Dolgozatunk témája a gyámság intézményére vonatkozó szabályozás vizsgálata a római jogi szabályok alapulvételével, majd ezek továbbélését és hatását vizsgáljuk a magyar jog területén.
Munkánk időbeli keretének kijelöléseként rögzítjük, hogy dolgozatunkban a gyámság intézményének szabályozási módjait a római korban az ie. V. századtól az iu. VI. századig kísérjük figyelemmel, tehát a XII táblás törvény meghozatalát követő időszaktól Iustinianus koráig.
Ezt követően egy rövid kitérő erejéig a római jog továbbélésének mikéntjét vizsgáljuk. Úgy véljük, ez nélkülözhetetlen annak a fél évezrednyi időnek az áthidalásához, amely a iustinianusi kódex elkészülte és a római jogot felelevenítő bolognai stúdium kezdete között van.
Ezt követően kerül sor a gyámság, mint jogintézmény magyarországi fejlődésének vizsgálatára. Vizsgálódásunk e téren - dolgozatunk terjedelmi keretei miatt - korántsem teljes. Az államalapítást követő időszak és Werbőczi István kora képezi rövid értekezésünk fő tárgyát, rámutatva a Werbőczi Tripartitumában megtalálható és a ténylegesen érvényesülő szabályok közötti különbségre. Az 1526 utáni időszak problémái így rögzítésre kerülnek, de a megoldást - minthogy az nem az általunk vizsgált időszak eredménye - nem nyújthatunk. Legfeljebb a kiút irányának jelzésére vállalkozhatunk.
A gyámság a kezdeti időktől fogva kettős arculatú intézmény. Max Kaser megállapítása szerint[1] a gyám érdekeit előtérbe helyező hatalmi aspektus és gyámolt oltalmazásának gondolata, az önérdekűség és idegen-érdekűség keveredik benne. Az időbeli fejlődést tekintve hangsúlyeltolódások figyelhetők meg. Ahhoz, hogy Paulus (D.26.1.1.pr.) sokszor idézett meghatározásához eljussunk, mely szerint "A gyámság, mint Servius meghatározta, erő és hatalom egy szabad személy felett, annak védelmére, aki kora miatt önmaga önmagát védeni nem képes.", hosszú időnek kellett eltelnie.[2] A kezdeti időszakban ugyanis egyértelmű volt a hatalmi viszony dominanciája.
Mielőtt a gyámság részletes tárgyalására sor kerülne, fontos egy elhatárolást tenni. A hatalmi viszony megléte és a jogosítványok hasonlósága miatt el kell különíteni az atyai hatalmat (patria potestas) a gyámi hatalomtól (tutela).
Az ősi római jogban az atya hatalmát csak a mos, a szokás szabályai korlátozták. Ennél fogva az atya, hatalma alatt álló gyermeke vagy felesége felett, a családi tanács maghallgatása nélkül nem ítélkezhetett, azaz nem ölhette meg, illetve a házközösségből nem taszíthatta ki. Ezen írottjogilag kezdetben még nem
- 129/130 -
rögzített szabályok megszegőjével szemben a censor lépett fel megrovást alkalmazva, vagy a senatusból való kizárással.[3] A családfő hatalmi jogosítványai kettős természetűek voltak: személyi és vagyoni jogok. Személyileg az atyát megillette a gyermek élete és halála feletti rendelkezés (ius vitae ac necis), az elsőszülöttek kivételével a gyermekkitétel joga (ius exponendi), a gyermek Tiberis folyón túlra való eladásának joga (ius vendendi), valamint annak a személynek a mancipiumába[4] való adásnak joga, akinek kárt okozott a hatalomalatti (ius noxae dandi). Az atyai hatalom e jogosítványai fokozatosan szűkültek. A császárkorban előbb büntették, majd végleg eltörölték a gyermek élete felett való rendelkezési jogot.[5] A vagyoni jogokat illetően leszögezhetjük, hogy a családgyermek által szerzett jogok a pater familiast illették, míg a vállalt kötelezettségek csak őt terhelték. A császárkorban már megindult a hatalomalattiak vagyoni önállósodása, de ezen folyamat részleteinek feltárása már nem képezi dolgozatunk tárgyát.
Az atyai hatalomra vonatkozó alapvető ismérvek ismertetését követően elvégezhetjük az atyai hatalom és a gyámság összevetését.
A gyámolt önálló jogalany (personae sui iuris), szemben a pater familias hatalma alatt álló hatalomalattival (personae alieni iuris);
- a gyámot nem illeti meg a gyermek élete és halála feletti rendelkezés joga (ius vitae ac necis);
- a gyám jogilag idegen vagyont kezelt, a jogviszony megszűnte esetén elszámolásra köteles.
A gyám jogosítványai tehát némileg szűkebbek a pater familiaséhoz képest.[6]
Lássuk ezek után a gyámság fogalmát: a gyámság (tutela) azon önjogú személyek cselekvőképességének pótlására szolgáló intézmény, akiknél ez koruknál vagy nemüknél fogva hiányzik vagy korlátozott; tehát atyai hatalom (patria potestas) alatt nem álló serdületlenek, illetőleg atyai vagy férji (manus) hatalom alatt nem álló nők esetén kerül szóba.[7]
Már a rómaiak elkülönítették a jogképesség és a cselekvőképesség fogalmát. Az, hogy valaki jogképes, tehát jogok és kötelezettségek alanya lehet, még nem jelentette azt, hogy ezen jogokat saját cselekedeteivel akár saját magának, akár másoknak maga is szerezhette, tehát cselekvőképes lett volna. Példaként említhetjük az önjogú nőket, akik jogképesek voltak ugyan, de nem végrendelkezhettek, szerződéseket önállóan nem köthettek stb.
A cselekvőképesség hiányát vagy korlátozottságát több tényező eredményezhette. Ilyenek: a kor, a nem, az elmeállapot, a tékozlás, bizonyos testi fogyatékosságok. A gyámság témakörében folytatott vizsgálódásunk kapcsán az első két tényező kerül számításba.
Életkor alapján a római jog az embereket két csoportra osztotta: a serdültek (puberes) és a serdületlenek (inpuberes) csoportjára. A serdületlenség fogalma eltérő a klasszikus és a iustinianusi korban, sőt a klasszikus kor is két különböző felfogást vonultatott fel. A sabinianusok és a proculianusok iskolája a lányok serdültségi korhatárát egységesen 12 évben határozta meg. A fiúknál az előbbi iskola egy-egy konkrét személy nemi fejlettségét vizsgálta, az utóbbi pedig a 14. életév betöltését kívánta meg. Iustinianus idején a serdültségi korhatár a lányoknál 12, a fiúknál 14 év volt. A serdületleneken belül elkülönítették az infantesek (beszélni nem tudók) és az inpuberes infantia maiores (az infantia koránál idősebb serdültek) kategóriáját. Az infantesek korhatárát Iustinianus a 7. életévben állapította meg.[8]
A cselekvőképtelennek minősülő infantesek önállóan ügyleteket nem köthettek, helyettük a gyámjuk járt el. Az inpuberes infantia maioresnek minősülők korlátozott cselekvőképességük révén a számukra csak jogokat jelentő ügyleteket önállóan, a visszterhes ügyleteket viszont csak gyámi hozzájárulással köthették meg. A gyámi hozzájárulás megléte esetén sem volt érvényes az ügylet, ha egyoldalú joglemondásról vagy kötelezettségvállalásról volt szó.[9]
A cselekvőképesség szempontjából a másik korlátozó tényező a nem volt. A nők egészen az isz. IV. századig legfeljebb korlátozott cselekvőképességgel rendelkeztek életkoruktól függetlenül. Az önjogú nők életük végéig gyámság alatt álltak. A főszabály alóli mentesülés lehetőségét csak a császárkor teremtette meg, ennek részletei azonban csak később kerülnek ismertetésre.[10]
A gyámság jogalapját tekintve három típust különíthetünk el: a törvényes, a végrendeleti és a hatósági gyámot.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
