A részvénypiacokon végbemenő árfolyamváltozások kutatásának korai szakaszában (a múlt század 30-as éveitől az 50-es évekig) a kérdések zöme akörül összpontosult, hogy az értékpapírárak szériálisan korrelálnak-e, vagy inkább véletlenszerű lefutást követnek-e. Vizsgálódások sora igazolta - Working (1934), Kendall (1953) - hogy az egymást követő napi értékpapír árváltozások döntően egymástól függetlenek. Láthatóan nem volt olyan lefutás az árakban, amely előre jelezte volna az ármozgások jövőbeli irányát.[1]
Amennyiben a részvénypiaci árak véletlenszerűen alakulnak, akkor ez fontos kihívást jelent ama piaci elemzők felé, akik megkísérlik előre jelezni az értékpapír áralakulás jövőbeli pályáját. Támaszkodva Kendall (1953) és Working (1934) művére, Roberts (1959) demonstrálta, hogy véletlen számok sorozatából generált idősorok megkülönböztethetetlenek voltak az amerikai részvényár tényadatoktól, attól a nyersanyagtól, amelyet a piaci technikai elemzők használtak a jövőbeli árszint előrejelzésére. Roberts azon a véleményen volt, hogy a korábbi elemzések figyelmen kívül hagyták az empirikus eredményeket, pedig azok igazolják a részvényárak véletlen bekövetkezését és előrejelezhetetlenségét.[2]
Mivel az 1960-as évek elején Alexander (1961) arra jutott, hogy létezhet autokorreláció a részvényárak időbeli sorozatában, ez alapot adott a technikai elemzés alapján álló erőfeszítéseknek. A technikai elemzés az értékpapírok kereskedési adatai alapján azt kutatja, hogy az árfolyamoknak van-e bizonyos mozgási iránya, trendje. A technikai elemzők azt is gondolják, hogy a befektetők hasonló helyzetekben hasonlóképpen döntenek, ezért tartják fontosnak a részvényárfolyamokban ismétlődések után kutatni. A gond ott van, hogy az értékpapír-lefutások egyes alakzatainak kialakulásához más-más tényezők vezetnek, s lehet, hogy ugyanolyan lefutás történik adott időszakban, mint egy korábbi periódusban, mivel azonban az események és befolyásoló tényezők mások, ezért a pontos előrejelzés készítésének esélye nagyon csekély.
A "hatékony piac" elnevezés Fama (1965/a) cikkében tűnik fel először: ő ebben a munkában utal saját korábbi cikkére (Fama, 1965/b), amelyben 30 részvény napi árváltozásainak szériális korrelációjáról azt állapítja meg, hogy a napi árváltozások nagyon kicsi pozitív korrelációt mutatnak, ami gyakorlatilag közelít a zérushoz. A részvénypiac úgy működik, hogy megengedi a múltbeli árakban tükröződő összes információ beépülését a folyó árakba; más szavakkal: a piac hatékonyan feldolgozza a múltbeli árakban foglalt információkat. Fama (1965/b) a következő definíciót adja a hatékony piacra.
"A hatékony piac olyként definiálható, ahol nagy számban aktívan versenyeznek egymással racionális profitmaximalizáló szereplők, akik közül mindegyik megkísérli előre jelezni az egyes értékpapírok jövőbeni piaci értékét, s ahol a fontos, folyó információk csaknem szabadon rendelkezésre állnak az összes résztvevő számára." (i. m. 38. o.)[3] Fama meggyőzően igazolta, hogy aktív piacon, amely sok jól informált befektetőt foglal magában, az értékpapírok korrekten értékeltek, s minden rendelkezésre álló információt tükröznek. Amennyiben a piac hatékony, akkor nincs olyan információ, vagy elemzési mód, amely valamilyen alkalmas mérce szerint elérhetővé tenné a piac túlszárnyalását. Ahhoz, hogy jobban megérthető legyen a kompetitív piacokon zajló árformálódás, a véletlen bolyongás modellje látszott a megfigyelések olyan sorozatának, amely konzisztens lehet a hatékony piac hipotézisével.
A véletlen bolyongás az értékpapír-árváltozások pályáját írja le arra az esetre, ha az árváltozások tisztán véletlenszerűek. Tökéletesen hatékony piacon az összes rendelkezésre álló információ tükröződik az értékpapír folyó árában. Ez azt jelenti, hogy az árakban csak az új információk kibocsátása eredményeként történnek változások, amelyek teljességgel előrejelezhetetlenek. Amennyiben a jövőbeni árváltozások előrejelezhetetlenek, akkor az árváltozás által időben követett pálya tisztán véletlen folyamat lesz, ahol az árváltozásoknak nincs előre ismert lefutása. Ez az oka annak, hogy a hatékony piac hipotézis nem egyeztethető össze a technikai analízissel.
A véletlen bolyongás elmélete azt jelzi, hogy az ármozgások nem követnek semmiféle trendet vagy
- 7/8 -
lefutást, s a múltbeli ármozgások alkalmatlanok arra, hogy azokból következtethessenek a jövőbeli áralakulásra. Az értékpapírpiacok informált befektetői alul- és túlértékelt értékpapírokat keresnek attól függően, hogy venni vagy eladni akarnak. Minél több a résztvevő, s minél gyorsabb az információ terjedése, annál hatékonyabb lehet a piac.
A hatékony piaci hipotézis azt mondja, hogy adott időpontban az értékpapírárak teljességgel tükrözik a rendelkezésre álló információkat. Az egyének többsége, akik értékpapírokat vásárolnak (vagy eladnak) - különösen részvényeket, ezt olyan feltevés alapján teszik, hogy az általuk vásárolt értékpapír értékesebb, mint az érte fizetett ár nagysága, míg azok az értékpapírok, amelyeket eladnak, kevésbé értékesek, mint az értük kapott ár. Ha viszont a piacok hatékonyak, s a folyó árak teljességgel tükrözik az összes információt, akkor az értékpapírok eladása és vétele olyan kísérlet a piac túlszárnyalására, ami valójában inkább tekinthető játékesélynek, mint szakmai tudásnak.
A véletlen bolyongás elvének pénzügyi piacokra alkalmazása a legteljesebben Samuelson (1965) jóvoltából történt. Szerinte az információs hatékonyságú piacon (amit meg kell különböztetni az allokációs hatékonyságú piactól), az árak előrejelezhetetlenek kell hogy legyenek, ha azok kellően anticipáltak, azaz, ha azok teljességgel beépítik az összes résztvevő várakozásait és információit. Eltérően a véletlen bolyongás elvének sokféle alkalmazásától, a természet- és élettudományokban, ahol a véletlenszerűségben csaknem mindig valamilyen hiba fejeződik ki, valamilyen természetes alternatíva hiánya miatt, addig Samuelson azt mondja, hogy a véletlenszerűség a nagyobb gazdagságra törekvő, sok befektető aktív részvétele révén jön létre. Képtelennek mutatkozva mohóságuk csökkentésére, befektetők hada agresszíven lecsap a rendelkezésre álló legkisebb információs előnyre is, s így cselekedve beépítik információikat a piaci árakba, és gyorsan felszámolják azokat a profitszerzési lehetőségeket, amelyek agressziójukat előidézték. Ha ez egy pillanat alatt végbemegy, ahogy az elvárható a "súrlódásmentes" piacok és a költségmentes kereskedés idealizált világában, akkor az árak mindig teljességgel kell hogy tükrözzék a rendelkezésre álló információkat, s profit sem nyerhető az információs alapú kereskedésből (mivel ezt a profitot már megnyerték). A véletlen bolyongás itt leírt mechanizmusa az intuícióval homlokegyenest szemben álló és ellentmondásos: minél hatékonyabb a piac, az ilyen piac még véletlenszerűbben generálja az árváltozások sorozatát, s mindeme piacok közül az a leghatékonyabb, amelyen az árváltozások teljességgel véletlenszerűek és előrejelezhetetlenek.
Sok befektető igyekszik alulértékelt értékpapírokat azonosítani, olyan papírokat, amelyek értéke növekszik a jövőben, különösen olyanokat, amelyek értéke másokénál jobban növekszik. Számos befektető véli úgy - köztük befektetési menedzserek -, hogy képesek a piac túlszárnyalására. Ők előrejelzési és értékelési eljárások sokaságát vehetik igénybe befektetési döntéseikhez. A hatékony piaci hipotézis szerint azonban az ármozgások előrejelzéséből nagyon nehéz, sőt valószínűtlen profitálni. Az árváltozások mögötti fő mozgató az új információk érkezése. A piac akkor tekinthető "hatékonynak", ha az árak korrekciója gyorsan végbemegy, s átlagos értelemben torzításmentes az új információkra adott válasz. Ennek eredményeként, az értékpapírok folyó ára - bármely időpillanatban - tükrözi az összes rendelkezésre álló információt. Következésképpen nincs ok arra, hogy az árakat túl magasnak, vagy túl alacsonynak érezzék. Az értékpapírárak korrekciója még azt megelőzően bekövetkezik, hogy a befektetőnek lenne ideje kereskedni és profitot nyerni az információ új, pótlólagos adagja segítségével.
A hatékony piac létezésének legfőbb oka a befektetők közötti erős verseny, az új információkból történő profitálás érdekében. Az alul- és túlértékelt részvények azonosításának képessége nagyon értékes befektetői tulajdonság (ez megengedi a befektetőknek némely részvény megszerzését "valós" értéke alatt, vagy eladni másokat többért, mint amennyit "érnek"). Következésképpen sokan sok időt és erőforrást fordítanak arra, hogy helytelenül árazott részvényeket kutassanak fel. Természetesen, amint egyre több elemző verseng egymással, s erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy előnyhöz jusson túl- és alulértékelt értékpapírok révén, egyre kisebb annak az esélye, hogy helytelenül árazott értékpapírokat találhatnak és hasznosíthatnak. Egyensúlyi helyzetben viszonylag kevés számú elemző lesz képes profitálni helytelenül árazott értékpapírok felkutatásával, többségük inkább esetlegesen. A befektetők túlnyomó többsége esetében az információelemzéssel nyerhető összegek valószínűleg nem haladják meg a tranzakciós költségeket.
A hatékony piaci hipotézisnek legfontosabb vonzata annak felismerése, hogy bízni kell a piaci árakban. Bármely időpontban, az értékpapírok ára hatékony piacokon tükrözi a befektetők számára rendelkezésre álló, összes ismert információt. Ilyen körülmények között nincs mód a befektetők becsapására, s ennek eredményeként - hatékony piacon - minden befektetés helyesen értékelt, azaz az átlagos befektető pontosan annyit kap, amennyiért fizetett. A helyes árazás az értékpapírok összessége esetében nem azt jelenti, hogy mindegyik ugyanúgy teljesít, vagy, hogy az áremelkedés vagy az áresés ugyan-
- 8/9 -
olyan valószínűségű mindegyik értékpapír esetében. A tőkepiaci elmélet értelmében az értékpapírokból származó várható megtérülés elsősorban saját kockázatosságának függvénye. Az értékpapír ára tükrözi saját várható jövőbeli pénzáramainak jelenértékét, ami olyan tényezőket foglal magában, mint a volatilitás, likviditás és a csőd kockázata. Ugyanakkor, ha az árak racionálisan megalapozottak, akkor az árváltozások várhatóan véletlenszerűek és előrejelezhetetlenek, mivel az új információk, természetüknek megfelelően, előrejelezhetetlenek. Ezért a részvényárak úgy tekinthetők, mint amelyek véletlen bolyongást követnek.
Az 1960-as évek közepe tehát fordulópontot jelentett a részvényárak véletlen karakterének kutatásában. Ekkor válik széles körben ismertté Bachelier (1900) sok évtizeddel korábban írott munkája[4], amelyből kiderült, hogy valójában ő fogalmazta meg először a hatékony piac hipotéziséhez vezető legfontosabb feltevéseket. Ezt igazolja a következő idézet.
"A véletlenszerűség annak kijelentésével igazolható, hogy a folyó árak mellett kell lenni olyan sok vevőnek, akik hisznek az árak emelkedésében, mint eladóknak, akik bizonyosak az árak várható esésében. S mivel nincs ok azt gondolni, hogy a szereplők egy csoportja bölcsebb lenne a másiknál, ugyanakkora valószínűségűnek kell gondolni az árak emelkedését és esését. Így az értékpapír-kereskedők zéró profit realizálására számítanak, s ezért a piac méltányos játék lesz." (Bachelier, 1900. 6. o.) Bachelier értekezése megvetette a véletlen bolyongás elvének alapjait is, amikor az értékpapírárak időbeli lefutását a Brown-mozgás pályájával azonosította.[5] Ilyen előzmények után vált a véletlen bolyongás elve a hatékony piac hipotézis szerves alkotóelemévé.
A véletlen bolyongás elvét vallók abból az előfeltevésből indultak ki, hogy a fontosabb tőzsdék jó példái a "hatékony" piacnak. Ezeken nagyszámú, racionális, profit-maximalizáló, aktívan versengő befektető szerepel, akik közül mindegyik megkísérli előre jelezni az egyedi értékpapírok jövőbeni értékét, s ahol a fontos, kurrens információk ingyenesen rendelkezésre állnak, minden piaci résztvevő számára.
Hatékony piacon a sok jól informált résztvevő közötti verseny olyan helyzetet idéz elő, amelyben - bármely időpillanatban - az egyedi értékpapírok aktuális ára már tükrözi mindazon információk hatásait, amelyek egyrészt már megtörtént eseményeken alapulnak, másrészt azokon, amelyek jövőbeli bekövetkezését a piac valószínűsíti. Más szavakkal: hatékony piacon bármely időpontban az értékpapír aktuális ára jó becslése a benső értéknek. A bizonytalanság körülményei között az értékpapír benső értéke pontosan soha nem határozható meg. Emiatt mindig adódik lehetőség a piaci résztvevők közötti egyet nem értésre azt illetően, hogy mekkora is tulajdonképpen az egyedi értékpapír benső értéke; ez az egyet nem értés eltéréshez vezethet az aktuális árak és a benső értékek között.
A piaci hatékonyság burkoltan feltételezi a részvényár és az objektív fundamentális vagy benső érték egyezőségét, vagy ezzel egyenértékűen azt, hogy a piac "mérő mechanizmus". Ezzel ellentétben Graham és Dodd (1934 és Williams (1938) egyaránt magától értetődőnek gondolta, hogy a piaci árak általában különböznek az objektív vagy racionális benső értéktől, mivel a piac "szavazó mechanizmus".[6] A hatékony piac hipotézise a régi tradíciótól nem a benső érték forrásai tekintetében különbözik, hanem a benső érték és a piaci ár közötti kapcsolat tekintetében. Hatékony piacon ugyanakkor a sok versengő résztvevő cselekedetei oda vezetnek, hogy az értékpapír aktuális ára véletlenszerűen ingadozik a benső érték körül. Ha az aktuális árak és a benső értékek közötti eltérések inkább szisztematikusak, mint véletlenszerűek, akkor ennek ismerete segíti az informált piaci résztvevőket annak a pályának az előrejelzésében, amelyen az aktuális árak a benső érték felé mozognak. Amikor sok informált kereskedő megkísérel e tudás révén előnyhöz jutni, akkor ők képesek lehetnek semlegesíteni az ársorozatok ilyen magatartását, lehetetlenné téve az árak előrejelezhetőségét. Bár a benső értékre vonatkozó bizonytalanság megmarad, az értékpapírok mindenkori aktuális ára ingadozni fog saját benső értéke körül.
Természetesen a benső értékek maguk is változnak időben, az új információk megismerése eredményeként. Hatékony piacon - átlagosan - a verseny hatására az új információ tartalma "azonnal" tükröződik az aktuális árakban. A valóságban azonban az új információt körülvevő "azonnali kiigazítás" esetlegessége és bizonytalansága miatt, a folyamatnak van két implikációja. Először, az aktuális árak eredendően ugyanolyan gyakorisággal túlkorrigálják a benső érték változásait, mint amennyire alulkorrigálják. Másodszor, az aktuális árak teljes korrekciójának késedelme, követve az új benső értékeket, maga is független véletlen változó, az aktuális árak olyan korrekciójával, amely időnként megelőzi annak az eseménynek a bekövetkeztét, amely bázisa a benső érték változásának (azaz, amikor az eseményt a piac annak bekövetkezése előtt anticipálja) és időnként pedig követi azt. Ez azt is jelenti, hogy a hatékony piac "azonnali korrekciós" tulajdonsága azt is maga után
- 9/10 -
vonja, hogy az egymást követő árváltozások, az egyedi értékpapírok esetében egymástól függetlenek. Az a piac, amelyen az egyedi értékpapírok egymást követő árváltozásai egymástól függetlenek, az - definíció szerint - véletlen bolyongású piac. A véletlen bolyongás elmélete egyszerűen azt vonja maga után, hogy a részvényár-változásoknak nincs emlékezete, azaz az ársorozat múltbeli története nem alkalmas a jövő előrejelzésére, elfogadható pontossággal.
Fama (1965/c) szerint a részvénypiaci kereskedő vagy a befektető számára a kritérium nyilvánvaló: a véletlen bolyongási modell függetlenségi feltevése mindaddig igaz, amíg az árváltozások sorozatának múltbeli viselkedésével kapcsolatos tudás nem használható fel a nyereség növelésére. Még specifikusabban: ha az adott értékpapírra vonatkozó, egymást követő árváltozások egymástól függetlenek, akkor nincs probléma ama értékpapír eladási/vételi lépéseinek időzítésével. Az értékpapír vételi és birtoklási gyakorlatának egyszerű megoldása ugyanolyan jó lehet, mint bármilyen más, komplikáltabb mechanizmus, a vétel és az eladás időzítésével kapcsolatban. Ez azt is magával hozza, hogy befektetési körülmények között, a véletlen bolyongás modell függetlenségi feltevése adekvát leírását adja a valóságnak mindaddig, amíg az árváltozások sorozatának függőségi foka nem elégséges ahhoz, hogy nagyobb várható profitot eredményezzen valamilyen "bonyolultabb" kereskedési mechanizmus szabályai révén, vagy technikai elemzés segítségével, egy naiv "venni és megtartani" kereskedési mód várható profitjához viszonyítva.
Ha a véletlen bolyongás elmélete érvényes, s ha a részvénytőzsdék "hatékony" piacok, akkor a részvényárak - bármely időpontban - jó becslését adják a benső vagy fundamentális értéknek. Eszerint a pótlólagos fundamentális analízisnek csupán akkor van értelme, amikor az elemzőknek új információja van, amit teljességgel nem vettek figyelembe a folyó piaci árak formálódásakor, vagy ha új megfigyeléssel rendelkeznek az általában birtokolt információk hatását illetően, s amelyek még implicit módon nem foglaltatnak benne a folyó árakban.
Néhány évvel később Fama (1970) áttekintést adott a hatékony piac hipotézis gyorsan gyarapodó elméleti eredményeiről, a gyakorlati tesztekről, finomította a teoretikus alapokat, s definiálta a pénzügyi piaci hatékonyság három fokozatának - gyenge, félerős és erős - tartalmát is. A hatékony piac gyenge formája azt követeli, hogy az árak teljességgel tükrözzék a múltbeli árak sorozatában implicit módon benne rejlő információkat. A hipotézis félerős formája biztosítja, hogy az árak tükrözzék az összes nyilvánosan rendelkezésre álló információt, míg a piaci hatékonyság erős formája biztosítja, hogy a bármely résztvevő által, bármilyen forrásból nyert információ tükröződik a piaci árakban. A piaci hatékonyság fokozatainak tanulmányozása ezért kezdődhet a gyenge változat bemutatásával.
A hatékony piaci hipotézis gyenge formája szerint, a folyó részvényár teljességgel csupán a múltbeli árakban levő információkat építi be a folyó árakba. Eszerint senki sem tud felkutatni helytelenül árazott értékpapírokat, s legyőzni a piacot a múltbeli árak elemzésével. A hipotézis gyenge formája onnan kapta a nevét, hogy az értékpapírárak tényszerűen a leginkább nyilvános, s a legkönnyebben rendelkezésre bocsátható információtípusnak tekinthetők. Így valaki nem profitálhat olyasvalamiből, amit "mindenki más tud". Másik oldalról, sok elemző próbál profitot generálni annak a tanulmányozásából, amit a hipotézis alapján értéktelennek vélnek, ti. a múltbeli részvényár-sorozatokból és a kereskedési volumenadatokból. A piaci hatékonyság e formájának empirikus igazolása, valamint a technikai analízis értékének megkérdőjelezése egyszerre nagyhatású és egymással konzisztens. Az értékpapírok analizálásának és kereskedésének költségét beszámítva, nagyon nehéz profitálni a nyilvánosan rendelkezésre álló információkból, mint például a részvényárak múltbeli sorozatainak ismeretéből.
A félerős formájú hatékonyság esetén a részvényárak gyorsan korrigálódnak a nyilvánosan rendelkezésre álló információk hatására torzítatlan módon úgy, hogy többlet megtérülés nem realizálható eme információkra alapozott kereskedéssel. A félerős formájú hatékonyság értelmében sem a fundamentális, sem a technikai analízis nem képes elfogadható többlet megtérülés előállítására. A félerős hatékonyság teszteléséhez az előzőleg ismeretlen információk szerinti kiigazításoknak megokolható méretűnek kell lenni. A teszteléshez a kezdeti változást követően, egymással összhangban levő felfelé és lefelé irányuló korrekciókat szükséges keresni.
Az erős formájú hatékonyság esetén a részvényárak tükrözik az összes - nyilvános és privát - információt, és senki nem realizálhat többlet megtérülést. Amennyiben vannak jogi korlátai a privát információk nyilvánossá válásának, mint például a bennfentes kereskedés tiltó szabályai esetében, akkor az erős formájú hatékonyság érvényesülése lehetetlen, kivéve azt az esetet, amikor a törvényeket általánosan figyelmen kívül hagyják. E hatékonysági fokozat teszteléséhez olyan piac létezésére van szükség, ame-
- 10/11 -
lyen a befektetők konzisztens módon, hosszabb időn keresztül többlet megtérülést realizálhatnak.
Az 1960-as 1970-es évek során felhalmozódott bizonyítékok arra mutattak, hogy a részvénypiacok teljességgel nem hatékonyak az erős forma értelmében, másik oldalról viszont feltűnő támogatottsága volt a gyenge és félerős formájú hatékonyságnak, valamint az erős formájú hatékonyság ama verziójának, amely a professzionális befektetési menedzserek teljesítményére vonatkozik. Már a hatékony piac hipotézis megfogalmazásakor érzékelhető a követelmény abszolutizálására való törekvés, a hatékonyság-hiányok elutasítására való hajlam. A hipotézis túl merev értelmezésének veszélyeire hívják fel a figyelmet a következő rugalmasító kitételek:
1) A hatékony piaci hipotézis azt követeli, hogy a befektetők nem győzhetik le a piacot. Az tapasztaljuk, hogy bizonyos befektetőknek és elemzőknek helyenként és időnként ez sikerül. A hatékony piac hipotézise nem tartalmazza azt, hogy a befektetők soha nem képesek a piac túlszárnyalására. Tudjuk, hogy az információk folyamatos beáramlása árfluktuációt okoz, s az újonnan felfedezett információ lényeges emelkedést idézhet elő a befektető által birtokolt értékpapír árában. Amit a hatékony piaci hipotézis megkövetel az az, hogy bizonyos befektető nem remélheti a piac előre jelezhető és konzisztens túlszárnyalását.
2) A hatékony piac hipotézise szerint a pénzügyi elemzés felesleges, s a befektetők, akik az értékpapírárak kutatására vállalkoznak, csak az időt pazarolják. E vélemény szerint a véletlenszerűen kiválasztott portfolió várhatóan ugyanúgy teljesít, mint a professzionális értékpapír-elemzők által menedzselt befektetés. Két ellenvetés lehet a kiválasztási és menedzselési stratégiák egyenértékűségét illetően. A befektető - a megtérülés és kockázat, számára legvonzóbb kombinációja alapján - választ, egy véletlenül kiválasztott portfolió ezt a célt aligha teljesíti. A befektetők közötti verseny, amelynek során aktívan törekszenek az új információk megszerzésére és elemzésére abból a célból, hogy azonosítsanak helytelenül árazott részvényeket, s azokat saját előnyükre kihasználják, valóban fontos a hatékony tőkepiacok létezése szempontjából. A pénzügyi elemzés a bejövő információkat képessé teszi az értékpapírárakban történő gyors tükröződésre. Mégsem találja minden befektető vonzónak, profithoz jutni pénzügyi analízis révén. Ennek az a magyarázata, hogy a pénzügyi elemzés nagyon költséges. A pénzügyi elemzőknek képesnek kell lenni összegyűjteni, feldolgozni, értékelni vállalati információk nagy tömegét, valamint ágazati, makrogazdasági adatok áttekintésére. Azok az elemzők, akik gyakran kereskednek értékpapírokkal, számukra különböző tranzakciós költségek merülnek fel, ide értve a brókeri költségeket, a vételi-eladási árkülönbséget és a piaci költségeket. Ezért az elemzőknek a helytelenül árazott értékpapírokkal kereskedésből nyert profitot csökkenteni kell a pénzügyi elemzés költségeivel, valamint a benne foglalt tranzakciós kiadásokkal.
3) A hatékony piaci hipotézis megköveteli, hogy az új információ mindig teljességgel tükröződjön a piaci árakban. Ugyanakkor megfigyelhető az árak naponkénti, óránkénti, percenkénti, időnként drámai mértékű fluktuációja. A piaci árak állandó volatilitása olyan jelzésként is tekinthető, ami a piacok hatékonyságára utal. Az értékpapírok piaci értékét befolyásoló információk folyamatosan érkeznek, ami az árak állandó kiigazításával jár, az új információk tartalmának megfelelően.
4) A hatékony piaci hipotézis előfeltételezi, hogy az összes befektetőnek informáltnak kell lenni, ugyanígy képzettnek is, s képesnek lenni az új információk folyamatos elemzésére. Mégis a közönséges befektetők többsége nem képzett pénzügyi szakértő. A piaci hatékonyság eléréséhez nem minden befektetőnek kell informáltnak lenni. Elfogadható, hogy az informált és képzett befektetők viszonylag szűk magja kereskedik a piacon, míg a befektetők többsége soha nem követi az általa forgalmazott értékpapírokat.
A hatékony piaci hipotézisnek abszolút vagy rugalmas felfogása fontos szerepet játszik az aktív és passzív befektetési stratégia közüli választásban is. Az aktív menedzserek úgy vélik, hogy a kevésbé hatékony piacok megteremtik a túlszárnyalás lehetőségét a nagy tudású menedzserek számára. Mindazonáltal fontos felismerni, hogy az aktív menedzserek többsége, adott piacon, alulteljesít egy alkalmas mércéhez viszonyítva - legalábbis hosszú távon - függetlenül attól, hogy a piacok hatékonyak vagy nem. Ez amiatt van, mert az aktív menedzselés zérus összegű játék, amelyben adott résztvevő csak akkor szerezhet profitot, ha egy másik, kevésbé szerencsés aktív résztvevő veszít. Ugyanakkor, ha a költségeket is figyelembe veszik, akkor még a marginálisan sikeres aktív menedzser is alulteljesíthet.
Sokak meggyőződése az, hogy a piac egy vagy több résztvevő általi legyőzése nem hatékony piacra utal, ugyanakkor fontos felismerni, hogy a sikeres aktív menedzsert az összes résztvevő kontextusában szükséges értékelni. Sok esetben nehéz eldönteni, hogy a piac legyőzése a befektetői felkészültségnek, vagy éppen ellentétesen a szerencsének köszönhető-e. Például aktív menedzserek százai, sőt ezrei között valóban előfordulhat, hogy közülük egy vagy több elérhet jelentős és fenntartható piaclegyőzést. Mindazonáltal az igazi kihívás még a tény bekövetkezte előtt azonosítani a legyőzőt, az utólagos előrelátás konstatálása helyett. Továbbá - sok más esetben - az egyik periódusban még nagyon jól teljesítők átfordulnak
- 11/12 -
gyengén teljesítőkké, az azt követő periódusokban. Nagyon sok vizsgálat talált gyenge korrelációt, vagy a kapcsolat teljes hiányát arra vonatkozóan, hogy a kiemelkedően teljesítők egyik periódusról a másikra is nagyon jók maradnának. A teljesítmény-fenntartás konzisztens érvényesülésének hiánya - aktív menedzserek körében - egyértelmű bizonyíték a hatékony piac hipotézisének érvényesülésére.
Bizonyítékok sokasága azt jelzi, hogy a részvénypiacok hatékonyak, s ennek következményeképpen a befektetőknek kicsi esélye van arra, hogy szisztematikus módon abnormális profithoz jussanak, aktív menedzselési stratégiák segítségével. A piac legyőzésére irányuló kísérlet nem csupán terméketlen vállalkozás, hanem még a normál megtérülés is csökkenhet a felmerülő költségek miatt (menedzselés, tranzakciós kiadás, adó). A befektetőknek passzív befektetési stratégiát célszerű követni, s nem tenni kísérletet a piac legyőzésére. Ez nem jelenti azt, hogy a portfólió menedzsereknek nincs semmilyen szerepe. A megtérülés optimalizálható diverzifikáció és eszközallokáció segítségével, a befektetési költségek és adók minimalizálása révén.
Az 1970-es évek elejére-közepére a hatékony piaci hipotézis és a véletlen bolyongás elmélet a részvénypiaci működés vizsgálatának főáramú közelítése lett. Fama (1970) arra jutott, hogy a bizonyítékok többsége a hipotézis és az elmélet érvényességét támasztja alá, s az ellentmondó bizonyítékok súlya viszonylag csekély. Malkiel (1973) műve a véletlen bolyongás elméletét paradigmává emelte, kijelentve, hogy a befektetők sem technikai elemzéssel, sem fundamentális elemzéssel nem lehetnek képesek extra megtérülés elérésére. Kutatásai alapján arra következtetett, hogy a vonatkozó elemzési módok alkalmazása azért felesleges, mert a részvényekkel kapcsolatos piaci információk véletlenszerűen jelennek meg, így azok előrejelezhetetlenek. Ennek folyományaként a részvénypiaci árfolyamok is kiszámíthatatlanul mozognak, s ha egy vagy több befektető ilyen körülmények között képes extra megtérülés elérésére, az csak a szerencse következménye lehet. Malkiel véleménye szerint a befektetők többsége csak a piaci átlagot meg nem haladó megtérülés elérésére képes, s egyetlen megoldásként a passzív stratégia kínálkozik, vagyis a "vedd meg és birtokold" elv alkalmazása.[7]
Lehman (1991) két évtizeddel később írt áttekintő munkájában nagyon fontos megállapítást tesz, annak feltételezésével, hogy valójában viszonylag sokat tudunk a hatékony piac hipotézisének néhány aspektusáról, s kevesebbet a többiről. Tudjuk, hogy az értékpapírárak gyorsan mozognak arra a szintre, amely úgy azonosítható, ahol a befektetők úgy érzik, hogy semmit nem tudnak eme árszintek racionális fundamentumok általi meghatározottságáról. Tudjuk, hogy a benső érték elfogadható indikátorai segítenek magyarázni a várható megtérülési értékeket, ám keveset tudunk azok kapcsolódó kockázati prémiumainak racionalitásáról. Tudjuk, hogy a kockázati prémiumok változnak, de nem ismerjük a diszkontráták változásának természetét.[8] A rövid távú megtérülés analízise potenciálisan tájékoztat az információ érkezéséről, a likviditási kínálatról, s a piaci mikrostruktúra más vonásairól, ám valószínűleg kevés információt ad az ár és érték közötti átfogó relációról. A jelenérték koncepció értelmében a likviditási effektusoknak rendszerint van hatása bizonyos részvények rövid távú diszkontrátáira. Másként kifejezve, az említett likviditási hatások napok, hetek vagy hónapok alatt elenyésznek, jelezve, hogy nagyon csekély hosszú távú hatásuk van a tőke társadalmi allokációjára. Lehman külön hangsúlyozza, hogy a megtérülési értékek előrejelezhetetlensége bár szükséges feltétele a piaci hatékonyságnak, ám nem elégséges feltétele annak, hogy az ár azonos legyen az objektív benső értékkel. Ezért a likviditási hatások nem világíthatnak rá arra az alapvető kérdésre, hogy vajon az ár azonos-e az objektív benső értékkel, mivel azokat a relációkat az árak esetenkénti szintje alapján mérik, s nem a fundamentális benső értékek alapján.
A továbbiakban a piaci hatékonyság mindennemű tesztelése, a hatékonysághiányok azonosítása és a piaci anomáliák feltárása szükségképpen kötődött a piaci érték-benső érték kapcsolathoz, a kockázati prémium nagyságához, az alkalmas diszkontráta megválasztásához, s a befektetők piaci viselkedéséhez. Ugyanakkor idejekorán szembesülni kellett a piaci hatékonyság tesztelésének legmélyebb ellentmondásával, a kapcsolt hipotézis problémájával. Eszerint a piaci hatékonyság elfogulatlan teszteléséhez szükség lenne olyan mérőszám használatára, amelyhez viszonyítani lehetne az abnormálisnak vélt megtérülési értékeket, hiszen a befektető a piac hatékonysága esetén sem tudhatja eldönteni, hogy az árazási modell korrekten határozza-e meg a megkövetelt megtérülési rátát. Lehet az eszközárazási modell is pontatlan, de a piac is lehet hatékonysághiányos, ám a befektető nem tudja eldönteni, hogy melyik eset is érvényesül éppen.
A piaci anomáliák azonosítása és analízise olyan közegben kezdődhetett, ahol a részvénypiacokra úgy tekintettek, mint hatékony és egyensúlyi piacokra, amelyeken az értékpapírárak teljességgel tükröznek minden releváns információt, amely rendelkezésre áll az értékpapírok fundamentális értékével kapcsolatban.[9]
- 12/13 -
A piaci hatékonyság tesztelésében áttörést hozott az "eseménytanulmány" metodológiájának megjelenése. Egy eseménytanulmányban az elemzők olyan hasonló események mintáját képezik, amelyek különböző vállalatoknál, különböző időben történnek, s meghatározzák, hogy átlagosan miként hatnak a részvényárra. Mit remélhetnek látni az elemzők egy eseménytanulmány kimenetéből? Feltételezve, hogy az elemzők kedvező eseményeket tanulmányoznak, a kimenet attól függ majd, hogy a piac anticipálja-e az eseményt, s természetesen attól, hogy a piac hatékony-e vagy nem. Az elemzők minden esetben azt remélik, hogy a részvényár felfelé megy; a kérdés az, hogy ez mikor következik be. Először tekintsük a piaci reakciót egy nem anticipált kedvező esemény esetében. Ha a piac hatékony, akkor a részvényár gyorsan (egyetlen pillanat alatt) felfelé korrigálódik; ha viszont a piac nem hatékony, akkor az ár az esemény bekövetkeztét - bizonyos idővel - követően, elhúzódva fog felfelé mozogni. Más a helyzet az anticipált piaci események esetében. Amennyiben a piac anticipálta az eseményt, akkor a részvényár már az esemény bekövetkezte előtt elkezd felfelé mozogni, s az esemény bekövetkeztének időpontjában az ár stabilizálódik, hatékony piacon. Ugyanez a folyamat nem hatékony piacon úgy játszódik le, hogy az ár emelkedése az esemény bekövetkeztét követően is folytatódhat.[10]
Az 1970-es évek végétől, az 1980-as évek elejétől szaporodtak a piaci hatékonysághiány jeleit taglaló munkák és lendületet vett a piaci anomáliák azonosítása. Az első cikkek között Rozeff és Kinney (1976) a részvénypiaci szezonalitásról értekezett. Ők úgy találták, hogy a januári részvénymegtérülés minden más hónapnál magasabb volt. Gibbons és Hess (1981) leírta a hétfőeffektust, amely szerint a részvényárak hétfőnként általában lefelé mentek. Mindkét felismerés egyértelműen inkonzisztens volt a gyenge formájú piaci hatékonysággal. Utóbbiak azt is megjegyezték, hogy a hétfőhatás időben érzékelhetően csökkenő tendenciát mutatott. Banz (1981) munkája a kisebb vállalatokba irányuló befektetések hosszú távú megtérülési rátáival foglalkozott. Ő havi adatokat elemzett az 1931-1975 közötti időszak amerikai tőzsdei adataira támaszkodva. Ebben az időintervallumban az ötven legkisebb vállalat részvénye - kockázattal korrigált bázison - havonta 1%-ponttal túlszárnyalta az ötven legnagyobb vállalatot. Később Dimson (1988) arra jutott, hogy mind a januárhatás, mind a kis részvények viszonylagosan jobb teljesítménye egyrészt piaci hatékonysághiánnyal, másrészt az eszközárazásbeli szezonalitással magyarázható, a rövidebb időszakban megfigyelhető különös jellemzők a piaci mikrostruktúra alapján indokolhatók.
Az empirikus elemzés rendszerszerűen talált problémákat a hatékony piaci hipotézissel kapcsolatban, amelyek közül is kiemelkedett az a tapasztalat, hogy alacsony P/E arányú részvények legyőznek magasabb P/E arányú részvényeket. Basu (1977) a P/E arányoknak a részvénymegtérülés előrejelzésére történő alkalmazását dokumentálta. 1400 vállalat átfogó tanulmányában az 1956-1971 közötti időszakra vonatkozóan megfigyelte, hogy az alacsony P/E arányú értékpapírok túlszárnyalták a magas P/E arányú változatokat, évente több mint 7%-kal. Bár az eredmény interpretálható a szerző által alapkritériumként alkalmazott tőkepiaci egyensúlyi árazási modell tökéletlenségeként, maga a szerző saját eredményeit a piaci hatékonysághiány jelzéseként tekintette, a jelenséget úgy magyarázva, hogy különböző P/E arányú értékpapírok forgalmazása során, az árazás egymás viszonylatában helytelenül történt, s a befektetők számára megvolt az abnormális megtérülés realizálásának lehetősége is.[11]
Az eseménytanulmányok és sok erős formájú teszt azt jelezte, hogy az értékpapírárak hatékonyan válaszolnak az új információkra, ugyanakkor ez egyaránt vezethet az értékpapírok folytatólagos túlértékeléséhez és alulértékeléséhez, hosszabb távon is. A gyakorlatban is bebizonyosodik, hogy sokkal nehezebb tesztelni az árak fundamentális értéknek történő megfelelését, mint azt vizsgálni, hogy vajon az árak megfelelő gyorsasággal reagálnak-e az információkra. A nehézségek ellenére az elméleti vizsgálódás abban az irányban fejlődött, hogy az értékpapírok árazása korrektnek tekinthető-e. Ball és Brown (1968) a részvénypiac válaszaival kapcsolatban és az éves profitbejelentésekkel összefüggésben arra jutott, hogy a piac az éves profitbejelentésekben foglalt információkat megközelítően azt megelőzően anticipálja, mielőtt a profitbejelentés aktuálisan megtörténne. Más szavakkal kifejezve: a befektetők jórészt megfosztatnak attól a jövőbeli lehetőségtől, hogy profitálhassanak az új információkból, mivel a részvényárak már beépítették az éves profitkimutatásokban közzétett információkat. Mivel a piac még a profitmeglepetésekre is gyorsan reagál, és ez az árak változási irányában is megmutatkozik, így a meglepetés erejével hatottak a részvénypiaci túlreagálásról megjelent tanulmányok.
Shiller (1981) megvizsgálta a részvénypiaci árak változékonyságát, s arra jutott, hogy az árfluktuációk túl nagyok ahhoz, hogy igazolhatók lennének az osztalékfizetés egymást követő változékonyságával. Shiller úgy találta, hogy a részvényárak volatilitásának mértéke a megelőző egy évszázadban messze nagyobb volt annál - 5-től 13-szoros mértékben -, hogy az a jövőbeli reálosztalékra vonatkozó információknak lett volna tulajdonítható. Ő ennek alapján a hatékony piaci hipotézis drámai kudarcáról beszélt, s úgy vélte, hogy ez nem tulajdonítható az adatok hibáinak, az árindex problémának vagy az adótörvények változásának.
- 13/14 -
Megfogalmazódott olyan vélemény is, hogy a hosszú távon érvényesülő hibás árazás a piaci hatékonyság komolyabb megsértését okozhatja. De Bondt és Thaler (1985) a megtérülési értékeket hosszabb időhorizonton figyelve úgy találta, hogy azok a részvények, amelyek 3-5 éves időszak nagyobb részében alulteljesítenek, azok a következő periódusban a legmagasabb - piac által korrigált - megtérülést érik el, és vice versa. Ők arra a következtetésre jutottak, hogy a részvénypiac hajlamos túlreagálni a rossz hírek hosszú sorozatát, s ennek eredményeként a részvényárak eltávolodnak a fundamentális értéktől.[12] A szerzők vesztesekként azokat azonosították, akik alacsony megtérülést realizáltak több múltbeli időszakban, nyerőként pedig azokat, akik ugyanilyen időszakban nagy megtérülést realizáló részvényeket birtokoltak. Tanulmányozásuk fő eredménye az volt, hogy a vesztesek sokkal nagyobb átlagos megtérülést érnek el, mint a győztesek, ugyanolyan hosszúságú elkövetkezendő időszakban.[13] Állításuk szerint a befektetők ki vannak téve az optimizmus és pesszimizmus hullámainak, ami azzal jár, hogy az árak szisztematikusan el fognak térni saját fundamentális értéküktől, és később az átlaghoz visszatérést mutatnak.
A piaci anomáliák feltárása során olyan - rejtélyes - megfigyelés történt, amely ugyancsak kihívást jelentett a hatékony piaci hipotézissel szemben. Az egyik ilyen jelenség, amelyre nem találtak kielégítő magyarázatot, az az új kibocsátású részvények hosszú távon negatív teljesítménye, amit Ritter (1991) tanulmánya dokumentált. A szerző a mintában szereplő 1526 kezdeti nyilvános tőzsdei bevezetés példáján, az 1975-1984 közötti időszakra vonatkozó vizsgálatával arra jutott, hogy az e részvényekbe irányuló kezdeti befektetések a kereskedés első napjának végén, jelentős alulteljesítést generáltak, előremutatóan a következő három évre, viszonyítva alapkritériumok széles változataihoz, magában foglalva részletes illesztési eljárást, ami irányítja a piaci kapitalizációt minden értékpapírcsoportban.
Figyelmet érdemel Mehra és Prescott (1985) részvénytőke-prémium rejtélye. Ők olyan egyszerű modellt vettek alapul, amely a fogyasztói preferenciákon és a gazdasági folyamatot generáló fogyasztáson nyugszik. Feltételezéseik statisztikai karakterisztikáit kalibrálva nem tudták reprodukálni a piac által generált hosszú távú részvénytőke prémiumot, adott kamatráták mellett. Kimutatták, hogy modell-verziójukban zérus és négy százalék intervallumban mozgó, kockázatmentes kamatráták feltételezésével, az átlagos prémium nem haladta volna meg a 0,35%-ot. Ezt érdemes összehasonlítani az 1889-1978 közötti időszak 7%-os amerikai részvénykockázati prémiummal. A részvénytőke-prémium rejtély továbbra is megoldásra vár.
Poterba és Summers (1988) azt a kapcsolatot kereste, amely a rövid időhorizont részvénymegtérülési szériális korrelációja, és a hosszabb időintervallumban érvényesülő negatív korrelációja között van. Ők azt mondják, hogy eredményeik a piaci hatékonysághiány jelzéseként foghatók fel. Hivatkoztak a Black (1986) által korábban bevezetett likviditási (zaj)kereskedés fogalmára, ami nem információn alapul. A likviditási kereskedés olyan befektetők által kezdeményezett piaci tranzakció, akiket a részvény iránti keresletben nem a várható megtérülés, hanem más tényezők - például a likviditási kényszer - motiválnak, s ez okszerű magyarázatot szolgáltat a részvényárak átmeneti hatású komponenseire.
A hatékony piaci hipotézisét váratlan támadás érte az elméleti közgazdaságtan képviselői részéről. Grossman (1976) olyan modellt írt fel, amely megmutatta, hogy az információsan hatékony árrendszer tökéletesen aggregálja a széttartó információkat, ám eközben eliminálja az információgyűjtés egyéni ösztönzőit. Grossman és Stiglitz (1980) továbbment és kimutatta, hogy lehetetlen a piacnak tökéletesen hatékonynak lenni. Ha az összes releváns információ tükröződik a piaci árakban, akkor a piaci szereplőknek nincs motivációja olyan információk megszerzésére, amelyeken az árak alapulnak. Mivel az információ megszerzése költséges, ezért az árak nem tükrözhetik tökéletesen a rendelkezésre álló információkat, mert ha úgy volna, akkor az információk megszerzésére és analizálására erőforrásokat áldozó befektetők nem kapnának kompenzációt. Eszerint a piaci egyensúly érzékeny modellje kell, hogy hagyjon valamennyi ösztönzést az információgyűjtésre (jó példa erre az értékpapír-elemzés).
Fama (1965/a) a hatékony piacra vonatkozó definíciójában még azt feltételezhette, hogy a fontos folyó információ ingyenesen áll rendelkezésre az összes piaci résztvevő számára. Ez pontos feltevésnek látszik, mindazonáltal ezeknek az információknak mind a feldolgozása, mind az azt követő cselekvéssorozat költséget vonz. Egy intézményi befektető kénytelen alkalmazni értékpapír-elemzőket és portfolió-menedzsereket. Az egyéni befektető haszonáldozati költséggel szembesül minden portfolió-értékelés esetén. Mindkettő visel tranzakciós költségeket is, s ezen túlmenően a nagy portfoliók ki lehetnek téve a piac hatására jelentkező pótlólagos költségeknek is. A tranzakciós költségmegfontolás arra késztette Jensent (1978), hogy kijelentse: a hatékony piac az árkiigazítást a kereskedési költségek által alkotott korlátokon belül kell hogy végrehajtsa. A szerző e cikkben amellett érvelt, hogy ha például a tranzakciós költségek 1%-ot tesznek ki, akkor az 1%-os abnormális megtérülést a hatékonyság határain belül levőnek kell tekinteni. Vajon, ha a hatékonysághiány
- 14/15 -
nem használható ki a költségek fölötti profitszerzésre, akkor a piac valójában nem hatékony? Ez természetesen felvet egy kérdést: a tranzakciós költségeknek mi az a szintje, amelynél a piacot tovább már nem tekinthetjük hatékonynak, annak kivételével, ha az a hatékonyság határain belül van.
Elkerülhetetlen figyelembe venni a befektetői heterogenitást is, ugyanis a befektetők egymástól nagyon is különböznek. Még akkor is, ha pontosan ugyanolyan információk állnak rendelkezésükre, mivel azokat valószínűleg eltérően fogják interpretálni. Ami még fontosabb, hogy hajlamosak azok alapján különbözőképpen cselekedni. Az egyik nyilvánvaló példa az adóstátus. Adózási kivételt és halasztási lehetőséget élvező, továbbá adózó befektetők, racionálisan cselekedve, rendszerint különböző cselekvési módokat választanak, azonos problémák megoldásához. A likviditási szükségletek ugyancsak szerepet játszanak.
Az értékpapírpiaci anomáliák vizsgálatában önálló gondolkodásvonulat a piaci mikrostruktúra elemzése. E terület klasszikus cikke Treynor (1961) nevéhez fűződik, amelyben a szerző azt magyarázta, hogy miért veszítenek a befektetők együttesen a tőkepiaci kereskedésen, s miért nyernek a jól informált befektetők. A kulcs a hivatásos kereskedő (dealer, bróker) szerepének megértése vagy a piacvezető funkciójának azonosítása, aki veszít akkor, ha informált befektetővel kereskedik, ám arra törekszik, hogy visszatérüljenek ezek a veszteségek az alulinformált befektetőkkel folytatott kereskedés során. Grossman és Stiglitz (1980) azt a paradoxont, hogy a költség ellenében megszerzett információk világában a piacoknak lehetetlen információs hatékonyságúnak lenni, úgy oldották meg, hogy támaszkodtak Treynor ama feltevésén nyugvó ideájára, mely szerint: a piac alulinformált likviditási kereskedőktől származó tranzakciókat is befogad. Már Bagehot (1971) cikke korai betekintést nyújtott ama módot illetően, ahogyan az információk beépülnek az értékpapírárakba a befektetők tevékenysége révén, valamint annak kapcsán, hogy a piaci struktúrának milyen hatása van a részvénypiac hatékonyságára. Bagehot intuitív megérzését formalizálta Kyle (1985) az árformálódást leíró modelljében. Ebben az értékpapír-kereskedők három típusa jelent meg: az egyéni informált kereskedő, néhány versengő piacvezető, valamint alulinformált likviditási kereskedők, akik véletlenszerűen bonyolítanak le tranzakciókat. A likviditási kereskedők álcázzák az informált kereskedők tevékenységét, akiknek tranzakciói úgy szerveződnek, hogy az informált kereskedő privát információi fokozatosan tükröződni fognak a piaci árakban. A piacvezetők versengenek és kiadásaikat bevételeikkel ellensúlyba hozzák, míg az informált értékpapír-kereskedők profitot érnek el a likviditási kereskedők terhére.[14]
Az 1980-as évektől egyre gyakrabban fogalmazódott meg az a kérdés, hogy vajon a Fama-stílusú racionális, profitmaximalizáló viselkedés-e az egyetlen a befektetések világában, vagy lehetnek más modellek is? Ez közvetlenül elvezet a pénzügyi viselkedéstan látványos, új világához.
A befektetők és a kutatók számos kritikát fogalmaztak meg a hatékony piaci hipotézisre vonatkozóan, mind elméleti, mind empirikus alapon. A bírálatok középpontjában azok a piaci anomáliák álltak, amelyek gyengíteni látszottak a hatékony piac paradigmáját. A legfontosabb említett anomáliákat egybegyűjtve, a következő áttekintés kapható:
- A részvénypiaci árak általában túlreagálják az új információkat, amit azután korrekció követ;
- Feltűnő tapasztalat a részvényárak fölös volatilitása; eszerint az ármozgások sok esetben sokkal nagyobbak, mint amekkorát a piac megengedhetne. Ball (1994) szerint a fölös volatilitás a befektetői tömegek rendkívüli káprázatának és őrületének tulajdonítható;
- A részvénypiaci árak alulreagálják a negyedéves profitbejelentéseket, amely önmagában ugyanolyan anomáliának tűnik, mint az áraknak az a tendenciája, hogy hajlamosak túlreagálni az új információkat;
- Az árakhoz kapcsolódó rejtély az értékpapír-kereskedési volumen problémája. Ha valaki tudja, hogy mindenki (magukat is beszámítva) racionális, akkor minden kereskedő eltűnődhet azon, hogy mi az az információ, amit az eladó ismer, ám a vevő nem, és fordítva. Pontosan kiszámítani nehéz, hogy milyen kicsi forgalmazás történjék, mivel a piaci szereplőknek vannak likviditási és újraegyensúlyozási igényeik is;
- Az osztalékhoz kötődő rejtély arra vonatkozik, hogy a részvényárak történeti varianciája sokkal volatilisebb volt, mint amekkora ingadozás igazolható lenne az aktuális osztalékfizetés történeti varianciájával.
- Mindmáig feloldhatatlan rejtély a részvénytőke-prémium ügye. Történetileg ez a megtérülési többlet sokkal nagyobb annál, mint amekkora érték csupán a kockázattal magyarázható lenne;
- Megmagyarázhatatlan furcsaság a "kisvállalati hatás", amelynek értelmében az alacsony kapitalizációjú részvények magasabb megtérülést szolgáltatnak;
- A részvények megtérülési értékében sajátos szezonális ingadozások tapasztalhatók, mint például a már említett "januári hatás", ahol is a részvényárak rend-
- 15/16 -
szerint szokatlanul magasak január első napjaiban, vagy ugyanúgy a "hétvégi hatás", ahol is az átlagos részvénymegtérülés negatív korrelációt mutat a pénteki zárás és a hétfői zárás értékei között;
A pénzügyi viselkedéstan képviselői a pénzügyi piacok tökéletlenségeit olyan kognitív torzulások kombinációjaként láttatják, mint a túlzott bizalom, a túlreagálás, a reprezentativitási és az információs torzulás és más egyéb előre jelezhető emberi tévedés a megokolásban és az információk feldolgozásában. Ezek a gondolatok Kahneman - Tversky (1979) műve nyomán váltak ismertté. Az említett hibák és tévedések a megoldásban arra indítják a befektetők többségét, hogy kerüljék az értékrészvényeket, s inkább növekedési részvényeket vásároljanak magas áron, ami megengedi a pontos számítást végzőknek, profitálni az értékrészvényekkel kapcsolatos alku negligálásával a növekedési részvények túlreagáláson alapuló eladásából.
A pénzügyi viselkedéstan azt posztulálja, hogy a befektetőnek kognitív torzulásai vannak, ami egyszerűen a valóság emberi érzékelésének tökéletlensége. Álljon itt néhány példa a befektetők legáltalánosabb kognitív torzulásairól. Az első ilyen a mentális elszámolási attitűd, amely szerint az egyének többsége az osztalékot az elkölthető jövedelem addíciójaként érzékeli, a tőkenyereséget rendszerint nem. A második a torzult várakozás, amelynek értelmében az egyének hajlamosak túlzott bizalommal viseltetni, saját, jövőre vonatkozó előrejelzéseik iránt. A harmadikként említett referenciafüggőség azt jelenti, hogy a befektetési döntéseket érzékelhetően befolyásolja a befektetők referenciapontja. A negyedik példa a reprezentativitási heurisztika: a kognitív pszichológiában ez a kifejezés azt jelenti, hogy az egyének hajlamosak bizonyos eseményt valószínűbbnek vélni egy másiknál, ha az előző reprezentatívabbnak mutatkozik. A pénzügyekben a reprezentativitási heurisztika legáltalánosabb esete az, hogy a befektetők hibásan ítélik jónak (a jövőre vonatkozóan) a jó vállalatok részvényeit. A jó vállalatok jól ismertek a piaci szereplők előtt, s a legtöbb esetben korrekten is értékeltek, ezért a(z) (aktuálisan) jó vállalatoknak lehet, hogy nincs felsőoldali (jövőbe mutató) potenciálja. A kognitív torzulás pénzügyekbeli egyik legkülönösebb manifesztációja az ötödikként említett, vonakodás a veszteségek/tévedések (f)elismerésétől. A befektetőknek gyakran problémáik vannak annak beismerésével, hogy hibáztak, s kerülték értékpapírok veszteséggel történő értékesítését még akkor is, ha az ilyen eladásnak lettek volna bizonyos adózási előnyei.
A befektetési viselkedéslélektan megközelítés a részvénypiaci kereskedésben a hatékony piaci hipotézis legígéretesebb alternatívája (s bizonyos befektetési stratégiák éppen a hatékonysághiányokat igyekeznek kihasználni). Kahneman (2003) - e felfogás képviselőjeként - kifejezte abbéli kétségeit, hogy a befektetők legyőzhetik a piacot, s ő éppen úgy véli, hogy a befektetők ezt nem tehetik meg. A hatékony piac hipotézisének védelmezői eközben fenntartják, hogy a pénzügyi viselkedéstan megerősíti a hatékony piaci hipotézist, mivel ez az új nézetrendszer hangsúlyozza az egyének, a testületek és a nem kompetitív piacok torzulásait.
Kahneman és Tversky kilátáselméleti munkássága fontos bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a többség által elfogadott várható hasznosság standard feltételezése nem ad pontos reprezentációt az egyéni viselkedésről. A kilátáselmélet állítása szerint, az egyének jobban reprezentálhatók a hasznosságok súlyozott összegének maximalizálásával, amit a tényleges valószínűségüktől függőség határoz meg: ez zéró súlyt ad a szélsőségesen alacsony valószínűségeknek, és egységnyi súlyt a szélsőségesen magas valószínűségeknek.
A viselkedési tudományok az értékpapírpiaci döntések megértésére és előrejelzésére fókuszálva fogalmaznak meg kérdéseket a piaci hatékonyságra vonatkozóan, (ami egyaránt jelenti a racionalitást és a rendelkezésre álló információk legjobb felhasználását), s így kétségeket ébreszthetnek a gazdasági elmélet előrejelző képességével kapcsolatban. Például a viszontbefektetési alapok azon a feltevésen alapulnak, hogy a befektetők döntései több tényezőre alapozódnak, ide értve azonosítható emocionális és pszichológiai torzulások széles sorozatát. Ez olyan piaci mechanizmushoz vezet, amely se nem konform, se nem kompatibilis a fundamentális teóriával, s ezért olyan profitlehetőségeket teremt, amelyek a befektetők által alkalmasan kihasználhatók. Az emocionális/ pszichológiai tényezők száma nagy. A befektetői hibák nem az információk hiányának tulajdoníthatók, hanem ama mentális hiányoknak, amelyek benne foglaltatnak az egyéni döntéshozatalban, s amelyek időnként elvakítják a befektetőket. Például a befektetők túlbecsülhetik a változások előrejelzésére való képességüket, valamint előfordulhat, hogy nem hatékonyan dolgozzák fel az új információkat. A befektetők ugyancsak hajlamosak a rossz pozíciók fenntartására, a hibák beismerése helyett. Továbbá a vállalati imázs torzulása megtarthatja a befektetőt egy részvény mellett akkor is, amikor a lojalitás alábbhagy a mérlegfundamentumok tényeivel szembesülve. A hírek túlreagálása a befektetőket arra vezetheti, hogy áron alul eladják a részvényeket, amikor pedig ennek nem lenne racionális oka. Az alulreagálás annak a következménye, hogy az egyének általában képtelenek hibáik beismerésére. Ez olyan jellemző vonás, amely egyaránt vonatkozik az elemzőkre, az alapkezelő menedzserekre, de az egyéni befektetőkre is. Ezek a tényezők különösen fontosak, mivel a pia-
- 16/17 -
ci szereplők számára megalapozzák a részvénypiaci döntéshozatalt, s amelyeket egyaránt igénybe vesznek mind az elméleti konstrukciók felépítésében, mind az egyéni és kollektív (piaci) pszichológiában is. Eszerint a döntéshozatal racionális megközelítéséhez csupán azt igényelhetjük, hogy cselekedjünk legjobb tudásunk szerint, és ismerjük fel, hogy bármily alapos is keresésünk, mégis szükségképpen korlátozott eredményességű lehet.
Ezek alapján Ball (1994) arra jut, hogy a piaci anomáliákra a pénzügyi viselkedéstan sem ad teljes választ, ugyanakkor elismeri azt, hogy indokolt és használható kérdéseket fogalmaz meg. A pénzügyi viselkedéstan fontossága és szerepe a professzionális döntéshozatali folyamatban magától értetődőnek tűnik. Bár nem növeli a befektetők kapacitását a piac legyőzésére, mégis segít megérteni a szereplők érzületeit és motivációit, s javítani a piac által kínált szolgáltatásokat. Így vagy úgy, a befektetők rendszerint racionálisan viselkednek, azaz így vagy úgy a befektetők maximalizálják a várható hasznosságot, s ez fontos feltétele a hatékony piac hipotézisének, s ha van is eltérés ettől a paradigmától, akkor is magyarázható a pénzügyi viselkedéstan alapján, hogy miért is keletkeznek anomáliák.
A döntő kérdés az, hogy áthidalhatók-e a tradicionális pénzügyi elmélet és a pénzügyi viselkedéstan elvei közötti differenciák. Ebben a tekintetben figyelemre méltó Statman (1999) véleménye:
"A piaci hatékonyságnak két jelentése van. Egyrészt a piaci hatékonyság azt jelenti, hogy nincs szisztematikus módja a piac legyőzésének. Másik oldalról az a jelentése, hogy az értékpapírárak racionálisak, azaz csupán "fundamentális" vagy "utilitárius" karakterisztikákat tükröznek, mint például a kockázat, ám nem tükröznek "pszichológiai" vagy értékkifejező karakterisztikákat, mint például az érzelem. Véleményem szerint a pénzügyi elmélet képviselői és a professzionális befektetők akkor cselekszenek helyesen, ha elfogadják a piaci hatékonyságot a piac szisztematikus legyőzhetetlenségének értelmében, ám elutasítják azt a racionális árazás értelmében." (i. m. 14. o.)
A hatékony piaci hipotézis elvileg egyszerű, ám nehezen megfogható princípium maradt. Kifejlődve a részvényárak véletlen karakterének eredeti megfigyelési rejtélyéből, e hipotézis az 1970-es évektől a pénzügyi döntések domináns paradigmájává vált. E gondolat virágzásának tetőfokán a hatékony piaci hipotézis jelentős támogatást kapott az empirikus kutatások szaporodó eredményeitől, demonstrálva a piac legyőzhetőségének lehetetlenségét, vagy legalábbis nehézségeit, arra nyilvánosan rendelkezésre álló információk analízisével, vagy professzionális befektetési elemzők alkalmazásával. Az utóbbi két évtizedben mindazonáltal számos - támadó élű -kritika fogalmazódott meg a hipotézissel szemben, ahogy ezt a korábbiakban áttekintettük. Ugyanakkor mértékadó vélemények sora a hatékony piaci hipotézis érvényességét támasztotta alá. Roll (1994) véleménye szerint rendkívül nehéz profitálni a piaci hatékonyság még legszélsőségesebb megsértéséből is. Szerinte a részvénypiaci anomáliák túl gyakran idéznek elő olyan eredményeket, amelyek a jövőben nem érvényesülnek ismétlődően, azaz hatásuk egyszeri marad. E vélemény szerint, a hatékony piaci hipotézisének fontosságát az a tény is demonstrálja, hogy még a nyilvánvalóan profitábilis befektetési lehetőségek is tekinthetők "anomáliának". Malkiel (2003) megvizsgálta a hatékony piac hipotézisét ért támadásokat és arra a következtetésre jutott, hogy a részvénypiacok messze hatékonyabbak és sokkal kevésbé előre jelezhetőek, mint azt sok elméleti munka elhitetni akarja. Beechey et al. (2000) úgy véli: habár a hatékony piaci hipotézis ellentmondásossá vált a lényeges és maradandó hatékonysághiányok miatt, mindezek ellenére vonatkoztatási kiindulópont maradt.
A spekuláció eredményeként kialakuló buborékok nyilvánvaló anomáliának tekinthetők, s rendszerint a pénzügyi válság okozójaként tűnnek fel. Ezek fényében a piac gyakran úgy látszik, mint ahol olyan vevők irányítanak, akiknek működését az irracionális túláradás mozgatja, s akiket kevéssé érdekel az alapvető (benső) érték. Az ilyen buborékokat rendszerint izgatott eladási túlreagálás követi, lehetővé téve az eszes befektetőknek részvényt vásárolni, kialkudott áron. Amikor egy bizonyos befektetési változat (vagy befektetések bizonyos csoportja) különösen jól teljesít, akkor az maga felé vonzza a befektetők figyelmét. Ez viszont több forrást vonz a befektetési változathoz, ami újabb áremelkedést okozva tovább erősíti a befektetők bizalmát. Ez egy felfelé ívelő spirálhoz vezet, ami az árakat messze ama szint fölé emeli, ami igazolható lenne a befektetés által generálható jövőbeli pénzáramok reális értékének bármilyen racionális becslésével. Valójában így alakul ki a befektetési buborék. Azok a befektetők, akik bizonyosak afelől, hogy buborék képződött, s az árak ahhoz túl magasak, hogy igazolják a fundamentumokat, gyakran bevásárolnak a buborékban. Ennek egyik oka a "nagyobb ostobaság" elve, amely - sajátos következményként - korrekt eredménnyel is járhat buborékképződés esetén.[15] A másik ok, hogy a befektetők nem remélhetik elmulasztani azokat a lehetőségeket, amelyeket mások kihasználnak. A befektetői nyájszellem és a buborék magyarázata (ugyan-
- 17/18 -
így a kimaradástól való félelemé is) többnyire a pénzügyi viselkedéstan elvei alapján adható meg, s nem az értékelési elmélet segítségével.
Stiglitz (1990) még az utóbbi két évtized pénzügyi válságsorozata előtt értekezett a piaci buborék természetéről, s ő a problémát az eszköztár és a fundamentális érték viszonya alapján vizsgálta. Ő abból indult ki, hogy egy hosszabb időn át birtokolt értékpapír fundamentális értékének meghatározása három problémát ölel fel: az első a birtoklási idő során kapható megtérülési értékek becslési problémája; a második az időszak végén elérhető befektetési végérték előrejelzése; a harmadik a jövőbeli megtérülés jelenértékre átfordításához használt diszkontráta meghatározási problémája. Amennyiben a befektetők várakozásai oly módon változnak, hogy hisznek az értékpapír vártnál magasabb áron történő eladhatóságában, akkor az értékpapír ára növekedni fog. Buborék akkor keletkezik, ha a mai magas árnak csupán az az oka, hogy a befektetők hisznek a jövőbeli ár magasan alakulásában, amikor azonban a fundamentális tényezők láthatóan nem igazolják az ár ilyetén alakulását. Legalább rövid távon az értékpapír magas ára megérdemelt, mivel az legalább akkora megtérülést hoz (tőkenyereség plusz osztalék), amely egyenlő az alternatív befektetéseken nyerhető megtérüléssel. Stiglitz arra is utal, hogy esetenként a "buborék" kifejezésnek más értelme van. Lehetséges, hogy a befektetői hitek-érzületek eltérései különböző dinamikus pályákat generálnak, s azoknak az érzületeknek olyan valós hatása van, amely önigazolásra alkalmas.
A pénzügyi elmélet és a befektetések világában - kevés kivétellel - általában nem ismerik fel azonnal a részvények túlértékeltségéből származó veszélyeket. Az a nagyfokú túlértékelés, ami az 1990-es évek második felében és az új évtized elején bekövetkezett (majd megismétlődött az évtized végén az ingatlanpiaci buborék felfúvódásával), nem sokban különbözött attól, ami a múltban tapasztalható volt. Jensen (2005) figyelmeztet arra, hogy a befektetői társadalom mindig hajlamos az új túlértékelésére; ebben az esetben a high-tech, a telekommunikáció és az internet-vállalkozások túlértékelésére került sor.[16] Jensen szerint vigyáznunk kell annak feltételezésével, hogy a túlértékelés nem kizárólag a piacvezetők és befektetők hibájából következett be. Ma már tudjuk, hogy menedzserek, értékpapír-elemzők, auditorok, befektetési- és kereskedelmi bankok, jogi cégek és mások nyilvánvalóan hozzájárultak a hamis informáláshoz és manipuláláshoz, ami táplálta a túlértékelődést.[17]
A legújabb pénzügyi válság anatómiájának vizsgálata során Sahlman (2009) kritikusan állapítja meg, hogy tartósan emelkedő piacokon sokféle rossz viselkedés történhet. Szerinte egyáltalán nem véletlen, hogy a pénzügyi piacokon aktív vállalatok összes menedzsere lelkesen szemlélte a fellendülés folytatódását. Széles körben úgy érezték a piaci szereplők, hogy mindenki profitál a tőkepiacok felhevült állapotából. Pedig ott volt a figyelmeztető példa: amikor a korábbi (dotcom) buborék kipukkadt, akkor a részvény-árfolyamok leestek, s a nagy téteket feltevő befektetők a vonatkozó szektorban sokat veszítettek. A legújabb pénzügyi krízis szélesebb összefüggései azért fontosak, mert ez a kontextus újból és újból ismétlődhet. Ennek az az oka, hogy a világban van egy olyan hatalmas pénzügyi forrástömeg, amely állandóan gyors mozgásban van, s minden országhatáron akadálytalanul áthalad. Ez a forrástömeg azt jelenti, hogy a nemzeti-lokális regulációs erőfeszítések kudarcra vannak ítélve, mivel a globális szabályozási arbitrázs keresztülhúz minden elzárkózási kísérletet. Továbbá azt is látni kell, hogy a buborékok részei a gazdasági rendszernek: azok mindig létezhetnek, s teljes felszámolásukra nincs mód. Ha a buborék már létrejött és felfúvódik, akkor pánik is keletkezhet. A modern pénzügyi rendszer minden tekintetben a bizalmon alapszik, amikor viszont a bizalom megrendül, akkor pánik következik be.
Mindennek közvetlen és erőteljes hatása lehet az egyes értékpapírok piaci pozíciójára, kiváltképp árfolyamára. Ha a vállalat részvényei túlértékeltek, akkor nem valószínű, hogy a vállalat ezt igazoló teljesítményre lesz képes. Ilyen körülmények között a vállalat egyre nagyobb nyomás alá kerül, vagy a nagyobb teljesítmény kényszerével szembesülve, vagy olyan lépésekre kényszerülve, amelyek rombolják a hosszú távú értéket, s amelyekről azt hiszik, hogy rövid távon generálják a piac által elvárt teljesítményt. Ha a menedzserek úgy vélik, hogy lehetetlen megfelelni a teljesítménynövelési kritériumoknak, amelyek igazolják a folyó részvényárat, akkor részvényeik bizonyosan túlértékeltek. Ha a menedzserek félrevezető információkat tesznek közzé vállalatuk teljesítményéről, akkor vélhetően tudatában vannak részvényeik túlértékeltségének.
Ha a vállalat a piacot abban a hiszemben tartja, hogy képes értéket kreálni a piaci várakozások szerint, akkor ideig-óráig megőrizheti a növekedés illúzióját. Ha viszont a piac rájön, hogy a magas érték és a növekedés csupán illúzió volt, akkor a vállalat értéke rohamosan esni kezd, mivel a túlértékeltség eltűnik, mint ahogy az eredeti valós érték is felmorzsolódik.[18] A piac félrevezetésének súlyos következményei vannak, hiszen a kedvező színben feltűnő vállalathoz a tőkepiacról ömlenek a pénzalapok mind kölcsön-, mind részvénytőke formájában. A sok (felesleges) forrás birtokában nem profitábilis projektek megvalósításába kezd(het)nek, ami súlyos károkat okozhat.[19]
- 18/19 -
Több jelből arra következtethetünk, hogy a túlértékeltségből adódó gondokat a fedezetlen eladás sem oldja meg. Érdekes módon, az amerikai kockázatfedező befektetési alapok (a két utóbbi pénzügyi krízis kialakulásakor) még jóval a buborék kipukkanása előtt abbahagyták a túlértékelt részvények vásárlását. Tőkepiaci krízis esetén ugyancsak hatástalannak bizonyulhat az arbitrázsfolyamat, különösen akkor, ha a részvényárak nagyon eltávolodnak a benső értéktől. Látható, hogy a mesterséges és hiteltelen túlértékeltség problémáit a piaci automatizmusok csak súlyos veszteségek árán képesek megoldani.[20] Nyilvánvaló, hogy önmagában a tőkepiaci reguláció sem elégséges eszköz arra, hogy megóvja a vállalatokat és befektetőket a túlértékelés káros következményeitől. Nagyon nehéz olyan törvényeket alkotni, amelyek megóvják az egyéneket és intézményeket attól, hogy pénzüket ostobán költve veszélyeztessék a piaci rendszer produktivitását.
Lehman (1991) az 1970-es 1980-as évek tapasztalataira támaszkodva, még jóval az utóbbi másfél évtized három nagy pénzügyi krízise előtt, meglepően szkeptikus véleményt fogalmazott meg a hatékony piaci hipotézis relevanciájával kapcsolatban. Úgy vélte, hogy a hipotézis hit kérdéseként minősíthető, legjobb esetben hasznos és bensőleg konzisztens keretrendszernek tekinthető, amely alkalmas az értékpapírárakkal és az alkalmazható diszkonttényezőkkel kapcsolatos tények generálásához és interpretálásához. A hatékony piaci hipotézis ellenzői közül kikerülő szkeptikus vagy agnosztikus gondolkodók a befektetői irracionalitást helyezik figyelmük középpontjába. A két nézet egymás mellett érvényesülésének az az alapja, hogy mind a hipotézist elfogadók, mind az abban kételkedők nehezen megfigyelhető, és még nehezebben mérhető tényezőket vizsgálnak, mint az információ, a jelzések, a hitek, a viselkedés etc.[21]
Afelől semmi kétségünk nem lehet, hogy az értékpapírpiacok mindenkori alakulására a hasznosság-maximalizáló racionális befektetői döntés, a piac információ-befogadó és -feldolgozó szerepe, s a befektetők egy részének irracionális viselkedése egyaránt hatással van. Gondolatmenetünk egészében a hatékony piaci hipotézis szorosan összekapcsolódott a véletlen bolyongás ideájával; e kapcsolat értelmében az egymást követő árváltozások sorozata véletlenszerű eltávolodást jelent a mindenkori megelőző áraktól. A véletlen bolyongásnak az a logikája, hogy ha az információk beáramlása akadálytalan, s az információ azonnal tükröződik a részvényárakban, akkor a holnapi árváltozás csupán a holnapi új híreket tükrözi, s független lesz a mai árváltozástól. Az új információk - definíció szerint - előrejelezhetetlenek, így a létrejövő árváltozásoknak is előrejelezhetetleneknek és véletlennek kell lenni.
Ha a piaci hatékonyságot rugalmasan értelmezzük, akkor hatékony pénzügyi piacon olyan piacot értünk, ami nem engedi meg a befektetőnek átlagon felüli megtérülés realizálását, kivéve azt az esetet, ha átlagon felüli kockázatot is vállal. A pénzügyi piacok akkor is lehetnek hatékonyak, ha időnként értékelési hibákat követnek el. A piacok akkor is lehetnek hatékonyak, ha sok piaci szereplő egészen irracionális viselkedésű. A piacok akkor is lehetnek hatékonyak, ha a részvényárak nagyobb volatilitást mutatnak, mint amekkora a fundamentumokkal (profit, osztalék) magyarázható lenne. Akik hisznek a piac hatékonyságában, azok erre azért képesek, mert úgy látják, hogy a részvénypiac rendkívül eredményes a bejövő információk gyors és pontos tükrözésében.
A részvénypiaci árazás tökéletességében nagyon kevesen hisznek. A befektetők, az elemzők, a viselkedéstan művelői és a viszontbefektetési alapok menedzserei egyénenként és csoportként is ki vannak téve a pénzügyi viselkedéstan által számon tartott torzulásoknak. Ezzel szemben a piaci árjelzések sokkal kevésbé vannak alávetve a pénzügyi viselkedéstan képviselői által hangsúlyozott, egyéni torzításoknak. Az egyének folyamatosan figyelik a részvénypiaci áremelkedést, s időnként a nyájszellem hatására mennek a piacra. Shiller (2000) bemutatja az amerikai részvényárak emelkedését az 1990-es évek végén, sok tekintetben pszichológiai ragály eredményeként végbemenő eseményként, ami irracionális túláradáshoz vezetett. A viselkedéstan képviselői az így kialakuló internetbuborékot a piaci irracionalitás egyértelmű bizonyítékaként tekintik. Egészen bizonyos, hogy az internetvállalatokhoz és a kapcsolódó high-tech vállalkozásokhoz társított, nagyon magas részvényértékek nyilvánvalóan inkonzisztensek voltak a racionális értékeléssel. Malkiel (2003) arra hívja fel a figyelmet, hogy éppen abban az esetben, amikor a tények bekövetkezte után derül ki, hogy jelentős értékelési hibák történtek, bizonyosan nem állt rendelkezésre arbitrázs lehetőség a racionális befektető számára, mielőtt a buborék kipukkadt.
A részvényértékelés mindenkor bizonytalan jövőbeli előrejelzésekre alapozódik. Még akkor is, ha az összes piaci szereplő racionálisan árazza a közönséges részvényeket, azaz a várható jövőbeli pénzáramok jelenértékeként, még így is lehetséges fölöslegek kialakulása. Az utólagos előrelátás előnyének birtokában most már tudható, hogy furcsa és támogathatatlan várakozás és követelmény fogalmazódott meg az internet akkori növekedésével kapcsolatban,
- 19/20 -
(s az annak támogatásához szükséges kapcsolódó telekommunikációs struktúrákkal összefüggésben). Most már tudjuk, hogy az "új gazdaság" vállalataira vonatkozó növekedési ráták és időtartamok előrejelzése fenntarthatatlan feltételezéseken alapult.[22] Teljes joggal lehet egyet nem érteni az értékpapír-elemzők előrejelzett növekedési rátáival. Ám ki lehetett biztos abban, látván az internet-felhasználás néhány hónaponként bekövetkező megduplázódását, hogy a részvények értékét igazoló, különlegesen nagy növekedési ráták tartós érvényesülése lehetetlen? Malkiel (2003) nem kevés szarkazmussal állapítja meg, hogy soha, semmi nem világosabb előretekintés, mint a visszatekintés. Visszatekintve csupán a "buborék" nagysága volt világos.
Mivel nem voltak profitábilis és előrejelezhető arbitrázslehetőségek az internetbuborék fennállása során, s mialatt a részvényárak esetenként visszakorrigálódtak olyan szintre, amely hitelesen tükrözte a részvények pénzáramainak jelenértékét, fenntartható az az argumentum, hogy a részvényárak bizonyos ideig "helytelenek" maradtak. Az eredmény az volt, hogy túl sok fölös tőke áramlott az internet- és a kapcsolódó telekommunikációs vállalatokba. Eszerint a részvénypiac időlegesen képtelennek mutatkozott betölteni a részvénytőke hatékony allokátorának szerepét. Mindezek tudatában feltétlenül egyet kell értenünk Malkiel véleményével, aki arra figyelmeztet, hogy a "buborék" periódusok kivételnek, és nem szabálynak számítanak, s az ilyen eseti árazási torzulások elfogadása szükséges ár a piaci rendszer hatékony allokációs funkciójáért, annak legproduktívabb alkalmazása érdekében.[23]
Az ismétlődő pénzügyi válságok láttán a hatékony piaci hipotézis érvényességét érintő álláspontok erőteljesen polarizálódtak. A hipotézis kritikusai ezt a paradigmát tekintik felelősnek az újabb pénzügyi krízisért, azzal indokolva ezt, hogy a hipotézisben való hit a befektetőket, elemzőket és vállalati vezetőket arra indította, hogy alábecsüljék a buborék kipukkadásának veszélyét. A kritika éle azzal szemben is hat, hogy a hipotézis nem számol az emberi természettel. A részvénypiac hatékonyságában hívők másik oldalról arra helyezik a hangsúlyt, hogy a pénzügyi piaci rendszer deregulációja és liberalizációja következtében a piacok egyre bonyolultabbá váltak, a befektetési instrumentumok pedig egyre kevésbé átláthatóvá és nehezen érthetővé váltak. Az információk tradicionális forrásai közül több elvesztette hitelét. A gondokat ugyancsak súlyosbította, hogy a minősítő ügynökségek nemcsak hogy nem vettek tudomást a mérgezett befektetési csomagokról, hanem aktív szerepet játszottak kétes értékű befektetési innovációk létrehozásában. A bizalom általános megrendülésében komoly szerepe volt annak, hogy a pénzügyi intézmények sorának kompetenciája megkérdőjeleződött a piacok és instrumentumok megértése tekintetében. A pénzügyi termékek fokozódó bonyolultsága a legkevésbé szerencsésen találkozott a nyájszellemű befektetői magatartás eszkalálódásával.
A piaci szárnyalás okozta "buborék" kipukkadását követően - mindegyik pénzügyi krízis esetében - a részvények piaci értéke visszatér az alapvető gazdasági törvényszerűségek által igazolt szintre. Mindazonáltal a piaci értékelés viselkedéstani megközelítése helyesen állítja, hogy a piacok nem minden esetben döntenek helyesen, mivel a "racionális" befektetők nem mindig képesek korrigálni - legalábbis rövid távon - az "irracionális" befektetők által elkövetett helytelen árazást. Goedhart et al. (2005) úgy látja, hogy hosszabb távon a piaci és benső érték közötti tartós diszkrepanciák ritkák. Mi több, azok a piacok és egyedi részvényárak, amelyek nincsenek szinkronban a gazdasági alaptörvényekkel, rendszerint gyorsan visszatérnek a megfelelő pályára. Amennyiben a befektetők által tanúsított irracionális magatartás teljességgel véletlenszerű, akkor a részvényárak nem fognak eltávolodni a racionális befektetők által becsült benső értéktől: a túlértékelés ugyanolyan valószínűséggel következik be, mint az alulértékelés, így azok lényegében kiolthatják egymást. Az irracionális befektetői magatartás azonban lehet rendszerszerű is. Más szavakkal: a befektetők nagy csoportjai az irracionalitás ugyanolyan mintáját követhetik: egyrészt túlreagálják a rossz híreket, másrészt túlságosan bíznak a jó hírekben.
A befektetők nagy csoportjainak rendszerszerűen irracionális magatartása megakadályozhatja azt, hogy a részvényárak a benső értéket tükrözzék, legalábbis bizonyos időszakokban, és bizonyos részvényekre vonatkozóan. A hibás részvényárazás nem rendszeres, hanem időleges jelenség, amely csupán speciális körülmények között fordul elő. Amilyen gyorsan felszámolódnak ezek a körülmények, a racionális befektetők lépéseket tesznek annak érdekében, hogy a részvényárak visszatérjenek a benső értékhez.[24] Szemben a széles körben emlegetett kivételekkel, az a tradicionális feltevés, hogy a befektetők racionális befektetési döntéseket hoznak arra alapozva, hogy miként vélekednek az értékpapír pénzáramairól, ma is ugyanúgy érvényes, mint előtte bármikor. Mindent egybevetve, a pénzügyi piacok a befektetéseket hatékonyan értékelik, s ez akkor is igaz, ha néhány egyén, bizonyos időpontokban irracionális befektetést végez. Habár a pénzügyi piacok szereplői rendszerint megtalálják annak módját, hogy miképpen használják ki a rövid távú eltéréseket, ebből azonban előnyt csak akkor szerezhetnek, ha megértik a valós érték keletkezésének alapjait. Tekintet nélkül arra, hogy a piac mit mond adott pillanatban, figyelmüket állandóan a diszkontált pénzáramra kell fordítani.
- 20/21 -
A benső érték fontosságát az adja, hogy a részvénypiac ennek figyelembevételével árazza az értékpapírokat. A részvénypiac rendszerint hatékony és képes a rendelkezésre álló információk korrekt beszámítására, ám ez nem mindig sikerül. Időről-időre előfordul, hogy a piaci szereplők döntései eredményeként kialakuló részvényárak nem tükrözik pontosan az adott vállalkozás valós erejét. Ilyen esetekben a részvényárak elszakadnak a vállalattól. Időnként ez irreleváns tényezőknek tulajdonítható, mint például az egyének túlreagálási (és alulreagálási) hajlama, a befektetők hibás ítéletei. Trichet (2008) jegyzi meg a legújabb pénzügyi válság kapcsán, hogy kritikus helyzetben (például tőkepiaci pánik esetén) nagyon kicsi változás az érzületekben nagy változássá fordul át a magatartásban, ami viszont nagy hatással lesz a piacokra. A pénzügyi termékek piaci árazásában, különös tekintettel arra, hogy az árak csak részben a fundamentális tények tükröződései, így az értékpapír kibocsátójának hitelessége és a befektető vételi hajlandósága azonosan fontos szerepet játszik a piaci értékelésben.
A tanulmány egész gondolatmenete aligha hagyott kétséget afelől, hogy a hatékony piaci hipotézis mellett súlyos érvek sokasága szól, az azonban nem állítható, hogy az irracionálisan viselkedő befektetők az egyedüli felelősek azért, hogy a részvényárak - akár jelentős mértékben is - elszakadnak a benső értéktől, s hogy a befektetői irracionalitás lenne annak kizárólagos oka, hogy a részvényárak időbeli lefutásában időről-időre megmagyarázhatatlan fölös volatilitás keletkezik. Az ismétlődő és immár globálissá vált pénzügyi válságok nem cáfolják a hatékony piac hipotézisét, mindazonáltal - sok egyéb tanulság mellett - rávilágítottak arra, hogy a piaci hatékonysággal kapcsolatos dilemmák hátterében ott van a kockázat széles körben érzékelhető piaci alulárazása. A legújabb pénzügyi krízis egyik legmeglepőbb tanulsága az volt, hogy a strukturált (és szintetikus) pénzügyi termékek bonyolultságából adódó kockázatot éppen a legkifinomultabb befektetők nem voltak képesek megfelelően felbecsülni-értékelni. Trichet (2008) a piaci hatékonyság további erősítését három tényezőhöz kapcsolja.
Az első a befektetők túlzott rövid távra orientáltságával áll összefüggésben, ami azt jelenti, hogy a befektetők túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a rövid távú megtérülésnek. A modern pénzügyi piac azokat a közvetítő intézményeket és instrumentumokat preferálja, amelyek nagy megtérülést ígérnek rövid távon. E környezet megteremti a feltételeket a széles körben megfigyelhető nyájszellemű befektetői magatartáshoz. A második tényező a transzparenciára vonatkozik. Meglepő, hogy minden szabályozásbeli előrehaladás és információ technológiai fejlődés ellenére, az utóbbi egy-két évtizedben felemelkedett pénzügyi piaci szegmensek némelyike a transzparencia hiányával jellemezhető, bizonyos értékpapírpiacok és közvetítő intézmények esetében. A regulált piacokon, amelyeken standardizált pénzügyi termékeket forgalmaznak, s ahol a befektetők széles köre van jelen, biztosított az információhoz jutás, s van jogi védelem is, jobb minőségű információkhoz juthatnak a befektetők. Ugyanakkor a strukturált termékek piacai tőzsdén kívüli működésűek, s e pénzügyi szektor nagy része nem regulált. Ez azzal jár, hogy az instrumentumok, s a velük járó kockázat méltányos értékelése rendkívül nehéz, nemcsak a pénzügyi felügyelet és az intézmények számára, amelyek felelősek a pénzügyi stabilitásért, hanem maguknak a piaci résztvevőknek a számára is. A standardizált értékpapírok adásvétele - regulált piacokon - megkönnyíti ezeknek az instrumentumoknak az árazását azáltal, hogy a befektetők nyilvános információkhoz juthatnak, s döntéseikben azokra támaszkodhatnak, s mód van a mindenkori kereskedési árak regisztrálására is. A harmadik tényező a pénzügyi piaci működésben rendszeresen keletkeztetett ciklikusság, azaz a buborék felfúvódása és kipukkadása. A pénzügyi piacoknak van egy benne rejlő tendenciája boom-periódusok keletkeztetésére; ennek során kiegyensúlyozatlanságok jönnek létre és halmozódnak fel, majd ezek a buborékok felszámolódnak, gyors és rendezetlen formában eltüntetve-kiiktatva ezeket a kiegyensúlyozatlanságokat.
Mindaddig hinni és bízni lehet a hatékony piaci hipotézis érvényességében, amíg a befektetők többsége hisz abban, hogy az értékpapír ára az adott vállalkozás benső értékének korrekt reprezentációja, tehát a részvényár hű tükre a vállalkozás jövőbeli üzleti erejének és eredményességének. A piaci hatékonyság hipotézise akkor sem utasítható el helytelen elvként, ha a részvényár - ideig-óráig - nem tükrözi a vállalat jövőbeli eredményességét, mert a piaci árkorrekció folyamatosan zajlik, s hosszabb távon a részvényár mindig tendál a benső érték felé.
Ball, R. (1978): Anomalies in Relationships between Securities' Yields and Yield-Surrogates. Journal of Financial Economics Vol. 6 July, 103-126. o.
Banz, R. (1981): The Relationship Between Return and Market Value of Common Stocks. Journal of Financial Economics Vol. 9 3-18. o.
Barr, S. (1998): Recent Accounting Trands may Point to Deeper Problems. CFO Magazine December, 1-36. o.
Basu, S. (1977): Investment Performance of Common Stocks in Relation their Price-Earnings Ratios: A test of the Efficient Markets Hypothesis. Journal of Finance Vol. 32 663-682. o.
Beechey, M. - Gruen, D. - Vickrey, J. (2000): The Efficient Market Hypothesis: A Survey. Reserve Bank of Australia
- 21/22 -
Brenner, R. (2002): After the Boom: an Economic Diagnosis (Enron Metastatized) Against the Current 98 May-June, 1-9. o.
De Bondt, W. F. M. - Thaler, R. (1985) : Does the Stock Market Overreact? Journal of Finance Vol. 40 July, 557-558. o.
Denis, J. W. (2003): Cooking the Books: Tricks of the Trade in Financial Fraud. United States Attorney's Bulletin May, 19-26. o.
Dimson, E. (1979): Risk Measurement When Shares are Subject to Infrequent Trading. Journal of Financial Economics Vol. 7 197-226. o.
Dimson, E. - Mussavian, M. (2000): Market Efficiency. The Current State of Business Disciplines. Spellbound Publications, Vol. 3 959-970. o.
Fama, E. F. (1965/a): The Behavior of Stock Market Prices. Journal of Business Vol. 38 January, 34-105. o.
Fama, E. F. (1965/b): Random Walks in Stock Market Prices. Selected Papers, Graduate School of Business, University of Chicago, No 16. 17 o.
Fama, E. F. (1965/c): The Behavior of Stock Market Prices. Journal of Business Vol.38 January, 34-105. o.
Fama, E. F. (1965/d): Random Walks in Stock Market
Prices. Financial Analysts Journal Vol. 21 No 5 September/ October, 55-59. o.
Fama, E. F. - Fisher, L. - Jensen, M. - Roll, R. (1969): The Adjustment of Stock Prices to New Information. International Economic Review Vol. 10 1-21. o.
Fama, E. F. (1970): Efficient Capital Markets: A Review of Theory and Empirical Work. Journal of Finance Vol. 25(2) 383-417. o.
Fama, E. F. - French, K. (1988): Permanent and Temporary Components of Stock Prices. Journal of Political Economy Vol. 96 February, 246-273. o.
Fama, E. F. - French, K. (1992): The cross-section of expected stock returns. Journal of Finance Vol. 47 427-465. o.
Fama, E. F.(1998): Market Efficiency, Long-term Returns and Behavioral Finance. Journal of Financial Economics Vol. 49 May-June, 283-306. o.
Gibbons, M. - Hess, P. (1981): Day of the Week Effects and Assets Returns. Journal of Business Vol. 54 574-596. o.
Goedhart, M. H. - Koller, T. M. - Wessels, D. (2005): What Really Drives the Market? MIT Sloan Management Review
Fall Vol. 47. No 1. 21-23. o.
Graham, B. - Dodd, D. L. (1934): Security Analysis. New York Mc Grow Hill
Grossman, S. J. - Stiglitz, J. E. (1980): On the Impossibility of Informationally Efficient Markets. The American Economic
Review Vol. 70 393-408. o.
Grossman, S. J. (1976): On the Efficiency of Competitive Stock Markets Where Traders Have Diverse Information. Journal of Finance Vol. 31 February, 573-585. o.
Jensen, M. C. (2005): Agency Costs of Overvalued Shares of Stocks. Financial Management, Spring, Vol. 34 No 1. 5-19. o.
Jensen, M. C. (1978): Some Anomalous Evidence Regarding Market Efficiency. Journal of Financial Economics Vol. 6 No 2-3 95-101. o.
Jensen, M. C. (1968): The Performance of Mutual Funds in the Period 1945-1964. The Journal of Finance Vol. 23 February, 389-416. o.
Kahnemann, D. - Tversky, A. (1979): Prospect Theory: An Analysis of Decision under Risk. Econometrica Vol. 46 February 263-291. o.
Kahnemann, D. (2003): Maps of Bounded Rationality: Psychology of Behavioral Economics. American Economic Review Vol. 93 1149-1475. o.
Lakonishok, I. - Shleifer, A. - Vishny, R. (1994): Contrarian Investment, Extrapolation and Risk. Journal of Finance Vol. 49 December, 1541-1578. o.
Lehmann, B. N. (1991): Asset Pricing and Intrinsic Values: A review Essay. NBER Working Paper October 30 o.
Lintner, I. (1956): Distribution of Incomes of Corporations among Dividends, Retained Earnings and Taxes. American Economic review Vol. 46 No 2 May, 97-113. o.
Lo, A. - MacKinley, C. (2001): A Non-random Walk Down Wall Street. Princeton Paperbacks, Princeton University Press
Lowenstein, R. (2008): On Wall Street, the Price isn't Right. Washington Post 7 June
Lucretius: The Nature of Things. Translation Frank o. Copley New York: Norton 1977
Malkiel, B. G. (1966): The Term Structure of Interest Rates: Expectations and Behavior Patterns. Princeton University Press, New Jersey December
Malkiel, B. G. (1973): The Random Walk Down Wall Street. New York: W.W. Norton and Co.
Malkiel, B. G. (2003): The Efficient Market Hypothesis and its Critics. The Journal of Economic Perspectives Vol. 17 Winter, 59-82. o.
Malkiel, B. G. (1995): Returns from Investing in Equity
Mutual Fund 1971 to 1991. Journal of Finance Vol. 50 June 549-572. o.
Mehra, R. - Prescott, E. (1985): The Equity Risk Premium: A Puzzle. Journal of Monetary Economics Vol. 15 145-161. o.
Miller, S. (2009): Random Walks and Lévy Flights: The Black-Scholes Model of Option Policy as an Epistemic Imaginary. SLSA Atlanta, 7 November Session 8F
Nicholson, F. (1968): Price-Earnings, Ratios in Relation to Investment Results. Financial Analysts Journal, January-February, 105-109. o.
Osborne, M. F. M. (1959): Brownian Motion in the Stock Market. Operations Research March-April, 145-173. o.
Poterba, I. - Summers, L. (1988): Mean Reversion in Stock Prices: Evidence and Implications. Journal of Financial Economics Vol. 22 27-59. o.
Roberts, H. (1959): Stock Market Patterns and Financial Analysis: Methodological Suggestions. Journal of Finance Vol. 14 No. 1 1-10. o.
Rosenberg, B. - Reid, K. - Lanstein, R. (1985): Persuasive Evidence of Market Inefficiency. Journal of Portfolio Management Vol. 13 9-13. o.
Rozeff, M. - Kinney, W. (1976): Capital Market Seasonality: The Case of Stock Returns. Journal of Financial Economics Vol. 3 379-402. o.
Samuelson, P. A. (1965): Proof that Properly Anticipated Prices Fluctuate Randomly. Industrial Management Review Vol. 6 41-49. o.
Shiller, R. I. (1981): Do Stock Prices Move Too Much to be Justified by Subsequent Changes in Dividends? The American Economic Review Vol. 71 No3 421-436. o.
Statman, M. (1999): Behavioral Finance: Past Battles, Future Engagements. Financial Analysts Journal, Vol. 55 No 6 November-December, 18-27. o.
Stiglitz, J. (1990): Symposion on Bubbles. The Journal of Economic Perspectives, Spring, 13-18. o.
Thaler, R. (1999): The End of Behavioral Finance. Financial Analysts Journal, Vol. 55 No 6 November-December, 12-17. o.
Treynor, I. L. (1961): Toward a Theory of Market Value of Risky Assets. Unpublished manuscript
Trichet, I. C. (2008): Undervalued Risk and Uncertainty - Some Thoughts on the Market Furmoil. Fifth ECB Central Banking Conference Frankfurt am Main 13 November 1-6. o. ■
JEGYZETEK
[1] Az 1950-es évek elején először nyílt mód arra, hogy elektronikus számítógépekkel vizsgálhassák a kutatók a hosszabb ársorozatok viselkedését. A feltevés az volt, hogy egy
- 22/23 -
gazdasági idősor analizálható úgy, hogy az adatokat kiemelik azok hosszabb távú trendjéből, szeparált vizsgálódás érdekében, s utána alaposan megvizsgálják a rövid távú oszcilláló mozgások maradék részét, valamint a véletlen fluktuációkat (Kendall, 1953).
[2] Miközben a fő figyelmet a gyakorlati vonatkozásokra irányította, addig Osborne (1959) az amerikai részvényárakat, az adatok alapján tisztán elméleti nézőpontból vizsgálta, eredményeit fizikusokkal megosztotta, s kimutatta azt, hogy a közönséges részvények árainak tulajdonságai analógok a molekulák mozgásának jellemzőivel.
[3] Látható, hogy ez a leírás nagyon hasonlít a makro-ökonómiai elméletben foglalt tökéletesen kompetitív piac definíciójához. A tökéletesen kompetitív piacon minden eladó normál profitot realizál, azaz akkora profitot, amely elégséges az üzletben maradáshoz, ahhoz azonban nem elegendő, hogy újabb versenytársakat vonzzon az ágazatba. Ha azt feltételezzük, hogy ez igaz a részvénypiacra is, akkor ebből következően a piac számára rendelkezésre álló bármely új információ nagyon gyorsan tükröződni fog az árakban. Ha nem ez történik, akkor megnyílik a lehetőség az abnormális megtérülés keletkezése előtt. Fama ezt úgy fogalmazza, hogy hatékony piacon, átlagosan, a verseny eredményeként, az új információ benső értékre gyakorolt teljes hatása tükröződik az aktuális árakban (u. o.).
[4] Bachelier 1900-ban írt értekezése 1964-ben jelent meg Cootner (ed) 1964: The Random Character of Stock Market Prices. MIT Press című antológiájában.
[5] Csak érdekességként érdemes megjegyezni, hogy a 19. század közepén megfogalmazott Brown-mozgás egyik legkorábbi előképét rajzolja meg Lucretius híres passzusa, amikor megfigyeli a porszemcsék lebegését a napsugár fénycsóvájában. "Ha bármikor megpillantjuk a nap ragyogó sugarait, amint világos fénycsóvaként hatolnak a sötét házba, ezernyi porszemcsét láthatunk, amint ezernyi módon vegyülnek ama fénysugárban, csapódva ütköznek egymással, örök harcban, sokaság a sokasággal, szüntelen egyesülve, szétválva sebesen, újra és újra; ebből sejthetjük, hogy milyen is lehet atomok szüntelen mozgása az űrben. A kis dolgok ily módon hasonlíthatnak a nagy dolgokhoz, s ama lépésekhez" amelyek a tudáshoz vezetnek." (Lucretius i. m. 31. o.)
[6] A piaci hatékonyságról szóló vita központi kérdését jól kifejezi Graham és Dodd (1934) sok évtizeddel ezelőtt leírt véleménye: "Más szavakkal a piac nem mérő mechanizmus, ahol minden darab értékét egzakt és személytelen mechanizmus rögzíti, összhangban annak sajátos kvalitásaival. Inkább azt kellene mondanunk, hogy a piac szavazó mechanizmus, amelyben számtalan egyén hajt végre választást, amely részben célszerűségen, részben pedig emóción alapul." (i. m. 27. o.) Háromnegyed évszázaddal később az a dilemma, hogy a piac vajon "mérő mechanizmus" (azaz hatékony értékelő gépezet), vagy "szavazó mechanizmus" (azaz ki van téve hóbortoknak, érzelmeknek és az ízlésnek) sok ellentmondást hordozó kérdés maradt.
[7] Malkiel véleményével markánsan szembenálló álláspontot képvisel Lo és Mac Kinlay (1999). Utóbbiak szerint véletlen bolyongás nem létezik, a piaci folyamatok - bizonyos mértékig - előre jelezhetők. Elméletük szerint a piacok hatékonyak, folyamataik előrejelezhetők, ám elismerik, hogy a piaci hozam túlszárnyalása, s a teljesítmény fenntartása nehéz feladat. Ennek érdekében tökéletesítendőnek és fejlesztendőnek tartják az elemzés eszköztárát, a tőkepiaci termékinnovációt, a piaci kreativitást. Ezt vélik a piaci átlag feletti megtérülés elérése zálogának. Ők úgy találták, hogy a rövid távú szériális korreláció nem zérus, s a "túl sok" egyirányba mutató, egymást követő mozgás alkalmat ad a részvényárak véletlen bolyongás viselkedésének elutasítására.
[8] Fama (1970) erőteljesen hangsúlyozta és Fama (1990) újra megerősítette, hogy ide vonatkozó tudatlanságunk a benső érték és a várható megtérülés a priori modelljének hiányát tükrözi.
[9] Malkiel (1966) idézi Graham, röviddel halála előtt mondott véleményét, a hatékony piac hipotézisének elfogadásáról:
"Többé nem vagyok az értékpapír-analízis kimunkált eljárásainak védelmezője, amiknek az a hivatása, hogy magas rendű értéklehetőségeket találjanak, mivel kétségeim vannak afelől, hogy az ilyen nagy erőfeszítések általában képesek-e olyan magas rendű szelekciót végrehajtani, amely igazolja a művelet költségeit. Én a hatékony piac gondolkodási iskolájának oldalán állok." (Malkiel, i. m. 191. o.)
[10] Az első "eseménytanulmány" megtervezéséről és lebonyolításáról Fama - Fisher - Jensen - Roll (1969) tanulmánya ad képet.
[11] A hatékony piaci hipotézist megkérdőjelező empirikus tanulmányok közül kiemelhető Nicholson (1968), Rosenberg - Leid - Lanstein (1985) tanulmánya. Nicholson (1968) mutatta ki először, hogy az alacsony P/E arányú részvények (amelyeket gyakran neveznek értékrészvényeknek), magasabb megtérülési rátát biztosítanak, mint a magas P/E arányú részvények.
[12] A későbbiekben De Bondt - Thaler (1985) cikkét tekintették a pénzügyi viselkedéstan nyitányának.
[13] Jegadesh - Titman (1993) hasonló jelenséget figyelt meg, amit úgy magyarázott, hogy az ilyen részvényár-viselkedés konzisztens a pozitív kereskedési visszacsatolással. Szerintük azok a kereskedési csatornák, amelyek szerint vásárolni kell a múltban győztes papírokat, és eladni a múltban vesztes papírokat, jelentős abnormális megtérüléshez vezettek.
[14] French és Roll (1986) úgy találta, hogy a részvényárak sokkal volatilisebbek a tőzsdei kereskedés óráiban, mint az azon kívüli időben, s arra jutottak, hogy ez a privát információkkal való kereskedésnek tulajdonítható; valójában a piac magának generál híreket.
[15] A nagyobb ostobaság princípiuma túlárazott befektetési termék vásárlása esetén abban áll, hogy a befektetők kellőképpen irracionálisak ennek igazolásakor, azt remélve, hogy az profittal eladható egy "még ostobább" vevőnek. A nagyobb ostobaság elve igazán gyakran befektetési buborék kialakulásakor érvényesül. Sajátos módon a nagyobb ostobaságteória gyakran helyes és jó stratégia, ám kockázatos is amiatt, mert az ostobaság elillanhat (buborék esetén az összeomláshoz vezet), s az árak gyorsan esnek indokolható szintre.
[16] A nagy telekommunikációs buborék gazdasági megfontolása azon a várakozáson alapult, hogy az internetes szolgáltatások iránti igény többé-kevésbé exponenciálisan fog növekedni. A telekommunikációs szektor vég nélküli expanzióját várták, s ezzel akarták igazolni a berendezések és felszerelések robbanásszerű gyarapodását, ami kedvezően hatott volna a berendezéseket gyártó ágazatokra is. Egyes vélemények szerint, a regulátorok azért nem avatkoztak be a hamis piaci szárnyalásba, mert úgy vélték, hogy ez az egyetlen erő, amely képes fenntartani a vonatkozó időszak reálgazdasági expanzióját. Az e nézetet valló Brenner (2002) szemléletes képet ad az 1990-es évek második felének súlyos következményekkel járó beruházási fellendüléséről.
[17] Korábban komoly reputációjú vállalatok sora került bajba ennek révén; többek között az Enron, Xerox, Worldcom, Global Crossing, Vodafone, Nortel, Health South, Lucent, Tyco, Ahold, Royal Dutch Shell, Computer Associates.
[18] Jensen (2005) szemléletesen írja le a piac félrevezetésének súlyos következményeit az Enron vállalat példáján: "Az Enron példáját alapul véve, amikor a vállalat a csúcson 70 milliárd dollár értékűnek mutatkozott, akkor ez az érték nem volt több 30 milliárd dollárnál. Ez a cég egykoron életképes és innovatív vállalkozás volt. A felsővezetők, miközben 40 milliárd dolláros többletértéket hajszoltak, aközben tönkretették a valós 30 milliárd dolláros értéket is, ami nagy hiba volt. Az Enron menedzserei előtt olyan lehetőség is állt, hogy segítenek lehűteni a piaci várakozásokat. Bátorságot vehettek volna a vállalati érték helyreállításához. Ehelyett tönkretették a meglevő értéket is azáltal, hogy számviteli manipulációkkal félrevezették a piacot, adósságaikat mérlegen kívüli társaságokba
- 23/24 -
helyezték ki, s újabb vállalkozásokba kezdtek. Ily módon az Enron menedzserei kritikus jelentőségű eszközeikkel, a reputációval és az integritással játszottak." (i. m. 11. o.)
[19] A részvények túlértékeltsége tipikusan olyan probléma, amely nem oldható meg kizárólag a kompenzációs és ösztönzési rendszer révén. Ezen kívül szükség van arra, hogy a vállalati ügynöki problémát effektíven jól kimunkált belső kormányzási rendszerrel, integritásukban sértetlen vezetőkkel, s hatékony monitoringgal kezeljék. Noha nagy az igény a belső vállalati kormányzás reformjára, mégis problémát jelent, hogy igazán nem tudjuk, milyennek kellene lenni a hatékonyabb szisztémának. Megoldandó problémát jelent a rendszer megtervezése, a túlértékelt részvények ügynöki költségének pontos kimutatása" a tradicionális ügynöki probléma további vizsgálata - különös tekintettel a menedzserek, a részvényesek és a hitelezők közötti konfliktusokra. Ugyancsak vizsgálandó az aszimmetrikus információt magában foglaló ügynöki probléma, a menedzseri önkontroll és mértéktartás kérdése, a menedzserek szisztematikus optimizmusa, s végül a piaci árazás tökéletlenségei.
[20] Jensen (2005) az ismétlődő pénzügyi krízis mélyebb okait kutatva, fontos következtetésekre jut. Szerinte a túlértékelt részvények ügynöki költsége dollár-százmilliárdokra tehető az 1990-es évek közepe és a 2000-es évek közötti időszakban, az amerikai részvénypiacokon. Amikor a vállalati részvénytőke lényegesen túlértékeltté válik, akkor ez olyan szervezeti erőket aktivizál, amelyek igen nehezen menedzselhetővé válnak, olyan erőket indítanak be, amelyek szinte elkerülhetetlenül vezetnek a vállalati benső érték részben, vagy egészben történő rombolásához. (i. m. 7. o.)
[21] A hatékony piac hipotézisének mind a védelmezői, mind az ellenfelei rendre azt posztulálják, hogy a befektetők nem érzékelnek arbitrázslehetőségeket az értékpapírpiaci árakban. Ha a priori korlátozások vannak olyan befektetői érzületekkel kapcsolatban, mint a racionális várakozások, az arbitrázs hiánya, a súrlódás nélküli kereskedés feltételezése, akkor az olyan keretfeltételt biztosít, amely lehetővé teszi olyan posztulált, ám nehezen megfigyelhető tulajdonságok mérését, mint a benső érték, az alkalmazható diszkonttényezők, vagy a várható megtérülési értékek.
[22] Ám arra is emlékeztetnünk kell, hogy a professzionális befektetők - vastagon fogó ceruzájukkal - amellett voltak, hogy a high-tech vállalatok értékelése korrekt volt. A tőzsdék legtekintélyesebb értékpapír-elemzői - ide értve a befektetési bankoktól független elemzőket is - úgy ajánlották az internetvállalatok részvényeit intézményi és egyéni klienseiknek, mint korrekten értékelt papírokat. A professzionális nyugdíjalapok és viszontbefektetési alapok menedzserei portfoliójukat telerakták high-tech vállalati részvényekkel.
[23] Malkiel (2003) a hatékony piaci hipotézis érvényességének jól ismert proponenseként figyelmeztet arra, hogy közepes feltörekvő piacok, mint például Kína, empirikusan nem hatékonyak (a Shanghai és Shenzen Tőzsde), mert - eltérően az amerikai piacoktól -, erőteljes szériális korrelációt (ártrendet) jelez, s nem véletlen bolyongást és a manipuláció jeleit sejteti.
[24] Ezzel összefüggésben figyelmet érdemel a visszatérés jelentősége, amikor is a nagy teljesítményű részvények, néhány év után bizonyos ideig alacsony teljesítményű papírokká válnak. A pénzügyi viselkedéstan képviselői (v. ö. De Bondt és Thaler, 1985) azt állítják, hogy az árfolyam-visszatérés a következőkből adódik: a befektetők először extrapolálják a vállalat friss sikereit a jövőbe, s ezáltal felhajtják részvényeik árát; amikor azonban kiderül, hogy a vállalat nem képes teljesíteni ezeket az előrejelzéseket, akkor ez leviszi az árakat. Az ezzel ellentétes jelenség - a "momentum" - akkor történik, ha a részvény utóbbi időben tapasztalt kedvező megtérülése folytatódik, még akkor is, ha időközben kevésbé bátorító információk kerülnek nyilvánosságra. A pénzügyi viselkedéstan képviselői azt mondják, hogy ez az irányzat szisztematikus alulreagáláson alapul: a befektetők alábecsülik például a nem teljesülő profit-előirányzatok valós hatását, így a részvényárak lefelé korrigálása lassan megy végbe.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, akadémikus PTE Közgazdaságtudományi Kar.
Visszaugrás
