Magyarországon az első takarékszövetkezetek megalakítását követően (1956. október, Dunaföldvár) a takarékszövetkezetek dinamikus fejlődésnek indultak. A fejlődési tendencia a takarékszövetkezetek számának, taglétszámának gyarapodásában, valamint területi struktúrájában mérhető. Több mint 40 éves működése alatt ez a rendszer valóban méltó a "vidék bankja" elnevezésre.
A vidéki bankhálózat a bankrendszer, illetőleg a pénzügyi rendszer részeként működik. A mezőgazdaság, valamint a vidéki lakosság irányába folytatott aktív műveletek, pénzügyi szolgáltatások terén nem fog kizárólagos szerephez jutni, létjogosultsága a pénzügyi szféra többi szereplőjének tevékenységével együttműködve, azt kiegészítve képzelhető el.
A takarékszövetkezeti hálózat Magyarországon a legkiterjedtebb: 215 takarékszövetkezet és 1700 kirendeltség működik. (A magyar bankhálózat megoszlása 57% takarékszövetkezet, 43% összes bankfiók.) 1100 településen ma is egyedül képviselik a banki infrastruktúrát, az ország legnagyobb pénzintézeti fiókhálózatát jelenítik meg.
A nagyobb bankok általában nem szívesen foglalkoznak a fajlagosan nagy munkaigényű kis hitelekkel és a kis forgalmat bonyolító ügyfelek kiszolgálásával, és a fiókhálózat sem alkalmas arra, hogy szolgáltatásaikat helybe vigyék.
A takarékszövetkezetek kiterjedt hálózatukkal átszőve Magyarország területét alkalmasak, hogy korszerű vidéki bankhálózattá váljanak:
- komplex pénzügyi szolgáltatásokat nyújtsanak,
- kedvezményeket, támogatásokat (vidékfejlesztés) közvetítsenek.
A takarékszövetkezet hitelezési tevékenysége nemcsak a mezőgazdaság finanszírozása terén kiemelkedő, hanem a vidéki lakosság, vállalkozók, önkormányzatok esetében is. Ezt a tevékenységet piaci alapon végzi (amely a kamatkondíciók alapján is megítélhető), gondos hitelbírálat és fedezetértékelés alapján. A hitelezés terén fő irány a kisebb összegű folyó finanszírozás (természetesen néhány kivételtől eltekintve).
A hitelezési tevékenységet szabályozó 1996. évi CXII. törvény a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló törvény (továbbiakban: Hit.) kogens előírásai meghatározzák a kockázatvállalás kereteit annak érdekében, hogy a hitelintézetek a mindenkori fizetőképességüket fenn tudják tartani, illetőleg kötelezettségeiket teljesíteni tudják.
A limit meghatározása a szavatoló tőke százalékában került meghatározásra. (Szavatoló tőke alapvető tőkeelemei: jegyzett tőke, tőketartalék, eredménytartalék, mérleg szerinti eredmény, általános tartalékjárulékos tőkeelemek: értékelési tartalék, alárendelt kölcsöntőke).
Ennek értelmében a bankok nem nyújthatnak a szavatoló tőke 25%-át meghaladó hitelt egy ügyfélnek, illetőleg ügyfélcsoportnak (100 mFt-nál kisebb tőkéjű takarékszövetkezeteknél 20%). Ezen túlmenően pedig a hitelintézet által vállalt nagykockázat együttes összege nem lehet több, mint a hitelintézet szavatoló tőkéjének nyolcszorosa. (Nagykockázat: az a kockázatvállalás, amikor egy ügyfél vagy ügyfélcsoport részére történő összes kockázatvállalás nagysága a hitelintézet szavatoló tőkéjének 10%-át meghaladja.)
Nagyobb összegű hitelnyújtásra ennek ellenére, illetőleg ezzel összhangban vállalkoznak a takarékszövetkezetek oly módon, hogy saját erejüket meghaladó hitel nyújtását konszolidációs módon valósítják meg. A Takarékbankkal társult néhány takarékszövetkezet hitelezői csoportot alakítva helyezett ki közel 200 millió forintnyi kedvezményes kamatozású hitelt hat település csatornarendszerének kiépítéséhez.
A kivételektől eltekintve azonban leszögezhető, hogy a takarékszövetkezetek főként kisösszegű hitelek folyósítását végzik. Ügyfélkörük a lakosság, a kis- és középvállalkozások köréből kerül ki, de egyre inkább bekapcsolódnak az önkormányzatok és kommunális intézmények is ebbe a vérkeringésbe.
A takarékszövetkezetek jelenlegi helyzetét az 1990-es évek elejétől tartom célszerűnek áttekinteni, az alábbi indokok alapján:
- A gazdasági életben végbement változások során az elmúlt években nagyságrendekkel megnőtt a kisvállalkozások száma.
- A kisvállalkozások számának növekedésével párhuzamosan megváltozott területi elhelyezkedésük.
- A megnövekedett igények (mind az aktív, mind a passzív pénzügyi műveletek terén) olyan hálózat létrehozását teszik szükségessé, amely alkalmas arra, hogy korszerű pénzintézeti szolgáltatásokkal álljon a vidék gazdasági szereplői rendelkezésére.
- Ugyanakkor a takarékszövetkezetek - a többi pénzintézethez hasonlóan - több problémával küzdenek, amelyek konszolidációs megoldásokkal integráció keretében oldhatók meg.
A szövetkezeti mozgalomban fellelhető integrációs viszonyok egyrészt a szövetkezeti integrációban, másrészt az integrációs kapcsolatokban jutnak kifejezésre, amelyek alanyok szempontjából szövetkezetekre és nem szövetkezeti szervezetekre egyaránt kiterjednek. (Természetesen az alanyi oldal tekintetében az egyik résztvevőnek mindig szövetkezetnek kell lennie, ez a szervezet nem mellőzhető.)
Az integráció mindkét szóösszetételben azonos érdekek alapján történő együttműködést jelent. Míg az integrációban a tartósan azonos érdekek, illetve kölcsönösen előnyös célok érvényesítése külön szervezet keretében valósul meg, addig az integrációs kapcsolatok ugyanezen célszerűség érdekében állandó együttműködés más formáit jelenítik meg.
A szövetkezeti integráció két formája a gazdasági és a társadalmi integráció alapvető elkülönítése a gazdasági érdek léte vagy hiánya alapján határozható meg. (A szakirodalom által feltárt vegyes integráció elnevezés Bak József nézete alapján a magyar szövetkezeti mozgalomban nem alkalmazható, tekintettel arra, hogy az előbbiekben említett két forma élesen elkülönül.)
A szocializmus időszakában a jogszabályok és pénzügyi előírások nem tették lehetővé a takarékszövetkezetek és állami pénzintézetek számára a gazdasági integrációt. Megkérdőjelezhető továbbá a takarékszövetkezetek egymás közötti integrációs kapcsolatainak lehetősége is, tekintettel arra, hogy 1971-től kezdődően megszüntették a hitelkeret átcsoportosítását.
A takarékszövetkezeteket alaptevékenységük hatékonysága szerint betétaktív, illetve kölcsönaktív szövetkezetek lehetnek.
Kedvezőbb a helyzetük a betétaktív szövetkezeteknek, akik szabad pénzeszközökkel rendelkeznek a hitelezési tevékenység folytatásához. (Feltéve, hogy nem kölcsön-passzív jellegűek.) A kölcsönaktív szövetkezetek, ha a betétgyűjtésük nem kellő mértékű, a hitelkihelyezési lehetőségük korlátozott. Ezt a helyzetet hidalta át 1971-ig a hitelkeret átcsoportosításának a lehetősége, a szabad kölcsönalapok átvételével.
Önmagában véve ezt az integrációs kapcsolati lehetőséget megszüntető 29/1971. (VII. 23.) PM rendelet az együttműködési lehetőséget kiiktatta, közgazdasági szempontból azonban vitatott a negatív hatása.
Integrációs kapcsolatok gazdasági téren a takarékszövetkezetek és más állami vállalatok között fellelhetők, amelyek legmarkánsabban a takarékszövetkezetek és az OTP közötti együttműködésben jelentkeztek. Nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a takarékszövetkezetek pénzintézeti jellegű szervezetek, sajátos, élesen elhatárolható feladatkörrel, amely determinálja integrációs viszonyaikat. Erre tekintettel alakultak ki kapcsolataik az OTP-vel bizonyos pénzforgalmi műveletek terén, tartós megbízásos jogviszony keretében meghatározott ügyletek és ügyvitel ellátására. Mindkét fél működésében lényeges változásokat idézett elő az együttműködés, részben a meglévő üzletágak módosulásában, illetve új üzletágak kialakítását jelentve, részben ügyviteli, ellenőrzési feladatok módosulásában. Ez a momentum különbözteti meg a szerződéses jogviszonyt az integrációs kapcsolattól.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
