A finn jogtudomány különbséget tesz dologi (tulajdon-) jog és kötelmi jog között - e distinkció egyik ékes példája a német jogtudomány Finnországra gyakorolt hatásának.1 Általánosságban elmondható, hogy a finn dologi jogban (varallisuusoikeus) fellelhető jogintézmények és jogi megoldások két forrásból táplálkoznak: egyrészről megtalálhatóak a hagyományos svéd-finn gyökerek, másfelől pedig érezhető a kontinentális, legfőképpen a német - és ezzel együtt a római jog - hatása. Az egyes magánjogi (polgári jogi) jogágak elhatárolása ugyanakkor nem mindig teljesen egyértelmű, köszönhetően egyrészről a jogforrási sajátosságoknak, illetőleg főleg a magánjog egyes területeit érintő jogi szabályozás hiányának.2
A dologi jogok német mintájú, "numerus clausus" jellegű felsorolása és jogszabályba foglalása ismeretlen a finn jogban - vagyis az egyes dologi jogok nem kerültek kidolgozásra, azok tartalmára és jogi természetére vonatkozó jogszabályi rendelkezést csak kivételes esetekben, és csak meghatározott dologi jogok tekintetében (például zálogjog) találunk. Ennek megfelelően, mivel nincs meghatározott számú dologi jog, azok pontos rendszerbe foglalása és kategorizálása sem lehetséges.3
A finn jogtudomány ugyanakkor bizonyos szempontok alapján osztályozza a dologi jogokat, és e megoldások a bírói gyakorlatba is átkerültek. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy e csoportosítások nem minden esetben pontosak, tekintettel arra, hogy a dologi jogok többségét nem definiálták, tartalmukat és terjedelmüket nem határozták meg. Ennek megfelelően az osztályozás során a kategóriák határvonalai elmosódni látszanak, lévén a kategóriákat nem töltik meg taxatíve felsorolt dologi jogok, így nem állíthatóak fel az egyes halmazokra nézve olyan pontos fogalmi ismérvek, amelyek mentén meghúzhatnánk a csoportok határait, és keretet adhatnánk terjedelmüknek. Mindezek mellett a dologi jogok csoportosítását a dologi jog és a kötelmi jog elhatárolásának problematikája is tovább nehezíti. Tekintettel arra, hogy e két jogterület között nem húzódik éles határvonal a finn jogrendszerben, néhány nevesített dologi jog szabályozására kötelmi jellegű résztörvényekben került sor.
Összességében elmondható, hogy a finn dologi jog már önmagában is ékesen bizonyítja Eörsi Gyula skandináv jogrendszerek sajátosságaira vonatkozó azon megállapításának helyességét, miszerint "kontinentális típusú általános jogi fogalmakkal operálnak, de pragmatikusan átgyúrják ezeket".4
A dologi jogokat alapvetően két nagy kategóriába sorolják: tulajdonjogra és idegen dologbeli jogra (iura in re aliena). A határvonal itt sem éles, és - mint azt látni fogjuk - a "iura in re aliena" típusú jogok esetében nem a római jog kategóriája szerinti négy dologi jogot5 sorolják ide. Az idegen dologbeli jogokat - amelyeket korlátozott dologi jogoknak is neveznek - tovább csoportosítják használati jogokra (nautintaoikeus) és értékjogokra (arvooikeus). A használati jogok (állagjogok) alatt olyan dolgon fennálló használati jogot értenek, amely nem a használó tulajdona. Tipikusan ilyen jognak tekintik a bérleti jogviszony alapján fennálló használati jogot, ugyanakkor a használati jogok közé sorolják a szolgalmakat is. Az értékjogok körébe tartozónak azokat a jogokat tekintik, amelyek fennálló követelések biztosítékául szolgálnak, vagy amelyek alapján e jogok jogosultja kielégítést kereshet, ha e jogok kötelezettje nem teljesít.6
Az értékjogok közül kiemelkednek a különböző biztosítékok, amelyeket további két dologi jogi csoportba sorolnak be. Ennek megfelelően a biztosítékok lehetnek tulajdonjogi biztosítékok, illetőleg terheléses biztosítékok. Az első kategóriába tartozik például az adásvétel a tulajdonjog fenntartásával, vagy például - az egyébként jogszabályban nem szabályozott - lízingszerződés. Látható tehát, hogy a tulajdonjogi biztosítékon olyan biztosítékot értenek, ahol a vételár teljes kiegyenlítéséig ennek garanciájaként a tulajdonos a tulajdonjogát fenntartja. Az értékjogok másik fajtájába a terheléses biztosítékok közé - amelyek egyébként jellemzően az adós vagyontárgyának valamely joggal való megterhelését jelenti - tartozik tipikusan a zálogjog.7
Az elsődleges források a dologi jog - mint minden más jogterület - esetében is a jogszabályok, amelyek ugyanakkor nem fedik le e jogterület egészét. A hatályos joganyag szabályozási körébe tartozó részek másodlagos forrásai a jogszabálytervezetek8. A jogszabályok által le nem fedett - vagy elavult normák által szabályozott - dologi jogi területek elsődleges forrásai között a bírósági gyakorlatot és a jogtudományt kell megemlíteni, illetőleg az ezek alapján kialakult szokásjogot.9 A dologi jog forrásai között találhatjuk még - az írott jog részét egyébként nem képező - alapelveket is, mint például a jóhiszeműség elve. Az alapvető és az emberi jogok ugyanakkor - lévén elsősorban közjogi természetű normák, és a közjogi viszonyokban nagyobb a gyakorlati jelentőségük - nem tekinthetőek elsődleges dologi jogi jogforrásnak, mégis, az utóbbi időkben a bíróságok magánjogi gyakorlatában egyre hangsúlyosabban vannak jelen. Ez a bíróság "alapjogias" hozzáállásának is köszönhető, amely a magánjog - s így a dologi jog -
-503/504-
jogforrásait az "alapjogok fényében" értelmezik. E gyakorlat pedig egyúttal a klasszikus magánjog "közjogiasodásához" is vezet.10
Az XX. század végéig a dologi jog finnországi szabályozása jóformán teljes mértékben elavult volt. A dologi jog elsődleges forrásának az 1734. évi Általános Kódex ötödik, ingatlantulajdonról szóló könyve számított, az 1990-es évek derekán - érthető módon - teljesen inadekvát módon. A korszerűtlen szabályozást végül 1995-ben újították meg. Ennek az átfogó reformnak az 1997-es hatálybalépésével jött létre a Kódex új, ingatlantulajdonról szóló könyve, amely rendezte az ingatlantulajdon átruházásának egyes kérdéseit, szabályozta a jogok és tények ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzését és törlését, illetőleg az ingatlanon alapítható zálogjog kérdését.11
Ugyanakkor - ahogyan azt e munka során is többször hangsúlyoztuk - a dologi jogi szabályozás közel sem teljes körű. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a szabályozás hiánya nem a jogalkotó hanyagsága, sokkal inkább a jogrendszer sajátossága. Sok esetben ugyanis az egyes jogi fogalmak - amelyek az esetek igen jelentős részében kontinentális jogi fogalmak - és jogintézmények létét úgymond "eleve feltételezik", arra vonatkozóan jogot éppen ezért nem alkotnak. Példaként említhetjük, hogy a finn jogrendszerben a közös tulajdonról található egy 1985. évi résztörvény, ám magára a tulajdonjogra, annak tartalmára és terjedelmére vonatkozó törvényi vagy más jogszabályi rendelkezés nincs - annak meglétét és a fogalom ismeretét a finn jog feltételezi. Az esetleges félreértéseket és visszásságokat pedig szükség esetén - döntő többségben - az egységes és koherens ítélkezési gyakorlat vagy a jogirodalom a maga eszközeivel feloldja. Hasonlóan a tulajdonjoghoz, a dolgok ingókra (irtain omaisuus) és ingatlanokra (kiinteä omaisuus) történő felosztása sem szerepel a résztörvényekben, jóllehet a finn dologi jog egyik legfontosabb kategorizálásáról van szó.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
