A jelen tanulmány - több részletben is - arra keresi a választ, hogy mi tekinthető a tulajdonjog, illetőleg, ahogyan az Alkotmány 13. §-ának (1) bekezdése[1] és Alaptörvény XIII. cikkének (1) bekezdése[2] fogalmaz, a tulajdonhoz való jog azon lényeges tartalmának, ami mind az Alkotmány 8. §-ának (2) bekezdése, mind az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésének második mondata szerint nem korlátozható még törvénnyel sem.
Tanulmányunk tehát a tulajdonjog dogmatikájával abból a szempontból is foglalkozik, hogy a későbbiekben a tulajdonjog szabályozásának kedvező nemzetközi és integrációs jogi megítélése érdekében hasznosítható támpontokkal szolgálhasson.
Ahhoz, hogy a kérdést megközelíthessük, jeleznünk kell, kijegecesedett alkotmánybírósági álláspont és jogirodalmi vélemények szerint az alkotmányban szabályozott tulajdonhoz való alapjog megkülönböztetendő a polgári jog szerinti tulajdonjogtól.
A tulajdonjog abszolút szerkezete és negatív tartalma azt jelenti, hogy mindenki, akinek nincsen - az állított tulajdonosénál erősebb, vagyis az állított tulajdonos jogát alkalmazásában - megelőző joga a dologhoz a tulajdonjog adott vonatkozásában, köteles tiszteletben tartani a tulajdonos dolgához kapcsolódó, kizárólagos jogosultságát.[3]
Ehhez képest a tulajdonhoz való jog címzettje (kötelezettje) az állam és általában a közhatalmat képviselő szervek; tartalma szerint pedig szintén negatív szerkezetű, vagyis - az alkotmányban megszabott tételes vagy aggálytalanul kikövetkeztethető kivételektől eltekintve - e címzetteknek általában tartózkodniuk kell attól, hogy beavatkozzanak a tulajdonos jogába akár törvényhozás útján is.
Egyébként pedig mind az Alkotmánybíróság, mind a jogirodalom abban látja a különbséget a két jog között, hogy a tulajdonhoz való alkotmányos alapjogba nemcsak a polgári jogban szabályozott tulajdonjog állami beavatkozással szembeni védelme tartozik, hanem ebbe az alkotmányos védelmi körbe vonta az Alkotmánybíróság - a tulajdonjogból önállósult dologi jogokon túlmenően - minden olyan vagyoni értékű jog, vagy akár foglalkozás űzéséhez való jog, sőt üzleti érdekeltség védelmét is,[4] ha az a jogalany számára, a tulajdonhoz hasonlóan, alapvető létfenntartási fedezetül szolgál.
Az Alkotmánybíróság először az önkormányzatok lakásvagyonának privatizációját elrendelő 1993. évi LXXVIII. tv. által a lakásbérlők javára létesített vételi jog alkotmányosságának vizsgálatakor foglalt el ilyen álláspontot.
Az 1995. évi XLVIII. tv. (Gst.) által korlátozott, megszüntetett társadalombiztosítási juttatásokról hozott 46/1995. (VI. 30.) AB határozat kiterjesztette az Alkotmány 13. § (1) bekezdése szerinti védelmet a társadalombiztosítási járadékokra is, mivel ezek is éppen úgy az állampolgárok alapvető létfeltételeit jelentették, mint a tulajdonuk, s éppen ezért ezek a jogok, várományok is hasonló védelmet élveznek.
Az alkotmányos tulajdonvédelem tulajdonjogon túlra történő kiterjesztésének első elméleti megfogalmazását a magyar alkotmányjogi irodalom két jogirodalmi forrásra vezeti vissza. Martin Wolff 1923-ban írt tanulmányára: Reichsverfassung und Eigentum (Aus der Festgabe der Berliner juristischen Fakultät für Wilhelm Kahl zum Doktorjubileum am 19 April 1923 Tübingen, Mohr, 1923 3.) utal az Alkotmány kommentárjában Salát Orsolya és Sonnevend Pál.[5] Sajó András pedig amerikai szerzőre és művére hivatkozik ebben a körben;[6] Charles Reich: The New Property (The Yale Law Journal 73. kötet, 1964. április, 5. szám 733. old.).
Mielőtt taglalnánk, hogy e kérdésben az Alkotmánybíróság miként foglalt állást, és a jogirodalom milyen véleményt nyilvánított, jeleznünk kell, hogy vélekedésünk szerint elméletileg nem lehet teljesen független egymástól a tulajdonjog és a tulajdonhoz való alkotmányos alapjog. Előrebocsátjuk, ezt a kérdést kizárólag a polgári jogi tulajdonjog oldaláról kívánjuk vizsgálni, s ezért az alkotmánybírósági gyakorlat által a tulajdonhoz való jog védelmi körébe vont más vagyoni értékű jogokkal ebből a szempontból nem foglalkozunk, annak ellenére, hogy ezt egyes AB-határozatok esetleg nagyobb társadalmi jelentőségűnek tekintik. Ugyanis jogdogmatikai szempontból a szorosan vett tulajdonjog alkotmányos védelmének címbeli kérdését sem látjuk tisztázottnak. Végső soron a tulajdonhoz való alkotmányos alapjognak is az az eredeti célja, központi kérdése, hogy ezen alkotmányos alapjog címén milyen védelmet élvezhet a tulajdonjog. Ehhez pedig dogmatikai szempontból nyilvánvalóan hozzátartozik, hogy megjelöljük, mi az a részjogosítvány - ami tulajdonjogból, mint a dologra vonatkozó legszélesebb tartalmú jogosult-
- 33/34 -
ságösszességből, az a részjogosítvány, szelvényjog -, amelyik a tulajdonhoz való jog keretében, annak sérthetetlen lényegét képezve feltétlen alapjogi védelmet élvez.
A kérdésre adott alkotmánybírósági válaszok keresése előtt meg kell említenünk, hogy az 1989-től kezdve a magyar alkotmányokban két-két pozitív tartamú rendelkezés szabja meg ezen alapjog alkotmányos védelmét, nevezetesen az Alkotmány 13. §-ának (1) bekezdése és hozzákapcsolódva 8. §-ának (2) bekezdése, illetőleg az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdésének első fordulata, valamint az I. cikk (3) bekezdése. Bár a fő szabálynak tekinthető 13. § (1) bekezdése, illetőleg XIII. cikk (1) bekezdésének első fordulata szövegszerűen eltér, mégis tartalmában lényegileg megegyező jelentésű.
E két utóbb említett szabályhoz kapcsolódó 8. § (2) bekezdése, illetve I. cikk (3) bekezdése már érdemben is eltér, mert utóbbinak második mondata megszabja az alapjogok alkotmányos korlátozhatóságának pozitív meghatározottságú feltételét is ("Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan [...] korlátozható."), ami nem szerepelt az Alkotmány megfelelő szabályában, hanem a kialakult alkotmánybírósági gyakorlat megállapításaiból emelte azt rendelkezései közé az Alaptörvény.
Fontos kiemelni, hogy az Alaptörvény említett, I. cikk (3) bekezdésének záró tagmondata - tartalmában és jelentésében, még a legszorosabb értelmezés mellett is - megtartotta a korábbi 8. § (2) bekezdésének azon tilalmát, hogy alkotmányban szereplő tételes felhatalmazás hiányában törvény nem érintheti az alkotmányos alapjog lényegi tartalmát. Ennek jelentőségét majd utóbb láthatjuk. Az I. cikk (3) bekezdésének második mondatában szereplő szöveg puszta nyelvtani értelme - külön értelmezés nélkül is - egyértelműen azt mutatja, hogy a lényegi tartalom érinthetetlenségét még "más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan" történő jogszabályi korlátozás esetére is fenntartja e rendelkezés.
Végül említenünk kell, hogy bár a tulajdonhoz való jog korlátozhatóságának feltételeit már korábban is vizsgálta az Alkotmánybíróság, a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény privatizációs szabályainak vizsgálatakor tért ki először expressis verbis arra a kérdésre, hogy mi jelenti a tulajdonhoz való jog lényegi tartalmát, ami - az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének tilalma dacára - mégis mikor, milyen feltételek mellett érinthető.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
