A büntető igazságszolgáltatásban az ügyész meghatározó szerepet tölt be. Cséka Ervin: "Az ügyész jogállása a büntetőeljárásban" c. tanulmányában megállapítja, hogy az ügyésznek 'köze van' mindazon eljárási cselekményekhez, amelyek a nyomozástól kezdve az első fokú bírósági eljáráson keresztül a rendes és rendkívüli jogorvoslatokig, ill. a külön, a különleges eljárásokig, a határozatok végrehajtásáig bezárólag a büntetőeljárási törvényben szabályozva vannak".[1]
Róth Erika is felhívja a figyelmet arra, hogy "az ügyész kétségtelenül a büntetőeljárás kulcsszereplője, s az elmúlt húsz évben jogköre oly mértékben kiszélesedett, amely egyeseket már alkotmányos aggályok megfogalmazására késztetett. Mi indokolhatja az ügyész hatalmának ilyen mértékű kibővítését? Szükségünk van-e 'ügyészbíráskodásra'? Lehetséges-e olyan garanciákkal körülbástyázni az ügyész diszkrecionális jogkörével kapcsolatos eljárásokat, döntéseket, amelyek biztosítják, hogy az eljárás szereplőinek jogai ne csorbuljanak, azaz ne hozzunk aránytalanul nagy áldozatot a büntetőeljárás egyszerűsítése, gyorsítása, az ítélkezés időszerűségének biztosítása érdekében?"[2]
Az ügyész kulcsszerepe, mint látjuk, részint az eljárásban elfoglalt helyéből, részint pedig az általa gyakorolt széles körű mérlegelési jogból adódik. Az eljárási szabályok fejlődése mindkét területen folyamatosan növeli az ügyész súlyát a büntető igazságszolgáltatásban. Az új büntetőeljárási törvény növelte az ügyész szerepét a nyomozási szakaszban, és egyúttal lényegesen bővítette az ügyész mérlegelésére bízott döntések körét is. Az ügyész szerepének ilyen irányú változása azért vet fel kérdéseket, mert a jogalkotó folyamatosan az ügyészre bízza a büntető-jogpolitika alakítását, márpedig demokratikus körülmények között joggal fogalmazódik meg a kérdés, hogy kinek és hogyan felelős az ügyész a mérlegelés körében hozott döntéseiért. Erre a kérdésre nem ad-
- 75/76 -
hatjuk azt a választ, hogy az ügyész az Alkotmánynak és a törvényeknek köteles engedelmeskedni, mivel az ügyész - mérlegelési jogkörében - akkor is az Alkotmány és a törvények szerint jár el, ha pl. él a vádemelés elhalasztásának jogával, vagy a bíróság elé állításos eljárásban folytatja az eljárást és akkor is, ha nem.
A probléma érzékeltetése céljából érdemes megnézni pl. a bíróság elé állítás jogintézményét. Ez - a már az 1973-as büntetőeljárási törvényben is ismert intézmény - az ügyek egyszerűsítése és gyorsítása céljából meghatározott jogintézményként került szabályozásra. A szabályozás lényege folyamatosan az volt, hogy a törvényi feltételek fennállása esetén az ügyész dönthet úgy, hogy a vádlottat bíróság elé állítja. Mint azt Konkoly Csaba, az Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára az új büntetőeljárási kódex megalkotása folyamán tartott országgyűlési vita során megemlítette: "A bíróság elé állítás valamikor virágzó intézmény volt a magyar büntető eljárási jogban. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt az ügyeknek 7-8, majdnem 10 százaléka is ilyen eljárás keretében került elbírálásra. Ma [1997-ben - H. P.] ez 1,5-1,6 százalék."[3] Azóta - mint azt Barabás Andrea Tünde kutatásai bizonyítják - a bíróság elé állítás ismét a leggyakrabban alkalmazott egyszerűsített eljárás lett.[4] Mitől függ az, hogy az ügyészek alkalmazzák-e ezt az eljárási formát vagy sem? Mit tehet a jogalkotó, ha úgy látja, hogy az általa fontosnak tartott jogintézményt a gyakorlatban nem alkalmazzák?
Hasonló kérdés a "törvénysértő vádelejtés" ügye. Az 1973. évi kódexben a törvényességi óvás jogintézményének egyik speciális esete volt az, amikor a törvénysértő vádelejtés esetén a legfőbb ügyész törvényességi óvással élhetett. Amikor az Alkotmánybíróság 1992-ben megsemmisítette a törvényességi óvás jogintézményét,[5] akkor ezzel a döntéssel "megsemmisítette" az intézményét is, de hihetjük-e azt, hogy tényleg megszűnt ezzel annak lehetősége? Ha nem, akkor milyen jogorvoslat áll rendelkezésre, különösen olyankor, amikor nincs lehetőség pótmagánvád előterjesztésére? Érdemes elgondolkodni azon is, hogy milyen felelősség terheli az ügyészt, ill. az ügyészséget a hibás vagy törvénysértő döntésekért?
Az eljárási törvény pl. előírja az ügyész számára, hogy a vádképviselet keretében hozott döntései közül a legfontosabbat, a vádelejtést meg kell indokolnia. Mi van akkor, ha ez az indokolás nem helytálló? Az igazán súlyos kérdések az ügyész negatív érdemi döntései kapcsán fogalmazhatók meg - hiszen a pozitív érdemi döntések esetén, amikor is az ügyészi döntés következtében tovább
- 76/77 -
halad az eljárás, a bíróság még tudja korrigálni az ügyészi hibákat. Más a helyzet, amikor az ügyész döntése megakasztja az eljárást.
Ezekre a kérdésekre pusztán az eljárási törvényből nem kaphatunk választ, a döntések mögött az esetek elsöprő többségében szociológiai értelemben megragadható szervezeti érdekek húzódnak meg. A szervezeti érdekek pedig összefüggenek az ügyészség alkotmányos státuszával is, így a büntetőeljárási törvény érvényesülése nagymértékben függ annak az alkotmányjogi kérdésnek a megválaszolásától, hogy kinek az intézménye az ügyészség. A parlamentnek alárendelt intézmény, a kormány alá tartozik, netán független intézmény, esetleg valami más, egyik kategóriába sem sorolható sui generis állami szerv?
A fenti kérdésekre adott válasz annál is sürgetőbb, mert az 1998-ban elfogadott eljárási kódex lényegesen változtatott az ügyészség státuszán, véleményem szerint nem megnyugtató módon, hiszen az ügyészség jelenlegi alkotmányos státuszához egy, a legalitás elvéhez sokkal közelebb álló eljárási kódex illett volna. Mivel azonban - akárcsak a XIX. századi elődeink korában - az eljárási törvényt egyrészt megelőzte az ügyészség jogállására vonatkozó törvény megalkotása, másrészt pedig az eljárási törvény elfogadásával egyidejűleg megfogalmazódott az alkotmányos státusz megváltoztatásának szükségessége, a büntető igazságszolgáltatást szabályozó hatályos törvényeink magukban hordozzák azt a súlyos ellentmondást, hogy az állam büntetőigényének érvényesítése, és annak mikéntje a Magyar Köztársaságban nem számonkérhető.
A hosszas várakozás után, 2003. július 1. napján hatályba lépett, többször módosított a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: új Be.) öt éves bizonytalanság korszakát zárta le. A büntető igazságszolgáltatás területén azonban mégsem következett be a megnyugvás időszaka. Nemcsak azért nem, mert a gyakorlati végrehajtás - mint ahogyan számítani lehetett rá - felszínre hozta a törvény hibáit és hiányosságait, hanem azért sem, mert a törvény egyik legfontosabb változása: a nyomozás szabályozásának megújítása zavaros körülmények között kezdett érvényesülni. Nehezítette a törvény végrehajtását, hogy egyes ügyekben a rendőrség és az ügyészség másként értelmezte az új törvényből rá háruló feladatokat, továbbá az is, hogy az új Be. hatályba lépésével egyidejűleg felerősödött a legfőbb ügyész, ill. általában az ügyészség alkotmányos helyzetéről folyó vita.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
