4/2015. (II. 13. ) AB határozat
• Alaptörvény VI. cikk - közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való jog
• Alaptörvény XXVIII. cikk - bírósághoz fordulás joga
5/2015. (II. 25. ) AB határozat
• Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdés - véleménynyilvánítás szabadsága
6/2015. (II. 25. ) AB határozat
• Alaptörvény Q) cikk (2) bekezdés - nemzetközi jogi kötelezettségek teljesítése
• Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdés - diszkrimináció tilalma
7/2015. (III. 19. ) AB határozat
• Alaptörvény B) cikk (1) bekezdés - jogállamiság elve
• Alaptörvény M) cikk - tisztességes gazdasági verseny
• Alaptörvény XIII. cikk - tulajdonhoz való jog
• Alaptörvény XV. cikk - diszkrimináció tilalma
3056/2015. (III. 31. ) AB határozat
• Alaptörvény VI. cikk (2) bekezdés - közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez fűződő jogainak
• Alaptörvény XXVIII. cikk - bírósági határozatok megismerhetősége
15/2015. (V.29. ) AB határozat
• Alaptörvény VII. cikk - vallásszabadsághoz való jog
• Alaptörvény XXVIII. cikk - tisztességes eljáráshoz való jog
16/2015. (VI. 5.) AB határozat
• Alaptörvény M) cikk - tisztességes gazdasági verseny
• Alaptörvény P) cikk - termőföld védelme
• Alaptörvény 38. cikk - nemzeti vagyon védelme
17/2015. (VI. 5.) AB határozat
• Alaptörvény B) cikk - jogállamiság, jogbiztonság
• Alaptörvény P) cikk - termőföld védelme
• Alaptörvény XIII. cikk - tulajdonhoz való jog
• Alaptörvény XXVIII. cikk - tisztességes eljáráshoz való jog, jogorvoslathoz való jog
23/2015. (VII. 7.) AB határozat
• Alaptörvény B) cikk - jogállamiság, jogbiztonság
• Alaptörvény Q) cikk - nemzetközi jogi kötelezettségek teljesítése
• Alaptörvény VII. cikk - a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához való jog
• Alaptörvény VIII. cikk - egyesüléshez való jog
• Alaptörvény XV. cikk - diszkrimináció tilalma
• Alaptörvény XXIV. cikk - tisztességes ügyintézéshez való jog
• Emberi Jogok Európai Egyezménye
26/2015. (VII.21. ) AB határozat
• Alaptörvény E) cikk - európai uniós klauzula
• Alaptörvény Q) cikk - nemzetközi jogi kötelezettségek teljesítése
• Alaptörvény XXVIII. cikk - tisztességes eljáráshoz való jog
Az Atlaszto.hu Közhasznú Nonprofit Kft. 2012. március 9-én közérdekű adatigényléssel fordult a Külügyminisztériumhoz, amelyben a kormánytisztviselők közérdekből nyilvános adatainak kiadását kérelmezték. A Külügyminisztérium megtagadta az adatigénylés teljesítését, ezért az Atlatszo.hu bírósághoz fordult. A Fővárosi Törvényszék ítéletében kötelezte a Külügyminisztériumot az adatok kiadására. A pervesztes minisztérium fellebbezett az ítélet ellen, és ezzel egyidejűleg titkossá minősítette az igényelt adatokat. A másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú ítéletet megváltoztatta, és az adatigénylésre vonatozó keresetet elutasította, figyelemmel az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Infotv.) 27. §-ára, amely kifejezetten kizárja a közérdekű vagy közérdekből nyilvános adat megismerését, ha azt titkossá minősítették.
A Fővárosi ítélőtábla jogerős ítéletével szemben az adatigénylő alkotmányjogi panaszt nyújtott be, mert az álláspontja szerint szükségtelenül és aránytalanul korlátozta a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való jogot [Alaptörvény VI. cikk (2) bekezdés]. A panaszban továbbá a bírósághoz fordulás jogának [Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdés] sérelmére is hivatkozott, mert a bíróság nem végezte el az adat minősítésének felülvizsgálatát.
Az ügy előadó bírája Stumpf István volt.
Az Alkotmánybíróság nem találta megalapozottnak az alkotmányjogi panaszt. Megállapította, hogy az információszabadság érvényesülését törvényi szinten az Infotv. garantálja. A közérdekű adat kiadásának megtagadása esetén az Infotv. 31. §-a bírósági jogorvoslat lehetőségét is biztosítja. A peres eljárásban az adatkiadás megtagadás jogszerűségét az adatkezelőnek kell bizonyítania. Ugyanakkor, ha a kérelem minősített adatra vonatkozik, akkor az Infotv. 27. §-ára figyelemmel az adatkezelőnek csupán ennek tényét kell igazolnia. Vagyis ebben az esetben a bírósági felülvizsgálati eljárás formai eljárás, a minősítés tartalmi felülvizsgálatának nincs helye. Az alkotmányjogi panasszal érintett konkrét ügyben pontosan ez történt, így a bírói döntést illetően nem állapítható meg sem a közérdekű adatok megismeréséhez való jog, sem a bírósághoz fordulás jogának sérelme.
Ugyanakkor az Alkotmánybíróság arra is felhívta a figyelmet, hogy a közérdekű adatok megismeréséhez való jog korlátozása csak akkor alkotmányos, ha a korlátozás szükséges, és a korlátozással elérni kívánt célhoz képest arányos. E követelmény érvényesítése érdekében a nyilvánosságkorlátozó döntésekkel szemben érdemi és hatékony bírói jogorvoslati lehetőséget kell biztosítani, amelynek a formai kritériumok vizsgálatán túlmenően ki kell terjednie a nyilvánosságkorlátozás indokoltságának tartalmi vizsgálatára is. Az Alkotmánybíróság a 21/2013. (VII. 19.) határozatában is kifejtette, hogy a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való jog alaptalan, és ennél fogva szükségtelen, korlátozásának minősül, ha kétségtelen módon nem bizonyított a korlátozás tartalmi indokoltságának tényleges fennállása. Ezért az adatminősítés felett olyan közvetlenül kezdeményezhető érdemi kontrollt kell biztosítani, amely alkalmas arra, hogy annak során ne csupán a minősítés formai és eljárási követelményeinek megtartását ellenőrizzék, hanem a minősítés tartalmi indokoltságát, megalapozottságát, a nyilvánosságkorlátozás szükségességét és arányosságát is érdemben felülvizsgálják.
Mivel ilyen jogorvoslatot a hatályos jogrendszer nem biztosít, ezért az Alkotmánybíróság hivatalból eljárva mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség fennállását állapította meg. Határozatában felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotói feladatának 2015. május 31-ig tegyen eleget.
A határozathoz több párhuzamos indokolást fűztek az alkotmánybírák. Czine Ágnes arra mutatott rá, hogy az Infotv. indokolása utal arra, hogy az adatok megismerése csak szabályszerű minősítés esetén korlátozható. Ennek ellenére a jogalkotó mégsem biztosította a minősítés szabályszerűsége vitatásának eljárási feltételeit, ez pedig korlátozza a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez, valamint a szólás- és sajtószabadsághoz való jogot. Czine Ágnes álláspontja szerint ez a probléma orvosolható lehet a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (a továbbiakban: NAIH) által hivatalból lefolytatható titokfelügyeleti eljárás szabályainak átalakításával.
- 137/138 -
Salamon László szintén azt hangsúlyozta párhuzamos indokolásában, hogy az AB határozat nem a NAIH hatáskörének elvonására irányul. Az alkotmánybíró lehetséges megoldásként felvetette, hogy a bíróságokat hatalmazza fel a törvény a NAIH titokfelügyeleti eljárásának kezdeményezésére.
Dienes-Oehm Egon az 5/2014. (II. 14.) AB határozathoz fűzött különvéleményében már kifejtett azon álláspontját rögzítette ennél a döntésnél is, miszerint a korábbi Alkotmány közérdekű adatok megismeréséről szóló 61. § (1) bekezdésének és az Alaptörvény VI. cikkének szövegszerű egyezőségére hivatkozva vitatható fenntartani a korábbi alkotmánybírósági gyakorlatot. Ugyanis a közérdekű adatnyilvánosság az új alkotmányos helyzetben már nem a véleménynyilvánítás- és a szólásszabadság részeként, hanem a személyi adatvédelemmel együttesen szerepel az Alaptörvény szabályozásában, valamint a védendő jog tartalmában is történtek változások.
Varga Zs. András azt vetette fel párhuzamos indokolásában, hogy az AB határozatból következő jogalkotás során az Országgyűlésnek lehetősége lesz közszolgálati tisztviselőkről szóló 2011. évi CXCIX. törvény (a továbbiakban: Kttv.) azon rendelkezésének újragondolására, amely az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben jogvitát váltott ki. A Kttv. 176. § szerint ugyanis közérdekből nyilvános adatnak minősül a kormánytisztviselő neve, állampolgársága, besorolása és ennek időpontja, munkakörének megnevezése és a betöltés időtartama, vezetői kinevezésének és a kinevezés megszűnésének időpontja, címei, illetménye, az őt alkalmazó államigazgatási szerv neve, valamint ennél a szervnél a kormányzati szolgálati jogviszony kezdete. Ez a rendelkezés pedig bárki számára lehetőséget biztosít arra, hogy ezeket a személyes adatokat minden indok nélkül külön-külön vagy adatösszességként megismerje és terjessze.
Balsai István azonban az alkotmánybírák többségétől eltérően nem értett egyet a mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség megállapításával, ezért a határozathoz különvéleményt fűzött. Ebben kifejtette, hogy a NAIH titokfelügyeleti eljárása, illetve e Nemzeti Biztonsági Felügyelet minősítési gyakorlat jogszerűsége felett gyakorolt hatósági felügyelete éppen arra hivatott, hogy a minősítési eljárások tekintetében érvényesítse a Mavtv. követelményeit.
Pokol Béla szintén nem értett egyet a mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség megállapításával. Dienes-Oehm Egonhoz hasonlóan Pokol Béla is kritizálta, hogy a többségi indokolás azonosította egymással a korábbi Alkotmány 61. § (1) bekezdését és az Alaptörvény VI. cikkét. Ezzel szemben kifejtette, hogy az Alaptörvény teljesen más kontextusba helyezte a közérdekű adat megismeréséhez való jogot, és - a többi alapvető jogtól eltérően - ennek érvényesülését illetően egy külön, független főhatóságot intézményesített a VI. cikk (3) bekezdésében. Szerinte erre figyelemmel az Alkotmánybíróságnak értelmeznie kellett volna viszonyát a NAIH-hoz. Javasolta, hogy az Alkotmánybíróság határozatában mondja ki, hogy a jövőben közérdekű adatokhoz hozzájutást illető panaszt csak úgy fogad be, ha előtte az indítványozó a NAIH eljárását szabályozó törvényekben előírt panasszal már élt, és a bírósági jogorvoslati utat kimerítette.
Lenkovics Barnabás mindkét különvéleményhez csatlakozott.
Enyedi Krisztián
Az indítványozó a Kúria végzésének alaptörvény-ellenessége megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól. Az indítvány alapjául a Veszprém megyei 01. számú Országgyűlési Egyéni Választókerületi Választási Bizottságnak (a továbbiakban: Bizottság) egy jelölőszervezet által benyújtott kifogása, illetve annak elutasítása szolgált. A fellebbezés folytán eljáró Nemzeti Választási Bizottság (a továbbiakban: NVB) a kifogásnak helyt adott, és megállapította, hogy az indítványozó beszédével - melyet egy budapesti demonstráción tett, magát egyedüli baloldali jelöltnek titulálva, mivel szerinte a kormánypártnak "11 jelöltje van 11 különböző mezben" - megsértette a választás tisztaságát, a jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás alapelveit. A kijelentés az NVB szerint ugyanis a véleménynyilvánításon túl olyan ténymegállapítást tartalmaz, amely eltér a valóságtól. Az indítványozó az NVB döntése ellen felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Kúriánál, amely az NVB határozatát helybenhagyta. Ezt követően az indítványozó alkotmányjogi panaszt nyújtott be az Alkotmánybíróságnál, melyben azt állította, hogy a bírósági döntés a véleménynyilvánításhoz való jogát sértette, ugyanis a Kúria a ténymegállapítás fogalmát kiterjesztően értelmezte, hiszen az indítványozó részéről egy közéleti vita során elhangzott, választási kampány részt vevő országgyűlési képviselőjelölteket érintő kritikát, illetve közvélekedést is tartalmazó közlést tart jogsértőnek. A Kúria nem vette figyelembe a tényállítás és a véleménynyilvání-
- 138/139 -
tás elhatárolása körében kialakult AB-joggyakorlatot sem, amely szerint a közügyek megvitatását érintő véleményszabadság korlátozását megszorítóan kell értelmezni.
Az ügy előadó bírája Lévay Miklós volt.
Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt a panasz tartalmi és formai befogadhatóságával összefüggésben megállapította, hogy a támadott végzésnek a véleménynyilvánítás szabadságát szűkítően értelmező tartalma felveti a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség lehetőségét, így az befogadható. Ezt követően a bíróság a panasz megalapozottsága mellett érvelt. A döntés mindenekelőtt hangsúlyozta, hogy az Alkotmánybíróságnak az egyedi bírói döntések vizsgálatával kapcsolatos hatásköre a döntések alkotmányossági szempontú ellenőrzésére korlátozódik, és jogköre a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vizsgálatára és kiküszöbölésére korlátozódik. Majd hivatkozott az 1/2013. (I. 7.) AB határozatban foglaltakra, miszerint a véleménynyilvánítási szabadság kiterjed a választási kampány során a jelöltek és a jelölő szervezetek által folytatott kampánytevékenységre. A választási kampány a közügyek szabad vitatásának egyik, a választójog szabályai körébe vont megnyilvánulása, ahol nem pusztán a közügyeket vitatják meg, hanem az emberek tájékozódnak is annak érdekében, hogy a szavazás napján megfontolt döntést tudjanak hozni. Választási kampányban a véleménynyilvánítási szabadságot, illetve annak korlátait tipikusan a közszereplők egymás közti kontextusában kell értelmezni és megítélni. Az alapul szolgáló ügyben a bírói döntés nem vette figyelembe, hogy az indítványozó véleményként fejtette ki mondandóját, a tényállítás és az értékítélet közötti különbségtétel pedig alkotmányossági relevanciával bír. A közszereplők ráadásul meg is tudják védeni magukat az alaptalan megnyilvánulásokkal szemben a nyilvánosság előtt. A véleménynyilvánítás szabadsága fokozottan érvényesül olyan értékítéletekkel kapcsolatban, amelyek a közügyekre vonatkozó vélemények ütközésében kapnak hangot, még abban az esetben is, ha esetleg túlzóak. Az Alkotmánybíróság végül figyelembe vette a 31/2014. (X. 9.) AB határozatában foglaltakat, miszerint a választási kampány során tett, a másik jelöltet negatív színben feltüntető kijelentések a véleménynyilvánítási szabadság körébe tartoznak, ha ezzel a választópolgárok döntési lehetőségét kívánják elősegíteni. A Kúria végzése a fentiek alapján sérti a véleménynyilvánítás szabadságát, ezért azt az Alkotmánybíróság megsemmisítette.
Mészáros Gábor
Bírói kezdeményezésre vizsgálta meg az Alkotmánybíróság a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi II. törvény (a továbbiakban: Harmtv.) 76. § (1) bekezdését. Az indítványozó bíró a Magyarország területén való "jogszerű tartózkodás" kitétel Alaptörvénybe ütközésének megállapítását, továbbá általános, valamint az adott perben történő alkalmazási tilalom elrendelését kérte. Az indítványozó szerint nemzetközi szerződésbe ütközik és diszkriminatív a magyar szabályozás, mert a Magyarországon való jogszerű tartózkodás előírásával többletkövetelményt támaszt a hontalankénti elismeréshez, ami nem felel meg a Hontalansági Egyezménynek (a 2002. évi II. törvénnyel kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Szervezete keretében New Yorkban, 1954. szeptember 28-án létrejött, a Hontalan Személyek Jogállásáról szóló Egyezmény). Az Egyezmény ugyanis az adott állam területén való jogszerű tartózkodást nem teszi a hontalanság megállapíthatóságának előfeltételévé. A Harmtv. által támasztott követelmény így eleve megfosztja a Hontalansági Egyezmény alapján hontalannak minősülő személyeket attól, hogy kérelmüket Magyarországon érdemben elbírálják. Az indítványozó szerint a hontalan személy akkor is hontalan, ha jogszerűtlenül lép be, vagy tartózkodik egy részes állam területén. Ráadásul az úti okmányok hiánya a hontalanság gyakori velejárója, mivel a hontalan személyt egyetlen állam sem ismeri el állampolgárának. A szabályozás az indítványozó megítélése szerint diszkriminatív is, mert indokolatlanul tesz különbséget a Magyarország által elfogadott úti okmánnyal rendelkező hontalanok és az úti okmánnyal nem rendelkező hontalanok között.
Az ügy előadó bírája Juhász Imre volt.
Az Alkotmánybíróság a Hontalansági Egyezmény értelmezésével kezdte vizsgálatát, amely során megállapította, hogy a hontalan személy fogalmát ("akit egy állam sem tart saját joga alapján állampolgárának") meghatározó rendelkezésektől nem lehet eltérni. A kivételek felsorolása taxatív. Az Egyezmény szövegétől azért sem lehet eltérni, mert ahhoz nem fűzhető fenntartás. Az Egyezményhez tartozó Iránymutatás (az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának a 2012. április 5-i, a Hontalanságról szóló 2. számú Iránymutatása) 17. pontja kimondja: "[a] részes állam
- 139/140 -
területén mindenki számára biztosítani kell a hontalansági eljáráshoz való hozzáférést. Az egyezmény semmilyenformában nem utal arra, hogy egy személy csak abban az esetben nyújthat be hontalansági kérelmet, ha jogszerűen tartózkodik az adott országban. Egy ilyen kikötés különösen annak fényében lenne igazságtalan és méltánytalan, hogy az állampolgársággal nem rendelkező hontalanok gyakran nem rendelkeznek azokkal a dokumentumokkal, amelyek megléte feltétele annak, hogy jogszerűen lépjenek be a részes államba, illetve annak területén tartózkodjanak." Az Alkotmánybíróság az indítványozóval egyetértve megállapította, hogy a Harmtv. 76. § (1) bekezdése a Hontalansági Egyezmény 1. cikkét szűkítően értelmezi, mert jogszerű tartózkodást követel meg a hontalanság megállapítására irányuló eljárás megindításához. Az Alkotmánybíróság szerint a jogszerű tartózkodás megkövetelésével a jogalkotó nem eljárási feltételt határozott meg, hanem a Hontalansági Egyezménytől eltérően határozta meg a hontalan személy fogalmát, így az előírás alaptörvény-ellenes nemzetközi szerződésbe ütközés miatt.
A testület a pro futuro megsemmisítés mellett döntött, mert a támadott rendelkezések részbeni megsemmisítése szükségessé teszi a Harmtv. felülvizsgálatát, különösen a hontalan személyek személyazonossági és úti okmánnyal való ellátása tekintetében. Az Alkotmánybíróság erre tekintettel az általános és a konkrét ügyre vonatkozó alkalmazási tilalom kimondását a jogbiztonság érdekében elutasította.
A határozathoz Czine Ágnes párhuzamos indokolást, Balsai István, Dienes-Oehm Egon, Kiss László, Lenkovics Barnabás, Lévay Miklós, Paczolay Péter, Pokol Béla, Salamon László és Varga Zs. András különvéleményt fűzött.
Lévay Miklós, Kiss László és Paczolay Péter - alapvetően egyetértve a többségi döntéssel - azért fogalmazott meg különvéleményt, mert szerintük az eljárást kezdeményező hontalan személy különösen fontos érdeke indokolta volna az egyedi ügyben az alaptörvény-ellenes szabály alkalmazási tilalmának kimondását.
A többi különvéleményt jegyző bíró viszont azon az állásponton volt, hogy a támadott szabály összhangban van a vállalt nemzetközi kötelezettséggel. Dienes-Oehm Egon és Lenkovics Barnabás szerint Magyarország szuverenitásából fakadóan szabadon dönthetett a hontalansági kérelem benyújtásának eljárására vonatkozó szabályokról, mivel arról a Hontalansági Egyezmény nem rendelkezik.
Pokol Béla szerint a magyar szabályozás szigorúbb, mint ami megfelelne a Hontalansági Egyezménynek, de azt elfogadhatónak kell minősíteni, mert "a zsugorodó európai népesség közösségeit az Afrika felől érkező sok-sok milliós illegális bevándorlás és ennek következményei létükben veszélyeztetik". A Nemzeti Hitvallás a magyar állam és Európa védelmét alapozza meg, tehát abból az következik, hogy el kellett volna utasítani a bírói indítványt.
Zsugyó Virág
Pénzügyi intézmények, illetve egy devizaadós alkotmányjogi panaszban kezdeményezte az árfolyamrés alkalmazását megtiltó törvényi rendelkezés (Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló 2014. évi XXXVIII. törvény 3. §), valamint polgári jogegységi határozat (2/2014. Polgári jogegységi határozat 3. pontja) alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését.
Az ügy előadó bírája Lenkovics Barnabás volt.
A Kúria a támadott jogegységi határozatában úgy foglalt állást, hogy a devizaalapú kölcsönszerződésekben tisztességtelen volt árfolyamrés alkalmazását kikötni. Az árfolyamrés alkalmazása következtében a pénzügyi intézmény a kölcsön összegét vételi árfolyamon folyósította, míg a törlesztés eladási árfolyamon történik. A Kúria szerint ez a kikötés azért tisztességtelen, mert a különnemű árfolyamok mögött nincs pénzváltási tevékenység. E jogegységi határozatot alapul véve a támadott törvény 3. §-a az árfolyamrés alkalmazását semmisnek minősítette, és a törlesztési árfolyamra a Magyar Nemzeti Bank hivatalos devizaárfolyamát rendelte alkalmazni.
Az alkotmányjogi panaszok szerint a jogegységi határozat, illetve a törvény árfolyamrés alkalmazására vonatkozó rendelkezései számos ponton sértik az Alaptörvényt. A panaszosok elsősorban a visszaható hatályú jogalkotás tilalma, a tulajdonjog és a szerződéses szabadság megsértésére alapozták beadványaikat.
A polgári jogegységi határozat alaptörvény-ellenességének vizsgálatára vonatkozó indítványt az Alkotmánybíróság visszautasította, mert az álláspontja szerint nem felel meg az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvényben (a továbbiakban: Abtv.) foglalt formai követelményeknek. Ugyanis az Abtv. 26. § (2) bekezdése szerint csak akkor van helye alkotmányjogi panasz benyújtásának, ha az a panaszos jogait érintően közvetlenül hatályosul. Márpedig a
- 140/141 -
jogegységi határozat a bíróságok eljárására állapít meg kötelező szabályokat, így lényegüknél fogva nem hatályosulnak közvetlenül. Emiatt a panaszos jogait sértő közvetlen hatályosulás nem állapítható meg.
A törvényt támadó indítványokat azonban befogadta és érdemben elbírálta az Alkotmánybíróság, mert annak kifogásolt rendelkezése valóban közvetlenül, bírói döntés nélkül hatályosul; úgy, hogy nem áll rendelkezésre jogorvoslati eljárás.
Az Alkotmánybíróság először a visszaható hatályú jogalkotási tilalma szempontjából vizsgálta meg a támadott szabályozást. A jogegységi határozat indokolását meghivatkozva az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy pénzváltási tevékenység hiányában ebben a körben a pénzügyi intézmény nem végzett olyan, valódi szolgáltatási típusú műveletet, amelyért az adóssal szemben ellenértéket számíthatna fel. így az adós egy el nem végzett szolgáltatásért fizetett ellenértéket, amit a jogalkotó tisztességtelennek minősített. A jogalkotó e döntése azonban semmilyen közvetlen összefüggésben nem áll a visszaható hatály tilalmával. Ugyanis a visszaható hatályú jogalkotás tilalmára való hivatkozás nem adhat alapot arra, hogy a múltban tömegesen keletkezett tisztességtelen - ezért semmis - szerződéses kikötések érinthetetlenek maradjanak, és annak következtében az adósok teljesítési kötelezettsége minden körülmények között, változatlanul fennmaradjon. A jogalkotó ez esetben nem tett mást, mint a jogalkalmazó bíróság által kidolgozott, jogegységi határozatba foglalt egységes gyakorlatot emelte jogszabályi szintre. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a visszaható hatályú jogalkotás sérelmét nem látta megalapozottnak.
Ezt követően a testület a tulajdonhoz való jog sérelme szempontjából vizsgálta meg a támadott szabályozást. E vizsgálat eredményeként megállapította, hogy egy, már eleve tisztességtelen szerződési kikötésből eredő, a fogyasztót terhelő kifizetés nem élvezi a tulajdonhoz való jog védelmét a pénzügyi intézmény oldalán.
A testület azt az indítványozói érvelést sem találta megalapozottnak, miszerint a szerződéses szabadságot sérti az MNB devizaárfolyamának alkalmazását előíró törvényi rendelkezés. Az törvényhozó az árfolyamrést ugyanis eleve tisztességtelennek minősítette, így abból az adósnak semmifajta fizetési kötelezettsége nem keletkezik és nem is keletkezhet. A pénzügyi intézmény számára azonban rendelkezésre kell állnia valamilyen árfolyamnak, amelyen a devizát át kell számítania forintra, a törlesztett forintot pedig visszaszámítani devizára. Minderre figyelemmel a támadott törvényi rendelkezés nem sérti a szerződési szabadságot sem.
Egy pénzügyi vállalkozás a hátrányos megkülönböztetés tilalma szempontjából is kezdeményezte a támadott törvény vizsgálatát. Ez az indítványozó ugyanis nem volt jogosult saját árfolyam jegyzésére és pénzváltási tevékenységre. Ezért a devizaforrás biztosítása érdekében hitelkeret-szerződést kötött egy másik pénzügyi intézménnyel, amellyel deviza vételi- és eladási árfolyamon számol el. Ez pedig azt eredményezi, hogy az árfolyamrésből származó veszteség a közvetítő pénzügyi vállalkozást (az indítványozót) és nem pedig a forrást nyújtó pénzügyi intézményt terheli.
Az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy a támadott törvényi rendelkezés lényegében egy fogyasztóvédelmi típusú szabály, amely kifejezetten a fogyasztókra vonatkozik, nem pedig az üzletszerű gazdasági tevékenységet végző vállalkozásokra. Az indítványozó vállalkozás azzal, hogy a fogyasztó (adós) számára - mintegy közvetítőként - devizaforrást vásárol egy másik pénzügyi intézménytől, nem válik fogyasztóvá, és nem részesül a fogyasztót megillető védelemben sem. Erre tekintettel a fogyasztó és a pénzügyi vállalkozás nincsenek összehasonlítható helyzetben, nem képeznek homogén csoportot, így közöttük a hátrányos megkülönböztetés tilalmának sérelme nem állapítható meg. Erre figyelemmel az Alkotmánybíróság ezt az indítványt is elutasította. Azonban megjegyezte, hogy a pénzügyi vállalkozás a vele szerződött pénzügyi intézmény ellen indított perben hivatkozhat arra, hogy a vele szemben alkalmazott szerződéses feltétel tisztességtelen volt.
Az Alkotmánybíróság tehát egyik indítványozói érvelést sem találta megalapozottnak, ezért az alkotmányjogi panaszokat elutasította.
Salamon László alkotmánybíró párhuzamos indokolásában a pénzváltási tevékenységre nem jogosult indítványozó speciális helyzetére hívta fel a figyelmet. Szerinte az Alkotmánybíróságnak elvi szinten kellett volna megvizsgálnia azt a kérdést, hogy diszkriminációt valósít-e meg a jogalkotó, ha anélkül alkot a hasonlókra eltérő, illetve az eltérőkre azonos szabályozást, hogy ennek tudatában lenne. Ha erre a kérdésre igen a válasz, akkor Salamon László szerint alkotmányos követelményként kellett volna kimondani, hogy az árfolyamrés kikötését megtiltó törvényi rendelkezést nem lehet alkalmazni olyan esetekben, amikor tényleges pénzváltási szolgáltatásra kerül sor.
Czine Ágnes alkotmánybíró azzal a többségi döntéssel nem értett egyet, amellyel elutasították a jogegységi határozat érdemi elbírálását. Álláspontja szerint az Alkotmánybíróságnak a 42/2005. (XI. 14.) AB határozatban kidolgozott elvi keretek alapján figyelembe kellett volna vennie, hogy a jogegységi határozatok eltérő jellegűek, és az értelmezett jogi nor-
- 141/142 -
mához igazodóan eltérő módon hatályosulnak. A támadott jogegységi határozat egy szerződéses feltételt minősít semmisnek. Márpedig a semmisség megállapításához bírói döntésre már nincs szükség. Így e jogegységi határozat egyértelműen közvetlenül hatályosul, ezért fennáll az indítványozók közvetlen érintettsége.
Kiss László alkotmánybíró a többségi állásponttól eltérően úgy ítélte meg, hogy a támadott törvényi rendelkezés mind a visszaható hatály tilalmát, mind a tulajdonhoz való jogot sérti. Különvéleményében kifejtette, hogy jelen esetben nem pusztán jogértelmezési kérdésről, hanem jogalkotásról volt szó, amely utólag állapított meg a korábbiaknál súlyosabb kötelezettségeket a norma egyes címzettjei, így a kölcsönt nyújtó jogalanyok számára. Mivel az árfolyamrésről szóló szerződési kikötések csak kellő alkotmányos indok nélküli visszaható hatályú jogalkotással váltak tisztességtelenné, ezért Kiss László szerint a fennálló kötelmi igények érvényesíthetőségének korlátozására érdemben kellett volna alkalmazni a tulajdonvédelmi tesztet. A különvéleményhez Lévay Miklós alkotmánybíró is csatlakozott.
Enyedi Krisztián
Az alapvető jogok biztosa indítványozta a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 119. § (9) bekezdésének megsemmisítését. Álláspontja szerint az Alaptörvény VI. cikk (2) bekezdés, illetve a XXVIII. cikkéből levezethető követelmény a bírósági határozatok megismerhetőségének biztosítása. A Pp. támadott rendelkezése kizárja egyes alsóbb fokú ítéletek, illetve új eljárásra és új határozat hozatalára kötelező végzésekről készített anonimizált másolatok kiadását, amelyeket ún. személyállapoti perekben (Pp. XV-XVIII. fejezet), vagy olyan perekben hoztak, melyekben a bíróság a nyilvánosságot részben vagy egészben kizárta, illetve amelyek minősített adatot, üzleti titkot, hivatásbeli titkot, valamint külön törvényben meghatározott más titkot tartalmaznak. A szabályozás azáltal, hogy szélesebb körben teszi lehetővé a bírósági határozatokhoz való hozzáférés megtagadását, mint amilyen mértékűt más alapjog védelme vagy alkotmányos elv érvényesülése megkíván, szükségtelenül korlátozza a bírósági határozatok megismerhetőségének biztosítását mint alapjogi követelményt.
Az ügy előadó bírája Dienes-Oehm Egon volt.
Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény VI. cikk értelmezésével összefüggésben mindenekelőtt arra mutatott rá, hogy a rendelkezés által érintett alapjogok érvényesülése szempontjából alkotmányos kollízió áll fenn, így a Pp. vonatkozó rendelkezése kapcsán, a közérdekű adatokhoz való hozzáférés szempontjából igényelt alkotmányossági vizsgálat azon alapult, hogy valamely adat vagy személyes, vagy közérdekű; mindkettő egyszerre nem lehet. A bírósági eljárások szereplői egy zárt kört alkotnak, így a személyes adat védelemnek a közérdekű adatokhoz való hozzáférés jogával szembeni korlátozó funkciója megnövekedett. Fokozott jelentősége lehet, hogy a közérdekű adatokhoz való hozzáférés jogosultságának visszaélésszerű gyakorlása ne eredményezhessen olyan helyzetet, amely veszélyezteti a bíróságok alaptevékenységének ellátását. Hivatkozva a 873/B/2008. AB határozatra, a döntés kiemelte, hogy a bírósági határozatok megismerhetősége a jogállamiság elvéből következő fontos követelmény. A bírósági eljárásban ugyanakkor a természetes személy felekre vonatkozó adatok személyes adatok, azok nem válnak közérdekűvé pusztán attól, hogy közfeladatot ellátó szerv kezelésébe kerülnek. Az Alkotmánybíróság rámutatott arra is, hogy a hatályos adatvédelemről szóló törvény nem az iratelvből, hanem az adatelvből indul ki, vagyis nem a dokumentumot, hanem az adatot, információt minősíti. Egy adott dokumentum tartalmazhat vegyesen személyes, illetve közérdekű adatot is, vagyis, a tartalmának egy része lehet nyilvános, miközben a másik része nem nyilvános. Az adatelv értelmében a közérdekű adat megismeréséhez való jog gyakorlása esetén az információ - és nem az irat - az alapjog tárgya. A Pp. az anonimizált másolat intézményével mint főszabállyal figyelembe veszi azt az elvet, hogy a bírósági határozatokban található személyes adatokat védeni kell. Ehhez a főszabályhoz képest speciális szabály a támadott rendelkezés, amely meghatározott esetekben még a határozat anonimizált változatának megismerhetőségét is kizárja. Ebben az esetben a jogalkotó nem az adatok jellegéhez (személyes, közérdekű) kapcsolódóan határozta meg a bírósági határozatokhoz való hozzáférést, hanem a teljes dokumentumra állított fel kizáró szabályt (iratelv). Az Alkotmánybíróság észlelte azt is, hogy a Pp. támadott rendelkezése a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvényhez (a továbbiakban: Bszi.) képest szűkebb körben teszi lehetővé a határozatok bárki általi megismerhetőségét.
- 142/143 -
Az Alkotmánybíróság ezt követően az Alaptörvény VI. cikk (2) bekezdéséből a bírósági határozatokra vonatkozóan levezette, hogy azok olyan dokumentumok, amelyek egyszerre tartalmazhatnak személyes és közérdekű adatokat. A bírósági határozatok pedig nem a maguk egészében nyilvánosak vagy titkosak, hanem a bennük lévő egyes adatok nyilvánosak vagy titkosak. A Pp.-ben meghatározott speciális szabály - amely az irat anonimizálásáról rendelkezik, és nem az adatéról - indoka lehet, hogy a magánjogi viszonyokat rendező perekben meghatározóak a jogalanyok speciális élethelyzetei, amelyek akár a közérdek ellenében is oltalmazottak, így szükséges és indokolt, hogy a Pp. 119. § (9) bekezdésének középpontjában az iratelv álljon.
Ezt követően az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy az egyes esetekben a Pp. milyen körben és okból zárja ki egy határozat anonimizált másolatának kiadását, és ez összhangban van-e az alkotmányos követelményekkel; valamint azt, hogy a közérdekű adatokhoz való hozzáférés jogának szükséges korlátozásai arányosak-e. Első körben a minősített adatoknak minősülő titok - az üzleti titok és a hivatásbeli titok - valamint a minősített adatnak nem minősülő egyéb titok körét vizsgálta. A testület szerint mindaddig, amíg a minősítés jogszerűen fennáll, a bírósági határozatokban foglalt minősített adatok megismerését is korlátozni kell. Ugyanez irányadó az üzleti, hivatásbeli és a külön törvényben meghatározott, minősített adatnak nem minősülő egyéb titokra is. Ezek a titkok ráadásul alkotmányos védelemben is részesülnek [Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdés vagy XIII. cikk]. Ebből következik, hogy az állam az alapjogokkal összefüggő intézményvédelmi feladatait ellátva köteles olyan szabályozást kialakítani, amelyben ezek az adatok akkor is védettek maradnak, ha a peres eljárás anyagává válnak. A személyállapoti perekkel összefüggésben a közvetlenül a magánszféra körébe tartozó és különleges védelmet igénylő adatok nagyobb aránya indokolja az ilyen ítéletek egésze kiadásának automatikus megtagadását. Az Alkotmánybíróság végül olyan ítéletek esetében is arányosnak tartotta a korlátozást, ahol a bíróság a tárgyalásról kizárta a nyilvánosságot. Ezekben az esetekben a minősített adatok, illetve a különböző titkok és személyes adatok védelme szükségessé teszi a teljes határozat kiadásának megtagadását. A Pp. támadott rendelkezése tehát olyan körben teszi lehetővé a közérdekű adatok megismerésének megtagadását, ahol azt más alapjog, alkotmányos érték védelme alátámasztja. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a jogbiztonság érdekében, a jogalkalmazás egységességének biztosítása érdekében indokolt felülvizsgálni a vizsgált ügykörben irányadó, de eltérő szabályozási funkciót hordozó szabályozások koherenciáját, amely a jogalkotó kompetenciája.
Czine Ágnes alkotmánybíró különvéleményében - amelyhez Lévay Miklós is csatlakozott - mindenekelőtt arra hívta fel a figyelmet, hogy az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlatában a bírósági határozatok nyilvánossága és megismerhetősége a kiszámítható joggyakorlat garanciájaként, a jogbiztonság egyik fontos aspektusaként szerepelt. Különvéleményében elsődlegesen a többségi döntésben is hivatkozott normakollízió alkotmányos dimenzióira mutatott rá, és egyúttal felhívta a figyelmet arra, hogy a Bszi. anonimizálási szabálya a személyes adatok legfőbb védelmének garanciája, amely egyúttal kiterjed a Pp. 119. § (9) bekezdésében foglalt szempontokra is. A Bszi. tehát, miközben biztosítja a bírósági ítéletek nyilvánosságát, egyúttal kellő védelmet biztosít az érintettek részére a személyes adataikkal összefüggésben. A Pp. 119. § (9) bekezdésében foglalt rendelkezések nélkül is biztosítható a személyes adatok védelme, amit jól mutat, hogy a Bszi. alapján rendszeresen tesznek közzé a Bírósági Határozatok Gyűjteményében olyan ítéleteket anonimizált formában, amelyeket a Pp. alapján nem lehetne kiadni. Az Alkotmánybíróságnak a jogalkotó általi mulasztással előidézett alaptörvény-ellenességet kellett volna megállapítania, egyúttal felhívnia a jogalkotót, hogy teremtse meg az Alaptörvénynek megfelelő jogi szabályozást.
Kiss László különvéleményében a Pp. támadott rendelkezése megsemmisítése mellett érvelt. A többségi döntés ugyanis új doktrínát vezet be a személyes adatok védelme és a közérdekű adatok nyilvánossága körében. Felhívja a figyelmet arra is, hogy a személyes adatok védelme és a közérdekű adatok nyilvánossága közötti kollízió nem szükségszerű. A többségi döntés azon megállapításával sem ért egyet, miszerint a Pp. 119. § (9) bekezdésének a közérdekű adatokhoz való hozzáférés szempontjából igényelt alkotmányossági vizsgálata azon alapult, hogy valamely adat vagy személyes, vagy közérdekű, és egyszerre mindkettő nem lehet. A helyes értelmezés álláspontja szerint az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény alapján az, hogy a személyes és közérdekű adatoknak van közös halmazuk, a közérdekből nyilvános adatok. Hangsúlyozta továbbá, hogy a támadott rendelkezés nem lex specialis a Pp. egyéb közérdekű adat megismerésével kapcsolatos rendelkezésével, illetve a Bszi. azonos tárgyú rendelkezésével, hanem alapjog-korlátozást megvalósító kollízió áll fenn. Nem kielégítő számára a lefolytatott szükségességi-arányossági teszt sem, amely az adatelv he-
- 143/144 -
lyett az iratelv elsőbbségét vallja a konkrét ügyben, hiszen a támadott szabály hatálya alá nem csak olyan ügyek tartoznak, amelynek tárgyai az emberi személyiség legvédendőbb szenzitív elemei. A személyállapoti perekkel összefüggésben egyúttal rámutat arra is, hogy a Bszi. szerinti anonimizálás működőképes, valamint olyan eszköz, amely kevésbé korlátozza a közérdekű adatokhoz való hozzáférés alapjogát. A Pp. szabályozása Kiss szerint szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a közérdekű adatok megismeréséhez való jogot.
Sulyok Tamás különvéleményében a Pp. vitatott rendelkezésének pro futuro megsemmisítése mellett érvelt, illetve kifejtette, hogy ennek hiányában az alaptörvény-ellenes jogalkotói mulasztás megállapításának lett volna helye. Hangsúlyozta, hogy az a tény, miszerint bírósági eljárás van folyamatban, és egy közhatalmi szerv kezeli az adatokat, nem érinti a személyes adatok személyes jellegét, azokat anonimizálni kell. Kiss László különvéleményéhez képest hangsúlyosabban emeli ki azt a tényt, hogy az Alkotmánybíróság ezzel a döntéssel az adatelvről az iratelvre tért át anélkül, hogy ennek alátámasztására kellő súlyú alkotmányos érveket hozna fel. Az alkotmánybíró azt is kiemeli, hogy a többségi döntés a szükségesnek ítélt korlátozások arányossága vizsgálatával adós maradt. Az anonimizálás teremti meg a személyes adatok védelmével kapcsolatban az arányosságot, míg az anonimizált határozatok teljes elzárása a megteremtett egyensúlyt borítja fel az alapjogok között.
Salamon László szerint, mivel a személyes adatok védelme és a bírósági határozatok nyilvánosságához fűződő közérdek közötti alkotmányos egyensúly biztosítása megoldatlan, és mivel az említett alapjogok összehangolt védelme jogalkotói feladat, így ennek elvégzésére alkotmányos mulasztás megállapítása mellett fel kellett volna hívni a jogalkotót.
Fontos kiemelni, hogy a többségi döntés érveivel szemben a jelen ügy nem elsődlegesen a személyes adatok védelméhez, illetve a közérdekű adatok nyilvánosságához való jog közötti kollízióról szól, hanem ez utóbbi korlátozásának alkotmányosságáról. Természetesen, a jogkorlátozási teszt szempontjából releváns tényezőként szerepet kap az előbbi jog is. A döntés már a kezdetektől előbbi, vagyis a személyes adatokhoz való jog védelmét tartja iránymutatónak, holott az indítvány éppen az utóbbi, vagyis a közérdekű adatok nyilvánosságához való jog korlátozásának problémájából indul ki. Nem azt kellett volna tehát vizsgálni, hogy a közérdekű adatok nyilvánosságának mekkora korlátozást kell elviselni annak érdekében, hogy a személyes adatok védelméhez való jog ne szenvedjen korlátozást, hanem azt, hogy a személyes adatok védelme meddig korlátozható a közérdekű adatok nyilvánossága érdekében. A paradigmaváltás - az iratelv/adatelv mellett - ebben a megközelítésben is érvényesül, hiszen a döntés alapján inkább úgy tűnik, hogy nem az indítvány szerint alkotmányellenes korlátozásnak alávetett joghoz, hanem sokkal inkább az ellentétes póluson lévő másik jog szempontjából került sor az alkotmányossági vizsgálat lefolytatására.
Mészáros Gábor
Több indítványozó nyújtott be alkotmányjogi panaszt az Alkotmánybíróságnál a Fővárosi ítélőtábla egy végzése alaptörvény-ellenességének megállapítása és megsemmisítése érdekében. A Pest Megyei Bíróság által korábban nyilvántartásba vett egyház (az egyik indítványozó) a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény (a továbbiakban: Ehtv.) 2012. február 24. napján hatályos rendelkezéseinek megfelelően kinyilvánította továbbműködési szándékát, egyúttal változásbejegyzési eljárást indított a nyilvántartást vezető Budapest Környéki Törvényszéken. Az akkor hatályos szabályok értelmében ugyanis azok a korábban nyilvántartásba vett egyházak, amelyeket az Ehtv. melléklete egyházként nem határozott meg, 2012. január 1. napjától egyesületnek minősültek, azonban az ennek megfelelő továbbműködés érdekében szükséges volt a változásbejegyzési eljárás 2012. február 29. napjáig történő megindítása. Az indítványozó egyház ezen jogszabályi kötelezettségének 2012. február 24-én tett eleget. Az Ehtv. akkor hatályos 35. § (2) bekezdése szerint a szervezet az egyesületi nyilvántartásba vételhez szükséges feltételeknek legkésőbb 2012. június 30. napjáig tehetett eleget azzal, hogy a határidő elmulasztása jogvesztő volt. A Törvényszék az átalakulással létrejött egyesületet 2012. szeptember 25-én meghozott végzésével az egyház általános jogutódjaként nyilvántartásba vette, egyidejűleg a bejegyzett egyházat törölte a nyilvántartásból. A Törvényszék végzése ellen a Pest Megyei Főügyészség nyújtott be fellebbezést, mivel álláspontja szerint az egyesület alapszabálya több szempontból nem felelt meg a Polgári törvény-
- 144/145 -
könyv és a civil szervezetek bírósági nyilvántartásáról és az ezzel összefüggő eljárási szabályokról szóló 2011. évi CLXXXI. törvény (a továbbiakban: Cnytv.) rendelkezéseinek. A fellebbezés folytán eljáró Fővárosi ítélőtábla 2013. január 29-én hozott végzésében több szempontból is egyetértett a fellebbezésben foglaltakkal, ugyanakkor az elsőfokú végzés hatályon kívül helyezése és az első fokú bíróság új eljárásra utasítása helyett azt megváltoztatta, egyúttal a szervezet változásbejegyzés iránti kérelmét jogerősen elutasította. Az indokolás kifejtette, hogy erre azért került sor, mert az Ehtv. az egyházból egyesületté átalakuló szervezet részére szűk, jogvesztő határidőt írt elő, így a fellebbezésben indítványozott hatályon kívül helyezés folytán megismétlendő eljárásban már nem lenne abban a helyzetben, hogy az egyházból történő átalakulás törvényi feltételeit törvényi határidőben pótolja. A bírói döntés alaptörvény-ellenességét az indítvány szerint az indokolta, hogy egyrészt a vallásszabadság része a vallás intézményesített formában történő közösségi gyakorlása, azonban az egyház törlése és az egyesületkénti nyilvántartásba vétel elmaradása miatt a közösség tagjai intézményes formában nem gyakorolhatják vallásukat. A tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét pedig a bíróságnak a jogvesztő határidő elteltére vonatkozó hivatkozása alapozta meg.
Az ügy előadó bírója Stumpf István volt.
Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt megállapította, hogy az indítvány nem tekinthető okafogyottnak, hiszen annak alapját éppen a jogi személy megszüntetése adja. A befogadhatóság tartalmi vizsgálata kapcsán az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy az indítványozók által állított alaptörvény-ellenesség a bírói döntést érdemben befolyásolta, hiszen a másodfokú bíróság döntését az általuk vitatott jogértelmezés alapozta meg. Az alkotmányjogi kérdés tehát az volt, hogy a kifogásolt bírói jogértelmezés és jogalkalmazás ellentétes-e a tisztességes eljáráshoz, illetve a vallásszabadsághoz való joggal, tekintettel az Alaptörvény VII. cikk (2) bekezdésére, amely értelmében az azonos hitelveket követők vallásuk gyakorlása céljából törvényben meghatározott szervezeti formában működő vallási közösséget hozhatnak létre. Az Alkotmánybíróság hivatkozott korábbi gyakorlatára, amikor kiemelte, hogy egy vallási csoport számára a "vallási közösség" jogállás a vallásszabadsághoz való joggal szorosan összefüggő lényeges jogosultság, miként a jogi személyként való folyamatos működés lehetősége is. Az Alaptörvényből eredő garanciális követelmények irányadók a vallási közösség más szervezeti formába történő átalakulása vonatkozásában is. Mivel a testület megítélése szerint az indítványozó sérelme az Ehtv. vonatkozó kógens szabályának alkalmazása mellett következett be, ezért az Alkotmánybíróság hivatalból vizsgálta a konkrét ügyben alkalmazott jogszabály alaptörvény-ellenességét is.
Nem alaptörvény-ellenes az a szabályozási megoldás, amely a vallási csoportok által igénybe vehető új jogi formák kialakítása esetén kérelem benyújtását és a törvényi feltételeknek való megfelelés igazolását teszi kötelezővé. Hasonlóképpen, a kérelem benyújtására és a jogszabályi feltételeknek való megfelelés biztosítására előírt határidő sem jelenti önmagában a vallásszabadsághoz való jog sérelmét. A konkrét ügyben azonban figyelembe kellett venni azt a tényt, hogy a változásbejegyzési eljárásban meghatározott feltételeket az első és a másodfokú bíróság eltérően értelmezte, ezért vizsgálni kellett, hogy teljesül-e a világos és kiszámítható szabályozás követelménye. Az eltérő értelmezés lehetősége sem alapozza meg önmagában a normavilágosság sérelmét, ugyanakkor a vizsgált szabályozási környezetben a nem teljesen egyértelmű feltételek teljesítésére előírt jogvesztő határidő előírása a jogbiztonság elvével összefüggésben megvalósította a vallásszabadsághoz való jog sérelmét. A jogvesztő határidő azt eredményezte, hogy a szervezet a bírósági eljárás végére semmilyen formában nem került nyilvántartásba vételre, illetve nyilvántartásban sem maradt szervezetként, ebből következően a közösség tagjai nem tudják vallási meggyőződésüket együtt, jogilag elismert szervezeti formában gyakorolni. A jogvesztő határidőre vonatkozó jogszabályi rendelkezés így alaptörvényellenes, de mivel azt a jogalkotó már hatályon kívül helyezte, ezért az AB megsemmisítés helyett annak egyedi ügyben történő és általános alkalmazhatatlanságát mondta ki. Tekintettel arra, hogy az AB szerint maga a törvényi rendelkezés és nem a másodfokú végzés volt alaptörvény-ellenes, ezért a végzés alaptörvény-ellenességének megállapítására vonatkozó indítványt elutasította.
Juhász Imre különvéleményében a panasz érdemi vizsgálat nélküli elutasítása mellett érvelt, mivel álláspontja szerint az alkotmányjogi panasz benyújtására a döntés kézbesítésétől számított hatvan napos határidő után került sor. Véleménye szerint az alkotmányjogipanasz-eljárás nem a polgári eljárás része, hanem szuverén eljárásnak tekintendő, ezért a benyújtására vonatkozó határidő nem lehet eljárásjogi jellegű. Ráadásul, a határidő az első fokon eljárt bíróságra történő beérkezésre és nem az AB-hoz való érkezésre vonatkozik. A panasz azonban a határidő utolsó napján került benyújtásra az AB-hoz, így azt el kellett volna utasítani.
Sulyok Tamás különvéleményében amellett érvelt, hogy az Alkotmánybíróságnak nem kellett volna át-
- 145/146 -
térnie a bíróság által alkalmazott törvényi rendelkezés alkotmányossági vizsgálatára, hiszen az alaptörvény-ellenesség oka a bíróság helytelen értelmezésében keresendő. Az Alkotmánybíróságnak tehát a végzés megsemmisítése mellett alkotmányos követelmény megállapításával kellett volna megszüntetni az alkotmányellenes helyzetet. Különvéleményében kifejtette, hogy a jogvesztő határidő az eljárás megindításának időpontjára vonatkozhat, így a hatályon kívül helyezésre, a megismételt eljárásra, valamint hiánypótlásra továbbra is lett volna lehetőség; az alaptörvény-ellenes helyzetet alkotmányos követelmény kimondásával kellett volna kezelni.
Varga Zs. András is amellett érvelt, hogy nem volt indokolt a bíróság döntésének vizsgálatáról áttérni az Ehtv. vonatkozó rendelkezésének vizsgálatára. Hangsúlyozta, hogy a másodfokú bíróság a kérelmet az egyébként nem vizsgálható feltételek körébe tartozó alapszabályi rendelkezésekre figyelemmel utasította el, ezáltal pedig olyan értelmezést adott a törvénynek, amely a jogalkotó által biztosított, viszonylag hosszú határidő ellenére pusztán a bejegyzés egyszeri megkísérlését tette lehetővé. Az AB-nak meg kellett volna állapítani, hogy a bíróság elmulasztotta az Ehvt.-nek az Alaptörvény 28. cikke szerinti értelmezését, ezáltal megsértve az indítványozók vallásszabadsághoz való jogát.
Mészáros Gábor
Az Országgyűlés 2015. április 28-ai ülésén egyszerű többséggel fogadta el az állami földvagyon kezelésével összefüggő egyes törvények módosításáról szóló T/3788. számon benyújtott törvényjavaslatot (a továbbiakban: Törvény). A köztársasági elnök a Törvény több szakaszát alaptörvény-ellenesnek találta mind formai, mind tartalmi szempontból, ezért a Törvényt nem írta alá, hanem előzetes normakontrollra megküldte az Alkotmánybíróságnak.
Az ügy előadó bírája Lenkovics Barnabás volt.
A köztársasági elnök érvelése szerint közjogi szempontból azért érvénytelen a Törvény 1. §-a, valamint 5-6. §-a, mert azokat az Országgyűlés annak ellenére nem minősített többséggel fogadta el, hogy azok sarkalatos rendelkezéseknek minősülnek. A Törvény 1. § a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény módosításával arról rendelkezik, hogy a szövetkezetek közös használatában álló, de állami tulajdonban lévő védett és védelemre tervezett területeket el kell különíteni, és azok átkerülnek a Nemzeti Földalapba. Ezt a rendelkezést a köztársasági elnök szerint azért kell sarkalatosnak tekinteni, mert az tartalmilag a Nemzeti Földalapról szóló 2010. évi LXXXVII. törvény (a továbbiakban: Nfatv.) kibővítését jelenti, tekintettel arra, hogy a Nemzeti Földalapba tartozó földrészletek körét az Nfatv. határozza meg. Márpedig az Nfatv. e rendelkezései az Alaptörvény P) cikk (2) bekezdése és a 38. cikk (1) bekezdése alapján sarkalatosak. Eszerint a nemzeti vagyon kezelésének és védelmének célja többek között a természeti erőforrások megóvása, valamint a jövő nemzedékek szükségleteinek figyelembevétele, amire figyelemmel a nemzeti vagyonnal való felelős gazdálkodásnak a követelményeit sarkalatos törvény határozza meg.
Az Alkotmánybíróság osztotta a köztársasági elnök álláspontját. Habár a szövetkezeti törvény nem sarkalatos, azonban a Törvény 1. §-ával beiktatott új rendelkezés sarkalatos szabályozási tárgykörbe tartozik. Ezen alkotmányossági probléma megítéléséhez az Alkotmánybíróság alapul vette az Alaptörvény hatályba lépése előtt a kétharmados törvényekkel összefüggésben kialakított gyakorlatát. A testület már az 1/1999. (II. 24.) AB határozatában úgy foglalt állást, hogy a kétharmados törvények közvetlen (tételes) módosítása a kétharmados törvény szabályozási köréhez közel álló, azzal esetleg részben egybevágó másik, egyszerű többséggel meghozható önálló törvény módosításával vagy új törvény alkotásával alkotmányosan nem kerülhető meg. Ez ugyanis oda vezetne, hogy a kétharmados törvények formális érintetlenül hagyása ellenére az alapjogi, illetve az alapintézményi törvény a módosított, illetve az újonnan alkotott - formálisan egyszerű többséghez kötött - törvényekhez képest elveszítené alkotmányosan meghatározó jelentőségét. Erre az esetre vonatkoztatva az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az egyszerű többséggel elfogadott Törvény 1. §-a tartalmilag sarkalatos törvényi rendelkezés módosítására irányul, ezért az sérti az Alaptörvény P) cikk (2) bekezdését, valamint a 38. cikk (1) bekezdését.
A Törvény 5-6. §-a esetében azonban az Alkotmánybíróság nem találta megalapozottnak a közjogi érvénytelenségre vonatkozó indítványozói érvelést. A Törvény e szakaszai a védett természeti területek védettségi szintjének helyreállításáról szóló 1995. évi XCIII. törvény hatálya alá tartozó területek esetében előírt kisajátítási kötelezettség határidejét módosítják 2015. december 31-ről 2018. december 31-re. Bár ez a módosítás a testület szerint is összefüggésben áll az Alaptörvény P) cikkében meghatározott védendő értékekkel, azonban a természeti területek kiemelt védelmét nem csak állami tulajdonba vétel
- 146/147 -
útján, hanem jogszabályi előírásokkal is biztosítani lehet. A P) cikk (2) bekezdése a termőföld és az erdők tulajdonának megszerzése és hasznosítása korlátainak és feltételeinek meghatározására írja elő sarkalatos törvény megalkotását; a Törvény 5-6. §-ai viszont nem ilyen szerzési feltételről rendelkeznek.
A köztársasági elnök a Törvény több szakasza esetében a közjogilag érvénytelennek tartott rendelkezésekkel való szoros összefüggés okán kérte az alaptörvény-ellenesség megállapítását. Az Alkotmánybíróság az indítvány ezen elemének elbírálását szükségtelennek találta. A Törvényt ugyanis a köztársasági elnök nem írhatja alá, ezért annak egyetlen rendelkezése sem válik a jogrendszer részévé. Ebből következően jelenleg nem áll fenn annak a veszélye, hogy a Törvény 1. § alaptörvény-ellenességének megállapítása folytán önmagukban értelmezhetetlen vagy alkalmazhatatlan szabályok maradnának a jogrendszerben.
Ugyanakkor az Alkotmánybíróság a köztársasági elnök tartalmi kifogásai alapján is elvégezte a Törvény támadott rendelkezéseinek vizsgálatát. A tartalmi vizsgálat lefolytatását azzal indokolta a testület, hogy az utólagos normakontrollal összehasonlítva az előzetes normakontroll funkciója jóval szélesebb. A köztársasági elnök Alaptörvényből fakadó elsődleges kötelezettsége ugyanis, hogy őrködjön az államszervezet demokratikus működése felett. E feladatát nyilvánvalóan kizárólag úgy tudja teljes körűen ellátni, ha alaptörvény-ellenesség észlelésekor az Alkotmánybírósághoz fordul, kifejtve a törvény egészével kapcsolatos formai és - amennyiben ilyenek is felmerülnek - tartalmi aggályait is. Ezt az indítvány pedig az Alkotmánybíróságnak kötelessége kimerítően vizsgálni.
A tartalmi vizsgálat során a testület áttekintette az egészséges környezethez való joggal összefüggésben kialakított gyakorlatát. Már a 28/1994. (V. 20.) AB határozat rögzítette, hogy a természetvédelem jogszabályokkal biztosított szintjét az állam nem csökkentheti, kivéve, ha ez más alkotmányos jog vagy érték érvényesítéséhez elkerülhetetlen, de a védelmi szint csökkentésének mértéke ekkor sem lehet az elérni kívánt célhoz képest aránytalan. Az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy az Alaptörvény nemhogy megőrizte az egészséges környezethez való alkotmányos alapjog védettségi szintjét, hanem az Alkotmányhoz képest lényegesen bővebb rendelkezéseket is tartalmaz e tárgykörben. Ebből következően jelen esetben is azt kellett vizsgálni, hogy a Törvény visszalépést jelent-e a természetvédelem eddig elért - jogszabályok által biztosított - védelmi szintjéhez képest. E vizsgálat eredményeként az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a természetvédelmi területek vagyonkezelését jelenleg ellátó nemzeti parki igazgatóságok speciális, természetvédelmi vagyonkezelést folytatnak. Ezzel szemben a Nemzeti Földalap a természetvédelmi szempontok érvényesítésére a hatályos jogszabályok szerint nem köteles. Ezért megállapítható, hogy a Törvény hatályba lépése visszalépést jelenthet az elért védelmi szinttől. A Törvényben az Alkotmánybíróság nem talált olyan garanciát, ami ellensúlyozná e szervezeti változásokkal járó visszalépést, így e tekintetben is megállapította az alaptörvény-ellenességet.
Végül az Alkotmánybíróság a Törvény 13. §-át támadó indítványi elemet vizsgálta meg. A Törvény e szakasza szerint a Nemzeti Földalapba tartozó földre vonatkozó haszonbérleti szerződésnek hatályát veszti az a szerződési kikötése, amely szerint az állam nevében eljáró szerv a haszonbérlő javára előhaszonbérleti jogot alapít. A köztársasági elnök szerint ez a rendelkezés sérti a szerződési szabadság elvét [Alaptörvény M) cikk]. Azonban az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint kivételes esetben - a clausula rebus sic stantibus elve alapján - megváltoztathatja a szerződések tartalmát. Jelen esetben a szerződés érintett elemeit jogszabály írja elő, így e tekintetben a szerződéses szabadság eleve nem érvényesült. A módosítás így nem a tulajdonképpeni szerződésekre, hanem a jogszabály tartalmára vonatkozik. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság a Törvény 13. §-át nem találta alaptörvény-ellenesnek.
A határozathoz több alkotmánybíró is párhuzamos indokolást, illetve különvéleményt fűzött.
Dienes-Oehm Egon párhuzamos indokolásában annak az álláspontjának adott hangot, hogy a közjogi érvénytelenség megállapítását követően a tartalmi vizsgálat lefolytatását az Alkotmánybíróság mellőzhette volna. Azt is hangsúlyozta, hogy a Törvény önmagában még nem eredményezi a természetvédelem már elért szintjének csökkentését, mivel annak fenntartását a természetvédelemre vonatkozó részletes jogszabályi követelmények változatlanul alkalmasak biztosítani.
Juhász Imre alkotmánybíró pedig azt fejtette ki párhuzamos indokolásában, hogy az Alaptörvény új rendelkezéseit és szellemiségét követve indokolt lenne szigorítani a védelmi szintre vonatkozó korábbi alkotmánybírósági értelmezést. Továbbá annak a véleményének is hangot adott, hogy az Alaptörvényben bevezetett sarkalatos törvények nem azonosíthatóak a korábbi alkotmány kétharmados törvényeivel. A párhuzamos indokoláshoz Stumpf István is csatlakozott.
Kiss László alkotmánybíró megalapozottnak találta a köztársasági elnök indítványának azt az elemét is, ami az előhaszonbérleti jogot kimondó szerződé-
- 147/148 -
ses kikötések hatálytalanításáról rendelkező törvényi rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítását kérelmezte. Az alkotmánybíró arra hívta fel a figyelmet, hogy a haszonbérlők lényegében a Magyar Állammal mint a polgári jogviszonyok alanyával kötöttek szerződést, amelynek egyik fontos feltételét az állam mint a közhatalom birtokosa a Törvény 13. §-ával egyoldalúan módosítja. Ezzel a Magyar Állam szabadul az őt terhelő egyik kötelezettségétől, ugyanakkor vagyoni hátrányt okoz a másik szerződő félnek, ami sérti a jogbiztonság követelményét, és ezzel az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdését. Kiss László azt is hangsúlyozta, hogy az állam tulajdonosként, a gazdasági élet egyik alanyaként, s nem közhatalmi funkciót gyakorló szervként jelenik meg, s ez esetben a másik szerződő félhez képest mellérendelt, egyenjogú viszonyban kell lennie. Mindezek alapján nem élvezhet a közhatalma révén nagyobb védelmet a másik vele szerződő félhez képest, s nem bújhat ki a mellérendeltségből eredő kötelezettségei alól sem. A különvéleményhez Lévay Miklós alkotmánybíró is csatlakozott.
Salamon László az Nfatv. új 38. § (3) bekezdése vonatkozásában látta megállapíthatónak a jogállamiság elvének sérelmét, amelyet ugyancsak a Törvény 13. §-a iktat be. E rendelkezés szerint a megszűnő vagyonkezelői joggal érintett, 2016. április 1. előtt harmadik személy használatába adott területek vonatkozásában a fennálló haszonbérleti szerződést a Nemzeti Földalap legkésőbb 2016. december 31-ig felmondhatja. Az alkotmánybíró szerint a határozott időre megkötött haszonbérleti szerződések idő előtti, pusztán az új vagyonkezelő döntésén alapuló felmondásának lehetővé tételével a jogalkotó kellő indok nélkül avatkozik be a tartós, szerződésen alapuló jogviszonyokba.
Varga Zs. András különvéleményében rámutatott, hogy az AB határozat rendelkező része összemossa az alaptörvény-ellenességet mint alkotmányjogi minősítést az alaptörvény-ellenesség konkrét okával: az Alaptörvény valamely rendelkezésének megsértésével. Az alkotmánybíró arra is felhívta a figyelmet, hogy a jogrendszer szerkezetére vonatkozóan az Alaptörvény T) cikke részletes rendelkezéseket tartalmaz, amelyre a jogállamiság elve mellett minden esetben indokolt hivatkozni, amikor a jogforrási rendszerrel, a jogalkotással szembeni követelményekkel, a jogalkotói hatalom korlátaival vagy a jogszabályok közjogi érvényességével kapcsolatos követelmények vizsgálatát végzi a testület. Dienes-Oehm Egonhoz hasonlóan Varga Zs. András szerint is figyelembe kellett volna venni a köztársasági elnök indítványának vagylagos szerkezetét, és a közjogilag érvénytelen normák esetében a tartalmi vizsgálatot nem kellett volna elvégeznie az Alkotmánybíróságnak. Az alkotmánybíró szerint a "sarkalatosság" részletes elemzésével is adós maradt a testület. Nem osztotta a többség azon megállapítását sem, miszerint a Törvény 1. § közjogilag érvénytelen lenne. Álláspontja szerint a tartalmi aggályokat sem alaptörvény-ellenesség megállapításával kellett volna orvosolni, hiszen az Alaptörvény P) cikk (2) bekezdéséből és a 38. cikk (1) bekezdéséből fakadó alkotmányos követelmény kimondásával megerősíthető lett volna a természetvédelmi szabályozás már elért szintje.
Enyedi Krisztián
A mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvény (a továbbiakban: Földforgalmi törvény) új jogintézményt vezetett be a földbizottságok létrehozásával. A törvény értelmében a helyi önkormányzat területén gazdálkodók választott képviselőiből álló földbizottságok hozzájárulása nélkül a településhez tartozó földek nem adhatók el. Minden a föld tulajdonjogának átruházásáról rendelkező szerződéshez a mezőgazdasági igazgatási szerv jóváhagyása szükséges. A hatóságnak ehhez azonban be kell szereznie a helyi földbizottság állásfoglalását. Nem járulhat hozzá az adásvételhez, ha a földbizottság nem hagyja jóvá az ügyletet, vagy arról nem nyilatkozik.
Az Alkotmánybíróság eljárását a Debreceni, a Veszprémi és a Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság bírái kezdeményezték. A bíróságok a Földforgalmi törvény egyes, földhivatali határozat bírósági felülvizsgálata iránt indított perekben alkalmazandó rendelkezéseit támadták. Az indítványozók szerint a helyi földbizottság eljárási minősége nem egyértelmű, mert "közreműködése" valójában vétójogot jelent, mivel attól függ az ügy eldöntése, vagyis a föld adásvételének engedélyezése. A földbizottság állásfoglalásának ki nem adása is a szerződés hatósági jóváhagyásának megtagadását eredményezi, ami nem felel meg jogbiztonsághoz való jognak, mert az ügyfél kérelmét nem érdemi vizsgálat alapján utasítják el.
Az indítványozók szerint sérül a tisztességes hatósági eljáráshoz való jog is, mert a hatósági eljárás-
- 148/149 -
ban ugyanolyan ügyekkel kapcsolatban eltérő döntéseket hoznak pusztán attól függően, hogy a helyi földbizottság egyes esetekben egyáltalán nem nyilvánít véleményt, míg más esetekben - eleget téve jogszabályi kötelezettségének - a törvényben meghatározott szempontok szerint érdemi állásfoglalását alakít ki.
A bíróság szerint bizonytalan, hogy a földbizottság milyen értékelési szempontok alapján alakítja ki állásfoglalását; vagyis, hogy ténylegesen mit jelent a Földforgalmi törvény szerinti "értékelés". A Földforgalmi törvény ugyanis nem ad taxatív felsorolást az értékelési szempontokról, azok részletes tartalmát sem adja meg, és nem tartalmaz indokolási vagy tényállás-tisztázási kötelezettséget.
Az indítványozó bírák álláspontja szerint nem felel meg a jogorvoslathoz és tisztességes eljáráshoz való jognak, hogy a földbizottság állásfoglalásával szemben nincsen érdemi bírósági jogorvoslat. Továbbá, az egyetlen biztosított jogorvoslat - a helyi képviselőtestület előtt érvényesíthető kifogás - előterjesztésének szabályozása sem megfelelő, mivel annak értelmében az előterjesztésére az állásfoglalás rövid időtartamú kifüggesztését követően, rövid határidőn belül van lehetőség, miközben a kifüggesztésről az érintettek közvetlenül nem is értesülhetnek.
Az AB Alkotmánybíróság eljárását kezdeményező bíró a tulajdonhoz való jog sérelmét is felveti, ha az átruházáshoz szükséges jóváhagyást az ügyfél azért nem kapja meg, mert a földbizottság hallgatása miatt a jóváhagyást meg kell tagadni, mivel szerinte a tulajdonos rendelkezési joga kiterjed arra is, hogy a tulajdonjogát másra átruházza.
Az ügy előadó bírája Varga Zs. András volt.
Az Alkotmánybíróság először a helyi földbizottság jogállását vizsgálta. A földszerzést korlátozó szabályokat tartalmazó Földforgalmi törvény megalkotására a törvény indokolása szerint azért volt szükség, mert 2014. május 1-jén Magyarország számára az uniós jog által addig biztosított termőföldszerzési moratórium lejárt, és az uniós szabályoknak megfelelő rendszert kellett kialakítani. A jogalkotási folyamat első lépése az Alaptörvény harmadik módosítása (2012. december 21.) volt. A P) cikk (2) bekezdése szerint "[a] termőföld és az erdők tulajdonjogának megszerzése, valamint hasznosítása (1) bekezdés szerinti célok eléréséhez szükséges korlátait és feltételeit, valamint az integrált mezőgazdasági termelésszervezésre és a családi gazdaságokra, továbbá más mezőgazdasági üzemekre vonatkozó szabályokat sarkalatos törvény határozza meg". Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint az alaptörvény-módosítás célja, hogy a földdel való gazdálkodás hosszú távú kiszámíthatósága biztosítva legyen. Az Alaptörvény P) cikkének végrehajtására megalkotott sarkalatos törvény, a Földforgalmi törvény megalkotásával - az indokolása értelmében - a törvényhozó a kis- és középes méretű agrárüzemek megerősítésére törekedett, és ezért a termőföld megszerzésére vonatkozó rendelkezései több jogalany együttműködését írják elő. A földbizottságok létrehozásának célja a helyi termőföld spekulatív megszerzésének megakadályozása és a helyi gazdálkodó közösség érdekének érvényesítése. A földbizottságra vonatkozó szabályokból az Alkotmánybíróság azt a következtetést vonta le, hogy a földbizottság nem közhatalmat gyakorló hatóság, hanem közvetett magánjogi érdekelt, mert állásfoglalásának közjogi jogkövetkezményeit nem maga, hanem a hatóság alkalmazza.
Az Alkotmánybíróság a földbizottság jogállásának meghatározása után azt vizsgálta, hogy a bizottság termőföld adásvételét megakadályozó kifejezett állásfoglalása vagy hallgatása sérti-e a tulajdonhoz való jogot. A testület megállapította, hogy a földbizottság állásfoglalása a tulajdonhoz való jog lényeges tartalmához tartozó rendelkezési jog gyakorlását képes meghiúsítani, de a tulajdonhoz való jog alkotmányos védelme azonban mindig függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától. Az Alkotmánybíróság szerint a földbíróság eljárása nem önkényes, mivel a Földforgalmi törvényben meghatározott szempontok szerint köteles álláspontját kialakítani. A tulajdonhoz való jog korlátozása pedig a P) cikk (1) bekezdésében írt alkotmányos érték védelme érdekében történik, és a tulajdonnal való rendelkezést nem zárja ki eleve. A testület ezért szükségesnek és arányosnak, a közérdek által igazoltnak ítélte a földbizottságok jogosítványait. A földbizottságok számára biztosított jogosultságot nem találta ellentétesnek a P) cikkel korlátozott tulajdonhoz való joggal.
Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a hatóságot ugyan köti a földbizottság állásfoglalása, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne köteles a tényállás tisztázására. "A földbizottság állásfoglalása ténybeli alapjának, okszerűségének, az értékelés törvényességének ezért érdemben elbírálhatónak kell lennie a hatósági eljárásban. Csak ilyen állásfoglalás érvényesíthető a Hatóság döntése folytán állami akaratként? [75] Az Alkotmánybíróság szerint a hatóság döntésének a jogszerűségét a bíróság vizsgálhatja, és ennek a vizsgálatnak ki kell terjednie arra, hogy a hatóság a tényállást tisztázta-e, az adatok, értékelések rendelkezésre állnak-e. Ha ezt elmulasztja a hatóság, akkor a tényállás tisztázásának hiánya miatt eljárási okból jogsértő a határozata, amelyet a bíróság nem változtathat meg, de hatályon kívül kell helyeznie, és ha ennek feltételi fennállnak,
- 149/150 -
a hatóságot új eljárásra és új határozat hozatalára kell utasítania. Az Alkotmánybíróság azt is megállapította, hogy a földbizottságok jogosultságainak alkotmányossága nem jelenti azt, hogy egyes konkrét döntések esetében ne merülhetne fel alaptörvény-ellenesség.
Az Alkotmánybíróság ezt követően azt vizsgálta, hogy sérti-e a tulajdonhoz való jogot, ha a termőföld adás-vétele azért hiúsul meg, mert a földbizottság nem adja ki állásfoglalását, és ezért a hatóság kénytelen elutasítani az ügylet jóváhagyását. A testület szerint ez a szabályozás ellentétes az okszerű értékelés és az érdemi felülbírálat követelményével. A hallgatólagos vétó olyan hatalmasságot biztosít a földbizottság számára, amely a közérdek vizsgálása nélkül képes meghiúsítani az eladónak a termőföld-tulajdonával való rendelkezését - a termőföld elidegenítését -, ezért sérti a tulajdonhoz való jogot. Emiatt az Alkotmánybíróság megsemmisítette a támadott rendelkezéseket.
A hallgatólagos vétó intézménye az Alkotmánybíróság szerint nincs összhangban a jogorvoslathoz való joggal sem, mivel a Hatóságot köti a földbizottság hallgatása is, ezért indokolt vétó nélkül nem kerülhet sor a hatóság határozatának érdemi bírói felülvizsgálatára.
Az Alkotmánybíróság ezután rátért annak vizsgálatára, hogy a földbizottság állásfoglalásával szemben biztosított jogorvoslat, a képviselő-testülethez benyújtható kifogás megfelel-e a tisztességes eljárás követelményének és a jogorvoslathoz való jognak. Ahogy azt a testület már megállapította, a földbizottság nem hatósági jogkörben jár el, hanem közvetett magánjogi érdekeltként adja ki állásfoglalását. Az adásvételi szerződés jóváhagyására vonatkozó hatósági döntést a Hatóság hozza meg. Éppen ezért az állásfoglalás nem érdemi, és a jogorvoslathoz való joggal összefüggésben nem vizsgálható. Az Alkotmánybíróság szerint az Alaptörvényből nem következik, hogy az állásfoglalással szemben önmagában, a hatóság döntését megelőzően felülvizsgálatot kellene biztosítani. Viszont, mivel a jogalkotó mégis biztosít önálló jogorvoslatot a földbizottság állásfoglalása ellen, ezért az annak alapján hozott döntésnek meg kell felelnie a jogorvoslathoz való jog alkotmányos követelményének. A képviselő-testület kifogást elbíráló határozata közbenső érdemi döntésként meghatározza a Hatóság saját eljárásban hozott későbbi döntését. Az Alkotmánybíróság szerint ebből az következik, hogy a képviselő-testület döntésével szemben a bírósági felülvizsgálat biztosítása az Alaptörvényből eredő követelmény, és mivel ezt a Földforgalmi törvény kizárja, ezzel sérti a jogorvoslathoz való jogot, így a testület megsemmisítette a támadott szabályt.
A földbizottság állásfoglalásával szemben biztosított kifogás eljárási szabályairól a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvénnyel összefüggő egyes rendelkezésekről és átmeneti szabályokról szóló 2013. évi CCXII. törvény (a továbbiakban: Fétv.) rendelkezik. A Fétv. értelmében a földbizottság állásfoglalását a jegyző annak kézhezvételét követő 3 napon belül a hivatal hirdetőtábláján 5 napra kifüggeszti. A kifüggesztést követő 5 napon belül az eladó, a vevő, illetve a határidőben elfogadó nyilatkozatot tevő elővásárlásra jogosult kifogást terjeszthet elő az állásfoglalás ellen. A jegyzőhöz benyújtandó kifogást a képviselő-testület 15 napon belül zárt ülésen bírálja el, döntését pedig a jegyző útján közli a helyi földbizottsággal, a kifogást tevővel és a mezőgazdasági igazgatási szervvel. Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az eljárás szabályai nem felelnek meg a tisztességes eljárás követelményének, mert nincs alkotmányos indoka annak, hogy a kifogás benyújtására jogosultak közül a név szerint ismertekkel a jegyző nem közli hivatalból eljárásának megindítását, az állásfoglalást és a kifogás benyújtásának határidejét. Ezért a testület megsemmisítette a hirdetőtáblán való közlésre vonatkozó szabályokat, és kimondta, hogy alkotmányos követelmény a név szerint ismert érdekeltek értesítése a jegyző hivatalbóli eljárásának megindításáról, továbbá a földbizottság állásfoglalásának közlése.
Az Alkotmánybíróság az alaptörvénysértés súlyára, a jogbiztonságra és más eljárásokban érintett személyek különösen fontos érdekére tekintettel általános alkalmazási tilalmat állapított meg a alaptörvény-ellenessé nyilvánított rendelkezésekre nézve.
A határozathoz Juhász Imre és Salamon László párhuzamos indokolást, Czine Ágnes, Kiss László és Lévay Miklós különvéleményt csatolt.
Juhász Imre arra hívta fel a figyelmet, hogy a testület nem tért ki az egyik indítványban támadott problémára, amely szerint a Kormány még nem alkotta meg a földbizottságok működésére vonatkozó rendeletét. Juhász szerint a földbizottságoktól elvárt demokratikus működés nélkülözhetetlen alapja a létrejövetel és működés megfelelően részletes jogi szabályozása. Az olyan esetekben, amikor a törvényhozó ilyen jelentős jogkörrel ruházza fel a szervezetet, akkor jogalkotói kötelezettség e részletszabályozás megalkotása.
Czine Ágnes szerint a földbizottságok éppen a helyi közérdeket képviselik, ezért a többségi döntés megállapításával ellentétben nem lehetnek magánjogi érdekeltek. Ha pedig mégis azok lennének, akkor nem lehet vétójoguk velük azonos magánjogi jogállású személyek szerződéskötésében.
- 150/151 -
Kiss László szerint is közhatalmat gyakorol a földbizottság, mert állásfoglalása gyakorlatilag együttdöntés a hatósággal.
Az AB nem végezte el a földbizottságokra vonatkozó jogi szabályozás átfogó vizsgálatát, hiába kérte több indítvány is. A testület csupán annyit állapított meg erről a magyar jogrendszerben új intézményről, hogy az közvetett magánjogi érdekeltként adja ki állásfoglalását, és nem rendelkezik hatósági jogkörrel, mert az adásvétel jóváhagyására vonatkozó döntést a mezőgazdasági hatóság hozza meg, nem a földbizottság. Ahogy arra a különvélemények is rámutattak, ez a formális felfogás és a közigazgatásban értelmezhetetlen kategóriaalkotás nem megfelelő.
A tulajdonjog értelmezésénél a többségi vélemény nem követi a korábbi gyakorlatban kimunkált elveket, hanem egy döntést kiemel abból, annak megindoklása nélkül, hogy miért tér el a kialakított gyakorlattól. A precedensekből az következne, hogy a tulajdonjog korlátozásánál nem elegendő a közérdekre való hivatkozás, hanem arányosnak is kell lennie az alapjog-korlátozásnak. Az Alkotmánybíróság azonban el sem juttatta érvelését az alapjogok esetén az Alaptörvény szerint is kötelező szükségességi-arányossági teszt elvégzéséhez. A tulajdonjog korlátozása kapcsán csak annyit állapított meg az Alkotmánybíróság, hogy a közérdekű célt szolgáló korlátozás nem sérti a tulajdonjogot. Ez, vagyis a tulajdonjog korábbi gyakorlattól eltérő kezelése beleillik az Alkotmánybíróság újabb döntéseinek logikájába; lásd a pénznyerő automatákra, a trafikok és a hitelintézetekre vonatkozó döntéseket.
Zsugyó Virág
Az Alkotmánybíróság eljárását a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság bírája kezdeményezte a Budapesti Autonóm Gyülekezet Keresztény Egyesület felperesnek (a továbbiakban: felperes) az emberi erőforrások minisztere alperes ellen egyházi ügyben hozott közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránt indított perében. Az indítványozó bíró a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény (a továbbiakban: Ehtv.) 2013. augusztus 1. napjától hatályos 14. § c) pont ca) és cb) alpontjának, 14. § g)-i) pontjának, 14/A. § (1)-(3) bekezdésének, 14/C. §-a, 14/D. § (2) bekezdésének, 15. § és 16. §-ának, illetve az egyházi elismerésről és az egyházi jogi személyek jogállásának és működésének sajátos szabályairól szóló 295/2013. (VII. 29.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm.R.) 1. § c) és d) pontjának, 3. § (1) bekezdés a) pont ac) alpontjának és b) pont ba)-bc) alpontjainak visszamenőleges hatályú megsemmisítését, valamint a támadott rendelkezések általános és egyedi ügyben történő alkalmazási tilalmát kérte.
Az indítványozó bíró álláspontja szerint a támadott jogszabályi rendelkezések ellentétesek az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 9. és 11. cikkeivel, valamint sértik az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdését, Q) cikk (2) bekezdését, VII. cikk (1) bekezdését, VIII. cikk (2) bekezdését, XV. cikk (2) bekezdését és a XXIV. cikk (1) bekezdését.
Az Alkotmánybíróság eljárása miatt felfüggesztett per előzménye, hogy a felperes egyházként működött az Ehtv. hatályba lépéséig, majd egyházi jogállása elvesztése miatt alkotmányjogi panaszt nyújtott be, amely eredményeként - mások mellett a felperesre nézve is - az Alkotmánybíróság 6/2013. (III. 1.) AB határozatában megállapította, hogy alaptörvényellenes az új szabályozás, ezért az indítványozó egyházak nem veszítették el egyházi jogállásukat, és vallási egyesületté történő átalakulásuk nem kényszeríthető ki. Az AB-döntés miatt a jogalkotó módosította az Ehtv.-t, amely külön előírta az AB határozattal érintett egyházaknak, hogy a rendelkezés hatálybalépésétől számított 30 napos jogvesztő határidőn belül kezdeményezhetik egyházkénti elismerésüket. A felperes ez alapján 2013. október 2-án bevett egyházként történő elismerését kezdeményezte az emberi erőforrások miniszterénél, aki a felperes kezdeményezését határozatban elutasította, mert az nem tesz eleget a bevett egyházkénti elismerés feltételeinek. A felperes a miniszter által hozott közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát kezdeményezte, és ebben az ügyben eljáró bíró fordult az AB-hoz. A felperes 2012-ben az Emberi Jogok Európai Bíróságához (a továbbiakban: EJEB) is kérelemmel fordult. Az EJEB a Magyar Keresztény Men-
- 151/152 -
nonita Egyház és társai Magyarország elleni ügyében (a továbbiakban: EJEB-ítélet) 2014. április 8-án hozott ítéletben a felperes vonatkozásában is megállapította az Egyezmény által védett egyesülés szabadságának (11. cikk) sérelmét a vallásszabadsághoz való joggal (9. cikk) összefüggésben. A 2014. szeptember 9-én jogerőssé vált döntés alapján a magyar kormánynak hat hónapja volt arra, hogy orvosolja a jogsértő állapotot.
Az Alkotmánybíróság eljárását indítványozó bíró álláspontja szerint az egyházkénti elismeréshez megkövetelt százéves nemzetközi működés vagy a húsz éve szervezett formában, vallási közösségként való működés Magyarországon, valamint a Magyarország lakosságának 0,1 százalékát elérő taglétszám előírása ellentétesek az Egyezménnyel, mert ezek a feltételek sértik a semlegesség követelményét, és diszkriminatívak. Ezek az előírások az indítványozó szerint ellentétesek az Alaptörvénnyel is, mert nem tárgyilagosak és ésszerűek, így sértik a tisztességes eljáráshoz és a vallásszabadsághoz való jog, valamint a hátrányos megkülönböztetés tilalmát. Diszkriminatívnak tartja azt is, hogy nem az összes korábban egyházként működő vallási közösség számára volt kötelező az újra-elismerési eljárás lefolytatása.
Az indítványozó szerint az egyházkénti elismerés további feltételei túlságosan elvontak ahhoz, hogy az önkényes döntés lehetőségét kizárnák, továbbá az elismerési eljárás, amelyben az Országgyűlés dönt az egyházi státuszról, az önkényesség (politikai motivációk) kockázatát rejti magában. Ezért az indítványozó szerint az Ehtv. támadott rendelkezései nem felelnek meg a nemzetközi jogi kötelezettségeknek, ellentétesek a vallásszabadsághoz való joggal, az egyesülési joggal és a diszkrimináció tilalmával.
Az ügy előadó bírája Stumpf István volt.
Az Alkotmánybíróság az indítványt visszautasította abban a részében, amelyben az indítványozó az egyházkénti elismerés azon feltételeinek alkotmányellenességét állította, amelyek teljesítésével az adott ügyben nem volt probléma. A bírói kezdeményezés nem felelt meg a konkrét normakontroll törvényi feltételeinek, mert csak a bíró előtt folyamatban levő egyedi ügy elbírálása során alkalmazandó jogszabályi rendelkezések felülvizsgálata kérhető az Alkotmánybíróságtól.
A testület ezután az EJEB-ítélet[1] legfontosabb megállapításai foglalta össze, és kimondta, hogy az ítélet értelmében a százéves nemzetközi működés vagy a húsz éve szervezett formában, vallási közösségként történő magyarországi működés, valamint a Magyarország lakosságának 0,1 százalékát elérő taglétszám előírása ellentétesek az Egyezmény 9. és 14. cikkével, az ezekből következő semlegesség és pártatlanság követelményével. Ezek a feltételek, amelyeket "az egyházként történő elismeréssel - s ennek révén a bevett egyházakat megillető többletjogosultságok közül kifejezetten is a személyi jövedelemadónak a speciálisan az egyházak számára felajánlható egy százalékával és a hozzá kapcsolódó állami támogatással - szemben az Ehtv. 14. § c) pont ca) és cb) alpontja támaszt", nemzetközi szerződésbe ütköznek az EJEB ítéletében foglaltak szerint.
A támadott jogszabályi rendelkezések nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítását követően az Alkotmánybíróság határozatának jogkövetkezményeiről döntött. Az Alaptörvény az AB feladatává teszi, hogy a nemzetközi szerződéssel ellentétes hazai jogszabályt vizsgálja felül, és az ellentét feloldása érdekében a jogszabályi rendelkezést semmisítse meg, vagy állapítson meg sarkalatos törvényben meghatározott más jogkövetkezményt. Az Alkotmánybíróságról szóló törvény (a továbbiakban: Abtv.) kifejezetten nem rendelkezik arról az esetről, hogy milyen jogkövetkezményt kell alkalmazni akkor, ha a nemzetközi szerződést kihirdető jogszabály és a nemzetközi szerződésbe ütköző jogszabály azonos jogforrási szinten van. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény és az Abtv. értelmezése után arra a következtetésre jutott, hogy joga van bármely nemzetközi szerződésbe ütköző jogszabályt megsemmisíteni, ha ezt az Abtv. kifejezetten nem tiltja. Ez azonban csak lehetőség, és a testület mérlegelésétől függően dönthet úgy is, hogy a jogalkotót felhívja az ellentét feloldására. Jelen esetben az Alkotmánybíróság az Ehtv. vizsgált rendelkezéseinek megsemmisítése helyett felhívta az Országgyűlést, hogy 2015. október 15-ig tegye meg az ellentét feloldása érdekében szükséges intézkedéseket; vagyis, hozza összhangba a bevett egyházak elismerési feltételeit [különösen az Ehtv. 14. § c) pont ca) és cb) alpontját és 14/A. § (1)-(3) bekezdését] és - a vallási tevékenységet végző szervezetekhez képest - a bevett egyházaknak biztosított többletjogosultságokat az Egyezményből az EJEB-ítélet alapján következő nemzetközi jogi követelményekkel. A testület azért nem semmisítette meg az alaptörvény-ellenes rendelkezéseket, mert úgy találta, hogy az EJEB-ítéletből többféle megoldás is következhet a nemzetközi joggal való ellentét feloldására.
Az Alkotmánybíróság a konkrét normakontrollal érintett ügyben alkalmazási tilalmat rendelt el, de általános alkalmazási tilalmat nem állapított meg, mert az Alkotmánybíróságnak nem volt hivatalos tudomása más hasonló, jelenleg folyamatban lévő bírósági ügyről.
- 152/153 -
A határozathoz Balsai István, Dienes-Oehm Egon, Juhász Imre, Salamon László, Szívós Mária és Varga Zs. András fűzött különvéleményt.
Dienes-Oehm Egon szerint a többségi döntés saját érvkészlet használata nélkül egyetlen, egyedi ügyben hozott - és véleménye szerint nem megalapozott -EJEB-döntésre alapozta a támadott szabályozás nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítását. Az EJEB-döntés Dienes-Oehm szerint nem tekintette önmagában az Egyezménnyel összeegyeztethetetlennek a megtámadott magyar jogszabályi rendelkezéseket, ezért nem értett egyet a többséggel. Az alkotmánybíró felhívta a figyelmet arra, hogy az EJEB-döntések az abban alkalmazott jogkövetkezmény teljesítésével (megítélt kár és költségek megfizetése) formálisan végrehajtottnak minősülnek. A különvéleményhez, illetve annak bizonyos részeihez Salamon László, Szívós Mária és Varga Zs. András csatlakozott.
Salamon László azért nem értett egyet a többségi döntéssel, mert szerinte a bevett egyházak és a vallási tevékenységet végző szervezetek megkülönböztetése nem sérti a vallásszabadsághoz való jogot sem az Egyezmény, sem az Alaptörvény alapján, továbbá az EJEB-döntésből sem vonható le szerinte álláspontjától eltérő következtetés. Salamon szerint az Alaptörvény Q) cikk csak államcélt fogalmaz meg. Az alkotmánybíró úgy ítélte meg, hogy az alkalmazási tilalom kimondása jogsértő volt, mert a testület nem semmisítette meg a támadott rendelkezéseket. A különvéleményhez, illetve annak bizonyos részeihez Dienes-Oehm Egon, Szívós Mária és Varga Zs. András csatlakozott.
Varga Zs. András különvéleményében kifejtette, hogy az Alaptörvény szabályai a vallásszabadság tekintetében nem tesznek különbséget a vallási közösségek között, mert lényegében minden vallási tevékenységet végző szervezetet, amelynek legalább tíz tagja van, vallási közösségnek ismer el. Az állam és egyház együttműködését meghatározó szabályok kiemelt státuszt biztosítanak a bevett egyházaknak, de ez nem a vallásszabadsághoz való jog lényegéből fakadó különbségtétel, hanem ezzel az állam csak a közfeladatok ellátásához való hozzájárulást ismeri el. Varga Zs. szerint a Velencei Bizottság, valamint az EJEB ítélete az alapjogi és az együttműködési szabályréteget összemosta, és az együttműködési szabályokat önkényesen az alapjogi szabályok meghatározó részének tekintette. A többségi döntés ezt az értelmezést fogadta el, ezért nem értett vele egyet. A különvéleményhez, illetve annak bizonyos részeihez, Dienes-Oehm Egon, Juhász Imre, Salamon László és Szívós Mária csatlakozott.
Zsugyó Virág
Az indítványozó gazdasági társaság képviseletében eljáró ügyvéd nyújtott be alkotmányjogi panaszt. Azért kezdeményezte az Alkotmánybíróság eljárását, mert az alapul fekvő ügyben szerinte a bíróság alkotmányellenes jogszabály alapján marasztalta el ügyfelét. A 109/2009. (XI. 18.) AB határozatában a testület 2010. június 30. napjával megsemmisítette a parkolási díjakat szabályozó 24/2009. (V. 11.) Főv. Kgy. rendeletet (a továbbiakban Ör.). Az indítványozó szerint ezért a bíróságnak alkalmazási tilalom kimondása miatt meg kellett volna keresnie az Alkotmánybíróságot. A bíróság továbbá mind első, mind másodfokon figyelmen kívül hagyta az indítványozó előzetes döntéshozatal kezdeményezésére irányuló javaslatát, amelyben azt állította, hogy az Ör. ellentétes az uniós joggal. Az indítványozó szerint ez sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot, a nemzetközi kötelezettségeket és az európai uniós klauzulát.
Az ügy előadó bírája Juhász Imre volt.
Az Alkotmánybíróság a releváns uniós jog áttekintésével kezdte vizsgálatát. Magyarország uniós tagságából következően a magyar bíróság számára is közvetlenül kötelezőek és alkalmazhatóak az Európai Unió Működéséről szóló szerződés (a továbbiakban: EUMSZ) rendelkezései, azon belül is az előzetes döntéshozatali eljárásra vonatkozó szabályok. Az EUMSZ 267. cikke szerint előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezhető az Európai Bíróságánál a Szerződések, valamint az uniós intézmények jogi aktusainak érvényessége és értelmezése érdekében. Az előzetes döntéshozatali eljárás célja az uniós jog egységes értelmezésének biztosítása. A tagállami bírónak diszkrecionális joga van annak eldöntésére, hogy kér-e előzetes döntést. A bíró mérlegelési lehetősége azonban csak szűk körben érvényesül, ha ügydöntő határozata ellen nincs helye hazai jogorvoslatnak. Ilyenkor a bíróság ún. kötelezett bíróságnak számít, tehát főszabály szerint, ha az uniós jog értelmezése nem egyértelmű, akkor előzetes döntéshozatalt kell kérnie az Európai Bíróságtól. Az Országgyűlés az uniós csatlakozást megelőzően módosította a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényt (a továbbiakban: Pp.), bevezetve az előzetes döntéshozatalra vonatkozó szabályokat, amelyek értelmében az eljáró bírónak az előzetes döntéshozatal kezdeményezéséről végzésben kell döntenie, és ezzel egyidejűleg fel kell függesztenie a per tárgyalását. A végzésben a bíróságnak
- 153/154 -
a tényállás ismertetése mellett meg kell határoznia azt a kérdést, amelyet illetően a Bíróság előzetes döntését kéri. Külön fellebbezésnek nincs helye az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező, illetve az eljárás kezdeményezésére irányuló kérelmet elutasító döntés ellen. Az Alkotmánybíróság mindezek alapján megállapította, hogy az alkotmányjogi panasszal érintett Fővárosi Törvényszék az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére kötelezett bíróság.
Az Alkotmánybíróság elutasította a bírói döntés alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt, mivel a testület szerint ténylegesen nem merült fel az előzetes döntéshozatal lehetősége, mert az indítványozó nem az uniós jog értelmezését kérte a bíróságtól, hanem annak megállapítását, hogy az Ör. nem felel meg az uniós jognak.
Az Alkotmánybíróság azonban hivatalból eljárva megvizsgálta, hogy a sérülhet-e a tisztességes eljáráshoz való jog amiatt, hogy a jogalkotó nem szabályozta a polgári peres eljárás során az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését elutasító bírói döntés részletes szabályait. A Pp. szerint az előzetes döntéshozatal elutasításáról is döntenie kell a bíróságnak, de annak formája nincs konkrétan meghatározva. Az AB értelmezése szerint a Pp.-ből az következik, hogy a bíróságnak a kezdeményezés elutasítása tárgyában is végzést kell hoznia, mert a 212. § szerint a bíróság a per érdemében ítélettel, míg a per során felmerült minden más kérdésben végzéssel határoz. A testület álláspontja szerint az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése egy speciális felfüggesztési ok, tekintettel a jogintézményre vonatkozó szabályok Pp.-n belüli rendszertani elhelyezkedésére. Fellebbezést pedig csak a per felfüggesztését elrendelő végzés ellen lehet benyújtani, továbbá a Pp. csak a külön fellebbezéssel megtámadható végzések indokolását teszi közzé. Ezért az AB arra a következtetésre jutott, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kezdeményezés elutasítása esetén a Pp. szerint a bíró nem köteles megindokolni nemleges döntését.
Az indokolási kötelezettség és az alakszerű döntés hiánya az Alkotmánybíróság szerint sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot, mert a peres fél "joggal számíthat arra, hogy az ügye kapcsán felmerült és annak eldöntése szempontjából releváns közösségi jogi probléma a Bíróság elé kerül. Ennek elmaradása érdemi kihatással lehet a jogvita végeredményére, ezért a bíróság köteles megindokolni az indítvány elutasítását, mivel egyrészt ez garantálja, hogy megalapozott döntést hozott a kezdeményezés tárgyában, másrészt a peres fél innen ismerheti meg a döntés okát".[60] Az AB ezért hivatalból eljárva mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet állapított meg.
Az indítványozó az alkotmányellenessége folytán megsemmisített Ör. perbeli alkalmazásának kizárását is kérte, amit a testület visszautasított. Az Alkotmánybíróság a 109/2009. (XI. 18.) AB határozatban már döntött az Ör. alkotmányosságának és továbbalkalmazhatóságának kérdésében, ezért az alkotmányjogi panasz nem vet fel az Abtv. 29. §-a szerinti új alapvető jelentőségű alkotmányjogi kérdést és a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenességet sem, ezért az alkotmányjogi panasz nem felel meg a törvényi feltételeknek.
A határozathoz Czine Ágnes párhuzamos indokolást, Dienes-Oehm Egon, Salamon László és Sulyok Tamás különvéleményt fűzött.
Dienes-Oehm Egon szerint a Pp. szabályainak értelmezési tartománya megengedte volna, alkotmányos követelmény megállapítását, ami az alkotmánybíró szerint megfelelően biztosította volna a tisztességes eljáráshoz való jogot, és nem kellett volna mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet kimondani. Alkotmányos követelményként szerinte azt kellett volna megállapítani, hogy a bíró legkésőbb az érdemi határozatban köteles indokolni a peres fél kérelmének az elutasítását. Dienes-Oehm nem értett egyet azzal sem, hogy a többségi határozat nem csak az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére kötelezett bíróságokra terjeszti ki az indokolási kötelezettséget.
Salamon László szerint azonban sem mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség, sem alkotmányos követelmény megállapítására nincs szükség, mert az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló kérelem elutasításával kapcsolatos indokolási kötelezettség a Pp. hatályos szabályaiból is levezethető.
Sulyok Tamás azért nem értett egyet a többségi döntéssel, mert szerinte nem áll fenn a mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség megállapításának feltétele. Álláspontja szerint a jelen ügyben a jogi szabályozás Alaptörvényből levezethető lényeges tartalma nem hiányos. Sulyok szerint alkotmányos követelmény megállapításával kellett volna megválaszolnia az indítványban felvetett alkotmányjogi kérdést, mert az egyszerű jogértelmezéssel megválaszolható. A Pp. és az Alaptörvény értelmezéséből az következik, hogy legkésőbb az érdemi határozatban köteles a bíró indokolni a peres fél kérelmének az elutasítását.
Zsugyó Virág ■
JEGYZETEK
[1] Lásd bővebben a Fundamentum 2014/3. számában.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, PhD hallgató EKINT, DE ÁJK.
[2] A szerző politológus, Közép-európai Egyetem.
[3] A szerző jogász, PTE ÁJK.
Visszaugrás
