"Az opportunizmus szó […] egyértelműen negatív jelentésű minálunk, színtisztán megalkuvást jelent, ami valóban csúnya dolog. Angolul az opportunist szó is egészen más: ott egyértelműen pozitív fogalom. Azt jelenti, hogy valaki képes meglátni a lehetőséget, alkalmat (opportunity) és tud vele élni."[2]
A magyar királyi Curia "ő Felsége a király nevében" 1877-ben az egyik ügyében a következő ítéletet hozta: "A kir. ítélő tábla ítélete a felhívott első bírósági indokainál fogva helybenhagyatik."[3] A mai szemmel nézve lenyűgöző tömörségű ítélet meghozatala óta persze gyökeresen megváltozott a honi ítélkezési gyakorlatunk - egyetlen kivételtől eltekintve. Ezt a kivételt pedig a vádlottak római számokkal jelölt sorszámozásának gyakorlata jelenti, amelynek eredete Bócz Endre személyes közlése szerint "a történelem ködébe vész". Ez persze még egyáltalán nem lenne baj, ha a hagyomány értelme egyébként felismerhető lenne. Erről azonban a XXI. században is rutinszerűen követett gyakorlat kapcsán már csak azért sem beszélhetünk, mert ennek - ugyancsak Bócz Endre személyes véleményét idézve - "logikája sincsen". A továbbiakban ennek az álláspontnak a valóságtartalmát igyekszem igazolni, annak előrebocsátása mellett, hogy valaha e tekintetben is európai színvonalú ítéletszerkesztési gyakorlatot folytattak a magyar bírók.
Annyi bizonyosan megállapítható, hogy a kir. törvényszékek és a kir. járásbíróságok használatára szolgáló iratminták tárgyában kiadott 9900/1913. I. M. számú igazságügy-miniszteri rendelettel bevezetett és az 1-2. §-aiban foglaltakból következően kötelezően alkalmazandó iratminták között már találunk olyan mintákat, amelyek szerint több vádlott elítélése esetén az egyes vádlottakat római számokkal is jelölni kellett.
A 145. számú minta szerint ugyanis a törvényszéki ítélet rendelkező része több vádlott elítélése esetén a következőképpen nézett ki.
"I. … Nagy Pál … vádlott, 27 … éves … ref. vallású, … dunavecsei … születésű, … budapesti … lakos, … magyar állampolgár, … nőtlen, vagyontalan, írni-olvasni tudó, m. kir. 1. sz. honvédgyalogezredbeli tartalékos, kocsis, aki 1914. december 5. napjától 10. napjáig előzetes letartóztatásban volt … bűnös […]
II. … Pintér József … vádlott, … 23 éves, … r. kath. … vallású, … nagykátai … születésű, … budapesti … lakos, … magyar … állampolgár, nőtlen, vagyontalan, írni-olvasni tudó, katonai szolgálatot nem teljesített kőműves-segéd bűnös […]"[4]
Ugyanígy nézett ki a járásbíróságok számára készített 214. számú minta is.[5]
A történelmi hagyományok jelentőségét az e téren még nagymértékben érvényesülő nemzeti szuverenitásra tekintettel természetesen a büntető jogalkotás és jogalkalmazás során sem lehet lebecsülni[6], de ezek figyelembevételekor az időközbeni változásokat és Magyarország Alaptörvényének 28. cikkét a jogszabályi előírás hiánya ellenére sem hagyhatjuk figyelmen kívül, amelynek a szem előtt tartása a következőkből kitűnően a "rendűség" kérdésében való állásfoglalásunk kialakításakor is indokoltnak tűnik, miután a továbbiakból láthatóan a XIX. századi elődeink az észszerűség - ma már alkotmányban is rögzített - követelményét komolyabban vették, mint a XXI. századi magyar jogalkalmazók.
A hivatkozott miniszteri rendelet hatályon kívül helyezése óta azonban ismereteim szerint Magyarországon soha semmilyen jogszabály nem írta elő a bíróságoknak a vádlottak római számokkal történő sorszámozását, ezért legfeljebb az iratboríték értesítő részének sorszámozása[7] kelthet ezzel ellentétes csalfa képzetet a bírókban az ügyészség által alkalmazott töretlen vádirat-szerkesztési gyakorlat helyességének elfogadása mellett. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni azt is, hogy a vádelőkészítéssel, a nyomozás törvényessége feletti felügyelettel és a vádemeléssel kapcsolatos ügyészi feladatokról szóló 11/2003. (ÜK. 7.) LÜ számú utasítás 70. § (1) bekezdésének a) pontja szerint a vádirat első része megjelöli a terhelttel szemben alkalmazott személyi szabadságot elvonó vagy korlátozó kényszerintézkedéseket és az azokra vonatkozó időpontokat, a vádlottnak a Be. 117. §-ának (1) bekezdésében felsorolt szemé-
- 238/239 -
lyi adatait, továbbá azokat a személyes adatokat és körülményeket, amelyek az ügy megítélése szempontjából jelentősek. A vádlottak "hányadrendűségének" kérdése pedig aligha tekinthető ilyennek. Ennek ellenére az ítéletszerkesztési gyakorlatunk e tekintetben az elmúlt zivataros évszázad alatt jottányi sem változott, sőt ezt mindenki természetesnek tekintette és tekinti ma is. Ezt tükrözik a határozatszerkesztés módszertani kérdéseivel is foglalkozó kiadványok, amelyekben időrendi sorrendben haladva a következő megállapításokkal találkozhatunk.
Bagi Dénes álláspontja: "A többvádlottas ügyekben a terhelteket nevük szerint, nem pedig a vádirat sorrendjének megfelelő római számokkal kell megjelölni, illetve ha használjuk is ezeket a római számokat, a terhelt nevét is mindig fel kell tüntetni. (Pl. Kovács Péter I. r. vádlott.)[8]
A későbbiekben azonban már Bagi Dénes is kategorikusabb álláspontot foglalt el, amely szerint: "A többvádlottas ügyekben a vádlottakat nevük szerint és a vádirat sorrendjének megfelelő római számokkal kell megjelölni."[9]
Arányi Miklós szerint "az ítéleti indokolás egészére érvényes feltétlen tilalom: több vádlottas ügyekben az egyes vádlottakat nem szabad kizárólag a vádirati sorrendben használt római számjegyekkel jelölni; a vádlottakat mindig - ha a körülményekhez képest megengedhető rövidséggel is (pl. csak a családi nevével) - meg kell nevezni."[10]
Cserey Emil arra hívta fel a figyelmet, hogy "a tényállásban a vádlottakat, de a többi személyeket is mindig teljes nevükkel kell megjelölni és nem különféle számozásokkal (I-II. r. vádlott)."[11]
Kovács István álláspontja szerint pedig: "Több vádlott ellen folyó büntetőügyben meg kell jelölni, hogy az egyes vádlottak - a vádirat szerinti sorrendet alapul véve - I. rendű, II. rendű stb. vádlottként szerepelnek az ügyben."[12]
Ficsór Gabriella ennél is kategorikusabban fogalmaz, hiszen szerinte: "Többvádlottas ügyben a vádlottakat minden esetben a nevük és a rendűségük megjelölésével kell megnevezni. Sem az egyik, sem a másik nem maradhat el, mert elírás történhet, s érthetetlenné, követhetetlenné válik az egész ítélet."[13]
Az idézett álláspontok tükrében tehát mintegy negyven év alatt a jogfejlődésünk a római számok alkalmazásának lehetőségétől eljutott azok kötelező használatának elvárásáig. A hányadrendűség szerintük kötelező megjelölésének jogszabályi alapját és indokát azonban Bagi Dénes, Kovács István és Ficsór Gabriella sem jelölte meg, ami egy jogi szakírótól nyilván elvárható lenne. Ugyanakkor persze azt is megállapíthatjuk, hogy a kifogásolt mulasztás törvényszerű, hiszen a proponált megoldás alkalmazására sem előírást[14], sem észszerű érvet nem találhatunk, miközben a római számok használata meglehetősen sok zavart okoz a gyakorlatban.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
