Az európai jog fogalma a nemzetközi jogban, két értelemben használatos. Egyszer jelent egy nemzetközi regionális jogot, nevezetesen azokat a nemzetközi jogi normákat és intézményeket, amelyeket az európai államok a második világháborút követően kialakítottak.1 A szűkebb és az általunk tárgyalt értelemben, az európai jog a három európai közösség és az ezt összefogó unió jogrendszerét jelenti az EU-ról szóló 1992-es Maastricht-i Szerződés, illetve az 1997-es Amsterdam-i Szerződés értelmében. Az EU intézményi (szervezeti) rendszerével nem foglalkozunk részletekbe menően. A következőkben kizárólag azt tárgyaljuk, hogy mit jelent az Európai Unió joga egy részének, a közösségi jognak szupranacionális2 jellege, azaz mennyiben különbözik az a nemzetközi jogtól, illetve annak belső jogrendszerben történő transzformációjától és alkalmazásától. A közösségi jog és a szokásos nemzetközi szerződések közötti különbséget az Európai Bíróság a később részletesen ismertetett Costa/E.N.L. ítéletében fejtette ki. Az ítélet egyik lényeges üzenete annak kimondása, hogy az eredetileg nemzetközi jogi eredetű szerződéses rendszert, az azt létrehozó felek már nem alakíthatják tetszőleges módon. Ezt az értelmet az EU Bíróság 1991-ben adott szakvéleményében kifejezetten megerősítette3. Ugyanitt az EGK alapító szerződését "egy jogközösség alapokat lerakó alkotmányos okiratának" minősítette. A fejlődés során a közösség egy új és speciális jogi közösség alakját öltötte magára, amely túlhaladta eredendően nemzetközi jogi jellegét, és olyan elemeket vett fel, amelyek korábban csak egy klasszikus szövetségi állam jogrendszerében voltak fellelhetők.4 Kelsen már viszonylag korán felismerte, hogy: "nemzetközi szerződéssel létre lehet hozni egy nemzetközi szervezetet, amely annyira centralizált, hogy önmaga állami jelleggel bír, úgy, hogy a szerződést kötő államok, amelyeket magában foglal, elvesztik állami jellegüket"5. Ezek a nemzetközi jogból nehezen értelmezhető új jellemvonások, azután arra a kérdésre, hogy egyáltalán a tagállamok mennyiben urai még a szerződéseknek6, meglehetősen kétértelmű választ adnak. A közösségi jog tekintetében egy folyamatosan változó és bővülő norma és jogrendszerről van szó, amelyben a közvetlen és minden állam belső jogrendszere által alkalmazott normák számukat tekintve egyre bővülnek, az irányelvek alapján kiadott és ez okból hasonló alapelveket tükröző nemzeti szabályozások pedig újabb területekre terjednek ki. A közösségi jogrendnek saját jogforrásai vannak, kategóriáinak, alapelveinek és a jogértelmezés módszereinek folyamatos konkretizálódásán keresztül már eltávolodott eredeti nemzetközi jogi alapjaitól és bizonyos értelemben mindennek történelmi gyökerét adó tagállamokon belüli belső jogi fogalmaktól és koncepcióktól is. Az összefoglaló néven európai unió jogának nevezett fogalom azonban differenciált tartalmat takar. Lényegét és a nemzetközi jogtól való eltérését csak a közösségi jog természetének rövid áttekintése után érthetjük meg.
Az EU-t az általánosan használt ún. görög templom modellel ábrázolják, amelyben az uniót szimbolizáló timpanont három oszlop, vagy pillér hordozza. A három tartóoszlop megközelítés igen szemléletes, mivel az egyes oszlopokba (pillérekbe) besorolt normák jogi karaktere egymástól eltérő. Megnehezíti a tárgy kifejtését az is, hogy az egyes oszlopokat alkotó normatömeg nem egyszer és mindenkorra adott, hanem állandóan változik. Az egyes pilléreket alkotó normák egyrészt folyamatosan bővülnek (mindig újabb tárgykörökkel egészülnek ki), másrészt közöttük folyamatos átrendeződés tapasztalható.
Az EU első oszlopa három európai közösség normáiból, az Európai Közösség (EK) (korábban Európai Gazdasági Közösség EGK), az Európai Szén és Acélközösség (ESZAK), valamint az Európai Atomközösségből tevődik össze. A fenti intézményeket megalapító többoldalú nemzetközi szerződésekkel három önálló nemzetközi szervezet jött létre, önálló nemzetközi jogi jogalanyisággal és a nemzetközi szervezetekre jellemző belső szervezeti tagolással. Az ilyen módon létrehozott nemzetközi szervezetek nemzetközi jogilag és a szerződő államokon belül is önálló jogi személyek, szemben a három pillért összefogó Európai Unióval, amely nemzetközi jogi értelemben ma még nem önálló jogalany. A szerződésekben létrehoztak önálló szerveket, például az Európai Parlamentet, az Európai Bíróságot, valamint 1965 óta az Európai Közösség Bizottságát, a Tanácsot és végül egy Európai Számvevőszéket. Logikus a kérdés, hogy ebből a három és történetileg kialakult közösségből miért nem hoztak létre egy egységes közösséget és normarendszert. E tekintetben voltak és folynak is bizonyos kísérletek és egyszerűsítések, de az alapstruktúra a mai napig sem változott meg. A nemzetközi jog és az Európai Unió jogának7 összehasonlításakor meg kell egymástól különböztetni a három nemzetközi szervezetből kialakult közösségi jogot (első pillér), és a második és harmadik pillért mintegy összefoglaló és koordináló uniós jogot.8
A közösség jogi karakterének megfogalmazása tekintetében külön problémát jelent az ún. második és harmadik pillér minősítése. Az EU tulajdonképpen jelenlegi formájában a Maastricht-i és az Amsterdam-i Szerződésekkel jött létre. A második pillér a Közös Kül- és Biztonságpolitika, a harmadik pedig a Rendőri és Jogi Együttműködés Büntetőügyekben címeket viseli. A harmadik pillért korábban a Belügyi és Igazságügyi együttműködésnek nevezték, amely joganyag jó része az Amszterdam-i Szerződéssel átkerült a közösségi jogot tartalmazó első pillérbe. A második és harmadik pillérnek, szemben az elsővel, tisztán nemzetközi jogi karaktere van, és alapvetően az államközi kapcsolatok kategóriájába tartozik.9 A szakirodalom döntő többsége azon az állásponton van, hogy ez a jelleg az Amszterdam-i Szerződést követően sem változott. A fentiekből következik, hogy amikor a következőkben részletesen áttekintjük azokat a különbségeket, amelyek a közösségi jogot (mint szupranacionális jogot) a nemzetközi jogtól megkülönböztetik, akkor az első oszlopba vagy pillérbe tartozó jogi normákról beszélünk. Az így kialakult normarendszer és az ezen alapuló intézményi rendszer egy része (közösségi jog) azonban elmozdult eredeti nemzetközi jogi minőségéből és a nemzetközi jog európai művelőinek többségi álláspontja szerint, egy olyan normarendszert alkot, amelyet szupranacionális jognak neveznek.
A szupranacionális jelleg:
- a közösségi jog közvetlen kötelező erejéből
- a közösség feladatkörének terjedelméből,
- az egyes szervek, mint a Parlament, a Bíróság és a Bizottság tagállamoktól fennálló függetlenségéből, és végül
- a többségi határozatok meghozatalának kiszélesedéséből, következik.
Az EU nemzetközi jogi értelemben átmenetet képez egy önálló nemzetközi szervezet és egy szövetségi állam között. Több, mint egy nemzetközi szervezet, mivel saját és autonóm jogrendszere van, viszont még nem szövetségi állam, ugyanis hiányoznak az önálló államiság nemzetközi jogi ismérvei. A szövetségi államhoz viszonyítva a legnagyobb deficit abban keresendő, hogy a közösség feladatainak bővítése vagy terjedelme tekintetében nem a közösség szervei döntenek, hanem ezek az alapító szerződések tagállamok általi módosításával lehetségesek.10 Az Amszterdam-i Szerződéssel az Unió közelített a szövetségi állam küszöbértékéhez. A német alkotmánybíróság az Európai Közösséget államszövetségként, azaz saját felségjogokkal rendelkező államok közösségeként definiálta. A nemzetközi jog oldaláról megközelítve a problémát, kétségtelenül minden nemzetközi szervezet rendelkezik potenciális vagy tényleges szupranacionális elemekkel, hiszen a létrehozott intézmények a tagállamokra nézve kötelező döntéseket hozhatnak. A közösségi jog szupranacionális jellege ezért nem e tulajdonságok létezésében, hanem a jellemvonások "kumulációjában és intenzitásában" ragadható meg.11 Miután a mennyiség átcsapása a minőségbe címet viselő hegeli-marxi szofisztika a magyar közgondolkodást erősen megfertőzte, nem célszerű, ha ezt a tényt, mint bizonyítottat, azonnal elfogadjuk. Egy új minőség létének bizonyítása különösen a jogi gondolkodás dogmatikus (antidialektikus) jellegére egyáltalán nem egyszerű feladat. Sokkal inkább szerepet játszik az igenlő válaszban a közösségi jog fejlődési irányának érzékelése, valamint az állandóan fejlődő és bővülő közösségi hatáskörök növekedése. A magyar Alkotmánybíróság 4/1997. (I. 22.) AB határozatához kapcsolódó publikációk egy része azt az álláspontot sugallta12, hogy a közösségi jog és a nemzetközi jog lényegét tekintve azonosnak tekintendő, pontosabban a nemzetközi jog belső jogban történő alkalmazásának elveitől a közösségi jog alkalmazása lényegében nem különbözik. A szakirodalomban a nemzetközi jogi jelleg hívei az Európai Unió jogának uniós jogi elemeire13 és az alkotmányjogi transzformáció hasonlóságaira helyezik a hangsúlyt. A szupranacionalitást vallók a közösségi jogra, az első oszlopra koncentrálnak. Kétségbevonhatatlan tény, különösen, ha az alkotmányjogi transzformációt tekintjük a döntő szempontnak, hogy a két normarendszer nemzeti jogba történő csatlakoztatása között vannak hasonlóságok14. A tanulmány tárgya azonban a csatlakoztatni kívánt anyagi jog különbségeinek meghatározása. Mindezek a megjegyzések más oldalról viszont az okból is figyelemre méltóak, mivel az EU-ról és ebben az értelemben az európai jogról, a maga komplexitásában beszélni jogi értelemben nem szabatos és félrevezető. Mégis a közbeszédben való elterjedtsége tükrözi a polgárok és politikai erők azon elképzelését, hogy a közösség valódi unióvá alakuljon át. Ipsen szerint a Maastricht-i Szerződés címe szerint "vélelmezhetővé teszi" egy európai szövetségi állam létét, holott valójában ez még nem történt meg.15
Mielőtt a közösségi jog azon sajátosságait vizsgáljuk, amelyek alapján már nem minősíthető nemzetközi jognak, célszerű kiemelni egy olyan karakterjegyét, amely a nemzetközi joggal nagy hasonlóságot mutat. A nemzeti jogrendszerek normatanában igen elterjedt a jogforrások és a jogi normák egymás alá, illetve fölérendeltségének gondolata16. A nemzetközi jog azonban nem ismeri ezt a norma hierarchiát. Nem mondható, hogy a nemzetközi szokásjog alacsonyabb szintű norma lenne, mint a szerződések joga és a nemzetközi szerződések között sem tehető ilyen különbség. A későbbiekben látni fogjuk, hogy a közösségi normák hasonló, hierarchiától mentes tulajdonsággal rendelkeznek. Nyilvánvaló, hogy ez a jelenség a közösségi jog és a belső nemzeti jog tekintetében a jogalkalmazás gyakorlatát radikálisan megváltoztatja. A gyakorlatban a nemzetközi jognak ez a hierarchia hiánya, a belső jogi alkalmazása tekintetében nem okozott gondot, hiszen pl. a magyar jogrendszerben a nemzetközi normák döntő többségének inkorpolálása törvénnyel vagy korábban tvr.-tel történt. Részben csatlakozásunkkor, illetve azután eldöntendő kérdés, hogy a magyar jogrendszerbe milyen módon kívánjuk a meglévő és a későbbiekben keletkező közösségi joganyagot beemelni.
A jog hétköznapi életében és a gyakorló jogász gondolkodásában az érvényesség és a hatályosság szinonim fogalmaknak tűnnek17. A jogelmélet számára azonban a két kategória egymástól különbözik. Az érvényesség a jogi norma és persze a jogrendszer egészének is statikus eleme, azt fejezi ki, hogy egy adott pillanatban a jogi norma fennáll, azaz érvényes. A hatályos norma ezzel szemben a magyar nyelv etimológiájának megfelelően a "hatni" igéből vezethető le, amely pontosan tükrözi, hogy itt a norma dinamikus jellege kerül előtérbe. A különbséget Kelsen az ismert "sein" és "sollen" kategóriáiban vélte megragadni. Amikor tehát a közösségi jog önálló érvényéről beszélünk, pusztán csak azt a tényt kell megvizsgálnunk, hogy rendelkezik-e azokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel egy jogrendszernek rendelkeznie kell. A közösségi jog születésének pillanatában is sejtetni engedte, hogy legalább is egy új regionális nemzetközi jog van születőben, amelynek valamilyen módon nem csak az államok, hanem a személyek is alanyai lesznek. Az európai gazdasági integráció kezdetei után azonban már nyilvánvalóvá vált, hogy egy közös belső piac létrehozásának és egy közös politika megvalósításának előfeltétele, hogy bizonyos területek, amelyeket addig kizárólag az egyes államokon belüli jog rendezett, egy a tagállamokon belüli jogrendbe integrált, és az összes tagállam felségterületén egységesen alkalmazható közös jog hatálya alá kell kerülniük. "Ennek a fejlődésnek kiindulópontja a Van Gend et Loos ügyben hozott történelmi jelentőségű előzetes döntéshozatali eljárás, amelyben az Európai Bíróság minőségi ugrást hajtott végre a közösségi jog, mint a nemzetközi jog bázisán létrejövő új típusú jog létrehozása tekintetében, amelynek jogalanyai nemcsak a tagállamok, hanem az egyének is"18. A nemzetközi jog elsősorban saját jogalanyai (elsősorban az államok, illetve más nemzetközi jogalanyok) közötti jogviszonyokat szabályozza. A közösségi jog esetében nem a klasszikus nemzetközi jogról van szó, amely kizárólag az államok (mint a nemzetközi jog alanyai) közötti együttműködést tartalmazza és "csak a szerződést kötő államok közötti kölcsönös elkötelezettségeit alapozza meg".19 A közösségi jog címzettjeinek köre ugyanaz, mint az egyes tagállamok belső joga szerinti címzettek, és nem a tagállamok a maguk nemzetközi jogalanyiságuk értelmében. Más megközelítésben a közösségi jog a nemzetközi jognak egy olyan specifikus területét jelenti, amelynek alanyai már nem csak a szerződéseket megkötő államok, hanem az egyének is, azaz a természetes és jogi személyek. Az autonóm érvényesség tehát döntő különbség a közösségi jog és a nemzetközi jog között, hiszen ez utóbbinál egy állam szabadon eldöntheti, hogy csatlakozik egy nemzetközi szerződéshez, esetleg fenntartásokkal teszi ezt meg. Még az alakuló szokásjog ellen is felléphet egy állam a kitartó tiltakozás (persistent objector) eszközével. Ha ugyanis egy állam időben és kitartóan tiltakozik egy alakulóban lévő nemzetközi szokásjog ellen, elvileg, a nemzetközi bíróság által többször is megerősítetten20, kivonhatja magát a szokásjog alól. (Ez azonban nem érvényes a nemzetközi jog ius cogens normáira.) Az állam, mint jogalany döntési jogosultsága, ezzel ellentétben a közösségi jog tekintetében csak a csatlakozás pillanatában áll fenn. A hagyományos nemzetközi jogi szerződésekkel az állam felségjogai gyakorlásának pontosan meghatározható részéről mond le. Az unióhoz történő csatlakozással viszont egy bianco csekk kerül kiállításra.
Formálisan ez a döntés (a közösségi jog elfogadása tekintetében) valóban hasonlít a nemzetközi jog szokásjogi, és/vagy általános normáinak alkotmányos normákon keresztüli alkalmazásához. Ez esetben is egy olyan jogról van szó, amely az állampolgárok vagy jogi személyek jogvitáiban konkrét alanyi jogosultságokat érint vagy érinthet, és amely egy jogvita eldöntésének alapjául szolgáló normaként funkcionálhat. A közösség tehát egy saját és önálló jogrenddel rendelkező képződmény (az európai államok társulása), melynek jogalanyai egyik oldalról a nemzetközi jogi értelemben felfogott tagállamok, másrészt az egyes, az államok belső jogrendje szerinti, természetes és jogi személyek (individuumok) is. Kétségtelen, hogy a nemzetközi jog is ismer ilyen normákat, sőt az egyéni jogok jogvédelmének speciális bírói rendszerét is alkalmazza21, de ez a jelenség a nemzetközi jogban inkább kivételnek számít. A klasszikus nemzetközi jog elsődleges jogalanyai az államok. Ha az egyén bele is kerül valami módon a nemzetközi jog viszonyaiba (mediatizáció), mint például a diplomáciai védelem, vagy a diplomáciai kapcsolatok normáin keresztül22, a nemzetközi jog alapvető struktúrája nem változik meg. Különösen szembeötlő a minőségi különbség, ha figyelembe vesszük, hogy a szabályozások tárgya szerint a közösségi jog tudatosan a polgári és kereskedelmi, valamint közigazgatási jogviszonyokra kíván egységes rendező elveket megvalósítani és csak a második és harmadik pillérbe tartozó uniós jogi elemeknél alkalmazza a nemzetközi jog jogszabályozási technikáját. Ez a jelenség (az egyének közvetlen jogosultsága a csírájában meglévő európai állampolgárságon keresztül) egyébként a szupranacionalitás egyik lényeges jellegzetessége.
A nemzetközi jog akkor válik a belső jog alkalmazható részévé, ha azt az alkotmányban rögzített rend szerint a belső jogba inkorpolálták, még akkor is, ha ez egy generális alkotmányjogi normával történt. A közösségi jog azonban egy ilyen aktustól függetlenül érvényes, ez okból nem is lehet egyszerűen a nemzetközi jog részének tekinteni. Mindezek a megfontolások vezettek a "szupranacionális jog" fogalmának megalkotásához. A fogalom éppen azt akarta kifejezni, hogy a klasszikus dichotom rendszert egy trichotom felosztás váltotta fel és ezzel a jogrendszerek nemzetközi és a nemzeti jogokra történő felosztása egy új minőséget jelentő elemmel egészült ki. Az új minőséghez értelemszerűen kapcsolható, hogy a szupranacionális jog joghatásait is maga határozza meg és ebben a tekintetben független a közösséget létrehozó tagállamok törvényhozásától. Csak a közösségi jog döntheti el, hogy normái milyen formában irányulnak a norma címzettjeihez, azaz, hogy közvetlenül rendezze az életviszonyokat, vagy ezt irányelvek formájában a tagállamok normaalkotási rendjének igénybevételével tegye. Ugyanakkor figyelemreméltó az is, hogy ez az absztraktul megfogalmazott igény és elv a maga abszolút értelmében nem érvényesül, hiszen ez a hatás döntően attól függ, hogy ennek az érintett állam alkotmányjogi normáiban vannak-e határai. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy ezeknek az esetleges alkotmányjogi "határoknak" is vannak határai, amelyek a közösségi jogból vezethetők le. A német alkotmánybíróság "addig, amíg" döntései igen plasztikusan tükrözik ennek a bonyolult kölcsönhatásnak árnyalatait. Elvileg tehát fennáll annak lehetősége, hogy a magyar alkotmány belépésünkkel történő módosítása esetén megfogalmazásra kerüljenek integrációs korlátok, azonban gyakorlatilag az újonnan belépő államok (pl. Ausztria) alkotmánymódosításaiban nem került sor ilyennek alkalmazására.23 A közösségi jog tehát a tagállamokon belül érvényes, mégpedig párhuzamosan és függetlenül a tagállamok belső normáitól. Az önálló érvényesség, vagy autonóm normarend rendelkezik mindazokkal a kritériumokkal, amelyekkel egy jogi normarendnek rendelkeznie kell, önálló jogforrásokkal, bírósággal és szankciórendszerekkel, amelyek alapján állítható, hogy esetünkben egy, az adott tagállam joga mellett párhuzamosan élő és működő jogrendszerről beszélhetünk. Érdemes azonban kiemelni, hogy az autonómia nem csak a normákra, hanem a normák értelmezésére is vonatkozik. A közösségi jogrend, ugyanúgy, mint a nemzetközi jog és a legtöbb tagállam jogrendje nem csak a tételes jog normáival foglalkozik, hanem az általános jogelvekre is kiterjed. Ezek az általános jogelvek nem azonosak a nemzetközi jogból ismert általános jogelvekkel (még ha van is közöttük átfedés), melyek részben a normatív jogból, részben pedig a Hágai Nemzetközi Bíróság, illetve az Állandó Nemzetközi Bíróság ítélkezési gyakorlatából vezethetők le, és ez okból részben elméleti kategóriák. Az Európai Bíróság állandó bírói gyakorlata viszont nem tudományos jellegű, hanem gyakorlati, és a bíróság kimondta, hogy e jogelvek a közösségi jogrend integratív részét alkotják és a bírói jogalkalmazás részét kell, hogy képezzék.24 Mindez előrevetíti azt a problémát, hogy a jogértelmezés, elsősorban a bírói értelmezés hagyományos hazai módszerei a jövőben nem feltétlenül alkalmazhatók.
Ezzel a gondolattal befejezhetjük az önálló érvényességről elmondhatókat, mivel itt már arra a kérdésre kell választ keresnünk, hogy a két egymás mellett létező érvényes jogrendszer hogyan működik és hogyan hat egymásra.
A közösségi jog közvetlen hatálya, vagy közvetlen alkalmazhatósága az okból is figyelemreméltó, mivel jellegzetes fogalma a közösségi jognak. Ez a jellegzetesség azt is jelenti, hogy a normatív jogforrásokban hiába keresnénk egy kodifikált és egzakt fogalmát. Az Európai Bíróság a Simmenthal-ítéletben a "közvetlen érvényesség" kifejezést (fogalmat) használta, amikor megfogalmazta a joghatás kérdését. Más összefüggésben az "átható hatályát" emelte ki a közösségi jognak. A terminológiai finomságoktól független azonban az a tény, hogy az önálló érvényességből következő leglényegesebb hatásról van szó. A közösségi jog közvetlen érvénye (hatálya) elméletileg azt a jellegzetességet takarja, hogy a közösségi jog milyen módon hatol be a nemzeti jogrendszerbe. Ebben az értelemben a közvetlen érvény (hatály) az önálló és ez okból párhuzamosan létező érvényességnek egy következménye. Amikor a közvetlen hatályról beszélünk, akkor valójában a közvetlen alkalmazhatóságról van szó, tehát arról, hogy a normának közvetlen hatóereje van. Ez a gyakorlat nyelvére fordítva azt jelenti, hogy a közösségi normák minden külön belső jogi aktus nélkül, a konkrét ügyekben bírósági vagy közigazgatási döntések alapjául (normatív bázisként) szolgálnak. A közvetlen alkalmazhatóság azonban maga is egy jogilag értelmezésre szoruló fogalom, és mint ilyent valóban értelmezte is az Európai Bíróság. A norma közvetlenül alkalmazható minőségének legdöntőbb kritériuma a végrehajthatóság, azaz a kérdéses normának "feltétel nélkülinek és kielégítően pontosnak" kell lennie25. A közvetlen érvény vagy hatály ("effet direct") fogalmát a szakirodalom és a joggyakorlat nem minden esetben használja a megkívánt terminológiai egyértelműségnek megfelelően. A közösségi jogrend alapvető elveként azt mondja ki, hogy minden elegendően pontos és feltétlen érvényű közösségi jogszabály "átható képességű" (Ipsen) abban az értelemben, hogy azok közvetlen jogviszonyt teremtenek az államhatalom és a közösség jogalanyai (állampolgárai vagy gazdasági vállalkozásai), sőt bizonyos körülmények között még egymás között a közösség (állam) polgárai között is. A közvetlen hatály önmagából a közösségi jog érvényességi igényéből keletkezik, anélkül azonban, hogy egy, a nemzetközi jog gyakorlatából ismert végrehajtási norma vagy individuális, vagy generális (alkotmányjogi) tranzakciós jogi aktus alkalmazásával és közbejöttével a nemzeti jog az érintett normát valamiféle módon átvenné. Az állítás természetesen nem zárja ki, hogy a nemzeti alkotmány tartalmazhat ilyen (generális)normát.
Ebből az okból következően a közösségi jog közvetlen érvény fogalma eltér a nemzetközi jogból ismert "self-executing" szerződés fogalmától is. Ez utóbbi ugyanis csak azt jelenti, hogy a nemzetközi szerződés belső bíróság által történő alkalmazáshoz elvileg nincsen szükség belső kiegészítő rendelkezésre, mivel a nemzetközi szerződés önmagában is értelmezhető és magyarázható és ez okból a belső jogalkalmazó szervek által alkalmazható. A self-executing szerződés azonban egy elméleti kategória, és elsősorban a nemzeti alkotmány, vagy más belső jogi norma dönti el azt a kérdést, hogy ezeket a szerződéseket a belső jog valóban alkalmazza. Önmagában a nemzetközi jogból egy ilyen alkalmazási kényszer nem vezethető le.26 A nemzetközi jogban ez a kifejezés azt jelenti, hogy az érintett egyezmény a szerződő fél államának belső jogában közvetlenül felhasználható, de nem mond semmit az alkalmazandó norma tényleges hatásáról a belső jog szférájában. Nem szabad elfelejteni, hogy az USA jogából átvett self-executing szerződés fogalma éppen az okból került a nemzetközi jogba, mivel egy nemzetközi szerződést az USA Legfelső Bírósága (mint jogalkalmazó) ilyen jellegűnek minősített, és ezzel megteremtette az alapját a belső jog általi alkalmazhatóságnak27. A nemzetközi jog oldaláról fennálló self-executing jelleg azonban a belső jog számára nem jelent kötelező minősítést. Csak az érintett állam döntheti el, hogy a self-executing normát elég világosnak, egyértelműnek és alkalmazhatónak minősíti, vagy további finomításokat tart indokoltnak. Így például a diplomáciai kapcsolatokról szóló bécsi egyezmény elvileg minden belső bíróság által értelmezhető és alkalmazható. Ennek ellenére semmi sem akadályozza meg, hogy az egyezmény által nyitva hagyott kérdéseket egy belső jogi norma szabályozza.28 A közvetlen hatály a közösségi jogban azonban még akkor sem azonosítható a self-executing jelleggel, ha a self-executing fogalmat tévesen és kizárólag a "magánszemélyeknek keletkeztetnek jogokat és kötelezettségeket"29 kitétellel definiáljuk. Ennek cáfolataként elegendő, ha utalunk arra, hogy az EU-t létrehozó szerződések önmagukban nem szólnak a közvetlen hatályról. Így például a szabad áruforgalomról (vámunió létrehozása, a mennyiségi korlátozások és azonos hatású intézkedések megszüntetése) és a szabad személyforgalomról (munkavállalók szabad költözködési joga, letelepedési jog és a szolgáltatások szabad forgalma) szóló előírások hasonlóan a nemzetközi szerződésekhez, csak a tagállamok kötelességeit tartalmazzák, és eredeti formájukban nem rendelkeznek arról, hogy ebből az állami kötelességből egy alanyi jogot vezessenek le. A közvetlen hatály fogalma az Európai Bíróság joggyakorlatából vezethető le. Ennek kiemelése az okból fontos, hogy megértsük, hogy az EU jogfejlődése nem az általunk megszokott törvényhozás - bírói jogalkalmazás sémájában mozog, hanem sokkal inkább hasonlítható az angolszász jog, vagy a római jogból ismert jogfejlődéshez.
A közvetlen hatály fogalmát az Európai Bíróság egy viszonylag korai, Van Gend & Loos ügyben hozott ítéletében fektette le.30 Ebben az ítéletben az Európai Bíróság az EGK-Szerződés 12. cikkének, amely a tagállamok közti viszonyban azonos kihatású új vámok és díjak bevezetését, illetve meglévő vámok és díjak megemelését tiltja, olyan "közvetlen érvényességet" tulajdonított, amely "egyéni jogokat alapoz meg, melyeket a tagállamok bíróságainak figyelembe kell vennie."
A kérdéses EGK-Szerződés 12. cikkével kapcsolatban az indokolás kihangsúlyozza azt, hogy az egy világos és korlátlan tilalmat tartalmaz, és ezért jellegénél fogva megfelel azon célnak, hogy közvetlen érvényességet hozzon létre a tagállamok közti jogviszonyokban és az e jog hatálya alatt álló egyének jogaiban, anélkül, hogy ehhez az állami törvényhozás beavatkozása szükséges lenne. Az idézett ítélet indokolása többek között kimondja: "Mindebből arra lehet következtetni, hogy a közösség a nemzetközi jog tekintetében egy új jogrendet alkot, melynek javára az államok, ha csak bizonyos keretek között is, de korlátozták szuverenitásukat, ez egy olyan jogrend, amelynek jogalanyai nem csak maguk a tagállamok, hanem az egyének is. A tagállamok törvényhozásától független közösségi jognak ezért jogokat kell biztosítani az egyének számára, ugyanúgy ahogy kötelességeket ró rájuk. Az ilyen jellegű jogok nemcsak abból erednek, hogy a Szerződés azokat kimondottan előírja, hanem az olyan egyértelmű kötelességekből is, amelyeket a Szerződés az egyénekre, de a tagállamokra és a Közösség szerveire ró".
A közvetlen alkalmazhatósághoz kapcsolódva viszonylag külön kérdéskör (a jogi norma alkalmazása tekintetében), hogy ez a jogi normák hivatalból történő figyelembevételét jelenti, vagy arra az eljárások keretei között a feleknek kell hivatkozni. A kontinentális jogrendszerekben a hivatalból történő figyelembevétel az általánosan elterjedtebb, így ez a kérdés a közösségi jog átvétele esetén sem fog a magyar jogalkalmazásban gondot okozni. Az EB kezdeti joggyakorlatában ez az álláspont nem jelent meg markánsan, hiszen az EB elé került ügyek döntő többsége az eljárásokban résztvevő felek aktív közreműködésével került a bíróság elé, ideértve még a feltételezhetően konstruált tényállásokat is. Ez a jelenség arra is visszavezethető, hogy az alkotmánybíróság jellegű absztrakt normakontrollt az EB jelenleg nem gyakorol.31 A bíróság egyértelműen megállapította, hogy "azok az eljárási szabályok, amelyek egy bizonyos konstellációban megtiltanák egy bíróságnak, hogy a közösségi jog nemzeti joggal való összeegyeztethetőségét hivatalból vizsgálja a közösségi joggal összeegyeztethetetlenek lennének".32 Ugyanakkor, különösen a közigazgatási ügyekben, a tagállamokon belül felvetődhet az a kérdés, hogy a közvetlen hatály mennyiben értelmezhető a szubjektív jogok értelmében kiterjesztően, azaz a közvetlen hatály jelenti-e azt a lehetőséget, hogy abból a bírói, illetve a közigazgatási út igénybevételének (processzuális) lehetősége is következik. A kérdésnek értelemszerűen akkor van jelentősége, ha ezt a lehetőséget a nemzeti jog nem szabályozza egyértelműen. Az Európai Bíróság ebben a tekintetben is jogvédelem-centrikus, és általában megengedi a közvetlen hatály érvényesülését azokban az esetekben is, amikor a belső jog a bírósági vagy közigazgatási út igénybevételét nem biztosítja. Így például a levegőtisztasági normák tekintetében a bíróság kimondta, hogy a levegő kéndioxid-tartalmára vonatkozó irányelvek úgy értelmezendőek, hogy "az érintetteknek minden esetben, amelyekben a határértékek túllépése az egészséget veszélyezteti, abban a helyzetben kell lenni, hogy arra, mint kötelező erejű értékre hivatkozzanak, hogy jogaikat érvényesítsék"33.
A Van Gend & Loos ítéletből már önmagában levezethető, hogy a közösségi jog tárgyi jogként kezelendő, és nem csak a tagállamok, mint szerződő felek számára hatályosul, hanem minden egyes érintett jogalanyra közvetlen normatív hatása is van. Ebből az következik, hogy amikor a közösségi jog és a nemzeti jog egymásnak ellentmond, ez nem egy, a hagyományos nemzetközi jog értelmében felfogott szerződésszegést jelent, hanem ezzel egyidejűleg a belső állami végrehajtó hatalom közigazgatási jellegű mulasztását is. Ugyanakkor a közösségi jog a belső bíróságok számára is kötelező normaként érvényesül, mivel nekik, egy esetleg előttük folyó eljárás során, alkalmazni kell a közvetlenül hatályos közösségi jogot. Az Európai Bíróság a Van Gend & Loos ügyben hozott ítéletet követően számos más ítéletében is alátámasztotta és kibővítette a közvetlen hatály általa kidolgozott elméletét.
A közösségi jog közvetlen hatályának tanát a Bíróság eredetileg az EGK szerződéses feltételek értelmezésével alakította. Nem kérdéses azonban az, hogy a kidolgozott kritériumoknak a másodlagos közösségi jogra is vonatkozniuk kell.34
Az EU-rendeletek, tehát az általános érvényű normatív aktusok szempontjából a közvetlen hatályt az EK-Szerződés 182. cikk 2. bekezdése is világosan kimondja. Az Európai Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a rendeletek közvetlen hatálya magában foglalja azt, hogy az általuk megadott jogok gyakorlását az sem korlátozhatja, hogy azok esetleg egy másik, magának a rendeletnek előírásain túlmenő végrehajtási utasítás meghozásától függenek.35 Az sem vitatott továbbá, hogy a rendeletek közvetlen hatálya a rendelet mint jogi norma természetének és funkciójának megfelelően nemcsak a természetes és jogi személyek javára, hanem azok terhére is érvényesül.
Nehezebb kérdés a rendeleteken túli más jogforrások közvetlen hatályának kérdése, mivel eredetileg az irányelvek éppen olyan jogi normát jelentettek, amelyeknek végrehajtására (transzformációjára) lennének a tagállamok kötelezve. A közösségi jog fejlődése során azonban az irányelvek olyan konkrét tartalmakat kaptak, hogy gyakorlatilag a nemzeti törvényhozás általi adaptáció számára nem, vagy csak nagyon kis mértékben marad valamiféle önálló mozgástér. Végül is, az Európai Bíróság bizonyos feltételek mellett elismerte az irányelv formában hozott rendelkezések közvetlen hatályát is. Így a közösség polgárai a nemzeti törvényhozás által elmulasztott, vagy helytelen jogi honosítás esetén közvetlenül hivatkozhatnak az irányelv szövegére.
"A 189-es cikk szerint ugyan a rendeletek közvetlen hatályúak és ezért már jogi természetükből következően is közvetlen hatást gyakorolnak. Ebből azonban nem következik, hogy egyéb, e cikkben felsorolt jogi aktus kategóriák soha nem fejthetnének ki hasonló hatást. A 189-es cikkben kimondott közvetlen irányelvi hatállyal összeegyeztethetetlen lenne, ha általánosan kizárnánk annak lehetőségét, hogy az érintett személyek hivatkozhassanak egy irányelvben kikötött kötelezettségre. Különösen abban az esetben gyengülne egy ilyen intézkedés hasznos hatása ("effet utile"), ha például a Közösség hatóságai irányelvben kötelezik a tagországot egy bizonyos magatartásra, és az egyén a bíróság előtt erre nem hivatkozhatna, és a tagállam bíróságai nem vehetnék az irányelvet a közösségi jog részeként tekintetbe"36. A közvetlen, egységes és direkt normákon túlmenően (amilyenek például az egységes vámszabályok) érvényesül az irányelveken keresztül megalkotásra kerülő nemzeti jogok esetében is egy utólagos normakontroll. Ezekben az esetekben a közösségi jog úgy működik, hogy az irányelvek esetében önálló, a nemzeti jogokkal összhangban álló, quasi végrehajtási norma kell, hogy szülessen a tagállamokon belül. Ha azonban ez a nemzeti jogban megalkotott végrehajtási norma nem felel meg a közösségi jog elveinek, mert például a hozott intézkedés aránytalan, azaz túlzottan bürokratikus és a jogalanyok számára túlzott terhet jelent, az érvénytelensége ugyancsak megállapítható.
Összefoglalva azt állapíthatjuk meg, hogy az Európai Bíróság jogértelmezésének eredményeként minden közösségi állampolgár és jogi személy, függetlenül a jogi aktus természetétől, hivatkozhat az elsődleges vagy a levezetett közösségi jog normáira, feltéve, hogy ezek megfogalmazása elég egyértelmű és feltételmentes, tehát végrehajtásuk nem szorul a nemzeti törvényhozás további pontosítására. Az irányelveknél járulékos feltétel lehet még az is, hogy a joghonosítási határidő már lejárt. Fontos kiemelni, hogy a honosításra kerülő irányelvek tekintetében nincs az unión belül olyan szerv, amely a belső jogi norma megalkotása előtt azt az uniós normák konformitása szempontjából jóváhagyná. Minden tagállamnak önmagának kell megalkotni, az Európai Bíróság utólagos normakontroljának, mint lehetőségnek figyelembevételével, az eurokonform normákat.
A közösségi jog szupranacionális jellege különösen szembeötlő abban a vonatkozásban, hogy az EB ítéletei a tagállamokon belül végrehajthatóak és kikényszeríthetőek. A klasszikus nemzetközi jog szankciórendszeréhez viszonyítva anélkül, hogy ennek részleteibe belemennénk, az ítéletek végrehajthatósága olyan jelentős előrelépés, amellyel a közösségi jog messze megelőzte a nemzetközi jog e területen is kétségkívül fejlődő rendszerét. A Bizottság által a tagállamok ellen indítható szerződésszegési eljárásokban hozott ítéletek végrehajtása ugyan elsősorban a tagállamok jogkövető magatartására alapozódnak, amelynek végrehajtását azonban az EKASZ 228. cikk 2. bekezdése alapján pénzbüntetés kiszabásával is elő lehet segíteni. Az EB ítéletei az EKASZ 224. cikke alapján a tagállamokon belül végrehajthatóak. A végrehajtás alapjában véve a végrehajtás szerinti állam polgári jogi szabályai szerint történik. A végrehajtási záradék kiállítására minden államnak ki kell egy hivatalt jelölnie. Az EKASZ 234. cikke alapján hozott előzetes döntéshozatali eljárások ítéletei a tagállam bíróságaira nézve kötelező érvényűek. Anélkül, hogy túlhaladnánk a téma keretein és az előzetes döntéshozatali eljárás ítéleteinek anyagi és eljárásjogi joghatásaiba részletesen belemennénk, egy tényt ki kell emelni. Helyesen mutattak rá, az előzetes döntéshozatali eljárás tekintetében, hogy "az anyagi- és az eljárásjogi elemek itt találkoznak: a közösségi jognak a klasszikus nemzetközi jog rendszeréből történő fokozatos kioldására irányuló törekvéssel és azzal, hogy az egy, a tagállamokban közvetlenül hatályos szupranacionális jogrenddé váljon, melyben a piac egyes polgárai jogalanyi jelleget kapnak. Ez nem lett volna lehetséges az előzetes döntéshozatali eljárás nélkül, melynek "raison d'étre"-je pont abból ered, hogy a közösségi jog közvetlenül hat az egyes tagállamok belső jogviszonyaira."
Ugyancsak a nemzetközi jogtól elszakadó gyakorlatot tükröz, pl. az előzetes döntéshozatali eljárásban a nemzetközi jogsegély szokásos formáinak mellőzése. A Bíróság alapszabályzatáról szóló jegyzőkönyv 20. cikk (1) bekezdése szerint "az eljárást felfüggesztő és a Bíróságot felkérő tagállami bíróság feladata az, hogy döntését megküldje az Európai Bíróságnak." A megküldés - a nemzetközi jogsegélyforgalomtól eltérően - közvetlenül folyik az előterjesztő bíróság irodája és az EB kancelláriája között, tehát nem az igazságügyi közigazgatáson vagy a diplomáciai képviseleteken keresztül. Megengedett a formához nem kötött illetékes bíró által aláírt egyszerű levélben történő megküldés is.37
Bár a gyakorló jogászok az elsőbbség kifejezést inkább időbeni értelemben használják (pl. telekkönyvi jog, iparjogvédelem), azonban van a kifejezésnek egy tágabb értelme is. Logikailag két normarendszer viszonyában, ha mindkét normarendszer érvényes és a normák ugyanarra a tényállásra vonatkozóan rendelkeznek, felmerül a kérdés, hogy mely normarendszer erősebb az alkalmazás tekintetében. A jogszabály-összeütközéseket, írja Szászy, vagy annak a jogrendszernek a szabályai döntik el, amely felette áll annak a jogrendszernek, amelynek hatályossági körén belül a jogszabályütközés felmerült, ... vagy pedig annak a jogrendszernek a törvényhozója, amelynek hatályossági területén a jogszabály-összeütközés felmerült."38 Ebben a vonatkozásban a probléma némiképpen hasonlítható a nemzetközi jog és a belső jog jogrendszeren belüli hierarchiájának kérdéséhez. Azt a kérdést is el kell dönteni, hogy a közösségi jog a jogforrási hierarchiában magasabb szinten helyezkedik el, mint a nemzeti jog.39 A magyar alkotmány rendelkezéseit a nemzetközi jog generális transzformációja szempontból erős kritika érte, ugyanis annak kimondásával, hogy a nemzetközi jog az érvényes jogrendszer része, még nem került eldöntésre az, hogy ez a rész hogyan viszonyul a jogrendszer egészéhez.40 Bonyolítja a problémát, hogy a kérdés nemcsak a jogi norma területi érvényessége tekintetében, hanem időben is eldöntendő, amelyre a nemzeti jogok általában a lex posterior szabállyal adnak megoldást. A szabály alkalmazása a nemzetközi jog esetében nem okoz gondot, hiszen az alkotmányjogi normákkal transzformált nemzetközi jogi normák vagy a nemzetközi jog általános elveit (szabályait) és/vagy a szokásjogi normáit fogják át. A később megkötött nemzetközi szerződésről pedig feltételezni lehet, hogy az az adott időpontban fennálló normaalkotói akaratot vette figyelembe, és a korábban hozott vele ellentétes normákat a szerződés megkötése során figyelembe vették. A közösségi jog elsőbbsége, ezzel ellentétben, még a később kibocsátott nemzeti normákkal szemben is fennáll, továbbá az elsőbbségét megőrzi a belső jogokkal szemben függetlenül azok jogforrási hierarchiájában elfoglalt szintjétől, beleértve az alkotmányos normákat is. A közösségbe belépő új tagok számára az Európai Bíróság joggyakorlata a közösségi jog elsőbbsége tekintetében hozzátartozik minden acquis communautaire-hez, amelyeket a belépéssel átvesznek.
Ki kell emelni, hogy a közösségi jog elsőbbsége nem jelenti azt, hogy a közösségi joggal szemben álló norma automatikusan hatályon kívül helyeződne, azaz nincs a belső norma tekintetében megsemmisítő (derogatív) hatálya. Az a magyar jogban is alkalmazott alkotmánybírósági gyakorlat, hogy a normakollízió feloldása általában az alacsonyabb szintű norma hatályon kívül helyezésével kerül feloldásra, a közösségi jogban nem jellemző. A közösségi jognak ezt az elsőbbségét általában az alkalmazási elsőbbség fogalmával fejezik ki. Ez a tényleges derogációval szemben csupán azt jelenti, hogy a jogalkalmazók, döntő mértékben a lehető legtágabban felfogott közigazgatási ügyekben is a közösségi joggal szemben álló belső jogi normát nem alkalmazhatják. Az ellentétes nemzeti jog ezzel nem veszti érvényét és a közösségi jog által nem érintett (irreleváns) érvényességi körben változatlanul alkalmazható. Ha például a nemzeti jog valamilyen foglalkozási ág gyakorlását a külföldiek számára korlátozza, akkor ez a norma a közösség polgáraival szemben nem alkalmazható. Változatlanul érvényes és alkalmazható azonban a szabály harmadik (közösségen kívüli) államok polgáraival szemben. Mindenesetre az alkalmazási elsőbbségből az sem vezethető le, hogy a közösségi jognak ne lenne derogatív hatálya. Egy ilyen hatály azonban csak a konkrét kollízió elemzésével lenne megállapítható. Ez a jelenség a nemzetközi joghoz viszonyított ugyancsak lényeges különbség, hiszen az "általános nemzetközi jog nem ismer ilyen (semmisségre irányuló) eljárást".41
Az alkalmazási elsőbbség kérdéskörében megvizsgálandó az is, hogy kik a közvetlen alkalmazás címzettjei, tehát mely állami szervekre vonatkozik a jogintézmény. Egyértelmű és ezt az EB joggyakorlata is megerősítette42, hogy az alkalmazási elsőbbség a közigazgatási szerveket is kötelezi. Értelemszerűen egy ilyen kötelezettség csak abban az esetben érvényesül, ha az érintett közigazgatási szervnek a belső jog felhatalmazása alapján van az érintett és kollízióba került, jog alkalmazására hatásköre.
A nemzetközi jog és a belső jog viszonyának kérdése a nemzetközi jog irodalmának és az alkotmányjogoknak talán leggyakrabban tárgyalt kérdésköre. A nemzetközi jogi tankönyvek kedvelt témája a dualista43 és monista elméletek ismertetése, azaz, hogy a két jogrendszer hogyan viszonyul egymáshoz. Ezeknek az elméleti ismertetéseknek legnagyobb problémája, hogy gyakran nem tisztázzák, hogy mely jogrendszer felöl közelítjük meg a kérdést. A nemzetközi jog ugyanis nem tartalmaz normákat a belső joghoz való saját viszonyáról, és az sem tartozik a nemzetközi joghoz, hogy az államok milyen technikákat alkalmaznak a nemzetközi jog belső jogba történő átültetéséhez.44 A nemzetközi jognak ebben a vonatkozásban csupán egy normája van, nevezetesen egyetlen állam sem jelentheti ki, hogy alkotmányos vagy más belső normáira hivatkozva ne teljesítse nemzetközi jogi kötelezettségeit.45 Ha az államnak a nemzetközi szerződés, vagy a szokásjog alapján valamiféle kötelezettsége állapítható meg, köteles azt teljesíteni. Ha ennek a nemzetközi jogi kötelezettségnek teljesítésére belső jogot kell alkotnia, akkor azt meg kell tennie. Ha valami okból nem képes erre, mert az alkotmánya ezt nem teszi lehetővé, vagy az adott kormánynak nincs meg a parlamentben a kétharmados többsége, az államnak fennáll a nemzetközi jogi felelőssége. A monizmus és dualizmus vitája a nemzetközi jog oldaláról tulajdonképpen értelmetlen. A nemzetközi jog, mint minden jogrendszer egy zárt és koherens rendszer, amelynek viszonya a belső állami jogokhoz alapjában véve kérdésként nem tehető fel. A probléma igazából az államok alkotmányjogának oldaláról fogalmazható meg. Az ún. Weimari Alkotmány 4. cikkében 1919-ben először fogalmazta meg az angolszász jogrendszerekben akkor már elterjedt tradíciót, hogy a nemzetközi jog a belső jog része.46 Ezt követően viszont már felvethető az a kérdés, hogy a belső jogba történő integrációnak minden egyes nemzetközi jogi aktushoz (pl. szerződéshez) kell-e kapcsolódnia (speciális transzformáció), vagy ez megtörténhet egy aktussal alapjában az alkotmány normaszövegével (generális transzformáció, vagy adopció). Az állam nemzetközi jogsértését elkerülendő, a belső jognak, elsősorban az alkotmányoknak, illetve a nemzetközi szerződések megkötésére vonatkozó normáknak kell tartalmaznia különféle garanciális elemeket47. Ha ez nem történik meg, elvileg előállhat az a helyzet, hogy a belső jog ellentétes a nemzetközi joggal. Ez esetben az érintett másik államnak, vagy az államok közösségének fennáll a jogosultsága, hogy a nemzetközi joggal ellentétes aktusok - legyenek azok jogi normák vagy bírósági ítéletek - megszüntetését és hatályon kívül helyezését követelje. Ha ez nem történik meg a nemzetközi jog szankciórendszere lép működésbe, az el nem ismeréstől a viszonosságon keresztül a politikai és diplomáciai, valamint gazdasági nyomásgyakorlás eszközeivel, a nemzetközi bíróság ítéleteivel, végül is elérik az államok a jogszerű magatartás kikényszerítését.
Nyilvánvaló, hogy egy parancsuralmi és diktatórikus állam úgy is elkerülheti a nemzetközi jogsértés állapotát, ha eseti és egyedi intézkedésekkel és a korlátlan uralom eszközeivel gondoskodik a kollíziók feloldásáról. Amikor tehát arról beszélünk, hogy hogyan lehet egy államnak a nemzetközi jogsértéseket elkerülnie, akkor elsősorban a jogállamok ilyen irányú alkotmányjogi problémáival kell szembenézni, amikor az államok alkotmányjogi normáikkal, mintegy preventív módon igyekeznek elkerülni a jogsértő helyzetet. A monizmus válasza a problémára, hogy egy normával (generális transzformációval) kell a nemzetközi jogot a belső jog részévé tenni.48 A dualizmus ezzel szemben azt jelentené, hogy a nemzetközi jog normáit esetről esetre valamiféle, az adott állam jogtechnikai módszereivel (transzformációval), kell formálisan is a belső jog részévé tenni. Mielőtt a két technika között döntenénk, el kell fogadni egy előfeltételt, amely kézenfekvőnek tűnik ugyan, de kiemelésétől gyakran eltekintenek. A metodikai döntésnek csak akkor van értelme, ha a nemzetközi jog normái megelőzik a belső jogot, azaz azokat valami miatt magasabb rendűnek tekintjük, mint a belső jogi normákat. Az integrálás tényén túlmenően alapvető kérdés, hogy a belső jogrendszerbe beillesztett nemzetközi jogi normák hogyan viszonyulnak a jogforrások hierarchiájához, azaz alacsonyabb, vagy magasabb jogforrásnak tekintendők, mint a belső jogi szabályok. Egy tiszta dualista rendszerben ez a kérdés általánosságban ugyan nem fogalmazódik meg, hiszen ez esetben az életbeléptető jogi norma is rendelkezik valamiféle jogforrási hierarchiával, és az illeszkedik a belső jogforrási rendbe.
A nemzetközi jog oldaláról ugyanakkor teljesen közömbös, hogy a transzformáció, pl. a magyar jogban törvénnyel, vagy kormányrendelettel történt.
A fentiek alapján a kérdés optimálisan csak akkor dönthető el, ha figyelembe vesszük a nemzetközi jog jelen állapotát, és alapvető funkcióját. Ez utóbbival kezdve kiemelendő, hogy a nemzetközi jog nem abból a célból alakult ki, hogy a belső jogban a belső jog alanyai számára jogokat és kötelezettségeket fogalmazzon meg, hanem elsődlegesen az államok között fennálló nemzetközi jogviszonyokat kell rendeznie. A nemzetközi jog belső jogban történő alkalmazása a modern nemzetközi jognak egy mellékterméke, amely a nemzetközi jog fejlődésének és az államok többségének jogállamként önmeghatározásának eredményeként alakult ki, és napjainkban is folyamatos pozitív fejlődésnek alávetett. A második szempont, amit figyelembe kell venni (és ez a kérdés összefügg az elsővel), hogy mi az, amit a belső jog részévé kívánunk tenni. Ha ez generálisan a nemzetközi jog lenne, akkor nyilvánvalóan olyan normák kerülnének a belső jogba, amelyek teljesen idegenek attól (és ez okból sohasem kerülnek alkalmazásra), vagy olyan normák, amelyeknek nemzetközi jogi jellege is vitatható (soft law)49. Mindezek alapján az nemzetközi jog és alkotmányjog egyes művelői által megfogalmazott mérsékelt monizmus tűnik a legelfogadhatóbbnak, amely a generális transzformációt nem a nemzetközi jog egésze tekintetében, hanem a nemzetközi jog egyes jogforrásai tekintetében tartja indokoltnak elsősorban az érvényes nemzetközi szerződések, valamint a nemzetközi jog általános szabályai és a szokásjog vonatkozásában. Ebben a vonatkozásban azután egy újabb gyakorlati kérdést kell eldönteni, hogy a nemzetközi szerződések tömegéből, kell-e kiemelni (ha igen, akkor hogyan) azokat a nemzetközi jogi normákat, amelyek a belső jog alanyai tekintetében is alkalmazhatók, azaz belőlük individuális jogok és kötelezettségek vezethetők le. A célszerűség szempontjai amellett szólnak, hogy az összes érvényes nemzetközi szerződésen belül, amelyeket e terjedelmükben természetesen az alkotmánybíróságok értelmezhetnek és alkalmazhatnak, legalább is formailag el kellene különíteni azokat a szerződéseket, amelyek a közvetlen jogalkalmazók (bíróságok és más hatóságok) mindennapos gyakorlatában érvényesülnek. A nemzetközi jog bizonyos esetekben (logikailag) megköveteli, hogy a belső jogban alkalmazható és végrehajtható legyen, tehát valamiféle végrehajtási utasítási normának kell léteznie. Ha például egy nemzetközi szerződésből bizonyos büntető tényállások üldözése következik, azt a nemzeti büntetőjogba be kell illeszteni.
A modern alkotmányok vonzódnak ugyan a generális transzformációhoz, de normaszövegeik általában nem egyértelműek abban a kérdésben, hogy a nemzetközi jog forrásai közül mely jogforrási formát kívánják transzformálni.
Ha a dualizmus-monizmus fényében vizsgáljuk az EU jogot, akkor megállapíthatjuk, hogy a közösségi jogrend egyértelműen monista irányba mutat. A megállapítás azonban annyiban félrevezető, hogy nem ismerünk olyan monista alkotmányt, amely a teljes nemzetközi jogot a maga egészében transzformálná, hiszen a nemzetközi szerződések esetében csak az állam által megkötött szerződések tekinthetők a belső jog részének50. Abban a kérdésben viszont, hogy a nemzetközi jog, mely más részei transzformálódnak az alkotmány által, az egyes alkotmányok eltérő sajátosságokat mutatnak. A nemzetközi jogtól eltérően azonban a közösségi jog elsőbbségi elve nemcsak a tagállamok azon kötelességét takarja, hogy nemzeti jogukat harmonizálják az elsőbbséget élvező közösségi joggal, hanem ezen túlmenően - a közvetlen hatály alapelvének megfelelően - azt is megköveteli, hogy minden állami hatóság és bíróság hagyja figyelmen kívül a nála folyó eljárásokban az ellentmondást okozó nemzeti jogot. Az Európai Közösség jogkoncepciója ugyan nem azt jelenti, hogy az ellentmondó nemzeti jog "eo ipso" elvesztené érvényességét, és semmis lenne. Inkább az az értelme, hogy az ellentmondó nemzeti jog kollízió esetében figyelmen kívül kell hogy maradjon (alkalmazási prevalencia).
A klasszikus nemzetközi jog elsőbbsége végül is elvileg többféle módon, ha másért nem, az alkalmazás jogtechnikai feltételeinek hiánya miatt, megállhat a nemzeti jogrend küszöbén. A konzekvensen alkalmazott dualizmus megakadályozhatta, hogy az közvetlenül kihasson a nemzeti jogrenden belüli jogviszonyokra és az egyes állampolgárok szintjére. Ezt már azért is megtehette, mivel az ilyen típusú nemzetközi jogi normák száma igen kevés volt. Igaz, hogy ez az elv, a modern nemzetközi jogban már nehezen tartható, de a nemzetközi jog más szinteken és más módon működő kényszer mechanizmusai vagy az alkotmánybíróságok döntései mégis csak utólag és indirekt módon kényszerítették ki a jogszerű állapot helyreállítását. Erre vagy a nemzeti jogon belül volt lehetőség (például a törvény megváltoztatásával), vagy a nemzetközi jog rendszerén belüli lépések megtételével, például az érintett nemzetközi egyezmény felmondásával. A közösségi jog "hasznos hatása" ezzel szemben magába foglalja, hogy az elsőbbséget élvező közösségi jog közvetlenül hat a nemzetközi jogrendben és azt minden nemzeti jogalkalmazó szervnek azonnal és rögtön figyelembe kell venni.
Az elsőbbség alapelve, a szupranacionális integrációs rend egyik hordozó pillére, ugyanúgy, mint a közvetlen hatály alapelve az Európai Bíróság általi alkotó jogtovábbfejlesztésnek az eredménye, mellyel kapcsolatban a Bíróság a Costa v. ENEL alapítéletben a következőket mondja:51 "A Szerződés által létrehozott, és ezáltal egy autonóm jogforrásból származó jogot ezen önállósága miatt nem előzheti meg semmilyen jellegű nemzeti jogszabály, ha nem akarjuk megfosztani közösségi jogi jellegétől, s nem akarjuk magát a Közösség jogalapját megkérdőjelezni. Az államok azáltal, hogy a Szerződés rendelkezéseinek megfelelően jogaikat és kötelezettségeiket, melyek mindaddig a belső jogrend hatáskörébe tartoztak, a közösségi jogrend szabályozásának tették ki, véglegesen korlátozták felségjogaikat, s ez későbbi, a közösség fogalmával összeegyeztethetetlen intézkedésekkel nem vonható vissza."
Ezt az ítélkezést számos más, későbbi döntés is alátámasztotta, és tovább magyarázta. Az Európai Bíróság kiemelte, hogy a norma hierarchiai előny az összes közösségi jogra érvényes, függetlenül annak mindenkori normatív minőségétől. Még a nemzeti alkotmányjoggal szemben is érvényesül.
A közösségi jogban foglalt rendelkezéseket tehát közvetlenül alkalmaznia kell a perben eljáró nemzeti bíróságnak. Ebben az esetben egy esetleg a közösségi jognak ellentmondó nemzeti jogot saját bírói hatáskörükben született döntés alapján, figyelmen kívül hagyhatnak, anélkül hogy meg kellene várnia annak megszüntetését a törvényhozás (hatályon kívül helyezés), vagy egy alkotmánybírósági aktus (alkotmánysértés megállapítása) által. Az Európai Bíróság a Simmenthal-ítéletben erre a következtetésre jutott, amely döntő az elsőbbségi elv dogmatikai fejlődésében. Az EB ezzel kapcsolatban a következőket mondja:52
"Minden hatáskörében fellépő állami bíró köteles a közösségi jogot korlátozások nélkül alkalmazni, és azon jogokat, amelyekkel az az egyént felruházza, védeni úgy, hogy a nemzeti jog minden esetlegesen ellentmondó rendelkezését, függetlenül attól, hogy az előbb vagy később keletkezett, mint a közösségi jogi norma, figyelmen kívül hagyja. Eszerint a nemzeti jogrend minden olyan rendelkezése, vagy törvényhozási, közigazgatási, illetve bírósági aktusa összeegyeztethetetlen a közösségi jogrend természetéből eredő követelményekkel, amely azáltal gyengíti a közösségi jog hatékonyságát, hogy a jog alkalmazásáért felelős bíróságtól megtagadja annak lehetőségét, hogy a jogalkalmazással egyidejűleg mindent megtegyen annak érdekében, hogy kiiktassa azokat a nemzeti jogi szabályozásokat, melyek esetleg akadályozhatják a közösségi jogi normák teljes körű hatályának kibontakozását. Ez az eset akkor állna például elő, ha egy közösségi jogi szabályozás és egy később létrejött országos törvény ellentmondása esetén előálló normabeli ellentmondás feloldása nem azon bíróság hatáskörébe tartozna, amely a közösségi jog alkalmazásáért felelős, hanem egy saját elbírálási hatáskörrel rendelkező más szerv hatáskörébe, még akkor is, ha a jog teljes hatásának kibontakozását gátló akadály csak átmeneti jellegű lenne."53
Az idézett Simmenthal-ítélet egyértelművé tette a tagállamokon belüli jogrendek normatív alárendeltségét és erősítette az európai gazdasági térségben megjelenő állampolgárok jogvédelmét. Ugyanakkor az elsőbbséget élvező közösségi jog alapján történő normakontroll folyamat gyakorlati alkalmazásakor kihangsúlyozta a perben eljáró nemzeti bíró szerepét is.
Több tagállam jogrendjében, ide tartozik a Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország és Belgium, a bírói ítélkezés és az alkotmánybíróságok is, részben ellenállás nélkül, részben kisebb nagyobb huzavona után, de elismerték a közösségi jog önállóságát, közvetlen hatályát és elsőbbségét.54 Ugyanakkor az emberi alapjogok területén az alkotmánybíróságok részéről a közvetlen hatály és elsőbbség tekintetében ellenállást lehetett tapasztalni. Végül is az olasz Corte Costitutionale is elismerte a közösségi jog elsőbbségét az olasz joggal szemben, beleértve az olasz alkotmányt is, de fenntartásokkal élt abban az esetben, ha egy közösségi szerv valamely aktusa az alkotmány alapvető emberi jogokat garantáló részét sérti meg.55 Jelenleg úgy tűnik, a közösségi jog tekintetében, csatlakozásunk után, a magyar alkotmánybíróság is gyakorolni kívánja jogosultságait. Az "addig-amíg" típusú alkotmánybírósági döntések még előttünk vannak.
Az alkalmazási elsőbbség önmagában még nem ad választ a tagállamok tekintetében a hogyan tovább kérdésére. A konkrét kollízió megoldásán túlmenően ugyanis a tagállamoknak egyes esetekben fennáll az az általános kötelezettsége is, hogy a nemzeti jogot a közösségi joggal harmonizálják.56 Az EB joggyakorlata nem hagy kétséget a tekintetben sem, hogy a konkrét kollíziókból levonható, mondhatni általánosítható tapasztalatok tekintetében a belső jogot a közösségi joggal harmonizálni kell. Ez a kérdés értelemszerűen túlmegy az alkalmazási elsőbbség kérdéskörén. Az elsőbbség és a közvetlen hatály ugyanis nem menti fel a tagállamokat azon kötelezettségük alól, hogy "azokat a belső jogi szabályokat hatályon kívül helyezze, amelyek a közösségi joggal összeegyeztethetetlenek".57 Ez a jogharmonizációs kötelezettség azonban nem keverendő össze az irányelvek nemzeti jogba történő átültetésének kötelezettségével. Az irányelvek ugyanis olyan anyagi jogi normák, amelyekhez kissé egyszerűsítve, kell egy nemzeti végrehajtási utasítás, amelyekben a közösségi jogot átveszik és alkalmazását a nemzeti jogrendhez igazítják. A harmonizációs kötelezettség az elsődleges közösségi jog, vagy a rendeletek tekintetében áll fenn, amelyeknek közvetlen érvényességéhez nem szükséges a nemzeti jogba történő átvétel. A jogharmonizációs kötelezettség szigorúan véve a nemzeti jogok és a közösségi jog között fennálló kollíziókat hivatott feloldani. Ez a kötelezettség teljesítése azután a tagállamok jogalkotását sok esetben igen nehéz feladatok elé állítja. Az EB ún. paralellitási elve ugyanis csak azt tartalmazza, hogy "ugyanazon rangú jogforrással"58 kell a jogharmonizációt végrehajtani. Mi történjen azonban a magyar jogban is ismert alkotmányjellegű törvényekkel. Hogyan teljesítendő a kötelezettség, ha a kormánynak nincs meg a 2/3-os többsége?
Reménytelen kezdeményezés lenne, ha egy népszerűsítő tudományos munka keretei között kísérelnénk meg a jogértelmezésnek, mint jogi kategóriának tisztázását. A jog életének mindennapjaiban a jog alkalmazása és értelmezése nehezen választható el egymástól. El lehet azonban fogadni, hogy a jogi norma egyes esetekre történő alkalmazhatóságának megállapítása elsősorban a jog alkalmazását (és természetesen ez is valamiféle értelmezés), míg a jog értelmezése inkább a jogi fogalom, vagy norma tartalmának feltárását jelenti59. Ezt követően már csak azt a gondolati csapdát kell elkerülnünk, hogy a jogi fogalmaknak olyasféle jelentéstartalmat tulajdonítsunk, mint a valóságból leképzetteknek. A vadkender fogalma (talán) egyértelműen meghatározható, a "kábítószer" fogalmat azonban a jog maga hozta létre és ebben az értelemben a fogalomnak a jogon kívül nincs más valóságtartalma.
A jogelméletben az értelmezés tekintetében a dualizmus-monizmus kérdésköréhez hasonlóan ugyancsak két klasszikus irányzat létezik. Az egyik fél a szubjektív, a törvényhozó történeti akaratára irányuló "akaratelméletet" képviseli, a másik az objektív, a norma (törvény) értelmét kutató elméletet, az ún. immanens normaértelmezést.
A nemzetközi jog alapvető, államközi jellegéből következik, hogy a jog értelmezésének a nemzeti jogokhoz viszonyítva központi szerepe van. Ez olyan egyszerű tényekből következik, hogy a nemzetközi jog normái (főként a szerződések) nem egy nyelven fogalmazódtak meg és bennük a törvényhozói akarattal szemben a konszenzuális elemeknek van döntő szerepe. Ez okból, a nemzetközi jogon belül, a nemzetközi szerződésekről szóló bécsi egyezmény külön is foglalkozik a nemzetközi szerződések értelmezésével. További értelmezési elvek vezethetők le az Állandó Nemzetközi Bíróság és a Nemzetközi Bíróság joggyakorlatából is. Ezek közül csupán a teleologikus-funkcionális értelmezést emelnénk ki, amelyeket a nemzetközi bíróság a nemzetközi szervezetek (elsősorban az ENSZ) alapító okmányai tekintetében alkalmazott (implied powers szabály).
A közösségi jognak egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy egyfajta "jogközösséget" alkot. Ez elsősorban az unió normaalkotásán keresztül érvényesül. A létrejött közösségi jog alkalmazása és végrehajtása viszont túlnyomó részben a tagállamok feladata. Éppen a jogot alkalmazó és végrehajtó apparátus alapvető hiánya az egyik jellegzetesség, amely az uniót egy önálló szövetségi államtól megkülönbözteti. A közösségi joggal konform értelmezés kívánalma közvetlenül következik, a közvetlen alkalmazhatóságból és az alkalmazási elsőbbségből. A közösségi jogban a jogértelmezés és az értelmezési módszerei alapvető fontosságúak. A közösségi jog előírásai gyakran nem világosak, zavarosak és még a szakember számára is érthetetlenek. Nehézséget okoz egy olyan sajátos "európai jogi" terminológia, melynek nemzeti jogokban gyakran vagy nincs is megfelelője, vagy az adott fogalomnak más, a különféle nemzeti jogokban eltérő és a közösségi jogban ezektől is eltérő jelentéstartalma van. Külön gondot okoz a közösségi jogi szövegek többnyelvűsége, az, hogy az összes hivatalos nyelven egyenjogúan használandó. Hogy a jogértelmezés és jogalkalmazás fogalmi tisztázatlanságából eredő gyakorlati buktatókat elkerüljük a következőkben kizárólag az EB jogértelmezésének módszertanára koncentrálunk. Ezzel elkerülhető, hogy a jogalkotókat és a jogalkalmazókat is terhelő "értelmezési" kötelezettség dzsungelében nekünk kelljen rendet teremteni. Egy ilyen feladat, a tanulmány eredeti célján is túlhaladna, hiszen itt csak a nemzetközi jog és a szupranacionális jog lényeges különbségeire kívánunk rámutatni. E cél eléréséhez elegendő az EB értelmezési gyakorlata egy részének (mégpedig az alkotmánybírósághoz hasonló értelmezésnek) bemutatása. Az, hogy az Európai Bíróság is, és az egyes tagállamok belső bíróságai is értelmezik és alkalmazzák a közösségi jogot, nyilvánvalóvá teszi egymásnak ellentmondó döntések létrejöttét, ezért szükséges egy központi szerv léte, mely gondoskodik az egységes jogértelmezésről. Ez a szerv az Európai Bíróság. Az EK-Szerződés 177 cikke arról nem szól, hogy mit kell érteni "értelmezés" alatt.
Fontos különbsége a nemzetközi jognak és a közösségi jognak, hogy az értelmezés teleologikus-funkcionális (szubjektív) módszere az Európai Bíróság precedensekre alapított joggyakorlatában, amely a nemzetközi jogban inkább kivétel, egyértelműen centrális szerepet játszik. Az Európai Bíróság ítélkezését a közösségi normák szerződéses célokat alapul vevő szisztematikus-teleologikus értelmezése uralja60. Már az 1963-as Van Gend & Loos ítélet indokolása is a szisztematikus-teleologikus jogértelmezéshez sorolható. Azt, hogy egy bizonyos norma közvetlen hatállyal bír-e, a "Szerződés szelleme, szisztematikája és szó szerinti megfogalmazása alapján" ("selon l'esprit, l'économie et le texte du traité") ítélendő meg. Az EGK-Szerződés célja a Közös Piac megteremtése volt, melynek működése közvetlenül érinti a közösség polgárait, tehát a Szerződés több mint egy egyezmény, amely csak és kizárólag a tagállamok közti kölcsönös elkötelezettséget alapoz meg. Logikus, hogy ez a módszer gyakorolta a legnagyobb hatást, mert hézagpótló jellege által lehetővé teszi a jog alkotó jellegű továbbfejlesztését. Ennek a módszernek alapja az, hogy az EB visszanyúl az általános jogelvekhez és vezérlő gondolatokhoz, melyek segítségével elsősorban a nem teljesen meghatározott jogi fogalmak jelentéstartalma világítható meg egy szövegértelmezés segítségével, hanem inkább az értelmezett norma jelentéstartalma bővül ki.
A közösségi jog autonóm értelmezése az EB gyakorlatában abból ered, hogy a közösségi jognak egységes hatálya van minden tagállamban, és a közösségi jog e nélkül elveszítené közösségi jellegét. A közösségi jog fogalmai lehetőség szerint autonóm fogalmak, és nem ruházhatók fel a nemzeti jogrendekre történő utalás segítségével jelentéstartalommal. Erre példa a "munkavállaló" fogalma, mint a szabad költözködési jog kedvezményezettje, vagy a "közigazgatás" fogalma. Az Európai Bíróság ezeket közösségi jogi fogalomként értelmezte és a Közösség egészére vonatkozó, egységes jelentéstartalommal ruházta fel őket.61
A teleologikus értelmezés speciális elve a szabályozás "effet utile"-éhez való igazodás. Az értelmezés célja a közösség működőképességének megőrzése. Ezért a közösségi jogi normákat lehetőleg úgy kell értelmezni, hogy a Közösség és szervei olyan helyzetbe kerüljenek, hogy feladataikat a lehető legjobban tudják ellátni. Ennek alkalmazása tette az EB számára egyáltalán lehetővé azt, hogy az elsődleges és a levezetett jog bizonyos rendelkezéseinek egyáltalán érvényt szerezzen.62
Az EB-nek ez a gyakorlata azt a felismerést tükrözi, hogy a Közösség egy olyan integrációs rend, amely folyamatosan fejlődik. Ezért joga nem a keletkezési története szellemében, tehát retrospektív módon, és az alapító szerződések szó szerinti tartalmának, vagy a konszenzus akkori fennállásának értelmezésén keresztül, hanem az időközben végbement fejlődés figyelembevétele mellett, tehát dinamikusan, az egyre bővülő közösségi célok és a kibővülő együttműködések szellemében értelmezendő.63 Az ezzel szembenálló hagyományos értelmezési módszerek közé tartozó történelmi értelmezés, vagy a szövegértelmezés a közösségi szerződések dinamikus fejlődése miatt háttérbe szorul.
A fenti értelmezési módszer szerint a Közös Piac alapjait, különösen az EK-Szerződésben foglalt alapvető szabadságjogokat (áru-, személy-, szolgáltatás-és tőkeforgalom szabadsága) tág értelemben, míg az ez alóli kivételeket és ezzel szembeni fenntartásokat szoros értelemben kell értelmezni.64 Ez a szabály egyértelműen megfordítja azon tradicionális nemzetközi jogi alapelvet, mely szerint a nemzetközi jogi szerződések záradékai, melyek az állam mozgásszabadságát (a szuverenitás fikcióját) korlátozzák restriktív módon értelmezendők.65 A fenti értelmezési módszer következetes alkalmazása az Európai Bíróság számára lehetővé tette azt, hogy a közösségi Szerződések követelményei és a nemzeti politikák korlátozó hatása közti érdek- és értékegyeztetés során az előbbit részesítse előnyben. Kétségtelen, "hogy ez esetben a testület szubjektív értékítélete nagy szerepet játszik, mivel egy adott szabályozás telosának megállapításához általában csak kevés támpont található a Szerződések bevezetőiben, vagy a levezetett jogi aktusokban"66.
Az Európai Bíróság azon tendenciája, mely szerint a közösségi jogi jogviszonyokat időnként közvetlenül a Szerződések joga és az általános jogelvek alapján ítéli meg, anélkül, hogy kitérne a vonatkozó levezetett jogra, illetve azt csak az elsődleges jog alapján megállapított eredmény alátámasztására veszi igénybe, az alkotmánybíróságok által alkalmazott és akcionalistának nevezett absztrakt normaértelmezés klasszikus módszere.
A nemzetközi szervezetek a nemzetközi jog elméletében minden különösebb nehézség nélkül besorolhatók lennének az államszövetség fogalomkörébe, hiszen ugyanúgy egy többoldalú nemzetközi egyezményen alapulnak és rendelkeznek saját szervekkel. Ennek ellenére a legtöbb szerző mégis csak külön csoportként kezeli a nemzetközi szervezeteket, abból a megfontolásból kiindulva, hogy ez utóbbiaknak célja és feladatköre kevésbé átfogó jellegű, mint az államszövetségeké. A nemzetközi szervezetet alapító államok önmaguk döntik el, hogy a létrehozandó szervezetnek kívánnak-e önálló nemzetközi jogalanyiságot biztosítani. Hogy az önálló jogalanyiságnak milyen a terjedelme, valamint azt, hogy mely célokat követ, mik a feladatai, az alapító államok a nemzetközi szerződéssel létrehozott alapító okiratban döntik el. Általános azonban az a tény, hogy a nemzetközi szervezetek a szuverén államokhoz viszonyítva csak korlátozott célokat követnek. A huszadik századot, különösen annak második felét megalapozottan nevezhetjük a nemzetközi szervezetek hypertoniájának. A nagyszámú nemzetközi szervezet nagyobbik része ugyanakkor nagyfokú stabilitást mutatott, annak ellenére, hogy az a nemzetközi és politikai mező, amelyben ezek a szervezetek működtek, a keletkezésük időpontjához viszonyítva meglehetősen nagy változásoknak volt kitéve. A nemzetközi jogon belül feltételezhetően a szerződéses akarat valamikori rögzítése és a dinamikus fejlődés közötti ellentmondás vezetett arra, hogy a jogértelmezés fent már ismertetett módszerei között, a nemzetközi szervezetek viszonylatában, a teleologikus értelmezés, azaz a nemzetközi szervezetek céljának (és ennek formai megjelenése az alapító szerződés preambulumában) kitüntetett szerepet kapott. Ez a jelenség (a feladatok vagy a hatáskörök bővülése a célhoz kötöttség függvényében) adja az alapvető érvet a közösségi jog szupranacionális jog jellegét tagadók okfejtéséhez. Az érvelés nagyjából a következő. Jogdogmatikai érvekkel nem bizonyítható, hogy a közösségi jog a nemzetközi jogi jellegtől elszakadt volna. Az elszakadás gondolata inkább egy szociológiai és jogszociológiai jelenség, amely jelzi ugyan a partnerek jogtudatának megváltozását, de nem jelent új minőséget. Ebben, de csak mint jogpropagandában, van inkább szerepe az Európai Bíróságnak. Nem az a gond, hogy az EB akcionalista, hanem az unió nem követi elég gyorsan a normaalkotás reformjában ezt az akcionalizmust. A nemzetközi szervezetek céljaiból levezetett feladatkör és hatáskör bővülése a nemzetközi jogban is elismert és alkalmazott. További érv, hogy a tagállamok alkotmányainak összehasonlító elemzése azt mutatja, hogy azok jó része egyáltalán nem vesz tudomást erről a szupranacionális jellegről.67 Az egyetlen valóban fennálló különbség, hogy a közösségi jog struktúrája valóban idegen a már ismert szerződésektől és ez okból a közösségi jogviszonyok valóban nem alkalmasak arra, hogy a nemzetközi jogviszonyok elmélete alapján a nemzeti jogokban érvényre jussanak.68 Ezt a problémát azonban a közösségnek kell megoldani, vagy úgy, hogy összhangba hozza a struktúrát a nemzetközi joggal, vagy átalakul államszövetséggé. Szerzőt a fenti okfejtés kísértetiesen emlékezteti az ismert teve-történetre, amikor az egyszerű tudós, meglátván a tevét, kijelentette, hogy ilyen állat pedig nincs. Tény azonban, hogy a különféle normák kibocsátására vonatkozó feladatok (hatáskörök) megosztása az államok alkotmányjogában egy pontosan meghatározott szabályozás, amelyben a szabályozandó terület hiátus-mentes és egzakt határvonalakkal való felosztása és teljes lefedése alapvető követelmény. A közösségi jog hatókörének meghatározásakor ez a hagyományos jogi kérdés (a hatáskörök megosztása) nehezen válaszolható meg. A közösség és a tagállamok hatáskörmegosztásának elvei nem hasonlíthatók a szövetségi államok elveihez, ahol világosan megállapítható, hogy mely tárgykörök tartoznak a tagállamok és melyek a szövetségi állam feladatkörébe.
A közösség és a tagállamok közötti hatáskörök megosztását a szakirodalomban a "korlátozott egyedi felhatalmazás69" elvével foglalják össze. Ez egyrészről azt jelenti, hogy a közösség és a tagállamok kompetenciájának nem található egy, az alkotmányjogi normákhoz hasonlítható, szisztematikus felsorolása, sem horizontálisan (mint joghatóság vagy illetékesség), sem vertikálisan, mint a normák kibocsátására és hierarchikus rendjére vonatkozó szabály. A közösség hatáskörei az alapító szerződésekben szétszórtan és egyedi felhatalmazásként kerültek megfogalmazásra. A korlátozott jelleg azt jelenti, hogy a közösségi normák meghozatalára, anyagi és eljárásjogi értelemben is csak az egyedi felhatalmazások meghatározott mértéke szerint van lehetőség. A norma kibocsátásakor tehát nincs olyan a belső jogból ismert mérlegelési lehetőség, hogy például választani lehetne a rendeleti forma vagy az irányelv között. A korlátozott jelleg végül azt is jelenti, hogy az ún. szuperkompetencia, tehát az a lehetőség, hogy egy államhoz hasonlóan a hatáskörök az alkotmányban meghatározott módon bővüljenek, vagy egyik szerv hatásköréből a másikba kerüljenek, a közösségi jogból hiányzik. Újabb hatáskörök megállapítására csak az alapító szerződések módosításával kerülhet sor. A közösségi jogról eddig elmondottak figyelembevételével nagy meglepetés lenne, ha a hatáskörmegosztás ilyen egyszerű és érthető módon lenne szabályozva. Valóban az EK-Szerződés 308. cikke tartalmaz egy ún. szerződés kiegészítő záradékot, amely a fent elmondott elvet fellazítja. Ezen cikk alapján a Tanács egyhangúlag, valamint a Bizottság, a Parlament meghallgatása után, intézkedhet kifejezett szerződési felhatalmazás nélkül, ha az szükségesnek látszik a közösségnek a közös piac tekintetében fennálló céljai megvalósítása érdekében. Az intézkedés egy íratlan közösségi kompetenciát feltételez bizonyos tárgyi összefüggések tekintetében (implied powers), valamint annak a követelménynek érvényesülését, hogy a szerződések rendelkezéseinek a lehető legnagyobb hatékonyságot biztosítsanak (effet utile). Nyilvánvaló, hogy a fenti elvek figyelembevételével a közösségnek egy olyan tág hatókörű hatásköre került megfogalmazásra, amely az EB jó értelemben vett akcionalizmusával kiegészítve lehetőséget teremt arra, hogy a közösség egyre több kompetenciát vonjon saját hatáskörébe. Ez az állandóan fejlődő dinamizmus, amiben az EB is hatékony szerepet játszik, valóban egy olyan sajátossága a közösség jogának, amellyel a hatáskörök bebetonozásához kötött jogi gondolkodás nehezen tud valamit is kezdeni. A hatáskörök parttalan átrendezőségének azonban határt szabnak a szubszidiaritás és az arányosság elvei. Az előbbit a Maastricht-i Szerződés fogalmazta meg. Eszerint azokon a területeken, amelyek nem tartoznak kifejezetten a közösség feladatkörébe, csak annyiban fejthet ki tevékenységet, "amennyiben a figyelembe vehető intézkedések a tagállamok szintjén nem kielégítően valósíthatók meg és ezért terjedelmük vagy hatásuk a közösség szintjén jobban elérhető" (EK 5. cikk 2. bek.)70. Az arányosság elve pedig azt mondja ki, hogy a "hozott intézkedések nem léphetik túl a szerződésben megfogalmazott célok eléréséhez szükséges mértéket" (EK 5. cikk 3. bek.). Általános vélemény, hogy a maastricht-i elvek megfogalmazása óta az EB joggyakorlatában bizonyos visszafogottság tapasztalható, különösen, hogy a szerződéshez fűzött 30. sz. jegyzőkönyv még jobban pontosította a szubszidiaritás és arányosság elveit, és a szubszidiaritás elvének betartásának ellenőrzését az EB hatáskörébe utalta (13. pont).
A fent elmondottakból világosan levezethető, hogy az alapvető problémát és eltérést a közösségi jog hatásköri mechanizmusának megértésében az okozza, hogy az nem a feladatkörökhöz kötött, hanem a "célok" megfogalmazásával kerül körülírásra.71 Ez a különbség adja az uniónak a dinamikáját. A különbség körülbelül olyan, mintha a kontinentális jogban ismert alapítványt hasonlítanánk össze az angolszász jogban ismert "trust" intézményével. A közösségi jognak ezt, a kompetenciák területén fennálló parttalanságát, a világos kontúrok hiányát kell tehát szem előtt tartani, ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen hatása van, vagy lehet az európai jognak a nemzeti jogokra. "Mivel a fogyasztóvédelmi intézkedések az élelmiszerek, vagy a gyógyszerek tekintetében, a biztonsági előírások, a veszélyes technikák, a közlekedés, vagy a kommunikáció tekintetében a szabad áruforgalmat érinthetik, az élelmiszerekre és gyógyszerekre vonatkozó jogi normák, az atom és géntechnika jogi szabályozása, a közlekedési jog és a postaügy is a közösség hatáskörébe került. Mivel a foglalkozási szabályok és képzési normák, a televíziós programok engedélyezése, vagy a színházi programok állami támogatása a szolgáltatások szabad áramlását érinthetik, a munka és társadalombiztosítási jog, az oktatás és a kultúra is lehetséges tárgyai a közösségi jog szabályozásának".72 "Ha valóban funkcionálisan és célorientáltan gondolkodunk, alig lehet a tagállami kompetenciáknak olyan területét elképzelni, amelyek nem mutatnak valamiféle összefüggést a piac történéseivel."73 Inkább nagyvonalú becslésnek tekinthető tehát az a megállapítás, hogy a hagyományos normatív kompetenciák 15-20%-a az EU-csatlakozást követően is megmarad a nemzeti jogalkotás keretei között, amely fennmaradó hatáskörök egyre csökkenek, hiszen bármiféle állami cselekvési kör valamiféle módon érintkezik a közösség tevékenységével.
A fentiekből egyértelműen következik az unió és a tagállamok közötti hatáskörök megosztásának struktúrája. A közösségi jog és a nemzeti jog egymással konkuráló hatásköröket tartalmaz. A tagállamok addig és annyiban rendelkeznek a nemzeti jog szabályozási hatásköreivel, ameddig a közösség ezeket a hatásköröket nem vonja magához és egységes normákat (irányelveket vagy rendeletet) nem bocsát ki. Ha a közösség ezt megteszi (és ha közvetlen érvényesülő normákról van szó), automatikusan kiszorítja a tagállamok nemzeti jogát és csökkenti a tagállamok jogalkotó szerveinek hatáskörét. Ez gyakran az irányelvek esetében is megtörténhet, ha a szabályozás annyira részletes és alkalmazható, hogy szinte nem teszi lehetővé a tagállamok önálló szabályozását. Lehetséges azonban az is, hogy a közösségi norma csak a minimális követelményeket tartalmazza, ebben az esetben még a szigorúbb nemzeti szabályozás is elképzelhető. Az egymással konkuráló hatáskörök mellett azonban van néhány kizárólagosan a közösség hatáskörébe tartozó ügycsoport is. Így a kereskedelmi politika (EKSZ 133. cikk), a vámjog anyagi jogi szabályai és a vámtarifák (EKSZ 26. cikk), a halállomány megtartására vonatkozó normák, valamint a közlekedési politika egy része. Ezeken a területeken a tagállamok nem jogosultak nemzeti normák meghozatalára.
A közösség és a tagállamok közötti hatáskörök megosztásának külön kérdésköre a közösségi jog végrehajtása tekintetében fennálló hatáskör. Itt is érvényesül a közösség, mint jogközösség azon speciális jellege, hogy a közösség elsősorban jogalkotói funkciókkal rendelkezik, tehát a normák kibocsátására jogosult. A közösség jogának végrehajtására viszont döntő módon a tagállamok kötelezettek és jogosultak. A közösségi normák közvetlen végrehajtására vonatkozó felhatalmazás tehát kivétel. Ilyen végrehajtási jogosultság áll fenn a kartelljog és az antidömping jog területén. A nehézséget ezen a területen is az okozza, hogy a jogalkotás és a végrehajtás közötti, és a belső jogból egzaktul ismert különbségek, a közösségi jogban nem különíthetők el. Egyes intézkedési jogosultságokat az "intézkedéseket hozni", "a területen tevékenykedni" és más hasonló, jogilag nehezen értelmezhető, megfogalmazások alapozhatnak meg.
A hatáskörök megosztásával kapcsolatban az utolsó kérdés a konkuráló hatáskörökre tekintettel, hogy hogyan tisztázhatók a hatáskörök összeütközésével kapcsolatos kollíziók. Az alkotmányjogi hatásköri kompetencia vitákat a belső jogban az Alkotmánybírósággal lehet feloldani. Az ilyen jellegű jogviták a közösségi jogon belül az EB hatáskörébe utaltak. A nemzeti jogból ismert eljáráshoz leginkább peres (kontradiktorius) eljárások hasonlítanak, melyet közvetlen keresetnek is hívnak.
A szerződésszegési eljárás74 keretében a Bizottság vagy egy tagállam keresete tárgyában születik döntés, amely annak megállapítására irányul, hogy egy (másik) tagállam vétett a Közösségi Szerződésekben foglalt valamely kötelezettség ellen.
A bírósági eljárást megelőzően egy előzetes adminisztratív eljárás folyik, amely a vitatott állami magatartás jogi hátterét hivatott tisztázni és melynek rendes lefolytatása a kereset megengedhetőségének hivatalból vizsgálandó előfeltétele. Az előzetes eljárásban a tagállamnak meg kell adni az állásfoglalás lehetőségét. Ha kijelenti, hogy nem követi a Bizottság jogfelfogását, egy indokolással ellátott állásfoglalást (avis motivé) kell leadnia, amely megállapítja a vélelmezett szerződésszegést, és egy határidőt szab annak abbahagyására. A határidő eredménytelen letelte után a Bizottság, illetve a tagállam keresetet nyújthat be az Európai Bírósághoz.
A megsemmisítési eljárás75 keretében az Európai Parlament és a Tanács jogi tekintetben kötelező közös, a Tanács, a Bizottság és az Európai Központi Bank (EKB) jogi tekintetben kötelező, valamint az Európai Parlament harmadik féllel szembeni, joghatással bíró tevékenységeinek semmissé nyilvánítását lehet kérni. Célja a közigazgatási aktusok jogszerűségének ellenőrzése; és ezen kívül az egyén jogvédelmét is hivatott biztosítani.
Az EK-Szerződés 177. cikke szerint végül a hatásköri viták eldöntésére alkalmas az előzetes döntéshozatali eljárás is, mely szerint a Bíróság egy jogvitával foglalkozó tagállambeli bíróság megkeresésére előzetes döntés útján dönt a közösségi jog jogi aktusainak értelmezésére, illetve hatályára vonatkozó kérdések felől. A perben eljáró bíróság előterjesztése lehet önkéntes vagy kötelező. A tagállamok azon bíróságai, melyek "döntéseit nem lehet az államon belüli jog jogorvoslati eszközeivel megtámadni, kötelesek a Bírósághoz fordulni", a többi tagállami bíróság előterjesztheti döntésre az előzetes közösségi joggal kapcsolatos kérdéseit.76
A előzetes döntéshozatali eljárás az előzőekben felsorolt eljárás típusoktól a perbeli előfeltételek és az eljárás lefolyása tekintetében alapvetően eltér, de eltér a közösségi jogvédelmi rendszerben ellátott szerepe tekintetében is. Nem tekinthető önálló peres ügycsoportnak, hanem a nemzeti bíróság előtt folyó jogvita részét alkotó "kihelyezett köztes eljárás"77, melynek keretében az Európai Bíróság, mint központi intézményesített közösségi bíróság, ex ante ("előzetesen") tisztáz, a perbeli alapvita kimenetelét megelőzően, egyes közösségi jogi kérdéseket. A perjog hagyományos fogalmai, mint a perben állás, a peres útra tartozás és a kereset megalapozottsága, a bizonyítási teher és jogerő az előzetes döntéshozatali eljárásban nem értelmezhetők.
A közösség alapító szerződései szerint a jogalkotás szerve a Tanács (Európai Unió Tanácsa), amely a tagállamok miniszteri szintű képviselőiből áll. A Tanács az ún. általános ügyekben a külügyminiszterek, vagy pedig a szakminiszterek összetételben ülésezik. Szokásjogi alapon az államtitkárok részvétele is megengedett. Kivételes és fontos alkalmakkor az állam és kormányfők összetételében is hozhat a Tanács döntéseket. A tagállamok belső jogában kell eldönteni, hogy hogyan történjen a képviseleti jog koordinálása, ha a téma több minisztérium illetékességét érinti. Ettől megkülönböztetendő a Európai Tanács (EUSZ 4. cikk), amely az unió vezető szerve. Ez utóbbi a tagállamok állam és kormányfőiből valamint a Bizottság elnökéből áll. Az Európa Tanács feladata az unió politikai célkitűzéseinek rögzítése és az ehhez szükséges impulzusok meghatározása.
Az Európai Parlament jellegében lényegesen különbözik a reprezentatív parlamenti demokráciák parlamentjétől, annak ellenére, hogy a Maastricht-i Szerződés óta bizonyos értelemben részt vesz a normaalkotásban (konzultáció, kooperáció és az ún. kodezisiós eljárás, amikor a jogi norma a parlament akarata ellenére nem jöhet létre).78
A közösségi jogalkotásban fontos szerepet tölt be a Bizottság. Tulajdonképpen ez a szerv tekinthető a közösség motorjának, amely elsősorban kezdeményezi a normák megalkotását79. Megjegyzendő, hogy a közösségi normák tekintetében nem érvényesülnek a belső jogból ismert szigorú normák, amelyek a jogalkotást a belső jogban szabályozzák. Így például egy a parlament közreműködésével hozott normát egy a Tanács vagy a Bizottság által saját kompetenciájában hozott későbbi norma is megváltoztathatja.
A fenti gondolatokkal befejezve az összehasonlítást a nemzetközi jog és a szupranacionális jog kérdéskörében, úgy vélem a tanulmányban említett "teve és az egyszerű tudós" kérdése egyértelműen eldönthető. Ilyen állat van. Kicsit szokatlan, szépségéhez is kétségek férhetnek, de meg kell barátkozni vele. Aki pedig már "lovagolt" is a tevén, reálisabb és megalapozottabb elképzelésekkel várja csatlakozásunkat. ■
JEGYZETEK
1 Ebben az értelmében ide tartozik az Európa Tanács, a Benelux együttműködés, vagy a NATO és az Északi Tanács keretei között megvalósult együttműködések.
2 A "szupranacionális" kifejezés először az EKASZ 1952-ben kelt alapító okiratában fordult elő.
3 EB Szakvélemények 1/94 1991. gyűjtemény.
4 Más kérdés, hogy a történelem során a Német-Római Birodalomban már létezett egy hasonló képződmény, amit döntően a közös jog tartott össze.
5 Hans Kelsen: Reine Rechtslehre. Wien. 2000. 343. o.
6 Matthias Herdegen: Völkerrecht. 2000. München. 4. o.
7 Értve ez alatt a teljes görög templomot.
8 Seidl-Hohenveldern-Stein: Völkerrecht. Köln. 2000. 161. o., valamint Michael Schweitzer: Staatsrecht. Heidelberg. 200. 9. o.
9 Így például azok a nemzetközi jogi egyezmények, melyeket a Közösség vagy tagállamai a Szerződés alapján kötöttek nem alkotják az elsődleges közösségi jog részét. Ezek levezetett jogként rangsor szempontjából vagy a Szerződés után állnak, vagy mint ún. kísérő egyezmények a szűk értelemben vett közösségi jogrenden kívül állnak.
10 Az Osztrák alkotmánybíróság kifejezésével a tagállamok a "szerződések urai" BverfGE 89, 155
11 Otto Kimminich: Einführung in das Völkerrecht. 1993. Tübbingen. 197. o. Ezzel ellenkező állásponton van Ipsen, aki az uniót a nemzetközi szervezetek egyik fejlődési fokozatának tekinti. Knut Ipsen: Völkerrecht. München. 1999. 436. o.
12 Ficsor Mihály: Megjegyzések az európai közösségi jog és a nemzeti alkotmány viszonyáról. 1. [r.] Magyar Jog 8/97. 462-473.
13 A templom modellben a második és harmadik oszlop, a timpanon EUSZ 1-7 cikkei és a talpazat az EUSZ 45-53 cikkei.
14 Figyelemre méltó tény, hogy a viszonylag későn csatlakozó Ausztria esetében, a csatlakozást azt az osztrák alkotmány általános jellegű módosításának minősítették, amely az alkotmány 44. cikk 3. bekezdése alapján népszavazási megerősítésre szorul. Az "átfogó jelleg" minősítés azzal alapozható meg, hogy a csatlakozás az alkotmány több alkotóelemét érintette. Többek között pl. a demokratizmus alapelvét az EU közvetlen jogalkotása és annak közvetlen alkalmazása miatt. A jogállamiság elvét az Európai Bíróság jogértelmezési monopóliuma érintette, valamint a hatalommegosztás hagyományos elvei is a csatlakozással módosításra kerültek. Az 1994. 06. 12-én megtartott népszavazás tárgya Ausztriában tehát nem a csatlakozási szerződés megerősítése volt, hanem az osztrák alkotmánynak az EU-csatlakozás tekintetében fennálló átfogó módosítására történő felhatalmazó törvény megerősítése. Az 1994. 09. 09-én kihirdetett ún. EU belépési törvény (melyet a népszavazás megerősített) 1. cikkében felhatalmazta "az illetékes szerveket" a belépési szerződés megkötésére és a tárgyalások befejezésére. A 2. cikk az államszerződés megkötéséhez 2/3-os többséget írt elő. A 3. cikk az alkot-mányjellegű törvény végrehajtásával a kormányt bízta meg.
15 Ipsen. i. m. 435. o.
16 Feltételezhetően igaza van Bragyova Andrásnak, hogy valójában nem a normák, hanem csak a jogforrások (hatáskörök) között van hierarchia. Ld. Bragyova András: Az alkotmánybíráskodás elmélete. Bp. 1994.
17 Az eltérés a gyakorlatban leginkább a kihirdetett és közzétett jogi norma későbbi hatálybalépésekor fordul elő.
18 Thomas Danwitz: Verwaltungsrechliches System und Europäische Integration. 1966. 105. o. Az ítélet szerint: "Mindebből arra lehet következtetni, hogy a közösség a nemzetközi jog tekintetében egy új jogrendet alkot, melynek javára az államok, ha csak bizonyos keretek között is, de korlátozták szuverenitásukat, ez egy olyan jogrend, amelynek jogalanyai nem csak maguk a tagállamok, hanem az egyének is.
19 1963. II. 5-i ítélet, Van Gend & Loos, 26/62 gyűjt. 1963, 1, 24. o.
20 Asylium Case Columbia v. Peru ICJ Reports. 1950, 266. o., Fisheries Case UK v. Norway ICJ reports. 1951. 116. o.
21 A legismertebb ilyen jellegű intézmény a Strassbourg-i bírósági út, de hasonló intézményt ismer az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya is. Az Egyezmény 41. cikke lehetővé teszi, hogy az egyezmény alapján megalapított Emberi Jogok Bizottsága elé lehessen vinni ügyeket, amelyek az egyezmény megsértéseként értékelhetők.
22 A diplomáciai kapcsolatok jogában a diplomatákat megillető mentességek, ténylegesen a küldő államot illetik meg, csak a küldő állam mondhat le róla és nem az érintett személy.
23 Jelenleg teoretikus kérdés, hogy a magyar alkotmánybíróság fog-e gyakorolni normakontrolt a közösségi jog tekintetében. Ez az elméleti kérdés a közösségi jog oldaláról érdektelen. A kérdés sokkal inkább az, hogy ennek a normakontrollnak a közösségi joggal is konformnak kell lennie.
24 Pl. 1969. XI. 12-i Stauder ítélet, 29/69, 1969-es gyűjt. 419. 424. o.; 1970. XII. 17-i Internatonale Handelsgesellschaft ítélet, 11/70, 1970-es gyűjt.
25 Ezt a fogalmat egyébként a nemzetközi jog elméletében a self-executiv szerződésekre alakították ki.
26 Ez okból félrevezető az az álláspont, hogy a self-executing szerződés csak azokat a szerződéseket jelentené, amelyeket kizárólag olyan célból kötettek, hogy magánszemélyeknek keletkeztessenek jogokat vagy kötelezettségeket. Nguyen Quoch Dinh-Patrik Daillier: Nemzetközi közjog. Bp. 1997. 121. o. A valósághoz közelebb áll az az álláspont, amely egy nemzetközi szerződés self-executing jellegét objektív, de összetett kategóriának tekinti, amelyek közül csak egy elem a szerződés címzetteinek köre. Ld. Bodnár László. A nemzetközi jog és az államon belüli jog viszonya. 66. 69. o. A nemzetközi jog az új alkotmányban c. kötetben Bp. 1997. Ezt az álláspontot erősíti a német alkotmánybíróság egyik döntése is. (BverfGE 29 348. o.)
27 E tekintetben Verdross még tovább megy. Szerinte egy nemzetközi jogi norma esetében meg kell különböztetni az érvényességét és az alkalmazhatóságát. A self-executing jelleg csak azután vizsgálható, ha már kétségtelen, hogy a norma a belső jogban kétséget kizáróan érvényes. Ld. Völkerrecht. 552. o.
28 Miután az Egyezmény nem definiálja a családtag fogalmát, igen sok államban ezt a hatályba léptető törvény vagy más jogi norma, vagy a bírói gyakorlat teszi meg. A magyar jogban egy norma ezt a kérdést, pl. a külügyminisztérium közigazgatási hatáskörébe utalja.
29 Nguyen Quoch Dinh-Patrik Daillier: Nemzetközi közjog. Bp. 1997. 121. o.
30 1963. II. 5-i ítélet ld. D. Ehle,: NJW 1963, 974. o.; W. Wengler: NJW 1963, 1751. o.
31 Ennek ellenére az EK-Szerződés 228. cikk (6) bekezdése szerinti az EB szakértői állásfoglalásokat is ad. Az előírás alapján a Tanács, a Bizottság vagy egy tagállam kérhet szakértői állásfoglalást a Közösség és harmadik államok, vagy nemzetközi szervezetek között tervezett nemzetközi jogi egyezmény EK-Szerződéssel való összeegyeztethetőségéről. Az Európai Bíróság eljárási rendjének 107. cikk 2. §-a kimondja, hogy a szakértői állásfoglalás kiterjed a tervezett egyezmény EK-Szerző-déssel való összeegyeztethetőségére és a Közösség vagy egyik szerve részéről fennálló, ilyen jellegű szerződéskötési jogosultság meglétére.
32 Ld. Öhlinger: Gemeinschaftsrecht und staatliches Recht. Wien 2001. 56. o.
33 EB. Rs C-361/88 Kommission /Deutschland.
34 Ld. H.-W. Daig: Die Rechtsprechung des Gerichtshofes der Europäischen Gemeinschaften zur unmittelbaren Wirkung von EWG-Bestimmungen auf die Rechtsbeziehung zwischen Mitgliedsstaaten und Gemeinschaftsburgern, in: EuR 1970, 1. o.
35 1971. XII. 14-i Politi ítélet, 43/71, 1971-es gyűjt. 1039, 1049. o.; 1972. V. 17-i Leonesio ítélet, 93/71, 1972-es gyűjt. 287. o.; vö. 56. o.
36 1974. XII. 4-i Van Duyn ítélet, i. m. 1348. o.; vö. 1963. II. 5-i Van Gend & Loos, i. m.; 1964. VII. 15-i Costa v. Enel, 6/64, 1964-es gyűjt. 1251. o.
37 Vö. 1964. III. 19-i Unger ítélet, 75/63, 1964-es gyűjt. 379., 395. o.
38 Szászy István: Jogszabály összeütközések. Bp. 1973. 36. o.
39 Ehhez: M. Dauses: Der EuGH: Garam der Einheit des Gemeinschaftsrechts, in: DriZ 1984, 349. 353. o.
40 Bodnár László: A nemzetközi jog és az államon belüli jog viszonya az új alkotmányban. Nemzetközi jog az új alkotmányban c. tanulmánykötet. Bp. 1977. 41. o.
41 Kelsen. I. m. 342. o
42 EuGH. Rs 103/88 Fratelli Costanzo.
43 A dualizmus (Triepel, Anzilotti) a belső jogot és a nemzetközi jogot két különálló rendszernek tételezik, amely a jogforrások jellege, a jogi szabályozás tárgya és végül a címzettjei tekintetében különbözik egymástól. A monisták (Kelsen, Schelle) azt hangsúlyozzák, hogy a nemzeti jog és a nemzetközi jog egy egységes jogrend két különböző elemét alkotják. Mindkét jogrend ugyanarra az egységes érvényességi alapelvre vezethető vissza és végső soron a címzettjei is ugyanazok, nevezetesen az egyének. A monisták között abban nincs egység, hogy mik az egységes érvényesség alapjai. Egyesek szerint ez az államok akarata, ebben az estben a belső jog megelőzi a nemzetközi jogot, mások a nemzetközi jog elsőbbségéből indulnak ki és ez okból az minden jogi norma eredetének (alapjának) tekintik
44 Ez annak ellenére így van, hogy például indirekt módon az Állandó Nemzetközi Bíróság 1926-ban hozott ítéletében kimondta, hogy "nyilvánvalóan a bíróságot nem arra kérték fel, hogy a lengyel törvényt mint ilyent értelmezze; de semmi sem akadályozza, hogy arról döntsön, hogy vajon Lengyelország az érintett törvény alkalmazásával összhangban cselekedett a Németországgal szemben a Genfi egyezmény alapján fennálló kötelezettségei tekintetében." (CPJI Sé. A n. 7. idézi Müller-Wildhaber: I. m. 163. o.
45 Ld. A szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény 27. cikkét.
46 "Internationale law is a part of the law of the land". Az elvet William Blackstone már 1769-ben kiadott kommentárjában megfogalmazta.
47 Ez okból a mérsékelt dualistának nevezett német, vagy a mérsékelt monistának nevezett osztrák modell egyaránt jól funkcionál.
48 "A svájci jog monista", mondja ki a svájci Igazságügyminisztérium állásfoglalása a nemzetközi jog és a svájci jog viszonyáról. "A nemzetközi jog elsőbbsége minden jogalkalmazótól a nemzeti jog nemzetközi jogkonform értelmezését követeli meg". Jörg Müller-Luzius Wildhaber: Praxis des Völkerrechts. Bern. 2001. 166. o. Ugyanitt más svájci döntvények Figerio c. Eved (BGE. 94 I 669. 1968) Grosby c. Ministére public féderal (BGE 97 I 372. 1971).
49 Ld. Michael Schweitzer: Staatsrecht III. 142. o.
50 Külön gondot jelent természetesen azoknak a többoldalú nemzetközi szerződéseknek a kérdése, amelyek kifejezetten abból a célból kötettek, hogy a meglévő szokásjogot kodifikálják és esetleg egy állam ehhez nem csatlakozott.
51 1964. VII. 15-i ítélet, 6/64, 1964-es gyűjt. 1251. 1270. o.; ehhez: D. Ehle, az NJW-ben 1964, 2331. o.
52 1978. III. 9-i ítélet, 106/77, 1978-as gyűjt. 629. o.; 1989. VII. Ford Espana ítélet, 170/88, 1989-es gyűjt., 2307. o.; 1990. VI. 19-i Factortame ítélet, C-213/89, 1990-es gyűjt. I-2433. o.; ehhez H. Ipsen, in: EuR 1979, 223. o.; R. Monaco, in: RDE 1978, 287. o.; J. Usher, in: ELR 1978, 214. o.; A. Barav, in: CDE 1978, 265. o.
53 A Corte Costituzionale az 1984. VI. 5-i ítéletében (Szöveg közölve: Il Foro Italiano 1984, I, 2062.) levonta a Simmental-ítéletből a következményeket és feladta addigi gyakorlatát, amely szerint az olasz perbíró nem hagyhatott egyszerűen figyelmen kívül egy, a közösségi jog szabályozásának ellentmondó, későbbi olasz törvényi aktust, hanem köteles volt az Alkotmány 11. cikkének (Az állam szuverenitásának korlátozása nemzetközi szervezetek keretében) megsértését vélelmezni és ennek megfelelően az alkotmánybíróság előtt egy alkotmányellenessé nyilvánítási eljárást kezdeményezni. Az említett ítélet óta az olasz bíróknak lehetőségük van, hogy a közvetlenül hatályos közösségi jogot egy ellentétes rendelkezéseket tartalmazó lex posterior megléte esetén is alkalmazza anélkül, hogy a közösségi jognak ellentmondó állami szabályozás alkotmányellenességének előzetes formális megállapítása szükséges lenne. Idézi. Ritterspach, in. EuGRZ 1985, 98. o.
54 Pl. a BVerfG 1967. X. 18-i döntése ( BVerfG hat. 22 kötet, 293. o.); A BVerfG. 1971. VI. 9-i döntése, (BVerfG. hat. 31. kötet, 145. o.); az olasz Corte Costitutionale 1973. XII. 27-i ítélete, (Foro Italiano. 1974, I, 315) a Corte Costitutionale további 1975. X. 30-i ítélete, (Foro Italiano 1975, I); a Corte Costitutionale 1984. VI. 5-i ítélete, az ítéleteket idézi: P. Winkler: Italien, das EG-Recht und die Direktwirkung der Richtlinien, EuZW 1992, 443. o. A Német Legfelsőbb Bíróság ítélkezésével kapcsolatban lásd: C. O. Lenz v. R. Erhard, Das Gemeinschaftsrecht - System, Entstehung, Anwendung, C. O. LENZ (kiadó), az EG-Handbuch Recht im Binnenmarkt kötetben, 1991, 45., 102. o.; M. Zuleeg: Der Schutz der Menschenrechte im Gemeinschaftsrecht, DÖV 1992, 937. o., illetve M. Schweizer: Statsrecht III. kötetben.
55 Corte Costitutionale 1973. XII. 27-i ítélet. Ugyanakkor igen sokan így interpretálják a német alkotmánybíróság ítéleteit is.
56 Így például az EKASz. 109 cikke kötelezte a tagállamokat, hogy az Európai Központi Bank létesítéséig harmonizálják jogszabályaikat az egyezménynyel, illetve a bank alapszabályzatával.
57 EuGH Rs c-290/94 (Bizottság v. Görögország).
58 EuGH Rs 168/85 (Bizottság v. Olaszország).
59 Az általános nyelvhasználat szerint egy bizonyos jogi norma tartalmának és horderejének meghatározásáról van szó, hozzá tartozik a kérdéses jogi aktus időbeni hatályának megállapítása is.
60 Pl. 1963. II. 5-i Van Gend & Loos ítélet, 26/62, 1963-as gyűjt. 1., 24. o. ("a közösségi jog közvetlen hatálya"); 1964. VII. 15-i Costa v. Enel ítélet, 6/64, 1964-es gyűjt. 1251., 1270. o. ("a közösségi jog elsőbbsége"); 1991. XI. 19-i Francovich Bonifaci é. m. ítélet, C-6/90 és 9/90, 1991-es gyűjt. I-5357. o. ("a tagállamok felelőssége hivatalnokaik ténykedéséért"); 1971. III. 31-i Bizottság v. Tanács ítélet, 22/70, 1971-es gyűjt. 263. o. ("európai egyezmény a közúti forgalomról"); 1976. IV. 8-i Defrenne ítélet, 1976-os gyűjt. 455. o. ("a férfiak és nők munkabérezésének egyenlősége"); 1982. II. 9-i Polydor ítélet, 270/80, 1982-es gyűjt. 329. o. ("a szabadkereskedelmi egyezmény értelmezése").
61 Pl. 1982. III. 25-i Levin ítélet, 53/81, 1982-es gyűjt. 1035. o. ("részidős munkavállalók tartózkodási joga"); 1980. XII. 17-i és 1982. V. 26-i Bizottság v. Belgium ítéletek, 149/79, 1980-as gyűjt. 3881. o., ill. 1982, 1845. o. ("a közigazgatás térség kivétele").
62 Pl. 1979. II. 20-i Rewe-Zentral ítélet, ("Cassis de Dijon"), 120/78, 1979-es gyűjt. 649. o.; 1963. II. 5-i Van Gend & Loos ítélet, i. m.; 1991. XI. 19-i Francovich, Bonifaci.
63 1979. X. 4-i szakértői állásfoglalás ("Nemzetközi természetes kaucsuk egyezmény"), 1/78, 1979-es gyűjt. 2871. o. ("a Közösség külső kompetenciái").
64 Pl. 1961. XII. 4-i Van Duyn ítélet, 41/74, 1974-es gyűjt. 1337. o.; 1975. X. 28-i Rutili ítélet, 36/75, 1975-ös gyűjt. 1219. o.; 1976. XII. 15-i Sim-menthal-ítélet, 35/76, 1976-os gyűjt. 1871. o.
65 Állandó Nemzetközi Bíróság (Permanet Court of International Justice), Series A, No. 10, 1927, 18. o. ("Lotus-ügy").
66 Ld. Dausens: Die Vorabsentscheidungsverfahren. 78. o.
67 Valóban, pl. a német alaptörvény 24. cikke, amely a felségjogok átruházásáról szól, nem értelmezhető egyértelműen a nemzetközi jog és szupranacionális jog megkülönböztetéseként. A holland és a luxemburgi alkotmány is csak arról szól, hogy a felségjogok nemzetközi szervezetekre átruházhatók.
68 Ennek gyakorlati alátámasztására azután a német, olasz vagy francia alkotmánybíráskodás számtalan érvet szolgáltat.
69 Theo Öhlinger-Michael Potacs: Gemeinschaftsrecht und staatliches Recht. Wien 2001 32. o.
70 Természetesen az elv azonnal vita tárgya lett, ugyanis nem teljesen világos az eredeti szövegből, hogy a közösség először akkor illetékes, ha a cselekvés szüksége, vagy csak akkor, ha a cselekvés eredményesebb, mint a tagállamok szintjén.
71 Ez alól kivételt képeznek a mezőgazdaság (EKSZ 37.), a közlekedés (EKSZ 71.), valamint a külkereskedelem (EKSZ 119.) fejezetei.
72 Dieter Grimm: Effektivität und Effektieurung des Subsidiaritätsprinzips. Kritv. 1994. 6.
73 Friedrich Schoch: Die Europäisirung des Allgemeinen Verwaltungsrecht. JZ. 1995. 109.
74 EK-Szerződés 169., 170. cikk; Euratom Szerződés 141., 142. cikk; ettől eltérően EKASZ Szerződés 88. cikk.
75 EK-Szerződés 173. cikk; Euratom Szerződés 146. cikk; hasonlóan az EKASZ Szerződés 33. cikk, az EU-Szerződés szerinti megfogalmazásban.
76 EK-Szerződés 177. cikk (2) és (3) bekezdés.
77 G. Ress: Die Entscheidungserheblichkeit im Vorlageverfahren nach Art. 177 EWG-Vertrag im Vergleich zu Vorlageverfahren nach Art. 100 Abs. 1GG, Festschrift für G. Jahr, 1993, 339. o.
78 Theo Öhlinger-Michael Potacs: Gemeinschaftsrecht und staatliches Recht. Wien 2001. 27. o.
79 Az EKASZ tekintetében másodlagos közösségi jog alkotása területén a Bizottság rendelkezik a döntő hatáskörrel. Az EK és az Euratom Szerződés szerint ez a hatáskör döntő mértékben a Tanács kezében összpontosul. A Tanács azonban a mindenkori szerződésben előírt jogi intézkedések tekintetében felhatalmazhatja a Bizottságot a norma megalkotására. Ezen túlmenően a Bizottság végrehajtási jellegű normákat is adhat ki, a Tanács által kiadott aktusok tekintetében.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Hargitai József főkonzul, Magyar Köztársaság nagykövetsége, Bécs
Visszaugrás
