A büntetőeljárási jogrendszerek a jogi hagyományoktól, a nemzeti alkotmányok szabta keretektől és számos más tényezőtől függően más-más elvek mentén épülhetnek fel. Egy adott modell evolúciójára éppen-úgy hatnak a jogalkotó és a jogalkalmazó (olykor eltérő) igényei és szándékai,1 a kodifikációs szempontok, a financiális tényezők,2 mint a hatályos jog "minősége". Az eljárási kódexben testet öltött szabályrendszer kialakulását befolyásolhatja továbbá a jogi kultúra3 "állapota" és az összhang megteremtésére való törekvés vagy kényszer más jogrendszerekkel4. Mindezzel együtt a büntetőeljárási rendszerek tartalmaznak olyan, a büntetőjogi felelősségre vonás rendjét markánsan meghatározó "vezérelvet", amely köré az eljárásjogi törvény tételes szabályai szerveződnek. A XIX. század végétől (a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. tc.) kezdve - annak ellenére, hogy célszerűségi, ideológiai okokból a különböző eljárási kódexek olykor még lényeges tartalmától is eltávolodtak - a kontinens nagy részéhez hasonlóan Magyarországon is a vádelv lett a büntetőeljárás vezérelve.
Önmagában a vádelv elismerése tág teret hagy a nemzeti kodifikációnak; a legfontosabb összetevőire: az eljárási feladatok megoszlására, a funkcióhalmozás tilalmára, a bíróság vádhoz kötöttségére, a terhelt jogainak érvényesülését szolgáló garanciákra, a vád törvényességét biztosító követelményekre vonatkozó szabályozás határozza meg a perjog "minőségét". Bár az egyes elemek "fontossága" tekintetében a jogtudósok, a jogalkotók és a jogalkalmazók időről-időre más-más sarokpontokra helyezik a hangsúlyt, a szakirodalomból, illetve az évszázados ítélkezési gyakorlatból úgy tűnik azonban, hogy a vádelv minden részének vannak olyan összetevői, amelyek kor- és jogrendszer-semlegesek, következésképpen - a megoldandó elméleti vagy gyakorlati kérdéstől függetlenül - semmilyen kontextusban nem kerülhetők meg. A törvényes vád körében ilyen elem a tettazonosság kérdése, amely persze a legkülönbözőbb összefüggésekben vizsgálható. Ezek közül - mint minden szerző: "önkényes választás útján" - egy olyan viszonyrendszer elemzésére teszek (befejezetlen) kísérletet, amely eddig majd' hogy nem marginális érdeklődést váltott ki, de amelynek tisztázása előbb-utóbb több okból sem kerülhető meg. Egyrészt azért nem, mert a hatályos szabályozás [a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.)] - számos módosítása ellenére - alkotmányossági és törvényességi szempontból még mindig kissé nagyvonalúan kezeli a törvényes vád kritériumainak érvényesítését és a törvényes vád hiányából származó következményeket. Másrészt azért nem, mert a hazai szabályozás és a vállalt nemzetközi, illetve az európai uniós kötelezettségek összehangolása szintén "hagy maga után kívánni valót". A Be. szabályaira is figyelemmel megkísérlem röviden áttekinteni az Alkotmánybíróság, az Emberi Jogok Európai Bírósága és az Európai Bíróság gyakorlatából leszűrhető, a tettazonosságra vonatkozó azon elvárásokat, amelyek kodifikációs megoldásra várnak vagy a joggyakorlat továbbfejlesztését igényelhetik.
Terjedelmi okokból mellőzöm a tettazonosságra vonatkozó összehasonlító jogtörténeti elemzést, egy rövid visszapillantást azonban nem kerülhetek meg, mert jól érzékelteti, hogy a látszólag maguktól értetetődő fogalmak is (mint például a tettazonosság), a gyakorlatban komplikált problémákat vetnek fel, s elméleti tisztázásuk sem mindig egyszerű. Százéves jogintézmény esetén például már az is szokatlan tény, hogy az eljárásjogok olyan alapkérdéseket hagytak nyitva, mint a materiális és a jogi tett fogalma, a bíróság vádhoz kötöttségének negatív határai, a tettazonosság - a jogerő és a - ne bis in idem viszonya.
A törvényes vád fogalmának elméleti megalapozásában elévülhetetlen érdemeket szerző Baumgarten Izidor azt hangsúlyozta, hogy: "Nem a polémiában kir. ügyész és védő között fekszik a vádrendszer lényege, hanem a bizonyítékok felvételében mindkét fél közre-működésében."5 A bizonyítás viszont mindig az ügyész által a bíróság elé vitt konkrét tettre vonatkozik, így - a terhelt számára valódi garanciák biztosítására képes vádelv érvényesülésében6 - központi szerepe van a tettazonosság helyes értelmezésének.7 Ebben az időben sem volt azonban egységes annak megítélése, hogy valójában hol kezdődik a tettazonosság: a bíróság elé vitt vádbeli tettnél, vagy előbb, a vizsgálatnál, s a tett a materiális vagy a jogi tettet jelenti-e. Így a ne bis in idem érvényesülésére vonatkozó felfogás is csak kiindulópontjában volt egységes: minél erősebb a bíróság vádhoz kötöttsége, minél inkább eltűrt a tényleges vagy burkolt minősítéshez kötöttség, minél kisebb az ügyész mozgástere a vádmódosításkor, annál kevésbé érvényesülhet a kétszeres eljárás tilalma. Az eljárás "megismétlése" azonban mindig a terhelt érdekeit sérti, tekintve, hogy hosszú ideig áll büntetőeljárás hatálya alatt és gyakorta abszurd perjogi megoldásokhoz8 vezethet.
Mindennek ellenére szinte a teljes XX. században úgy tűnt, hogy a jogalkotás és a jogalkalmazás a tettazonosságra vonatkozó elméleti válaszok hiányában is többé-kevésbé kiegyensúlyozottan működik. Tény, hogy a kiszámítható jogalkalmazást jelentő, egységes ítélkezési gyakorlatot garantáló, a tisztességes eljárás követelményeinek mindenben megfelelő, tudományosan megalapozott tételes jogi válaszok, fogalom-meghatározások elmaradása9 a "tucat-ügyek" intézésében valóban nem alakított ki divergáló joggyakorlatot. Ehhez azonban hozzátartozik, hogy számos, a bűnözést meghatározó jogon kívüli körülmény folytán (a politikai berendezkedés, a határok zártsága, a technikai fejlettség szintje) - az utóbbi negyedszázadot leszámítva - a bűncselekmények "minőségileg" egyszerűbbek voltak, eljárásjogilag nehezen kezelhető esetek ritkán adódtak. Az "eseti" nehézségekre pedig a praktikus megoldásokat sugalmazó, célorientált ún. jogpolitikai irányelvek kínáltak "megfellebbezhetetlen" megoldásokat. Annak azonban, hogy a komplikációk hiánya, illetve elhallgatása, majd egyes időszakokban az alapkérdéseket feszegető jogi kultúra igényszintjének hatalmi szóval történő partvonalra szorítása a tudományt is kevésbé inspirálta a megalapozott elméleti okfejtésekre - meglettek a következményei.
A tudományosan hiteles válaszok elmaradása (vagy azok figyelmen kívül hagyása), a vádelv fejlődése tekintetében is vargabetűket eredményezett, és esetenként katasztrofális jogi megoldásokhoz vezetett. A büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. tv., az ennek módosításáról szóló 1954. évi V. tv., illetve részben a büntetőeljárásról szóló 1962. évi 8. tvr. hatálya idején a jog sok szempontból a politikai argó szerepét töltötte be. E törvények egész egyszerűen magát a vádelvet kérdőjelezték meg. Az ügyész lassanként "kikopott" a tárgyalási szakaszból, vagy formálisan is, vagy "csak" tartalmi értelemben elvesztette a vád feletti rendelkezési jogát, a bíróság pedig a vádat, a vád tárgyává tett tettet könnyedén formálhatta önnön elképzelései szerint. Következésképpen a tettazonosság fogalmilag vesztette érvényét.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
