Jelen tanulmány a iudicium domesticum és a tribunal de famille kapcsolatát kívánja vizsgálni. Vagyis a római pater familiast megillető ius vitae ac necis (a hatalma alatt állók feletti büntetőhatalom) gyakorlása korlátjául szolgáló ún. házi bíróság (iudicium domesticum) intézményét, valamint annak tribunal de famille, illetve a tribunal domestique néven az újkori (elősorban francia) jogban megjelenő továbbélését. Ennek keretében először a római - egyfelől történetírói, másfelől (Theodosius és Iustinianus kora tekintetében) jogi - forrásokat vizsgáljuk, és kíséreljük meg a iudicium domesticum valódi jogintézménykénti működését, illetve későbbi megszűnését feltárni. Ezt követően a házi bíróság intézményének Montesquieu és a korabeli francia jogtudomány és kodifikáció általi recepciójával foglalkozunk.
A pater familiast gyermekei felett patria potestas, rabszolgái felett dominica potestas illette.[1] A patria potestas, akárcsak a feleség feletti hatalom, a manus, ugyanazon teljes körű családfői hatalom folyománya. Ezen hatalom totális: egyrészt mert mind a szabad családtagok, mind a rabszolgák, mind pedig az élettelen dolgok ennek vannak alávetve; másrészt mert benne foglaltatik a dolog elpusztításának és a fentebb említett személyek megölésének joga is.[2] Tehát a családfőt a személyek és a dolgok felett megillető hatalma (potestas, manus, mancipium, dominium) mind ugyanazon ősi hatalomból fejlődtek ki, egyik hatalmi formáció sem szolgált a másiknak példaként,[3] amiből egyértelműen következik Mommsen azon nézetének cáfolata, amely szerint az atyának gyermekén tulajdona állott volna fenn.[4] Ulpianus szerint a pater familias az, akit házában az uralom megillet.[5] Watson meghatározásában a patria potestas azon hatalmat jelentette, amely a rómaiaknál a férfi családfőt a neki alárendelt, szabad családtagok felett megillette (eltekintve a feleségtől, aki manus alatt állott).[6]
A pater familiast személyileg a következő pozitív jogosultságok illették meg: gyermekét - kivéve az elsőszülött fiút - megölhette (ius vitae ac necis), az újszülött gyermeket kitehette (ius exponendi), eladhatta (ius vendendi), és a delictumot elkövető gyermeket a sértettnek a kárt ledolgozandó noxába adhatta (ius noxae dandi).[7]
A ius vitae ac necis a családgyermek (és a feleség) élete és halála felőli rendelkezési jogot jelölte, míg a ius exponendi az újszülött gyermek kitevésének jogát. (A gyermek kitétele gyakran annak halálát, illetve szándékos megölését is magában foglalta. Ezért helyesebbnek látszik tehát az újszülött gyermekkel szemben fennálló atyai jogosultságoknak - vonatkozzanak ezek akár a gyermek megölésére, akár csupán kitevésére - a ius exponendi alá történő besorolása.) A ius vitae ac necis eredetileg (szakrális és) büntetőjogi hatalom volt, amely a felnőtt gyermekkel szembeni alkalmazáskor vált nyilvánvalóvá.
A pater familias potestasának lényeges elemét képező ius vitae ac necisre az antik forrásokban számos említést találunk.[8] A Dionysius Halicarnassensis által Romulus neve alatt ránk hagyományozott királyi törvények egyike az atyának felnőtt gyermekével szemben fennálló büntetőhatalmát szabályozza. Eszerint az atyát fia felett, annak egész életében teljes körű hatalom illette meg, személyi szabadságát korlátozhatta, megverhette, megbilincselve falusi munkára száműzhette, s akár meg is ölhette, tehát a forrás a kiszabható büntetések kánonját sorolva mintegy ultima ratióként említi a ius vitae ac necis gyakorlásának lehetőségét.[9] Noha ezen büntetéseknek sem az alkalmazási köréről, sem a kiszabásukhoz szükséges eljárásról nem mond semmit a törvény, valószínűsíthetjük, hogy a családgyermek nem volt az atya kénye-kedvének kiszolgáltatva, ha figyelembe vesszük azon szigorú ellenőrzést, amelyet a család belső élete felett kezdetben a gens gyakorolt, s amelyet a későbbiekben a censor vett át.[10] Dionysius Halicarnassensistól megtudjuk, hogy a censorok ellenőrizték, hogy a pater familias hogyan neveli gyermekeit, s ha a nevelést túl szigorúnak vagy pedig túl enyhének ítélték, erélyesen közbeléptek; hasonlóan jártak el rabszolgák fegyelmezésének terén is.[11] Feltehetően a censorok őrködtek a házközösség vallási kultuszának helyes ellátása felett is.[12] Plutarkhos érezhető iróniával jegyzi meg, hogy a censorok sem a házasságokat, sem a gyermeknevelést, sem a lakomákat nem hagyták ellenőrzés nélkül, hanem felügyeletet gyakoroltak mindenki életvitele és politikai gondolkodása felett.[13]
- 117/118 -
A patria potestas tartalmát képező ius vitae ac necis gyakorlásának korlátaira első bizonyítékul a tizenkéttáblás törvény egy a Codex Veronensis Gaius szövegéből és a Fragmentum Augustodunienséből több-kevesebb bizonyossággal rekonstruálható előírása szolgál.[14] A Fragmentum Augustoduniense a pater familias azon hatalmát tárgyalja, amely feljogosítja arra, hogy azt a rabszolgát vagy családgyermeket, aki egy harmadik személynek deliktualisan kárt okozott, ő maga megölje és a holttestnek, illetve ennek részeinek átadásával tegyen eleget a noxae deditio kötelezettségének. Közvetlenül ezután világosan kimondja, hogy a patria potestas tartalmazza a ius vitae ac necist, s hogy a tizenkéttáblás törvény előírása szerint a pater familias nem ölhette meg fiát sine iusta causa. A Krüger-féle olvasat nem teljességgel biztos, ám ezen változtatások ellenére is kétség nélkül olvasható az <occi>dere sine iusta causa, ut constituit lex XII tabularum kitétel, vagyis hogy a tizenkéttáblás törvény rendelkezése szerint a pater familias nem ölhette meg fiát iusta causa nélkül. Az idézet hitele kétséges volna, ha fel kellene, illetve lehetne tételezni, hogy ez csupán a Fragmentum Augustoduniensét Gaius szövegeiből összeállító jogász önálló betoldása volna. Azonban a Codex Veronensis jelen esetben igen töredékes szövege tartalmazza a "...tabul..." töredéket[15], amely aligha jelenthetett mást, mint a leges XII tabularumot, ami igen valószínűvé teszi, hogy a tizenkéttáblás törvényből származó ezen rendelkezést az eredeti, gaiusi szöveg is tartalmazta.[16] Kunkel szerint a iusta causa azt jelentette, hogy a fiúra olyan bűn elkövetését kellett rábizonyítani, amely a halálbüntetés alkalmazását jogossá tette.[17] A bizonyításnak feltehetően meghatározott rendje volt, amely során az ügy pontos ismertetése és kivizsgálása után a bűncselekmény elkövetésével vádolt családgyermek lehetőséget kapott a védekezésre. Erre utalnak a forrásokban az ügy érdemi vizsgálatának követelményét jelölő[18] kifejezések is.[19]
Azon kérdésben, hogy a iudicium domesticum valóságos bíráskodás volt-e, a szakirodalom erősen megosztott. Mommsenre vezethető vissza azon nézet, mely nem ismeri el a iudicium domesticumot valóságos bíráskodásnak.[20] Mommsen a iudicium domesticum fogalmat oxymoronként elutasítja, és csupán Hauszuchtról beszél, ami coercitiónak vagy disciplinának is nevezhető, tehát a iudicium domesticum, vagyis szerinte a Hauszucht nem egyéb, mint Gewissensgericht.[21] Mommsent követvén Volterra azt állítja, hogy a iudicium domesticum ítélete nem mentesítette a hatalom alattit az állami bírósági eljárás és az általa kiszabott büntetés alól[22], valamint hogy a bűncselekmény
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
