvek. Mindebből világosan kitűnik a végrehajtó hatalom jogalkotói súlyának aránytalan nagysága. A legtöbb szabályozás kormányrendelet színtű, és mind a kormány, mind az MPR munkájában jelentős befolyásoló tényező az elnök magatartása az egyes kérdések megvitatásánál.
A pártok felett álló, öt alapelvre épülő ideológia, a Pancasila, melyet az első elnök, Sukarno fogalmazott meg. Ő ültette be az 1945-ös alkotmányba, mint az "Indonéz Köztársaság filozófiai alapját. " Szó szerinti fordításuk a következő:
a) Hit az egyetlen és magában való Istenben
b) Igazságos és kulturált emberiesség
c) Indonézia egysége
d) Olyan demokrácia, mely a nép képviselőinek tanácskozásaiból született egységes döntések által képviselt belső bölcsességen alapszik
e) Szociális igazságosság az indonéz nép minden tagja számára
Mit is képvisel a Pancasila? Tarbai Gabriella szerint a Pancasila az indonéz forradalom programja, "mely
- 250/251 -
egyben Sukarno politikai, ideológiai nézetrendszerének klasszikus összegzése is." Larissa M. Efimova álláspontja az, hogy a Pancasila államideológia nem más, mint "mostani hivatalos megfogalmazása a vallási megújhodás világos megtestesülésének a kortárs Indonézia állami szintjén."[2] Djoko Sanjoto az indonéz nép életfilozófiáját látja kifejeződni benne. "Lélek, személyiség, világnézet"-fogalmaz- "mely államunk alapja."[3] A hivatalos állami megfogalmazás szerint: "A hatalmi erőviszonyok csúcsán áll a Pancasila - nemzetünk lelke és filozófiája, mely az 1945-ös Alkotmány preambulumában fogalmazódik meg, annak a magja, és rá épül maga az alkotmány, valamint a legfőbb állami szervek: a Tanácskozó Nemzetgyűlés /MPR/, a Parlament /DPR/, az elnöki tisztség és más állami funkciók."[4] Tehát az egész rend, a legitim jogrendszer és politikai berendezkedés alapja.
Véleményem szerint egyszerűen az emberi lét belső értékrendjének kivetítődését követik a pontok: első a többség számára meghatározó hit, második az értelem, harmadik a hazaszeretet, negyedik a közösségi lét és az ötödik az együttérzés, a szociális érzék.
Hans Kelsen a "Tiszta jogtan" c. kötetében fejti ki elméletét az alapnormáról, melyen szerinte egy állam legitimitásának, jogrendjének rögzülnie kell, és melynek hatékonysága a rend zsinórmértékévé lényegül: belőle fakad az Alkotmány és a többi norma. Ezen alapnormát megfogni, megjelölni éppen ezért igen nehéz feladat. "Az alapnormában gyökerezik végső soron a jogrendet konstituáló összes tényállás normatív jelentése"- írja.
Az Indonéz Köztársaság Alkotmányának 29. paragrafusa kimondja: "Az államnak az egyetlen és magában való Istenbe vetett hiten kell alapulnia." Mohammad Hatta, az állam egyik alapítója, a függetlenségi mozgalom társ vezére, későbbi alelnök így nyilatkozott: "Logikusan következik, hogy az egy Istenbe vettet hit alapelve az egész Pancasila alapja, és a másik négy alapelv forrása." Mindebből arra lehet következtetni, hogy a kelseni alapnorma az indonéz államszervezetben nem más, mint a vallásosság. A végső forrás tehát nem Isten, hanem a belévetett hit: ez adja meg a rendszer legitimációját, és ösztönzi az állampolgárokat jogkövetésre.
A Pancasila második legfontosabb alapelve igazságos és kulturált emberiességről beszél. Hivatalos értelmezésben ez merőben különbözik a nyugati szabadságjogoktól: nem a szabadság, tulajdon, egyesülés, véleménynyilvánítás, stb. alapelveiről van itt szó, hanem az Isten által megteremtett értelmes emberi lény (manusia) által felvállalt kötelezettségekről, felelősségről embertársai iránt. Mások méltósága illő figyelembe kell, hogy részesüljön, úgyis mint Isten teremtményeié. Az emberi jogok így nem a történelmi fejlődés, a civilizáció végtermékeiként realizálódnak, hanem a Teremtőtől eredő természetes ajándékokként.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
