1. A büntetőeljárási törvény újraalkotásának 1994-ben elfogadott koncepciója1 szerint a jogorvoslati rendszert akár a három-, akár a négyszintű bírósági szervezet keretében úgy kellett kialakítani, hogy biztosítani lehessen a kétfokú rendes jogorvoslat igénybevételének lehetőségét.
Az 1998. évi XIX. törvényként kihirdetett új Be. eredeti szövege - bár időközben a szakmai közvélemény erősen megosztottá vált a koncepció ezen elemének szükségességét illetően - arra építve, hogy az 1997. évi LIX. törvénnyel elfogadott Alkotmány-módosítás és a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény, valamint az ítélőtáblák székhelyének és illetékességi területének megállapításáról rendelkező 1997. évi LXIX. törvény biztosítja a négyszintű bírósági és ügyészségi fórumrendszert -bevezette a kétfokú rendes jogorvoslati rendszert.
Az új Be. azonban 2003. július 1. napján úgy lépett hatályba, hogy bár a szervezeti feltételek adottak a háromszintű ítélkezéshez, mégsem lesz Magyarországon - 2005-ig biztosan nem - kétfokú jogorvoslati rendszer. A kódex 1998. március 23-i kihirdetése és a tényleges hatályba lépés között eltelt több mint öt esztendő igen érdekes fordulatokat hozott a törvény jogorvoslati rendszerét, illetve a bírósági fórumrendszert illetően.
2. Az 1998. évi választások után megalakult Országgyűlés nem elsősorban az új Be.-t, hanem az annak alapjául szolgáló igazságügyi szervezeti reformot kérdőjelezte meg, amikor az 1998. évi LXXI. törvénnyel hatályon kívül helyezte az ítélőtáblák felállításáról rendelkező 1997. évi LXIX. törvényt, és a 80/1998. (XII. 16.) OGY határozatban az igazságügyi szervezeti reform, ennek keretében a büntetőeljárás jogorvoslati rendszerének újragondolására kérte fel a Kormányt. Ezzel biztossá vált, hogy az új kódex az eredetileg meghatározott időpontban, 2000. január 1. napján nem fog hatályba lépni, állapítja meg a 2003. évi II. törvény általános indokolása.2
Az Országgyűlés által 1998. végén elfogadott normák alapján tehát 1999. elején egy dolog tűnt biztosnak: ítélőtábla felállítása 1999-ben - de praktikusan 2000-ben sem - nem kívánatos. Ugyanakkor - reálisan számolva a politikai erőviszonyokkal -, ítélőtáblákat valamikor létre kellett hozni, mert ezt az Alkotmány és a Bsz. - legalábbis 2002-ig - mindenképpen előírja. Ennek a büntető ügyszak szempontjából leegyszerűsítve a következő vonzata volt: hatályba kell-e léptetni az új Be.-t 2000-ben vagy maradjon érvényben az 1973. évi I. törvény?3
Ettől az alapkérdéstől függött a többi variáció:
- ha az új Be. 2000-ben hatályba lép, akkor vajon (a táblák vonatkozásában) az eredeti tartalmával, vagy a táblákra vonatkozó rendelkezések kivételével, avagy,
- ha a hatályos Be. hatályban marad, úgy szükséges-e az OGY határozat szerint a jogorvoslati rendszer felülvizsgálata, és ha igen, milyen irányban.
a) Az 1973. évi I. törvény az 1972. évi IV. törvénynyel megállapított háromszintű bírósági rendszerre alakította ki az eljárási rendszert. Ebben a rendszerben az általános hatáskörű elsőfokú bíróságok a helyi bíróságok. A törvény egyes, kiemelten súlyos fenyegetett-ségű bűncselekmények, illetve a tapasztalatok szerint nagyobb gyakorlati felkészültséget igénylő bűnügyek tárgyalását a megyei bíróság (kiemelt) elsőfokú hatáskörébe utalta, és lehetőség volt arra is, hogy az egyébként helyi bírósági hatáskörbe tartozó bűnügyet az ügyész döntése alapján első fokon a megyei bíróság tárgyalja.
Ebben a szervezetrendszerben a megyei bíróságok -az előbbiekből következően - alapvetően fellebbezési bíróságok, ügyeik zömét nem az elsőfokú, hanem a másodfokú ügyintézés adja.
A régi Be. szerint a bírósági szervezet csúcsán álló Legfelsőbb Bíróságnak büntető ügyszakban elsőfokú hatásköre - érdemi ügyintézésben4 - nem volt, vagyis kizárólag jogorvoslati fórumként, mégpedig a megyei bíróságok által első fokon elintézett ügyek fellebbezési bíróságaként, valamint rendkívüli jogorvoslati fórumként járt el.
Az 1973. évi I. törvény jogorvoslati rendszere a rendes egyfokú jogorvoslatra, a fellebbezésre épült. Amá-sodfokú bíróság a teljes revízió elve alapján - amely alól bizonyos kivételek vannak - az elsőfokú bíróság ítéletének minden rendelkezését, az elsőbírós eljárást és az azt megelőző (előkészítő) eljárást teljes terjedelmében felülvizsgálja.
A teljes revízió körében a másodfokú bíróság először azt vizsgálja, hogy az elsőfokú bíróságnak egyáltalán jogilag lehetősége volt-e érdemi határozat meghozatalára, illetve az eljárást a törvénynek megfelelően folytatták-e le. Ha megállapítása nemleges, az ítélet hatályon kívül helyezése mellett az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja. Ez a tevékenység azon alkotmányos elvből következik, amely szerint mindenkinek joga van arra, hogy ügyét törvény által rendelt független és pártatlan bíróság igazságos eljárásban bírálja el [Alkotmány 57. § (1) bek.].
Ha az elsőbíróság nem követett el eljárási szabály-sértést,5 akkor ezt követően kerül sor az ítélet megalapozottságának vizsgálatára, amely után eldönthető, hogy alapítható-e a másodfokú határozat az elsőfokú bíróság határozatára, vagy az olyan ténybeli hiányosságokban szenved, amit orvosolni szükséges. Az orvoslásnak két módja van: a másodfokú bíróság az iratok alapján vagy a fellebbezési tárgyaláson felvett kisebb bizonyítás alapján maga helyesbíti a határozatot, vagy ha ez nem lehetséges, akkor az eljárás újból történő lefolytatására (teljesebb bizonyítás felvételére) az ügy visszakerül az elsőfokú bírósághoz. Ekkor az elsőfokú bizonyítási eljárást teljes terjedelmében elölről kell kezdeni. A másodfokú bíróság e funkciója az anyagi igazság eljárási alapelvéből fakad, mely szerint a hatóságok feladata, hogy az eljárás minden szakaszában a tényállást alaposan és hiánytalanul tisztázzák, és a valóságnak megfelelően állapítsák meg.
Ha az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás megalapozott, vagy a kisebb hiányosság pótlására a másodfokú bíróságnak lehetősége volt, akkor ez a tényállás alapul szolgál a másodfokú bíróság érdemi eljárására, amelyben először vizsgálja, hogy a vádlott bűnösségének megállapítása (vagy felmentése) törvényes volt-e. A másodfokú bírósági eljárás e szakaszában kell vizsgálni, hogy a megállapított történeti tényállás egyáltalában alapot ad-e valamely Btk.-ban meghatározott bűncselekmény megállapítására, nincs-e olyan ok, amely a büntetőjogi felelősségre vonást kizárja, vagy a cselekmény jogi megítélését bármely más módon befolyásolja. Ez következik ugyanis abból az alapelvből, hogy a vádlottat terhelő és mentő körülményeket egyaránt figyelembe kell venni.
Ha a bűnösség megállapítása (vagy a felmentés) törvényes, akkor következik a cselekmény jogi minősítésének felülvizsgálata. Ekkor vizsgálja a másodfokú bíróság, hogy a megállapított tényállás ténylegesen a Különös Rész azon szakasza alá vonható-e, amelynek elkövetésében a vádlott bűnössége ki lett mondva. Ez a funkció a törvényesség (jogállamiság) alkotmányos elvével függ össze.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
