A magánjog kereskedelmi jogiasodása a szabályok megkettőződésének kiküszöbölése abba az irányba halad, hogy egységes polgári jogi szabályok integrálják a korábban kereskedelmi jogból is kilökődött intézményeket, így a társaságokat, szövetkezeteket.
A német, osztrák hatásra a régi kereskedelmi törvényünk tartalmazta a szövetkezetekre vonatkozó szabályokat. A későbbi törvényhozás során mind a mezőgazdaság, mind az ipar, kereskedelem, hitelezés területén önálló, a kereskedelmi törvénytől elkülönült törvények szabályozták a szövetkezeteket (1923. évi VIII. tc., 1923. évi XXVI. tc., 1925. évi VIII. tc., 1920. évi XXX. tc., 1998. évi XXIII. tc.). A háború után az 1947. évi XI. tc. a szövetkezetekről megpróbálta egységesíteni a különböző szövetkezeti formákat, de a koalíció felrúgásával a szovjet modell erőszakos intézményesítésére került sor. A közjogi elemekkel átitatott szabályozás a hatvanas évek végéig betagozza a szövetkezeti szabályozást az állami vállalatokkal azonos módon irányított szervezetek közé. Az 1968-as reformpolitika szakított a korábbi irányvonallal, megteremtették a tagok közös tulajdonát, az oszthatatlan szövetkezeti tulajdont, illetve a szövetkezeti földtulajdont. Az állami tulajdontól elhatárolt szövetkezeti csoport-tulajdon megvetette az alapját az állami irányítástól megszabaduló szövetkezeti mozgalomnak. Az 1967. évi III. tv. a mezőgazdasági termelőszövetkezetekről, valamint az 1967. évi IV. tv. a termőföldről korlátozott magántulajdoni rendelkezési jogot adott a személyi háztáji földön és eszközökön, és önálló gazdálkodási jogot a szövet-
- 497/498 -
kezeti tulajdon felett. Az önigazgatási, önkormányzati jogok, valamint az államtól a bíróságokhoz került törvényességi felügyeleti jog lényegesen megkülönböztette az állami vállalatoktól a szövetkezeteket. A szövetkezeti szabályozás tág teret adott a tevékenységek szabad folytatására a szövetkezetek egymás közötti, majd később az állami vállalatokkal való társulására, a magántulajdonú háztáji gazdasággal való együttműködés szerződésen alapuló integrációjára. Az 1970-1990 közötti időszakban többször is felmerült, különösen a társasági jog megújulásával, hogy a szövetkezet speciális társasági formaként kerüljön a társasági jogba. Ezt a javaslatot részben ideológiai okokból (a szövetkezet társadalmi küldetésére hivatkozással), részben a szövetkezők az állami befolyás növekedéséből adódó félelem miatt megvétózták. A gazdasági sikerek igazolták az elkülönült szabályozást. Tény, hogy az ENSZ, a FAO, a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetsége, és a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal követendő modellként ajánlotta a magyar szövetkezeti formát a fejlődő országok számára.
A rendszerváltozást követően született szövetkezetekre vonatkozó szabályozás, majd az egymást követő módosítások, új szabályozások nem érthetők meg a korábbi szövetkezeti mozgalom kiépülését és megszilárdítását megalapozó gazdasági, agrár- és szövetkezetpolitikai döntések ismerete nélkül. Szokás mondani, hogy a szocialista rendszer építése megszakította a szerves polgári fejlődés lehetőségét, a társadalmi, jogintézményi szinten lerombolta a hagyományos nemzeti és egyben európai értékeket tükröző intézményeket.
Az ideológiai célok vezérelte forradalmi átalakítások a szovjet modellt mintázták, a nemzeti sajátosságok csak torzult formában juthattak érvényre, és a modern tőkés gazdaság fejlődésének eredményei is csak a technokrata, pragmatikus szempontok alapján kerülhettek átvételre. A korlátozott fejlődés nemegyszer (sajátosan magyar módra kialakított) speciális jogintézmények kialakítását eredményezte. Ilyen volt például a szövetkezeti közös tulajdon, mint a társadalmi tulajdon sajátos csoporttulajdon formája, vagy a háztáji gazdaság, a tartós földhasználat, az átalány elszámolási rendszer, a szövetkezeti szakcsoport, a tagsági megállapodás mint a piaci magánvállalkozás szocialista viszonyok között legalizált formája. Ezek az intézmények bár a szövetkezeti szabályozás talaján születtek, csíráját képezték a piaci viszonyok kialakulásának.
A magyar szövetkezeti modell kialakítása nem mosható össze a szovjet kolhozmozgalom kiépítésével, bár az ideológiai cél ugyanaz volt, a magántulajdon felszámolása, átvezetése az állami kollektív tulajdonformára, a parasztság felszámolása, az egységes munkás dolgozó osztály létrehozása.
- 498/499 -
Az 1956-os forradalom eredményeként is felfogható, hogy a magyar szocialista modell a nemzeti sajátosságok érvényesítésében nagyobb mozgásteret vívott ki magának, mint más szocialista országokban. Így történhetett, hogy az ideológiai célból erőszakkal létrehozott szövetkezetek már a rendszerváltást megelőzően a magyar gazdaságirányítási reform keretében olyan tudományosan is megalapozott gazdasági, politikai és jogi átalakuláson estek át, ami egyedülálló önállóságot, önkormányzatot, érdekvédelmet, a tulajdonnal való szabadabb rendelkezést, a tagsági viszony keretében működtetett egyéni háztáji gazdálkodást, más szóval vállalkozásszerű fejlődést tett lehetővé.
Az állami beavatkozás fokozatos visszaszorulása, a szövetkezeti gazdaságok közötti társulási szabadság kialakulása a szövetkezeti jogi szabályozás eredményeként jött létre.
A szövetkezeti mozgalom társadalmi szerepét meghatározta, hogy a lakosság, különösen a mezőgazdaságból és vidéken élők milliói egzisztenciálisan kötődtek a szövetkezetekhez. Mind a lakosság élelmiszerellátásában, mind a nagy- és kiskereskedelem ágazatában a mezőgazdasági, ipari, fogyasztási, takarékszövetkezetek, lakásszövetkezetek jelentős szerepet játszottak.
A szövetkezeti mozgalom megreformálása megelőzte a szocialista állami intézményrendszer átalakítását, a mezőgazdasági ágazatban kikísérletezett gazdasági reform törvényekben is megjelent. Az 1967. évi III. törvényt a mezőgazdasági termelő szövetkezetekről, valamint a 1967. évi IV. törvényt a termőföldről széleskörű társadalmi vitával készítették elő, figyelembe vették a nemzetközi szövetkezeti elveket, a magyar sajátosságokat. 1968-ban szövetkezeti elméleti vitát rendeztek, melynek összegzéseként a nemzetközi szövetkezeti mozgalom fejlődésének eredményét ötvözték a hazai és a szocialista építés elveivel.
A szövetkeztek milliós tagsága a gazdasági reform támogatója és haszonélvezője lett. Az agrár- és szövetkezeti politika önállósságot és egyfajta gazdálkodási szabadságot, érdekeltséget garantált a korábban megalázott, tulajdonától megfosztott rétegeknek.
A szövetkezetek gazdasági és jogi szabályozása tette lehetővé, hogy a közös tulajdonú szövetkezeti gazdálkodás megszilárdult, jelentős jövedelemérdekeltség mellett a társadalombiztosítási és szociális juttatások is kiegyenlítődtek. A tagok és a szövetkezetek közötti megállapodások rendszerét nem terhelték az állami vállalatokra érvényes kötöttségek.
Szabadon érvényesülhettek a Polgári Törvénykönyv magánszemélyek vagyoni kapcsolataira tipizált szerződései a szövetkezeti jogban intézményesített ún. tagsági megállapodások keretében.
- 499/500 -
E megállapodások közös érdekeltség alapján születettek, és vegyes vállalkozási, megbízási, tárolási, bérleti és kölcsön szerződésekre jellemző elemeket tartalmaztak.
A szövetkezeti közös tulajdonban lévő eszközök e megállapodások alapján hasznosultak, és mindkét fél számára tulajdonosi érdekeltséget teremtettek.
A szövetkezetben biztosított garanciális jogokat a szövetkezeti döntőbizottsági, illetve bírósági eljárásban lehetett érvényesíteni. Így vált lehetővé, hogy a tagok személyes és vagyoni kötelezettségeit (melyek kezdetben munkajogi kötöttségeket hordoztak magukon) szabadabb, önkormányzati döntéseken alapuló belső szabályozások alakítsák. A szövetkezetekben kialakult kedvező tapasztalatokat a szövetkezeti jog továbbfejlesztése során figyelembe vették. A szabályozást kevésbé ideológiai, mint inkább gazdasági célok vezérelték.
A szövetkezeti szabályozás keretszabályai lehetővé tették a szövetkezet mint vállalat szervezeti kereteinek szabad alakítását, mind a belső önelszámoló egységek önállóságának növelését, mind a külső (más vállalatokkal, szövetkezetekkel való) gazdasági együttműködés formáinak kialakítását. A társasági törvényhozást megelőzően a szövetkezetek saját törvényük alapján hozták létre a gazdasági együttműködések többségét.
A háztáji gazdaságok felfejlődése önálló gazdaságokká nemcsak az egyéni tőke felhalmozódásából, hanem a szövetkezet támogatásából valósulhatott meg. A szövetkezet és a tag közös beruházása, pl. szövetkezeti tulajdonba lévő földeken ültetvénytelepítés, a tagok háztáji gazdaságába kihelyezett szövetkezeti tulajdonban lévő állatok hizlalása, a tagi tulajdonban lévő állattartó épületek korszerűsítése, a szövetkezet és a tag közötti pénzkölcsönzés megélénkülése, egymás kölcsönös, szolidaritáson alapuló megsegítése, a bankok mellett legalizálódó befektetési, kölcsönzési lehetőségek kibővülése, mind a szövetkezeti jogi intézményeknek (tagsági pótlék stb.) köszönhetőek. Így alakult ki az átalány-elszámolási rendszer, a GMK forma, majd kisvállalkozásról, kisszövetkezetről szóló jogi szabályozás. E törvények adaptálták a szövetkezeti törvényben szabályozott intézményeket és lehetővé tették az állami szektorra történő kiterjesztésüket.
A szövetkezeti jogi szabályozás továbbfejlesztésének fontos állomása volt, hogy a mezőgazdasági szövetkezetekre vonatkozó 1967. évi III. törvény bevált szabályait a szövetkezeti elveket kiterjesztette az ipari, fogyasztási és takarékszövetkezeti, valamint a lakásszövetkezeti ágazatra is.
Az 1971. évi III. törvény a szövetkezetekről megszüntette a korábbi indokolatlan ágazati szabályozásokat, egységes keretet adott a szövetkezetek
- 500/501 -
működésére. Tisztázta, hogy az állam csak törvényességi felügyeletet (és nem gazdasági célszerűségi vizsgálatot) folytathat, nem avatkozhat be a szövetkezetek működésébe. A törvény lehetővé tette az állammal szembeni érdekképviseletet, garanciális jogokat adott, melyek mintául szolgáltak az ifjúsági törvény, majd a kamarai törvény számára is. Az egységes szövetkezeti törvény fontos jogalkotási garanciákat tartalmazott, amely már a rendszerváltást megelőzően biztosította, hogy a szövetkezeti érdekképviseleti szervek egyetértési, véleményezési, javaslattételi jogokat gyakoroljanak. Kimondta, hogy a szövetkezetek szervezetére és működésére kormányrendeleti szint alatt ne születhessen jogforrás.
A szövetkezeti érdekképviseletek a miniszteri jogalkotással szemben egyetértési, az ennél magasabb szintű jogszabályok kiadása előtt véleményezési jogot gyakorolhattak.
A reformok visszarendezésének időszakában rövid időre a szövetkeztek hátrányára módosult a szövetkezeti törvény, amikor az állam törvényben írta elő, hogy a társadalmi és csoportérdekek egyeztetése kötelező, a csoportérdeket alá kell rendelni a társadalom érdekeinek.
Az egyeztetés során a szövetkezeti érdekképviseleti szervek által kiadott ajánlások megtárgyalása kötelező volt a szövetkezetek számára. A megtárgyalási kötelezettség csak a napirendre tűzés kötelezettségét jelentette, hiszen a közgyűlés dönthetett, hogy elfogadja-e vagy nem az ajánlást. Az érdekképviseletek transzmissziós szerepét azonban a későbbi módosítások megszüntették. A miniszteri rendelet kiadásával szembeni vétójog biztosítása lehetővé tette, hogy a minisztérium indokolatlan beavatkozásaival ne sértse a törvényben biztosított szövetkezeti önkormányzati jogokat. Igaz, hogy a törvényjavaslatokkal, kormányrendeletekkel szemben csak véleményezési jogokat gyakorolhattak az érdekképviseleti szervek, de lehetővé vált a demokratikus nyilvánosság igénybevétele a társadalmi ellenőrzés, mert a viták, vélemény különbségek a törvény erejénél fogva magasabb döntéshozó fórum elé kerülhettek.
Az érdekképviseleti jogok hatékonyságát mutatja, hogy még a rendszerváltozás utáni időszakban is küzdeni kellett a jogok betartásáért, érvényesüléséért, hiszen a különböző kormányok folyamatosan igyekeztek mind jogalkotási, mind a szövetkezeti törvényben biztosított jogok korlátozására, illetve egyes jogosítványok megszüntetésére. Az erre vonatkozó törekvéseket jól tükrözik a témában született alkotmánybírósági határozatok. Az állam időről-időre megpróbálkozott azzal, hogy az érdekképviseletek tevékenységét kétirányúvá tegye, pl.: elvárta, hogy a népszerűtlen állami intézkedések elfogadtatásában, végrehajtásában az érdekképvise-
- 501/502 -
letek kapcsolódjanak be. Ennek a szövetkezeti jogban megnyilvánult esete, hogy az érdekképviseletektől elvárta, hogy az állam akaratát irányelvek, ajánlások kiadásával szolgálják. Előírták az ajánlások megtárgyalási kötelezettségét. Ezek az irányelvek, ajánlások olyan konkrét szervezési módszertani előírásokat tartalmaztak, amelyek konkrét beavatkozást jelentettek a szövetkezetek gazdasági belügyeibe. Ezáltal az érdekképviseletek kvázi jogalkalmazói, hatósági jogkör gyakorlóiként léptek fel. Bár az ajánlás kötelező megtárgyalásának eredménye lehetett annak el nem fogadása is, a hatás mindenképpen bürokratikus és felesleges költségeket teremtő volt. Az 1971. évi III. törvény ugyan megszüntette a központkényszert, más szóval a kötelező érdekképviseleti tagságot és tisztázta, hogy az állam csak törvényességi felügyeletet folytathat a szövetkezeti felett. E deklaráció azonban csak arra adott lehetőséget, hogy folyamatossá váljon az állammal szembeni érdekképviselet és konfrontáció.
Az irányelvek, ajánlások mellett a szövetkezeti belső ellenőrzés kiépítése, valamint az érdekképviseleti szervek személyi ügyekben való véleményezési jogköre lehetővé tette, hogy a szövetkezeti döntéseket állami érdekből befolyásolják.
A központi törekvések ellenére, éppen a szövetkezeti jogi garanciáknak köszönhetően a szövetkezeti tagság és választott tisztségviselői eredményesen verték vissza e beavatkozásokat. Nyilvánvaló, hogy a szocialista időszak társadalmasítási törekvései, a szövetkezeti mozgalmat sem kerülték el. Kezdetben természetesnek látszott, hogy a szövetkezet és tagjai közötti jogviták rendezése, gyorsabb, egyszerűbb ún. szövetkezeti bizottságok közreműködésével mintha a döntések ellen közvetlenül a bírósághoz fordulhattak volna. A fiatalok, nők sajátos jogainak érvényesítését előíró szövetkezeti jogi szabályok uniformizált formában valamennyi szövetkezet számára kötelezővé tették önálló bizottságok működtetését.
A szövetkezeti választott testületekbe kötelező volt fiatal- és nőtagok beválasztatása ugyan nem kapott kötelező jogi hátteret, azonban irányelvek, ajánlások útján felülről diktált számarányok alapján nőtt a testületekben a nők és fiatalok aránya.
Az önkormányzati keretek jogi szabályozással is alátámasztott befolyásolása, tehát nemcsak a gazdasági ellenőrzést végző ellenőrző bizottságok, a kötelezően függetlenített belső ellenőrök, valamint az érdekképviseletek mellett létrehozott ellenőrzési irodák és a kiépített személyzeti jogosítványok útján ment végbe, hanem a társadalmi érdekérvényesítés egyéb szervezeti formáinak bővítésével, pl. a tagi érdekképviseletet segítő jogsegélyszolgálat kiépítésével. Bár az érdekképviseleti szervek gazdaságszer-
- 502/503 -
vező központként való működése az európai országokban is megtalálható (német, osztrák, francia stb.), a hazai megoldások nem annyira a szövetkezetek érdekét, mint inkább az állam közcélú közérdekű szerepét szolgálták.
Az érdekképviseletek, majd a kamarák ún. közfeladatokkal való ellátása ugyan az állami szervek leépítését és hatósági feladatainak tisztázását is, de egyúttal a gazdasági reformot visszarendező politikai erők érdekét is szolgálta.
Sajnos emiatt a rendszerváltozást követően azokat a szövetkezeti intézményeket is megszüntették, illetve leépítették, amelyek nyugat-európában éppen kiépültek, vagy bővültek, mint pl. a szövetkezeti önellenőrzés rendszere, amely mind az álszövetkezeteket, mind a gazdaságtalan döntéseket megakadályozza.
A magyar szövetkezeti mozgalom már a gazdasági reform időszakában száműzte az ún. központkényszert, sőt megszüntette a korábban jogi kényszerrel kiépített ún. kölcsönös támogatási, szolidaritási, fejlesztési alapokat (amelyek részben szövetkezeti, részben állami forrásból jöttek létre), arra hivatkozva, hogy ezek feleslegesen terhelik a szövetkezeti forrásokat. Holott ezek az alapok olyan közös intézményrendszerek kiépítését finanszírozták, mint a Skála hálózat, vagy a közös értékesítés, szövetkezeti üdültetési hálózat, oktatási, továbbképzési intézmények stb.
Ezek felszámolása gyengítette a szövetkezeti mozgalom stabilitását, végső soron mind az állami források, mind az együttműködésre szánt közös források csökkenését eredményezte. Bár mint lehetőséget a törvény nem zárta ki, közös alapok létesítését, jellemző hogy még katasztrófák enyhítésére sem épültek ki ilyen saját alapok. A szövetkezeti saját gazdasági forrásokból szervezett társaságok, integrációk nem pótolták, a közös érdekképviseleti szervek mellett működtetett intézményszervezést. Tény, hogy a szövetkezeti jogi szabályozás a rendszerváltozás utáni időszakban is inkább a szövetkezeten belüli felhalmozást mint a érdekképviseletek mellett működő közös fejlesztéseket támogatta.
A rendszerváltozás után az oszthatatlan vagyon felosztása a tagok és a külső üzletrészesek között kárpótlási célokat érvényesített, és nem szolgálta a szövetkezetek közötti együttműködést. A mezőgazdasági és ipari szövetkezetek vagyonának 100%-os, a fogyasztási szövetkezetek vagyonának 70%-os felosztása nem szolgálta a közös szövetkezeti célokat szolgáló fejlesztéseket. A jogi szabályozás kezdetben lehetővé tette, hogy 10%-os mértékig a felosztandó vagyonból szolidaritási alap képződjön, ezt azonban a szövetkezetek később megszüntették. A szövetkezetek fel nem osztható vagyonának újraképzése a későbbi ún. üzletrész visszavásárlási adó-
- 503/504 -
kedvezmények és beruházási kedvezmények bevezetésével indult meg (ugyanis a névérték alatti vásárlás esetén a különbözetet adómentesen lehetett elszámolni, amennyiben az üzletrész értékét a szövetkezet a fel nem osztható alapra számolta el).
A kedvezmények megszűnésével a szövetkezetek saját önkormányzati döntésükkel megszüntették a fel nem osztható vagyonukat, mert az fékezte társasággá alakulásukat, illetve versenyképességüket. A 2006. évi X. törvény a fel nem osztható vagyon újraintézményesítésével kötötte össze az állami tulajdonú üzletrészek ingyenes visszajuttatásának programját. A szövetkezetek csak akkor kapják vissza ingyenesen az állam által felvásárolt üzletrészt, ha azt közösségi alapba helyezik és fel nem oszthatóvá teszik. Ezt a lehetőséget nem a szövetkezetek igényelték, hanem az állam írta elő hogy az ingyenes visszajuttatás feltétele a közösségi alap létrehozása, amely kizárólag szociális-kulturális juttatásokat szolgálhat. Az alap felhasználásához előírták a szövetkezeti érdekképviseleti szerv véleményezését, anélkül, hogy annak figyelembe nem vételét szankcionálnák.
A szabályozás bürokratikus helyzetet teremtett, hiszen az önkormányzati döntési lehetőség korlátozása, leszűkítése mellett külső szerv beavatkozási lehetőségét is megteremtette. A szövetkezeti jogi szabályozás bevallottan a szövetkezetet a szociális piacgazdaság részeként kívánja fejleszteni és a tagok szociális helyzetét az állami juttatások csökkentésével a szövetkezet útján kívánja javítani. Ez a fajta központi érdekeket szolgáló szabályzás rontja a szövetkezetek alkalmazkodó képességét, versenyképességét. A piaci szereplők számára olyan szociális kötelezettségeket írt elő, amelyek a korábbi helyzetnél is súlyosabb terhet rónak a szövetkezetekre.
Az 1970-es évek közepén központi ideológiai elvárás volt a kibontakozó kapitalista tendenciákkal szemben az ún. szociális vonások erősítése. A szövetkezeti tulajdon, mint a társadalmi tulajdon állami tulajdonnal egyenrangú formája nyert elismerést az alkotmányban is, de szövetkezeti jog e tulajdon felett olyan rendelkezési jogot biztosított a szövetkezet tagságának, amely az állami tulajdonhoz képest nagyobb vállalkozási szabadságot, korlátlan döntési jogot biztosított a közgyűlési döntésen keresztül. Ezért a szövetkezeti vagyon feletti rendelkezés jog valamennyi tagból álló közgyűlés kizárólagos jogköre volt.
A jogkört csak törvényileg lehetett korlátozni, vagy elvonni, ezért az önkormányzati döntési mechanizmus szabályozása minden időben fontos politikai döntésnek is számított. A közgyűlés, a küldöttgyűlés, vezetőség közötti hatáskör megosztás a szövetkezet egyesülése, szétválása, megszű-
- 504/505 -
nése, a vagyon társaságba vitele önelszámoló önkormányzattal is rendelkező belső egységek létrehozatala a szövetkezeten belüli különböző ágazatok pozíciója kemény érdekharcok során alakult ki.
A vállalakozás szabadsága elméletileg biztosítva volt, hiszen a szövetkezet szabadon kockáztathatta a vagyonát egészen a felszámolásig és társaságokba menekíthette a megszűnő szövetkezet vagyonát. A közös tulajdonú föld, illetve vagyon növekedését csak a szövetkezeti közös vagyon gyarapításával lehetett elérni. Kezdetben a tagok által jegyzett részjegyek növekményét nem lehetett tőkésíteni, a felhalmozott vagyon pedig oszthatatlan vagyonként volt kezelve.
Így a 1970-es években a szocialista vonások erősítése azt jelentette, hogy az oszthatatlan közös vagyon aránya a magántulajdonban lévő földhöz és jegyzett részjegyhez képest egyre nagyobb hányadot tett ki. Szemben a mai tőkés társaságra jellemző megoldással a szövetkezeti vagyon feletti rendelkezési jog nem terjedt ki arra, hogy a felhalmozott nyereséget részjegyesítsék, vagy a vagyont tagok számára részjegyként tőkésítsék.
A jelentős tartalékkal rendelkező szövetkezetek sem dönthettek arról, hogy szabad pénzeszközeiket, tartalékaikat felosszák a részjegyek arányába.
A munkaügyi szabályozás hatályának kiterjesztetése a szövetkezeti tagsági viszony személyi közreműködési oldalára a gyengébb szövetkezetek számára garanciát, a gazdagabb szövetkezetek számára korlátot jelentett a jövedelem kiáramlás szempontjából. A tagsági viszony keretében kialakult ún. tagsági megállapodások inkább a vállalkozói jogviszonyokhoz hasonlítottak, így legalizálták a túlmunkát, megszabadulva a munkajogi korlátoktól.
A szövetkezetek számára szokatlan volt, hogy akkor is jövedelmet fizessenek, ha nincs eredmény. Márpedig a munkajogi szabályok ezt előírták veszteséges gazdálkodás esetén is. Kezdetben a mezőgazdasági tagsági viszonyban dolgozók munkajövedelmét csak 80%-ban garantálta a jog, veszteséges gazdálkodás esetén tehát a munkabért is kockáztatták. Ugyanakkor a nyereséges gazdálkodás esetén nem volt felső határa a jövedelem felosztásának. Az állami beavatkozás igyekezett korlátozni az általa túlzottnak tartott jövedelemkiáramlást, így törvénynél alacsonyabb szinten beszabályozták a szövetkezet jövedelemgazdálkodási rendszerét közelítve az állami vállalatok bértarifa rendszeréhez. A szövetkezeti érdekeltséget sértő beavatkozások nemcsak munkajogi bérszabályozási vonalon, de a korlátozottan rendelkezésre álló javak tekintetében is megnyilvánultak (termelőeszköz beszerzés stb.). A társadalombiztosítás, egészségbiztosítás
- 505/506 -
terén fennálló diszkriminációt kezdetben a szövetkezetek saját jövedelmükből a költségek terhére fizetett nyugdíj-kiegészítéssel pótolták, majd a társadalombiztosítási szabályok egységesülésével a bér és fizetésből élőkével azonos szabályozási elvek érvényesültek. Ennek hatására az állam igyekezett korlátozni a korábban adómentesen nyújtható szociális juttatásokat.
A bérkorlátok, a merev szabályozás és az egyedi állami beavatkozások hatására a szegényebb szövetkezetek számára a jövedelem növekedés egyik lehetséges útja volt nagyobb, gazdagabb szövetkezettel való egyesülés.
A szövetkezetek egyesülése a fejlesztési források korlátozott rendelkezésre állása miatt az államnak érdekében állt, mert így lehetett nagyobb méretű, korszerűbb technikát telepíteni az erőforrásokat egyesítve. A divattá vált egyesülése hullámot és az ezzel járó modernizációs igényeket viszont nem lehetett kielégíteni, mert sem az állami támogatások, sem mezőgazdasági árakból képezhető jövedelmek nem adtak elég forrást. A szövetkezeti jogszabályok változásai követték a gazdasági koncentrációt, könnyítették a szövetkezetek egyesülésének feltételeit, intézményesítették a részközgyűlést, valamint a több községre kiterjedő szövetkezetek számára községi szintre telepítették az önelszámolási önkormányzati jogokat. A szövetkezetek méretnövekedése nem mindenütt járt együtt hatékonyság növeléssel. A kisüzemi eszközök kicserélése nagyüzemi eszközökre feleslegessé tette az eszközök egy részét.
Számos szövetkezetben nőtt meg a felszámolás veszélye, ugyanakkor lendületet kapott a háztáji gazdálkodás, a tagi magángazdaságok saját erőből való fejlesztése, majd az állami támogatás is kiterjedt a szövetkezet és tagi gazdaság integrációjának segítésére.
Az állami jövedelem-elvonás ugyanakkor folyamatos nőtt, az állam nemcsak a saját tulajdonú állami vállalatoktól, de szövetkezeti tagok tulajdonában álló szövetkezetektől is tulajdonosi elvonást gyakorolt. Az érdekképviseletek és állam közötti konfliktusok és viták dokumentálják azt a harcot, amit a 1970-es, 1980-as években a szövetkezetek tulajdonosi önkormányzat és az állam vívott egymással.
Az állami és önkormányzati szabályozás döntési kompetenciája körüli harcokban az alkotmányos garanciák sem bizonyultak elég hatékonynak, hiszen független alkotmánybíróság még nem létezett, így az önkormányzati szabályozást korlátozó, a jogforrási hierarchiát is sértő beavatkozások, csak hosszabb idő után kerültek kiiktatásra. A pénzügyi jövedelemszabályozási rendszer a bértarifa rendszerrel együtt tartósan akadályozta, hogy a szövetkezeti önkormányzati döntések saját jövedelem termelőképessé-
- 506/507 -
gükhöz igazítsák saját érdekeltségi rendszerüket. A merev munkaügyi szabályok kiterjesztése a tagsági viszonyra szintén nehezítette a tagi érdekeltséget biztosító önkormányzati szabályozás kialakítását. Ennek ellenére a szövetkezetek a tagság tulajdonosi érdekeltségének különböző informális formáinak kiépítésével védekeztek a központi szabályozás ellen.
Először a tagsági megállapodások, majd az alapszabályi rendelkezések is tükrözték a sajátos szövetkezeti megoldásokat és kikényszeríttették a jogi szabályozás módosítását, a bérszínvonal szabályozás eltörlését.
A szövetkezetek a mezőgazdasági tevékenység mellett bővítették egyéb tevékenységüket is, valamint bekapcsolták a tagok egyéni tulajdonban lévő eszközeit a termelés alapfeltételeinek megteremtésébe. Önkéntes alapon kialakult az ún. termelési fejlesztési hozzájárulás: a célrészjegy, majd a tagi kölcsön, ami lehetővé tette, hogy a magas kamatú banki források kikerülésével a szövetkezet közös fejlesztését tagi hozzájárulásból, hitelekből fejlessze. Ezáltal lehetővé vált, mind a beruházások, mind a forgóeszköz szükségletek tagok általi biztosítása, ami egyúttal megteremtette a tag tulajdonosi érdekeltségét is. A tagok vagyoni érdekeltségét kezdetben az elért nyereségből fizetett részesesedés magasabb hányadával honorálták, később intézményesült a tagsági pótlék, amely a tag felhalmozási tevékenysége nyomán keletkezett vagyonból tette lehetővé százalékos arányban a részesedést. A tagsági kölcsönre adott kamat kevesebb volt a banki kamatnál, de mégis rugalmasabbnak mutatkozott és nagyobb érdekeltséget biztosított a tag számára, mintha megtakarítási betétként helyezte volna el a bankba. A vagyoni kapcsolódást erősítő jogi intézmények kifejlesztése a földjáradék mellett a tőkejáradék újabb formáinak elismerése irányában jelentettek előrelépést. Áttörve az ideológiai korlátokat a szövetkezeti belső önszabályozás a tulajdonosi érdekeltség olyan új formáit honosította meg, amely mintául szolgált a mind a szövetkezeti, mind a vállalati szféra szabályozása számára. Így vált modell értékűvé a szövetkezetek közös és az egyéni háztáji gazdaság kapcsolatának megállapodásos szabályozása, mely a GMK-k és az átalány elszámolásos rendszer, valamint a bérleti vagyonhasznosítási formák elterjedését eredményezte. Már a rendszerváltozás előtt 1989-ben a szövetkezeti jogi szabályozás lehetővé tette a szövetkezeti vagyon 50%-ának felosztását vagyonjegy, illetve vagyonrész formájában. A vagyonfelosztási döntési lehetőséget nem merevítették jogszabályba, hanem a közgyűlés döntésére bízták, mind a mértékek, mind a formák meghatározását. Így mindenféle állami beavatkozás nélkül a szövetkezetek saját adottságaiknak megfelelően szabadon dönthettek, hogy a vagyon hány százalékát osszák személyes, illetve vagyoni közreműködés,
- 507/508 -
vagy a munkában ledolgozott idő arányában. Jellemző erre a vagyonfelosztási időszakra, hogy teljesen konfliktusmentesen, demokratikusan zajlott, szemben a rendszerváltozást követő szabályozás kényszerpályás megoldásával. Az 1992. évi II. törvény teljesen szakított a korábbi szabályozással, és a szövetkezetek - elméletileg vitatott módon - teljes vagyonára kimondta a vagyonfelosztás lehetőségét, sőt kötelezettségét.
A korábbi közgyűlési döntések felülírásával újra fel kellett osztani a vagyont. Figyelembe kellett venni azt a törvényi rendelkezést, amely 20, illetve 40%-ban szabta meg a vagyoni, illetve személyi közreműködése alapján fizethető mértéket. Fogyasztási szövetkezeteknél már eredetileg is az egy tagnak osztható üzletrész értékét 100 ezer forintban a teljes vagyon 70%-os mértékére korlátozták. Már akkor a szakirodalom diszkriminatívnak tekintette a különböző szövetkezeti formák közötti különbségtételt, hiszen az ipari, és a mezőgazdasági szövetkezeteknél 100%-os, a fogyasztásinál 70%-os vagyonfelosztást kellett elvégezni, míg a takarék- és lakásszövetkezeti formáknál ezt nem kellett megtenni. Mind a 1989-es, mind a 1992-es szabályozás a tagoknak szétosztott vagyonra jutó vagyonnövekmény teljes felosztási szabadságát biztosította, akár üzletrész, akár részesedés formájában, ami azt jelentette, hogy szélső esetben hosszú távra minden vagyon feloszthatóvá vált. A szövetkezeti önkormányzatot ekkor még nem korlátozták abban, hogy saját döntése alapján fel nem osztható közös vagyont képezzen, de nem is tették ezt kötelezővé.
A szövetkezetek önkormányzati döntései tükrözték a helyi sajátosságokat. Az 1989-es 50%-os vagyonfelosztás lehetőségét a szövetkezetek többsége nem merítette ki. A törvényi lehetőség ellenére csak a vagyon 20-30%-át nevesítették a tagokra Voltak olyan szövetkezetek, ahol teljes mértékben csak a bevitt vagyon alapján, míg más szövetkezetekben csak a végzett munka alapján történt a felosztás. A szövetkezetek többsége különböző szempontokat vegyített, pl. a háztájiban termelt termékek aránya, a jegyzett részjegy, célrészjegy, vagy termelésfejlesztési hozzájárulás, az alkalmazotti státusz figyelembevétele, alkalmi munka, megbízás elismerése stb.
A rendszerváltozást megelőző, de már egyre szabadabb légkörben teljesen a helyi sajátosságokhoz igazodó döntések születhettek. A szövetkezetek tagjai számára már akkor megnyílt a lehetőség, hogy kilépés esetén a bevitt vagyonnal elszámoljanak, illetve a bevitt földdel azonos mértékű földet kivigyenek a szövetkezetből.
A rendszerváltozást követően végleg elhárult az akadálya annak, hogy a szövetkezet, ha akar úgy is dönthet, hogy megszűnik, és a vagyont (bele-
- 508/509 -
értve a földet) tagjai között feloszthassa. A szövetkezeti mozgalom ebben az időben fogalmazta meg igényét, hogy az állami tulajdonú ipari feldolgozókban, kereskedelmi vállalatokban résztulajdont szerezhessen. Az erre irányuló törvényjavaslatot a parlament elfogadta és lehetővé tette, hogy az adott vállalatba beszállító pozícióban lévő szövetkezetek meghitelezett részvényt vásárolhassanak a vállalati tőke 51%-áig. Az állami vállalatok átalakulásáról szóló szabályozás kezdetben jogi garanciákkal figyelembe vette a termelői tulajdon szélesebb körűvé tételének igényét a feldolgozó, értékesítő vertikumban. Támogatták az állami feldolgozó ipar szövetkezeti formában történő privatizációját. A későbbi privatizációs törvények azonban az ellen-lobbik tevékenységeinek eredményeként sajnos visszaléptek az államilag támogatott termelői tulajdonszerzés biztosításától, és inkább a külföldi tőke benyomulását ösztönözték. Így az állami élelmiszeripar túlnyomó többsége külföldi tulajdonba került. A korábbi állami monopolhelyzetek tovább éltek, illetve a piacok megszerzése a mezőgazdasági termelők érdekeinek rovására ment végbe. A klasszikus európai szövetkezeti modellt szem előtt tartó szakmai törekvések arra irányultak, hogy a termelők rovására elsajátított és felhalmozott jövedelem valamilyen formában legyen visszajuttatva, és az állam tegye érdekeltté a termelőket, akár ingyenes tulajdoni juttatással, és a szövetkezeti forma felhasználásával hozzon létre termelői tulajdont.
Az ország eladósodottsága, a szövetkezetek általános tőkeszegénysége, a magántermelői szektor gyengesége nem tette lehetővé, hogy kellő támogatás nélkül a termelők közvetlenül, vagy a szövetkezeteiken keresztül tulajdont szerezzenek a privatizált állami vagyonból. Ennek a tulajdonszerzésnek azonban a politikai támogatottsága is megszűnt, amikor előtérbe került a magyar gazdaságban sikerágazatnak számító nagyüzemi szövetkezeti szektor lebontása, szétverése, kisebb üzemekre történő szétbontása. Nemzeti agrár-vidék és birtokpolitika nélkül a gyakorlatban a kárpótlási, a szövetkezeti és a földtörvények határozták meg, az új szövetkezeti struktúra kialakításának, a régi lebontásának, felszámolásának a menetét.
A rendszerváltozás szellemében megalkotott 1992. évi I. törvény az érdekképviseletek egyetértésével, teljes konszenzussal született meg, mivel mind a nemzetközi szövetkezeti elveket, mind a korábbi magyar szabályozás vívmányait hasznosította. Ugyanakkor e törvényt hatályba léptető 1992. évi II. törvény rövid távú pártpolitikai érdekeket szolgálva az ipari és a mezőgazdasági ágazatba a teljes vagyon felosztását tűzte zászlajára, melynek eszköze a szövetkezeti üzletrész régi-új intézménye volt. A ko-
- 509/510 -
rábbi 1989-es szabályozással szemben a törvény nem biztosította a szövetkezeti önkormányzat döntési lehetőségét a felosztható mérték tekintetében, hanem a teljes vagyonfelosztást kötelezővé tette. Súlyos problémákat okozott, hogy a vagyonfelosztást nemcsak a tagok, de a volt tagok (legalább 5 éves tagsági viszony esetén) illetve az elhaltak hozzátartozói számára is lehetővé tette. A vagyonfelosztást fél éven belül végre kellett hajtani és menetközben politikai szempontok szerinti módosítások is további korlátokat szabtak a szövetkezeti önkormányzat számára, amikor meghatározták a vagyonfelosztás konkrét szempontjait (vagyoni és személyi közreműködés elismerése kötelező mértékének 20-40%). A szabályozás abban is korlátozta a döntési szabadságot, hogy az 50%-ban már felosztott vagyon maradékának újrafelosztását is előírta, tehát az önkormányzati döntéseket kényszerpályára vitte.
A szabályozás nem adott lehetőséget arra, hogy a szövetkezet maga határozza meg a végrehajtás menetét, határidejét, hanem jogvesztő (félév) határidőt adott a vagyonfelosztási igények benyújtására és határidőhöz kötötte a konkrét döntések meghozatalát is. Ez mind az igénylők, mind a szövetkezet számára hátrányos és felesleges költséget jelentő megoldás volt.
A törvényi szabályozás nyíltan felvállalt célja volt, hogy a szövetkezetek tagjai a felosztott vagyon birtokában hozhassanak döntést a szövetkezet megszüntetéséről, felszámolásáról, illetve a kiválásokkal egyéni családi gazdaságok tömeges létrehozására. A jogalkotó ki nem mondott, de politikailag folyamatosan hangoztatott elvárása volt, hogy a régi szocialista típusú szövetkezetek tömegesen szűnjenek meg, vagy alakuljanak át társasággá, vagy vállalják az új kényszerszabályozás adta kereteket. Összességében a várakozások nem teljesültek, mert a vagyont ugyan felosztották, de a tagok többsége a meglévő és megmaradó szövetkezetet választotta, megújítva az alapszabályt, eleget tettek az új szabályozás követelményeinek, hogy mielőbb legitimálják magukat. A tagok kisebbsége főleg nyugdíjasok, vagy tőkeerővel rendelkező vállalkozó tagok éltek a törvény által lehetővé tett egyoldalú kiválás lehetőségével. Sajnos csak a kiválók kisebbsége volt képes családi gazdaságot, vagy társaságot létrehozni, a kiválók többsége a kivitt vagyont felélte, fogyasztásra használta. A szövetkezetek gazdálkodását már korábban meggyengítette, hogy a kárpótlási törvény alapján a tulajdonukban lévő termőföld 50%-át ki kellett jelölni kárpótlási árverésekre.
Alapvető politikai és gazdasági problémákat okozott, hogy az állam nem saját vagyonával, az állami tulajdonban lévő földekkel, hanem a szövetkezeti tulajdonban lévő földekkel (tehát a szövetkezeti tagság rovására) kár-
- 510/511 -
pótolta a sérelmet szenvedett állampolgárokat. A szövetkezeti termőföldtulajdon további részét tagi alkalmazotti alapba kellett kijelölni és olyan személyek is juttatásban részesültek, akiknek nem volt földje és sérelmet sem szenvedtek.
A szövetkezeti földvagyon gazdaságtalan méretekre való felparcellázása ún. közös tulajdonok keletkezése (aki nem kérte földjének kimérését, azoknak tagi közös földtulajdonuk lett) óriási károkat okozott. A szövetkezeteknek tehát nemcsak az üzletrész tulajdonainak jelentős része került a szövetkezetek személyi és vagyoni kapcsolatban nem lévő, kívülálló üzletrészesek tulajdonába, de a termőföld többsége is helyben nem lakók tulajdonolták. A szövetkezetek által visszahaszonbérelt földek ugyan 60-70%-ban a korábbi közös szövetkezeti művelés lehetőségét biztosították, de rendkívül megdrágították a földművelést. A külső üzletrész tulajdonosok tanácskozási javaslattételi jogokkal rendelkeztek a szövetkezet közgyűlésén, így ellenérdekeltségük (csak osztalék fizetésében érdekeltek), egyre nagyobb feszültséget okozott. Az üzletrész problémák megoldását, megszüntetését, nemcsak a kívülálló üzletrészesek követelték, hanem paradox módon a tagok is igényelték saját üzletrészük megváltását.
Az üzletrészek felosztásával (szemben a korábbi klasszikus szövetkezeti modellel) a tagok között jelentős mértékű vagyoni differenciálódás következett be. Míg korábban felső határai voltak a tag által jegyezhető részjegyeknek, az üzletrészvásárlások következtében egy tag, vagy kívülálló kezébe jelentős vagyon koncentrálódhatott.
Tehát már az induláskor előállt az a helyzet, hogy a külső üzletrész tulajdonosok, valamint a nyugdíjas tagok nagyobb hányadot képviseltek a szövetkezet vagyonából, mint az aktív tagok. Az üzletrészek értékpapír jellege miatt az üzletrészesek a szövetkezetek és tagok elővásárlási joga mellett szabadon eladhatták üzletrészüket, illetve vásárolhattak, de továbböröklés útján is szerezhettek üzletrészt. Az üzletrész juttatás tehát olyan kényszer szövetkezést eredményezett, ahol az üzletrészesek többsége nem a szövetkezet tevékenységében való közreműködésben, hanem osztalék fizetésben érdekelt.
Az üzletrész, mint egyfajta nem szavazó részvény külső tőkebevonás látszatát keltette, holott a szövetkezeti vagyon felosztásából keletkezett.
Az üzletrészekkel való spekuláció is hasonlított a részvényspekulációra, hiszen a politikai szereplők folyamatosan hangoztatták, hogy az üzletrészek beváltására, kifizetésére fogják kötelezni a szövetkezeteket, illetve kifejezésre juttatták az állam támogatását az üzletrésztulajdon problémájának megoldásában.
- 511/512 -
Miközben az állam a részben privatizált állami vállalatok részvényeiért akkor sem állt helyt, ha döntéseivel a részvényesek számára hátrányos üzletpolitikát ő maga okozta, sőt az általa kibocsátott jegyeket sem vásároltatta fel állami pénzből, de a szövetkezetektől elvárta, hogy a szövetkezeti üzletrészt pénzre váltó állampolgárt a szövetkezet kifizesse.
A politikai ígéretek között fogalmazódott meg ebben az időben, hogy a külső üzletrész tulajdonosoknak is szavazati jogot adnak és többségi befolyáshoz jutva a szövetkezeti vagyont a családi gazdálkodásra vállalkozók között osszák fel. A spekuláció áldozataivá váló gyengébb szövetkezetek vagy a végelszámolást választották, vagy felszámolás útján rendezték veszteségeiket. Az élelmesebbek időben a társasággá történő átalakulást választották. A különböző koalíciójú kormányok politikai céljaiknak megfelelően befolyásolták a szövetkezeti üzletrész forgalmát. Így 1994-'98 között adójogi szabályokkal ösztönözték, hogy a tagok, illetve a szövetkezetek vásárolják meg a kívülállók üzletrészeit, majd az üzletrészt bevonva képezzenek oszthatatlan, ún. szolidaritási alapot. Ehhez a mind a szövetkezet, mind a magánszemély számára adókedvezményt biztosítottak. Kidolgozták az üzletrész kedvezményes hitellel való megvásárlásának szabályait. Az állami tőke és költségvetési forrás hiányában ezek az ösztönzők nem sokáig maradtak életben. A szövetkezetek többsége a különböző intézkedések hatására meggyengült, a tőkeerős szövetkezetek igyekeztek maguk megvásárolni a külső üzletrészesektől az üzletrészeket, de a tőkeerős vezető tagok saját maguk számára is spekulációs céllal 10-30%-os névértéken, vagyis piaci alapon éltek a vásárlás lehetőségével.
A társasággá alakulást ösztönözte, hogy a politika és az állam semlegesen viszonyult a gazdasági társaságokhoz, nem változtatgatta a társasági szabályokat politikai célok szerint, hanem csak az európai követelmények adaptálását tűzte ki célul. A folyamatos tőke kivonás, a vagyon felhasználási döntések elbürokratizálása az egy tag egy szavazat elve ugyanakkor nem kedvezett az üzletrészt felhalmozó aktív vezető rétegeknek, mert a vagyonarányos döntési lehetőség csak a gazdasági társaságok keretében volt lehetséges. Ezért is kezdeményezték sokan a társasággá alakulás ösztönzését. A folyamatosan zajló vagyonmozgás bizonytalanná tette a szövetkezetek jövőjét. Ezért egyre hangosabb volt a követelés a szövetkezetek részéről, hogy az állam ne a szövetkezet rovására kárpótolja a külső üzletrészeseket, hanem állami forrásból vásárolja fel a külső üzletrészeket és tőkejuttatás formájában, ingyen adja vissza a vagyont.
A nem tag üzletrész tulajdonosok egy része és a politikai pártok egy része a korábbi rendszerből megmaradt szövetkezetek felszámolását, esz-
- 512/513 -
közeiknek családi gazdaságok által alkotott szövetkezetek számára történő juttatását követelte. A külső üzletrész tulajdonosok számára választási ígéreteket tettek az üzletrészek mihamarabbi kifizetésére, a szavazati jog megadására egyoldalú tagsági viszony létesítésére stb. A működő szövetkezetek száma folyamatosan csökkent. A szövetkezetekből átalakult társaságok száma nőtt. A szövetkezeti vezetők és szakemberek többsége a modernizáció lehetőségét a társaságok létrehozásában, vagy egy az egyben társaságokká alakulásában látta. A szövetkeztek többsége működő, hasznosítható vagyonát, tevékenységét társaságokba vitte. Az üzletrésszel rendelkező tagok üzletrészüket kft. üzletrészre vagy rt. részvényre cserélték.
Így letisztítva a kiüresedett vagyonhasznosító szövetkezeti forma vált uralkodóvá, nemegyszer a székházra, vagy belterületen lévő ingatlanra szűkítve tényleges vagyonát. A tagság nagy részének munkavégzési lehetősége megszűnt. Közel 1 millió ember került ki a szövetkezetek foglalkoztatási köréből. Az elértéktelenedő üzletrészek tulajdonosai e folyamatban csak ritkán jutottak társasági vagyonrészhez. A nyugdíjas tagok és a külső üzletrész tulajdonosok rovására végbement gazdasági átrendeződés egyaránt a szövetkezeti kényszerszabályozás eredménye. A társadalmi hatásvizsgálatok egyértelműen negatív képet mutatnak, mind a mezőgazdaság, mind a vidék állapota tekintetében. A korábbi szövetkezeti fellendülés a múltba veszett. A végelszámolás, felszámolás, megszűnés mellett egyetlen alternatíva a társasággá való átalakulás volt. A kiélezett viták, feszültségek újabb és újabb szövetkezeti jogi szabályozást, módosítást eredményeztek. Meghatározó kormányzati politikává vált a családi gazdaságok és szövetkezeti nagyüzemi gazdaságok szembeállítása. A polgári kormányok az előbbieket preferálták, az utóbbiakat diszkriminálták, míg a szocialista kormányok semleges magatartást tanúsítottak különösebb támogatás nélkül.
A mezőgazdasági támogatások, valamint az adó- és szociális juttatá üzletrészre sok ösztönzése leginkább a kistermelői kört preferálta.
Az üzletrész-probléma tartós megoldatlansága miatt a kormány a családi gazdaságok érdekeit előtérbe helyező agrárprogramnak alárendelve új szövetkezeti törvényt is elfogadtatott. A rendszerváltozást megelőző időszak óta működő szövetkezetek hiába teljesítették az 1992. évi I. és II. törvényeket, valamint végrehajtották a kárpótlási és földtörvényeket, módosították alapszabályukat, eleget tettek a szétválási, kiválási igényeknek (emiatt integráció helyett dezintegrálódtak), a politika mégsem honorálta, legitimálta erőfeszítéseiket. Szemben a valóságos helyzettel továbbra is termelő típusú (kolhoz) formának minősítette, illetve politikailag megbélyegezte a gazdaságban jelentős szerepet játszó szövetkezeti mozgalmakat.
- 513/514 -
A kormányzati támadásokkal szemben a hazai és nemzetközi közvélemény többször is fellépett.
A rendszerváltást megelőző szövetkezeti szabályozás valóban magán viselte a mezőgazdasági típusú szövetkezés jegyeit, de az 1992. évi I. törvény, mint egységes szövetkezeti törvény már nem nevesítette az ipari, mezőgazdasági, fogyasztási stb. formák szerint a szövetkezeteket. Bármely célra lehetett szabadon szövetkezni, anélkül, hogy az adott szövetkezeti formát a politika, vagy a jog diszkriminálta volna. A rendszerváltozás utáni egyértelmű szabályozás ellenére mégis megkezdődött a megalapozatlan politikai címkézés. Pártpolitikai, ideológia nézőpontok szerint minősítettek kolhoz típusúvá, vagy klasszikus nyugat-európai típusú szövetkezetnek adott szövetkezeti mozgalmakat. Ilyen körülmények között született a 2000. évi CXLI. törvény az új szövetkezetekről, majd a 2000. évi CXLIV. törvény a mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészekről, ezzel egy időben az 1994. évi IV. törvény termőföldről módosításra került és itt lett megfogalmazva a családi gazdaság fogalma, új modellje. Az új szövetkezeti törvény már az új, de a valóságban nem létező családi gazdálkodásokra szabta szabályait. Az új szövetkezet célját kizárólag a tagok saját gazdálkodása, eredményességének előmozdításában látta. A szövetkezet tevékenységi körét, ideértve a gazdasági társaság alapítását is, az abban való tagsági közreműködést, a tagi gazdaság tevékenységével összefüggő igényekre szűkítette. A szabadabb, modernebb tevékenység választásának lehetőségét, más szóval a nyereséges tevékenységre való törekvést nem ismerte el kívánatos célnak. A jogalkotó feltételezte, hogy a tagok speciális (növény, állat, gyümölcs stb.) tevékenységre, termelésre szakosodva, kizárólag ún. termékpályás szövetkezeteket hoznak létre, szakítva az addigi többfunkciós szövetkezéssel. A valóságban a tagok nem rendelkeztek igazi családi, vagy farmgazdasággal, szövetkezetükhöz úgy kapcsolódtak, hogy mindenkor a változó piaci igények szerint alakítják termelő tevékenységüket (állattartás, zöldségtermelés stb.) és a szövetkezettel való megállapodás szerint fejtik ki tevékenységüket saját gazdaságukban, illetve a szövetkezeti közös gazdaságban. A magyar valóságot nem tükrözte az új szövetkezeti törvényben adott szabályozás, hanem egy elméleti modell a klasszikus európai modell lebegett a szeme előtt. Sajnos a politika nem elégedett meg a jogi szabályozással, de célul tűzte a meglévő szövetkezetek erőszakolt átalakítását, függetlenül attól, hogy az Alkotmánybíróság korábbi döntéseiben már kimondta, hogy a szövetkezeti, az önkormányzati döntésekbe való beavatkozás csak egyszeri, a rendszerváltozáskor indokolt és kivételesen megengedett jogalkotási eszköz. Ezzel szemben a
- 514/515 -
törvény előírta, hogy a szövetkezeteknek módosítatniuk kell alapszabályaikat, hogy a szövetkezeti törvény szerinti követelményeket érvényesítsék, különben 2006. december 31-e után megszűnnek, vagy társasággá alakulnak. A törvény megszüntette a szövetkezeti üzletrész intézményét és határidőt adott az üzletrész bevonására, kötelezve a szövetkezetet a tag üzletrészének részjegyesítésére, illetve külső üzletrészes kifizetésére. Nyilvánvaló volt, hogy a törvény a működő szövetkezetek számára végrehajthatatlan, hiszen azok nem rendelkeztek a szükséges tőkével ugyanakkor a tagok sem voltak kényszeríthetők üzletrészük eladására. Márpedig ha a szövetkezet nem tett eleget üzletrész bevonási kötelezettségének, úgy a megszűnéssel kellett számolnia. Az új szövetkezeti modellre történő átállást segítette volna a mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészekről szóló törvény, mely csak a mezőgazdasági tevékenységet folytató szövetkezetekre vonatkozott és nem terjedt ki az ipari, illetve a fogyasztási szövetkezetek üzletrészeire. A szövetkezetek terhére előírt kifizetési kötelezettség fedezetéül a szövetkezeti vagyon és nem az állami vagyon lett megjelölve. A szövetkezeti közvélemény nagy felháborodással fogadta az új törvényt, a nemzetközi szövetkezeti szervek, valamint a hazai érdekképviseleti szervek, de még a kamarák és a bankszövetség is felléptek a durva szövetkezeti önkormányzatot sértő állami beavatkozás ellen. Az érdekképviseletek felülvizsgálati kérelmet nyújtottak be az Alkotmánybírósághoz. A magyar jogalkotásban eddig példa nélküli módon az Alkotmánybíróság 18/B/2001. számú döntésével visszamenőleges hatállyal megsemmisítette a mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészekről szóló törvényt és a végrehajtására kiadott 31/2001. (III. 2.) Korm. rendeletet. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az érintett szövetkezeteket az üzletrész névértéken való kifizetésének fedezetéül szolgáló szövetkezeti vagyon tekintetében is megilleti az Alkotmányban biztosított jogvédelem. A tulajdont, mint a cselekvési autonómia hagyományos alapját részesíti védelemben. A kifizetési kötelezettség közvetlenül érinti a szövetkezet, mint a gazdasági élet alanyának vagyoni autonómiáját. Az Alkotmánybíróság szerint a törvény a szövetkezeti vagyoni viszonyok rendezését olyan, a piaci viszonyok között elfogadhatatlan kényszer-átalakítás formájában követeli meg, amelyre a mezőgazdasági szövetkezetnek, mint a gazdasági élet autonóm alanyának semmilyen befolyása nincsen és alkotmányellenes módon, megfelelő indok nélkül hátrányos megkülönböztetésben részesíti az új szövetkezeti törvény hatálya alá tartozó szövetkezetekkel szemben. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy a kiépült piacgazdasági viszonyok között, az állam a gazdasági változás érdekében nem vehet igénybe olyan
- 515/516 -
eszközöket, amelyek a gazdasági rendszerváltozás idején kivételesen megengedettek voltak, illetve melyeket a piacgazdaság megvalósítása nélkülözhetetlenné tett. A megszilárdult jogállamiság keretei között a szövetkezeteket a vagyoni döntések tekintetében a megillető cselekvési autonómia egyetlen szövetkezet típus esetében sem hagyható figyelmen kívül. A törvény a jogalanyok egyes csoportjait alkotmányosan elfogadhatatlan szempontok alapján kedvezőbb elbírálásban részesítette. Összességében az Alkotmánybíróság alkotmánysértőnek minősítette a törvényt, mert:
- az Alkotmány 13. §-ába ütköző módon alkotmányos indok nélkül sértette, vagy egészen elvonta a mezőgazdasági szövetkezetek vagyonát,
- az érintett jogalanyokat az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésébe ütköző hátrányos megkülönböztetéssel sújtotta,
- az igények bejelentésére, az üzletrészek kifizetésére az azzal kapcsolatos közhatalmi tevékenységre vonatkozó eljárás ellentétes az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe foglalt jogállamiság követelményével,
- a jogbiztonság érdekében a végrehajtási kormányrendeletet is megsemmisítette.
Az új szövetkezeti törvény több rendelkezése a 1992. évi törvényhez képest hátrányos szabályokat tartalmazott. Így előállt az a helyzet, hogy Magyarországon két szövetkezeti törvény maradt hatályban, egyrészt a rendszerváltozás előtt alakult, majd utána átalakult szövetkezetekre, másrészt a 2001. évet követően alakuló szövetkezetekre.
Az alkotmánybírósági felülvizsgálattal nem érintett, de hatályos új szabályok a következők voltak:
- A részvénytőke minimálisan 3 millió forintban való meghatározása, a társasági törvényhez közelítve szigorította, illetve nehezítette a szövetkezet alakulását. Ezt a 2006. X. törvény később eltörölte.
- Az új szövetkezeti törvény a tagok és a szövetkezetek kapcsolatában nem engedte a nyereségre történő törekvést, amely a gazdasági társaságokhoz képest hátrányos helyzetbe hozta a szövetkezetet.
- A szövetkezet felügyelőbizottsága az igazgatóság működését felfüggesztő jogosultságot kapott, amely a társaságokhoz képest jogbizonytalanságot okozó többletjog.
- A szövetkezeti érdekképviseleti szervek jogosítványait korlátozva megszüntette az egyetértési és kezdeményező jogköröket.
A szövetkezeti jogfejlődés és a későbbi kodifikáció számára is iránymutató alkotmánybírósági döntés fontos elvi kérdéseket tisztázott, sőt a döntéshez fűzött különvélemények is tovább erősítették a szövetkezeti önállóságot, önkormányzatot.
- 516/517 -
Az 1992. évi I. törvényhez fűzött indokolás még célként jelölte meg azt a szabályozási módot, amely a szövetkezetet, mint a gazdasági területen, a magántulajdon alapján működő társas vállalkozást minden lehetséges vonatkozásban közelítse a gazdasági társaságokhoz.
A törvényalkotó utalt arra, hogy a hasonló társadalmi, gazdasági körülmények között megalkotott első egységes szövetkezeti törvény (az 1947. XI. törvény) már azt a megoldást választotta, hogy a vagyoni kapcsolatok új formájaként az üzletrész jogintézményét vette át, amivel csak a gazdasági társasági formához való közeledést szolgálta. Az üzletrész, mint intézmény akkor torzult el, amikor a külső szövetkezeti üzletrészjuttatás tagsági viszonyban nem álló személyekre is kiterjedt, sőt azok örökösei is részesülhettek a szövetkezeti vagyonból. Sajnálatos tény, hogy a vagyoni sérelmet szenvedett állampolgárok nem az állami vagyonból, földből, hanem a szövetkezeti tulajdonú földből, vagyonból kaptak juttatást, kárpótlási, illetve üzletrészjuttatást. Utólag már megállapítható volt, hogy helyesebb lett volna egységesen valamennyi sérelmet szenvedettet kárpótlási jeggyel az állami tulajdonból kárpótolni. Az üzletrészek piaci értéken történő forgalmazása előrevetítette a vagyoni kapcsolódásnak egy később intézményesített megoldását, úgy, mint a befektető részjegy, vagy befektetői átalakított részjegy. A törvényalkotás során fokozatosan jutottak el a szövetkezeti sajátosságok társaságtól való különbségek túlhangsúlyozásáig. A korábbi időszakban a társaságokhoz való közeledés volt megfigyelhető, a legújabb szabályozást már a társaságtól elhatárolódás jellemzi. A nemzeti jogfejlődés képes mindkét tendenciát kiszolgálni, egyrészt a bevált sajátos intézményeket fenntartani, másrészt az EU fejlődésének tapasztalatait hasznosítani. Jelenleg az EU jogfejlődésre jellemző a tőkés társaságok legújabb vívmányait átvevő szabályozást a magyar jogalkotó idegenkedve fogadja. Pl. a részvényhez hasonló különböző jogosultságokat biztosító részjegy, a nem szavazó részjegy stb. A részvénytársasági alapszabályok opciós részvényvásárlást biztosítanak a dolgozóknak és a szövetkezethez hasonló szociális-kulturális juttatásokat is adnak. Ezek egyre kevésbé szövetkezeti specialitások, hiszen a nagy bevásárló központok is a klasszikus szövetkezetekben alkalmazott vásárlási kedvezményeket, visszatérítéseket biztosítanak törzsvásárlóiknak. A nemzetközi jogalkotás és vállalatelmélet hangsúlyozza a részvénytársaságok társadalmi felelősségét, nemegyszer a szolidaritás (alapítványok stb.) intézményesítését.
A kölcsönhatásos fejlődés példája, hogy a szövetkezetek nemzetközi fórumain állandó téma a nemzetközi tőkés társaságok hatékony működését másoló szövetkezeti vállalatirányítás, ellenőrzés, minőségbiztosítás
- 517/518 -
átvétele. Így például a szervezeti felépítés, beszámolók nyilvánossága, külső ellenőrzés, a tisztségviselők összeférhetetlensége, könyvvizsgálók működtetése stb. Az újabb vagyoni kapcsolati formák és az erkölcsi ösztönzők kölcsönös alkalmazása nemzetközi tendencia.
A gazdasági modernizáció igényli a közeledést és nem a különbségek hangsúlyozásában látja a fejlődést. A nemzetközi szövetkezeti mozgalomra nem jellemző a decentralizáció, az önkormányzati jogok csökkentése, a szövetkezetek túlzott állami befolyásolása, míg a nemzetközi szabályozás egyre rugalmasabb, önállóbb belső szabályozásra ad lehetőséget, addig a hazai szabályozás az adminisztratív kötöttségeket, és az alapszabályok önálló szabályozását korlátozza. Sajnálatos, hogy az Alkotmánybíróság döntése után a kormányzat tovább próbálkozott alacsonyabb szintű jogforrásokkal a működő szövetkezetek gyengítésére. Kormányzati döntésre az adófizetők pénzéből költségvetési felhatalmazás nélkül felvásároltatta (egy erre létrehozott állami tulajdonú kft.-vel) állami bankgaranciával a szövetkezeti üzletrészeket, csak azért, hogy megnyerjen egy választói réteget. Európában egyedülálló módon a szövetkezeti vagyon jelentős részének "visszaállamosításával" a korábban teljesen szövetkezeti tagi vagyonnal működő mezőgazdasági szövetkezetek résztulajdonosává 15 évvel a rendszerváltozást követően az állam vált.
Az állami tulajdon részaránya megközelítette egyes esetekben meghaladta a szövetkezeti tagi részarányt. Ez a szabályozás felgyorsította a szövetkezeti forma kiüresedését, a működő vagyon társasági formába való szervezését.
A szövetkezeti szabályozást két veszély fenyegette, egyrészről a szövetkezeti értékek, elvek, statikus merev értelmezése és érvényesítése a szabályozásban, másrészt a társaságiasítás vagyis a társaság és a szövetkezet közötti különbségek megszüntetése. Magyarországon a szövetkezetek belügyeibe való beavatkozás kivédésére a szövetkezetek a társasági formába való menekülés útját választották. Így a magyar szabályozás a gyakorlati igényektől függetlenül olyan ideológiai modellt szolgál, ami a napi politikai taktika szerint a jövőbeni fejlődést szolgálja. A szövetkezeti gyakorlat problémáit a versenyben való helytállást egyik szabályozási irány sem segíti megfelelően. A magyar szabályozási hagyomány a német-osztrák mintához állt közelebb, ezzel szemben ma már divatfüggően válogat az amerikai és az észak-európai és mediterrán szabályozások között. Hol a versenyhez alkalmazkodóbb társasági piaci modellt, hol szociális piacgazdaság valóságban még nem létező intézményeihez igazítja a szövetkezeti szabályozást, a szövetkezeti tagok valóságos érdekeit veszi legke-
- 518/519 -
vésbé figyelembe. A permanens átalakulási, változtatási kényszer, a tulajdonnal való rendelkezési jog bizonytalansága, a kárpótlási célú üzletrész szabályozás, az üzletrészek állami felvásárlása egyaránt a szövetkezetek pozícióit rontotta. Az üzletrészek visszajuttatása, a piaci adásvétel szerepének visszaszorítása, az állami támogatások, a hiteljuttatás, az ingyenes vagyonjuttatás szociális célú alapként, a szervezetet változtató koncepciók, több mint 100 milliárd forint értékű tőke kivonása, a meglévő vagyon leértékelődésével, illetve a szövetkezeti forma elbizonytalanodásával járt együtt.
A választásokra készülő pártok felváltva ígérték először a nyugdíjas tagoknak, majd a megszűnt felszámolásra került szövetkezetek volt tagjainak, végül az aktív tagoknak, hogy az állam felvásárolja névértéken az üzletrészüket, anélkül, hogy erre a parlament által elfogadott döntés, vagy éppen költségvetési forrás lett volna. Miközben az állam az általa kibocsátott kárpótlási jegyeket sem váltotta be, és még mindig folyamatban tartja a privatizációt, addig a magántulajdonos szövetkezetek vagyonát alkotmányellenes rendelkezésekkel korlátozzák.
A 2002-es kormányváltást követően hatalomra került kormány felvállalta a szövetkezeti mozgalmaknak tett ígéretét, azonnal módosította az új szövetkezetekről szóló törvényt (2003. évi CV.) és az Alkotmánybíróság döntését is magáévá téve meghirdette a hatályos szabályozás felülvizsgálatát, az érdekképviseleti szervek bevonásával kialakított koncepció alapján az egységes szövetkezeti törvény 2005. december 31-ig történő elfogadására vállalt kötelezettséget.
A kormány a szövetkezeti kodifikációval egy időben készítette elő a társasági törvény módosítását, illetve új társasági törvényt. Lehetőség nyílott a különböző szabályozások egységesítésére, jogharmonizációra, deregulációra.
Sajnos a szövetkezeti érdekképviseletek között nem volt egység abban a kérdésben, hogy a társasági törvény keretei közé helyezzék a szövetkezeti formát, mint egyfajta speciális társasági formát.
A korábbi időszakhoz képest (amikor is kölcsönös közelítésre került sor a társasági és szövetkezeti törvényekben) az európai tendenciákkal összhangban a szövetkezetek elkülönült, a társasági formától elhatárolódó szabályozási törekvések bizonyultak erősebbnek.
A szövetkezeti érdekképviseleti szervek abban bíztak, hogy az elkülönült szövetkezeti szabályozás keretében maradéktalanul érvényesíthetik a szövetkezeti önállóság, önkormányzat, a tag és szövetkezet vagyoni kapcsolatai keretében a bevált hagyományos megoldásokat, illetve az európai
- 519/520 -
szövetkezeti törvény előkészítése során kimunkált, a társasági megoldásokhoz hasonlító tőkebefektetési vagyonarányos szavazati formákat.
Az elkülönült szabályozás során azonban mégsem sikerült érvényesíteni több, a társasági törvényben elismert megoldást. Így pl. a szociális szövetkezet, illetve a közösségi alap intézményesítésével, kógens szabályozásával a szövetkezeti önkormányzati döntés lehetőségét csökkentő merev szabályok tértek vissza a szövetkezeti jogba. Az érdekképviseleti szervek jogosítványait ugyan visszaadta a szabályozás, azonban jogállásukba jelentős bizonytalanságot vitt azzal, hogy a szövetkezetek közösségi alapjainak felhasználásához bürokratikus véleményezési hatáskört adott, illetve a társaságok és szövetkezetek szabad egyesülési jogát korlátozva olyan merev szabályt adott, amelynek szoros értelmezése esetén a jelenleg működő szövetkezeti érdekképviseletek (mivel tagjaik között társaságok is vannak) nem minősülnek szövetkezeti érdekképviseleti szervnek. Nem járt sikerrel az érdekképviseletek azon törekvése, hogy az üzletrész problémát a kormány a kodifikációt megelőzően külön törvényben rendezze, megelőzve az üzletrész-problémák tovább bonyolódását a szövetkezeti alapszabályok módosítása során. A törvény különböző szakaszainak eltérő időpontban történő hatályba lépése szintén bürokratikus problémákat okozott. Azzal, hogy az új törvény igyekezett a korábban született és egyidejűleg hatályos két szövetkezeti törvényt egységesítve újraszabályozni, a szövetkezeti szektor nehéz feladatot vállalt magára, mert az üzletrészek megszüntetésével összekapcsolódó állami vagyonmozgás lebonyolítására is külön speciális határidőt kellett adnia.
A többlépcsős hatálybalépés permanens, közel egy évig tartó, költséges döntés-előkészítő, egyeztető munkára kényszeríttette a szövetkezeteket.
Ez elkerülhető lett volna, ha a kormány az üzletrész probléma rendezését időben előrehozza, és egyidejűleg egyszerűbb törvénymódosítással, illetve az egyik szövetkezeti törvény hatályon kívül helyezésével egyszerűsíti a szabályozást, vagy a társasági törvény keretében oldja meg a szövetkezeti forma európai szabályokkal összhangba hozott szabályozását. A kormányzati törvény előkészítő munka igyekezett a szociáldemokrata elveket, mint egyfajta ideológiai alapot érvényesíteni a szövetkezeti szabályozásban. Az indokolásban, illetve a parlamenti előterjesztésben megfogalmazódott, hogy a szövetkezet a szociális piacgazdaság része, különbözik az állami és a tőkés piaci szektortól. A közösségi alap minden szövetkezet számára, mint a szolidaritás kifejezője, a speciális szövetkezeti forma pedig, mint a jövő egyik új szövetkezeti formája lett kodifikálva.
- 520/521 -
A szövetkezet fogalmának újraszabályozása elmozdította a szövetkezeti formát a közösségi célokat megvalósító közcélú közhasznú szervezetek irányába. A törvény preambuluma utal arra, hogy a szövetkezeti forma nagymértékben képes társadalmi erőforrásokat mozgásba hozni, közösségi szükségleteket kielégíteni. Feleleveníti azt a korábbi ideológiai megközelítést, hogy szövetkezet egyfajta eszköz az állam kezében a társadalmi célok megvalósításában. Az EU szövetkezeti irányelve, rendelete nem utal arra, hogy a szövetkezet társadalmi közösségi célok szolgálatára alakulna, kizárólag a tagok szükségleteinek kielégítéséről beszél. Hiba lenne tehát, ha a preambulum szövegét az állami célok megvalósításának eszközeként értékelnénk. Igazából a szövetkezet felfogható sajátos társasági formaként, hiszen tartalmilag csak az különbözteti meg a társaságoktól, hogy a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetsége által "kodifikált" szövetkezeti elvek vonatkoznak működésére. Ezen elvek mint egyfajta társadalmi szociális felelősséget kifejező normák fokozatosan váltak az ENSZ és az Európai Unió különböző dokumentumainak részévé, és váltak irányadó normává a nemzeti jogalkotások számára. Van olyan értelmezés, hogy a nemzetközi szerződések elfogadásával ezeket az elveket kötelező jogi normaként kell érvényesíteni a szövetkezeti kodifikációk során.
Megfigyelhető tendencia, hogy a szövetkezetet a szociális gazdaság szerves intézményévé kívánják fejleszteni, kiragadva a piaci szektor szereplői közül. A magyar szabályozás során is hangsúlyosan megfogalmazódott, az a követelmény, hogy a szövetkezetek (a nem létező szociális szövetkezetek) a foglalkoztatáspolitika, a regionális, a vidékfejlesztési, az agrár, a környezetvédelmi politika keretei között felmerülő problémák megoldásának, illetve kiegyensúlyozásának eszközei legyenek.
A szövetkezők egy része az állami támogatások, adókedvezmények, hitelpreferenciák reményében hajlandó alávetni magát az erősebb állami gyámkodásnak, korlátozott önkormányzatnak, sőt a piaci versenyből való kivétele ellenében gazdasági önállóságát is feladná a biztonságos fennmaradás érdekében.
A szövetkezetként való elismerés a szövetkezetté való minősítés kérdése egyre inkább a szigorúbb követelményeknek való megfelelés, sem mint a szövetkezetek önálló döntésének kérdése.
Figyelemreméltó az a küzdelem, amit a piaci változásokhoz való alkalmazkodás kényszere jelent a vállalkozó szektorra, ezen belül a szövetkezetekre. Ez a kényszer eddig a társaságosítás irányába lökte a szövetkezeteket és a szövetkezetekre vonatkozó szabályozást. Ennek eredménye, hogy a nemzetközi tapasztalatok szerint a szövetkezeti jogintézmények fejlő-
- 521/522 -
dése: a szabadon átváltható befektetői részjegy, a tag és a szövetkezet közötti nem korlátozott üzleti kapcsolatok bővítése, a hivatásos nem tag menedzserek megjelenése és túl-hatalma, a többes szavazattal járó részjegyek megjelenése, a küldöttgyűlések szerepének megnövekedése, a nem tag felügyelő bizottsági tagok számának növekedése, a tőkeminimum előírása illetve növekedése, a szövetkezetek egyesülése keretében a felvásárlási lehetőség megteremtése, a szövetkezetek átalakulása során a tartalék tőke felosztásának lehetővé tétele, a beruházott tőke szerinti felosztás elismerése, és a részvénytársasággá alakulás lehetősége biztosításának kialakulása irányába mutat. Azzal, hogy az egy tag egy szavazat klasszikus szövetkezeti elv alkalmazása rugalmasan elmozdul a tőkearánynak megfelelő többletszavazáshoz, a feleslegeket pedig profit célú befektetésre használják, valamint a munkavégzésre és versenyre vonatkozó szabályozásokat kiegyenlítik, arra mutat, hogy a valóságban a szövetkezeti szabályozás a profitorientált társasági szabályozás irányába fejlődik.
A szövetkezeti ideológusok az Európai Unió szövetkezeti irányelvét, rendeletét is bírálják, mert ezt az elmozdulást tükrözi. Így például a különböző jogokkal felruházott tagság, a többes szavazati lehetőség, a befektető tag intézménye, a tartalékfelosztás lehetősége, a minimális tőke előírása, tartalékok tőkésítésének lehetősége, a részvénytársasághoz hasonlóvá teszi a szövetkezetet.
A magyar szabályozás, a hirdetett céloktól eltérően (mármint a társasági szabályozástól való merev elkülönülés) valójában hibrid megoldást tartalmaz. Részben eleget tesz a működő szövetkezetek érdekeinek, részben távlati a szociális piacgazdaság megteremtését célzó szabályokat tartalmazza.
A különböző elemek vegyítése nehéz feladatot ad a szövetkezeti önkormányzatoknak, különösen az alapszabályok módosítása tekintetében. A 2006. évi X. törvény 2006. január 1-jével lépett hatályba, az állam az általa felvásárolt szövetkezeti üzletrészeket térítés nélkül és tehermentesen 2006. március 31-ig kellett, hogy átadja annak a szövetkezetnek, amely az üzletrészt kibocsátotta, feltéve, hogy nem áll csőd, felszámolás alatt, illetve elfogadja a térítésmentes átadásra vonatkozó ajánlatot. A szövetkezetek 95%-a az ajánlatot elfogadta, a tulajdonszerzés adó- és illetékmentesen megvalósult. Azok a szövetkezetek, akik nem éltek a lehetőséggel többnyire a társasággá válás útját választották, még a régi a 2007. június 30-ig hatályba maradó korábbi törvények szerint.
Az üzletrészeket a szövetkezetek 2007. május 1-jéig meg kellett hogy szüntessék, illetve befektetői részjeggyé, átalakított befektetői részjeggyé alakulnak át.
- 522/523 -
A szövetkezet közgyűlésére bízta a törvény annak lehetőségét, hogy a hatályba lépéstől számított 90 napon belül megtartott közgyűlésen felajánlják az üzletrésszel rendelkező szövetkezeti tagtulajdonosoknak a befektetői részjeggyé alakítást, nem tagtulajdonos esetén pedig az átalakított befektetői részjeggyé történő alakítást. Lényeges lehetőség volt, hogy a közgyűlés felajánlhatta az üzletrész-tulajdonosoknak, hogy 2007. április 30-ig a tulajdonukban álló üzletrészeket részvényekre (kft. üzletrészekre) cserélhessék a gazdasági társaságokról szóló szabályok figyelembevételével.
Az üzletrész megszüntetésének lehetősége volt az is (amivel az üzletrészesek nem éltek), hogy üzletrészüket szövetkezeti közösségi alap javára ajánlhatják fel.
Ebben az esetben a nem tag üzletrész-tulajdonos is jogosult a közösségi alapból finanszírozott támogatások igénybevételére. A törvényalkotó tehát számolt azzal, hogy az aktív tagok, illetve külső üzletrész-tulajdonosok igyekeznek a szövetkezet által létrehozott eredményesen működő gazdasági társaságokban való tulajdonszerzésre, illetve a szövetkezeti társasággá alakulással üzletrészüket vagyonarányos szavazati joggal bíró kft. üzletrészre (részvényre) váltani, amennyiben a szövetkezet társasággá alakul.
A társasággá alakulást a törvény megkönnyítette azzal, hogy nem az összes tag, hanem a jelenlévő tagok kétharmadának szavazatához kötötte a társasággá alakulás elhatározását. A törvény egyes szabályai tehát ösztönzést adnak a társasággá alakulásnak, amit csak az nehezít, hogy az állam által visszajuttatott szövetkezeti üzletrészeket közösségi alapba kell helyezni, a közösségi alap képzésének, felhasználásának elbürokratizált szabályozása (többek között a felhasználáshoz az érdekképviseleti szervek véleményéhez kötése), valamint megszűnés, átalakulás esetén fel nem osztható közösségi célra való felajánlás kötelezettsége lényegében gátolja a társasággá alakulást. Alkotmányossági aggályokat is felvethet, hogy a külső üzletrész-tulajdonosok átalakított befektetési részjegye és a szövetkezeti tag befektetői részjegye a szövetkezetből való kilépés, illetve az üzletrészessel való elszámolás szempontjából lényeges különbséget tartalmaz. Míg a tagsági viszonnyal rendelkező befektetési részjegy-tulajdonos jogosult a felhalmozott vagyonból a vagyonnövekményre is, addig a nem tag átalakított befektetői részjegy tulajdonos csak a névértéken történő kifizetésre jogosult. Az elszámolásra az alapszabályban meghatározott időpontot kell figyelembe venni, de a kifizetés a tagsági jogviszony megszűnésétől számított 8 évnél nem lehet hosszabb.
- 523/524 -
Az átalakított befektetői részjegy éppen úgy korlátozottan forgatható, mint az üzletrész, örökölhető, a szövetkezetre, a szövetkezeti tagra átruházható.
Az elővásárlási jog szabályait az alapszabályban kell meghatározni. Jogalkalmazási problémát jelenthet, ha a szövetkezet 2007. június 30-át megelőzően eleget tett üzletrész-bevonási és alapszabály módosítási kötelezettségének, így a közösségi alap felhasználásról elvileg már 2007. évre is döntést hozhatnak, holott a törvényi szabályozás ezt csak 2008. évtől teszi lehetővé. A szövetkezeti önkormányzat önállósága szempontjából a jogértelmezés nem lehet más, mint az, hogy a szövetkezetek, ha előbbre hozták az új törvény szerinti működésüket, előbb is élhessenek a közösségi alap felhasználásával.
Ugyanakkor számviteli és egyéb problémákat okoz, hogy a törvény hatálybalépése előtt már működő szövetkezetek korábban esetleg létrehozott fel nem osztható szövetkezeti vagyon felhasználásáról az alapszabály módosítása keretében rendelkezhetnek és dönthetnek arról, hogy ezt közösségi alapba helyezik, vagy a lekötött tartalékon belül elkülönítetten mutatják ki. Nyilvánvaló, hogy a szövetkezetek nem érdekeltek a korábban képzett fel nem osztható vagyonuk közösségi alapba helyezésében, de abban sem, hogy ez a vagyon az átalakított befektetői nem tag részjegy-tulajdonosok javára is feloszthatóvá válik. Sérelmezik a törvénynek azt az előírását, amely a részjegyen, az átalakított befektetői részjegyen névértéken felüli vagyont (ami alapszabály módosítása előtt keletkezett) kötelezően a szövetkezet lekötött tartalékába helyezi. Lényegében ez a vagyon befagyasztását jelenti és csökkenti a szövetkezet mozgásterét.
A szövetkezetekre vonatkozó 2006. évi X. törvény legfontosabb hatása tehát, a szövetkezeti üzletrész megszüntetése, befektetői részjeggyé alakítása és a közösségi alap létrehozási kötelezettségének előírása, ami ösztönzi a hatálybalépés időpontjáig a társasággá alakulást, ugyanakkor az azt követő időszakra megnehezíti a vagyonnal való szabad gazdálkodás, illetve a társasággá alakulást és paradox módon előtérbe helyezi a szociális célú felhasználás lehetőségét a korábbi nyereségre törő szabad gazdálkodással szemben.
A szövetkezeti joganyag felülvizsgálatára megújítására nincs sürgető kényszer. Sem a kamarák, sem az érdekképviseleti szervek nem kezdeményeztek változást. A 2006. évi X. tv. a szövetkezetekről többéves vitára és jogalkalmazási problémára tett pontot,amikor kiiktatta a külső üzletrész tulajdonosokat, és bevezette a befektető tag és részjegy intézményét. A kényszermegoldás (mint a múltat lezáró legkisebb rossz) polgárjogot nyert
- 524/525 -
a gyakorlatban, és tovább közelítette a szövetkezeteket a tőketársasági formákhoz, bár a befektetési jegy a korábbi szövetkezeti üzletrészjegyhez képest elvesztette értékpapír jellegét. A Polgári Törvénykönyv újrakodifikálásának előkészítése során elfogadott koncepció szerint a klasszikus civiljogi elemek erősítése érdekében külön könyvben kerülne szabályozásra a jogi személyek köre, így a költségvetési szervek, a társaság, a szövetkezet, az egyesülés. Az alapítvány külön fejezetben, de ugyanazon könyvben kerülne szabályozásra, kivéve az iskola, a lakás- és a takarékszövetkezeteket.
A joganyag egyszerűsödne, kevesebb párhuzamos egymást átfedő szabály maradna. A korábbi politikai ideológiai vitákkal terhelt szabályozást felváltaná egy klasszikus, a civilszabályozásba ágyazott, és így védettebb, időállóbb minőségi garanciákat adó Polgári Törvénykönyv.
Az alkotmányt felváltó Alaptörvény, amely 2012. január 1-jén lép hatályba, mellőzi a pozitív diszkriminációt, miszerint "az állam megkülönböztetett módon támogatja az állampolgárok önkéntes szövetkezeti mozgalmát." De az egyesülési és vállalkozási szabadság keretében továbbra is mód van a szabad szövetkezésre. Úgy is tekinthetjük az alaptörvényből való kimaradást, mint szakítást a korábbi rossz szabályozással, az ideológiai megközelítéssel, a szövetkezés állami politikai célú felhasználásával.
Az új Alaptörvény nem támogatja kiemelten és nem támaszt különleges követelményt a jövőbeni szövetkezeti szabályozással szemben.
A rendszerváltozást követő kormányok a szövetkezeteket az alkotmányban megfogalmazott követelménnyel szemben inkább hátrányosan kezelték, vagy csak átmenetileg tűrték meg, mint a korábbi szocialista vállalkozás maradványát. 2006-ig a politikai harcok középpontjában álltak a szövetkezetek, különösen a mezőgazdaság területén. Az erőltetett szervezeti átalakítások célja a szövetkezeti közös használatban álló földek megszerzése. Főleg a ki nem mért nagy táblában lévő földek kimérésének, kivitelének ösztönzése még azon az áron is hogy csak gazdaságtalanul művelhető földparcellák jönnek létre és azok nem szövetkezeti hanem egyéni vagy családi gazdálkodás keretében kerülnek hasznosításra. Az állami beavatkozás másik főiránya a szövetkezeti vagyon (üzletrészek) államosítása és új szervezeti formában történő újrafelosztása volt. A vagyonmozgások gyorsításának a részvényformához hasonló szabadon forgatható értékpapír jellegű üzletrész-intézményesítés volt az eszköze. A tagok egyoldalú nyilatkozattal történő kiválásának lehetővé tétele gazdaságilag és társadalmilag is meggyengítette a szövetkezeteket. Az üzletrész-vagyon fokozatosan a vagyonosabb és szakmailag felkészültebb csoportok kezébe kerültek.
- 525/526 -
A tömeges társasággá alakulás jelzi, hogy a szövetkezeti forma iránti bizalom meggyengült, az átalakulást követően inkább kft., rt., bt. formákban szerveződnek újjá. Az újraszerveződés során a vagyoni érdekeltség nagyságával arányos beleszólást biztosító társasági formákat választották. A vagyoni viszonyok átrendezése eredményeként a tagok kisebbsége rendelkezik a vagyon többségével.
A valóságban kialakult helyzet, a korábbi szabályozások, a bírói jogalkalmazás tapasztalatai, az EU szövetkezeti és társasági jogfejlődése, az új Ptk. monista felfogása megköveteli a szövetkezeti szabályok korszerűsítését az összhang megteremtését. E követelményeket figyelembe véve a szakértői csoport a megszüntetve-megőrizve elvét figyelembe véve elkészítette a Ptk. jogi személyek könyve külön fejezeteként a szövetkezetekről szóló részt
A főbb szerkesztési elvek, módszerek a következők: a nemzetközi szövetkezeti elvek érvényesítése, a bevált magyar tradíciók továbbvitele, a társasági jogban bevált megoldások hasznosítása, a tisztségviselők felelőssége, a hitelezők védelmének fejlesztése (egységesítése), a státusváltozási átalakulási szabályok egyszerűsítése, a nem idetartozó szabályok (érdekképviseleti szervek jogállása, cégszabályok stb.) elhagyása, a bürokratikus szabályok egyszerűsítése, az önkormányzati döntések növelése, a részjegy befektetési részjegy szövetkezeti jellegnek megfelelő pontosítása, a taggal való elszámolás határidejének egységesítése. A fontosabb változtatások a következők:
A szövetkezet fogalmának újrafogalmazásánál a tervezet figyelembe veszi a nemzetközi szövetkezeti elveket, a klasszikus magyar kereskedelmi törvényben alkalmazott megoldást.
A fogalom egyértelművé teszi, hogy a szövetkezet tagjai és befektető tagja részjegyeiből álló részjegy-tőkével alapított jogi személy. Tehát nem társaságok, nem egyesület, nem vállalkozás, de ötvözi ezek jellemzőit. A Ptk. szabályok közé illesztett rendelkezések sem teszik lehetővé, hogy jogi személyiség nélküli szövetkezeti forma működjön korlátlan felelősséggel. A kkt. és a bt. is a jövőben jogi személyiséget kap. A szabályozás továbbra is fenntartja, hogy a szövetkezet tagjai elsősorban természetes személyek, és a jogi személy tagok száma nem haladhatja meg a természetes személyek számát, vagyis a taglétszám felét, sőt az alapításkor szigorúbb szabályok vonatkoznak, mert legalább hét alapító tag közül ötnek természetes személynek kell lennie. A tervezet nem számol a gyakorlati igényekkel. Ma már nagy területen nagyüzemi módszerekkel működő családi gazdaságok vannak bt., kft. formában. Ezért két-három jogi személy (kft., bt.) is, ha a
- 526/527 -
törvény nem tiltaná, létrehozhatna szövetkezetet. Az EU-szövetkezet létrehozásánál nincs ilyen korlátozás. A szövetkezetek által létrehozott, csak szövetkezetekből álló szövetkezet létrehozását is tiltja a tervezet. Ez a megoldás hátráltatja a szövetkezetalakítási folyamatot, és diszkriminálja a szövetkezeti formát a társasági formákhoz képest. A gazdasági integráció fejlődése újabb és újabb szövetkezeti összefogást igényel a piaci helytállás versenyképesség érdekében. Ezt a folyamatot törvényhozás jobban segíthetné.
A tervezet alapvetően fenntartja a szövetkezet fogalmára, létrejöttére, formáira vonatkozó szabályokat, de kísérletet tesz a szövetkezeti formák tipizálására.■
- 527 -
Lábjegyzetek:
[1] Zsohár András, Tudományos munkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, 1014 Budapest, Országház u. 30
Visszaugrás
