A 2000. december 22-én elfogadott, a polgári és kereskedelmi ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló Európai Tanácsi Rendelet preambuluma az alábbiakat mondja ki:
(1) A közösség célul tűzte ki a szabadság, biztonság és jog térségének fenntartását és fejlesztését, melyben biztosított lesz a személyek szabad mozgása. Annak érdekében, hogy egy ilyen térséget fokozatosan létre tudjanak hozni, a Közösségnek el kell fogadnia többek között a polgári ügyekben történő igazságügyi együttműködésre vonatkozó olyan intézkedéseket, melyek a belső piac akadálytalan működéséhez szükségesek.
(2) Az igazságszolgáltatást, valamint az ítéletek elismerését érintő nemzeti jogszabályok terén mutatkozó eltérések akadályozzák a belső piac zavartalan működését. A rendelet által meghatározott törekvések egyrészt a nemzeti igazságszolgáltatások eltérőségéből fakadó konfliktusok feloldására irányulnak polgári és kereskedelmi ügyekben, másrészt igyekeznek egyszerűsíteni a formalitásokat a tagállamok által hozott ítéletek elismerése terén.
(3) A Szerződés 65. cikkének értelmében ez a terület az igazságügyi együttműködés részét képezi.
A rendelet IV. fejezetének 57. cikke foglalkozik a közokiratokkal:
(1) A valamely tagállamban közokiratként kiállított vagy közokiratként nyilvántartásba vett és ott végrehajtható okiratot végrehajthatóvá nyilvánítanak egy másik tagállam területén is, feltéve, hogy azt a 38. cikkben meghatározott eljárás szerint állítottak ki. A 43. vagy a 44. cikk értelmében a megkeresett bíróság csak akkor tagadhatja meg az okirat végrehajthatóvá nyilvánítását, amennyiben annak végrehajtása nyilvánvalóan ellentétes annak az országnak a közrendjével, amelyben az okiratot végre kívánják hajtani.
(2) ..................
(3) A kiállított okiratnak a származási ország közokiratok érvényességére vonatkozó szabályainak meg kell felelnie.
A közjegyzői okiratokat a múltban nem ismerték el arra való tekintettel, hogy azok az angol bíróságok előtt sem végrehajthatóak nem voltak, sem pedig bizonyító erővel nem rendelkeztek. Ahhoz, hogy egy angol közjegyzői okirat Európa határain belül elismerést nyerjen, először az angol hazai bíróságok előtt kell elismertetni annak érdekében, hogy az 57. cikk rendelkezéseinek eleget tegyen.
Az angol common law bíróságok eképpeni elutasító magatartása a közjegyzői okiratokkal szemben a common law történelmi fejlődésére vezethető vissza. Csak a common law jogrendszer bírói joggyakorlatának ismerete révén válik lehetővé azoknak az akadályoknak a megértése, melyekkel az angol közjegyzők szembesülnek okirataik elismertetése során.
Hasonlóan, az angol közjegyzőség kétezeréves fejlődésének megértéséhez is elengedhetetlen az igazságszolgáltatás sajátságos angol formájának és rendszerének, a common law-nak a rövid bemutatása, mely mára a világ igazságszolgáltatásának jelentős részére kihatással bír és amely a kontinentális jogrendszerű országok számára csaknem ismeretlen jogrendszert jelent.
Amikor 410-ben Róma visszahívta katonáit Britanniából, a létrehozott római-brit igazgatási rendszernek - ideértve a jogrendszert is - gyorsan nyoma veszett. Kis közösségeket hagyott maga után, melyek a jogviták megoldására a szokásjogot fogadták be.
A germán invázió egymást követő hullámaiban az őshonos briteket Nagy-Britannia fennmaradó nyugati részeire, Wales és Cornwall területeire szorították vissza. Így Anglia a szigeten immár északon Skóciával, nyugaton pedig Wales-szel és Cornwall-lal osztozott.
Anglia lassan elnyerte a nemzetállamra jellemző gazdagságot és kulturális aktivitást. Számos uralkodó próbálta egységesíteni az országot, azonban erőfeszítéseik kivétel nélkül hiábavalóak voltak. Ez a folyamat egészen I. Alfréd királyig folytatódott, amikoris 871-ben lefektették a nemzeti jogot és bevezették a nemzeti fizetőeszközt. Az első nemzetileg elismert ezüst pennyt Canterburyben verették Offa király uralkodása alatt 790-ben.
Az országot 870 és 1000 között közigazgatási egységekre: grófságokra és megyékre osztották élükön a király által a nagyobb földbirtokosok közül kinevezett vezetőkkel (ealdormen = királyi elöljáró).
A grófságokon belül működtek az urasági bíróságok a központi grófsági és megyei bíróságok alárendeltségében.
Minden egyes grófsági bíróságon a helyi püspök, a királyi elöljáróval és annak megbízottjával, az ispánnal (man of business) együtt ítélkezett a helyi szokásjog szerint.
Az egyház kiemelkedő szerepet játszott a bíráskodásban tekintettel arra, hogy hatalmas földbirtokokkal rendelkezett, illetve az igazgatáshoz szükséges írástudó réteg legfontosabb forrásának számított.
A kereszténység meglehetősen informális egyházi struktúrával a rómaiaktól kezdődően folyamatosan terjedt Angliában. Az ír misszionáriusok teremtették meg a kelta hagyományokat Észak-Angliában, azonban konfliktusba kerültek a Rómából Dél-Angliába küldött misszionáriusokkal. A 664-es Whitby-ben történt tanácskozás következtében végül a római gyakorlat honosodott meg és a római egyház uralmát ismerték el.
A norman hódítás idejére, 1066-ban az Angolszász Királyság már egy jól szervezett és kormányzott országként jelent meg, mely erős valutával rendelkezett. A helyi bíróságok az igazságszolgáltatás fejlett formáját képviselték, melybe csak kivételes esetekben avatkozott bele a király.
Az adók beszedését a grófsági ispán látta el, aki az így összegyűjtött pénzről számadást készített a király számára, majd befizette azt az angliai fővárosban, Winchesterben működő Számviteli Bíróság (Court of the Tallies) részére.
Anglia egyedülállónak tekinthető az európai országok között, mivel Normandiai Vilmos hercegnek az 1066-os hastingsi csatában II. Harold angolszász király felett aratott győzelmét követően egyetlen nép sem tudott többé betörni az ország területére.
A belső polgárháborúk és az uralkodócsaládok gyakori változása ellenére az ország jogi fejlődése - csekély külső befolyással - folyamatos maradt.
Mint már sokszor máskor is, ebben az esetben is valójában egy történelmi véletlen folytán alakult ki az igazságszolgáltatás eme formája.
A normannok az igazgatás magasabb szintjét hozták magukkal, mely a már létező angolszász keretekbe épült be. Ez az igazgatásbeli fejlettség volt az, amely meghatározó jegyévé vált valamennyi olyan országnak, melyet a normannok hódítottak meg a 10. és 11. század folyamán. Angliában azonban megvolt az az előnyük, hogy egy már létező társadalmi alapon építkezhettek tovább.
A normannok az angolszász igazgatás rendszerében csekély változtatást hajtottak végre. Bár a hastingsi csatában II. Harold királlyal együtt elesett a legtöbb uralkodó angolszász nemesi család is, az igazgatásban dolgozók jelentős része megtarthatta hivatalát egészen addig, míg a normann királyi megbízottak át nem vették szerepüket.
A normann király a jogszolgáltatás igénybevételének kiszélesítése érdekében egy új bíróságot, a Királyi Bíróságot (King's Court) vezetett be. Ezt a jogszolgáltatást az ún. writ-ek (királyi bíróságok által kiadott parancsok) által lehetett igénybe venni, melyet a király igazgatási hivatalától, a Kancelláriától (Chancery) kaphattak meg. A parancsot a helyi bíróságokhoz küldték azzal, hogy az ügyben hozzanak ítéletet vagy pedig tegyék azt át a Királyi Bírósághoz.
II. Henrik (1156-1189) reformjai során a komolyabb perek a Királyi Bíróságon már csak a writ kiadásával kezdődhettek.
A writ-ek rendszerének fejlődése mellett 1170-re a pénzügyi igazgatást is szilárd alapokra helyezték. A Kincstári Ügyek Bírósága (Court of Exchequer) lett a jogutódja a Számviteli Bíróságnak, mely az igazgatásból származó bevételeket szedte be és kezelte.
Mire János király 1215-ben kiadta a Magna Charta Libertate-t, már egy központi és állandó polgári peres bíróság (Court of Common Pleas - Anglia Londonban székelő főtörvényszékei egyikének a neve,) működött Westminsterben, mely a király érdekeit nem érintő egyéb polgári perekben járt el. A királyi ítélőtábla (King's Bench Court) elsősorban súlyosabb büntetőügyeket tárgyalt, ahol a királyi udvarokból kiküldött ún. utazóbírák működtek közre.
1150-től a kiküldött királyi bírók a bíráskodáson kívül már a helyi bíróságok felügyeletét is ellátták.
A normann királyok vezették be az esküdtszéket (Jury), mely a vita körülményeinek kinyomozására felhatalmazott helyi férfiakból állt. Az esküdtek a nyomozást követően az ügyet a királyi hatóságoknak adták át. Ez a gyakorlat egész Észak-Európában meghonosodott, azonban az angliai fejlettséget soha sem érte el.
Ezt kihasználva rendelte el I. Vilmos király 1085-ben a nagy népszámlálást, a Domesday Survey-t, mely rekordidő alatt (18 hónap) készült el. A népszámlálás a helyi ismeret előnyeit igazolta, azaz a gyors és elfogulatlan információszerzés lehetőségét.
A király ítélőbírói (King's Justices), akik azáltal, hogy az ország különböző körzeteibe lettek kiküldve, megállapították a döntéseik alapjául szolgáló helyi szokásjogot. Londonba visszatérve a bírók gyakorlatává vált, hogy határozataikat bírósági irattekercseken rögzíttették írnokaikkal. Ez vált az Inns of Court[2] szakmai tevékenységének alapjául, melynek révén az ítélő bírók döntéseiket" az angol szokásjog megtalálása" alapján hozhatták meg.
A rögzített döntések eme rendszere révén az Inns of Court tanárai immár átadhatták tudásukat a jogot hallgató diákoknak. Ez a hagyomány - az Inns of Court oktatóinak a diákok fölötti "gyámkodása" - a mai napig él Angliában. Jómagam a Gray's Inn kollégium tanáraként szintén tanáccsal és segítséggel szolgálok a diákok részére.
A bíróságok elfogadták a stare decisis elvet is, melynek értelmében a Királyi Bíróságok bíróinak döntése kötelező érvényű az alsóbb bíróságokra. Az alsóbb szintű bíróságok döntéseit csak magasabb szintű bíróságok bírálhatják felül.
Mindezek következtében Angliában a pandektisták és a justinianusi intézmények újrafelfedezése előtt már teljesen kifejlődött igazságszolgáltatási rendszer alakult ki.
Az Inns of Court-ot Angliában Oxford és Cambridge mellett a harmadik egyetemnek nevezték, mely a kollégium tanárai általi oktatási és instruktori rendszerre vezethető vissza.
Noha számos tankönyv állt rendelkezésre, a leghíresebb közülük a Sir Ranaulf de Glanvill által írt Justitia és a Henry Bracton által írt De legibus et consuetudinibus Angliae. A jog mindvévig élő maradt azáltal, hogy a bírók évszázadról évszázadra újabb és újabb anyagi és eljárási jogi formákat fejlesztettek ki.
Az Inns of Court által a jogi egyetemeken nyújtott ismeretek különböztek az egyházi tanítók módszereitől, akik a justinianusi institúciók által meghatározott római polgári jogot tanították, míg az Inns of Court tanárai a common law döntéseit oktatták.
Ezeket a parancsokat a Királyi Kancellária (King's Chancery) adta ki annak érdekében, hogy meghatározó befolyással bírjon a helyi bíróságok ítélkezésére, majd a vitát a Királyi Bíróság elé vigye. Ennek hatására az így kiadott parancsok egyben kontrollt is gyakoroltak a pereskedések fölött. A felperesnek - aki a parancs kiadását kérte - bizonyítani kellett állítását. A peres felek nem igényelték, hogy a bíróság a vitában teljes bizonyítást és kivizsgálást folytasson le; a felek ismertették az ügyet és kérték az esküdtszéket a döntés meghozatalára.
Ennek megfelelően nem is mutatkozott igény írott törvénykönyv követésére. Mire a 13. és 14. században a justinianusi és a pandektista tanokat újrafelfedezték, az angol jogászok már kialakult precedensrendszerrel rendelkeztek.
Jóllehet a justinianusi institúciók meghatározó befolyást gyakoroltak a francia és olasz jogi karokra, az angol jogra csak csekély kihatásuk volt.
A peres ügy esküdtszék általi tárgyalása 1215-től, a Magna Charta kihirdetése óta valamennyi szabad embert megillet. Tekintettel arra, hogy az esküdtszék helyi emberekből állt, a bizonyítékokat a feleknek lehetőleg személyes meghallgatás vagy tanúk útján kellett szolgáltatniuk.
Ha egy okirat érvényességét vitatták, úgy azt az okirat készítőjének kellett bizonyítania.
A közjegyzőnek az okirat készítésében történő részvétele a common law bíróságok szempontjából csekély jelentőséggel bírt. Csupán akkor kellett az okirat eredetét szóbeliség útján bizonyítania, ha a felek annak érvényességében nem tudtak megegyezni.
Az ügyekről hosszú időn át az esküdtek döntöttek, míg a hozzá kapcsolódó jog alkalmazásáról a bíró határozott. A feleknek az esküdtszék nélküli kihallgatása csupán az elmúlt 80 évben honosodott meg Angliában.
Ebben rejlik a nagy különbség a két koncepció, az angolszász [szokásjogi jellegű] jogrendszer (common law) és a kontinentális [római, ill. latin típusú] jogrendszer (civil law) koncepciója között.
Noha a római jog volt az alapja a jogi tanulmányoknak a két egyetemen, mivel az egyetemi oktatók az egyháztól érkeztek, a jogászoknak nem kellett belőle képesítést szerezniük ahhoz, hogy a bíróságokon praktizáljanak.
Az ügyvédnek készülő hallgatók mind a mai napig tanulnak római jogot, amelynek alkalmazása azonban a középkorban, és azóta is az egyházjogra, valamint a válóperes és örökösödési jogra korlátozódott, amelyek a 19. század végéig az egyházi bíróságok kizárólagos illetékességébe tartoztak.
Hozzá kell tenni azt is, hogy a királyság szigetország-jellege, a bírók jogrendszerekkel kapcsolatos tudatlansága, társulva saját és általában az angolok nagy büszkeségével, amellyel az esküdtszék intézménye, mint az állami önkénnyel szembeni hatékony védelem iránt viseltetnek, termékeny talajt biztosított az angolszász jog felvirágzásához.
Az első ismert angol közjegyző (nótárius - notary) Swardius volt, aki a következő szavakkal tanúsította Hitvalló Szent Edward király (1035-1066) földadományát a westminsteri apátnak:
"Notarius, ad vicem Reinbaldi regiae dignitantis cancellarii, hanc chartum scripsi et subscripi"
A következő közjegyző (notary), akinek a neve fennmaradt, Philip magiszter pápai közjegyző volt, akinek János király évi 30 ezüst márka járandóságot juttatott, amíg nem talált számára megfelelő egyházi javadalmazást, amely mentesítette a királyt a Philippel szembeni fizetési kötelezettsége alól.
Jó hallani Philip magiszterről, hogy ugyanazt a "magiszter" címet viselte, amelyet magam is nagy büszkeséggel viseltem 23 évig, mint az angol rendszerben létező legrégebbi jogi címet. A "magiszter" cím a középkorban az egyik legnagyobb megtiszteltetés volt, amellyel csak a párizsi és a bolognai jogi iskolák vezető jogászait illették.
III. Miklós pápa 1279-ben felruházta a canterbury-i érseket azzal a joggal, hogy pápai közjegyzőket (papal notary) nevezzen ki, ugyanakkor a császári közjegyzők (imperial notary) működését megtiltották.
Ez szolgált alapul ahhoz, hogy mind a mai napig a canterbury-i érsek gyakorolja a kinevezési és felügyeleti jogot az összes angol közjegyző (notary) felett.
Polgári ügyekben, különösen azokban, amelyek az egyház és az állam közötti kapcsolatokat érintették, a király és a kormány közjegyzőket (notary) alkalmazott.
Ám az angolszász jog (common law) alapján működő bíróságok (a Courts of Exchequer, a King's Bench és a Common Pleas nem voltak hajlandók elfogadni és nem tekintették bizonyítéknak a közjegyzői okiratokat.
Mindazonáltal már a középkorban (1066-1485) magánszemélyek igénybe vették a közjegyzőket (notary) arra, hogy olyan iratokat készíttessenek velük, amelyeket külföldön is érvényesíteni lehetett, azokban a jogrendekben, amelyek felkészültek arra, hogy elfogadják az Instrumentium publicum bizonyító erejét.
1373-ban a London városi írnokok (scriveners) úgynevezett Livery Company-t, londoni céhet alapítottak azzal a céllal, hogy megőrizzék annak a jogásztestületnek a monopolhelyzetét, amelynek tagjai a conveyancer of land [ingatlanátruházási ügyekkel foglalkozó közjegyző] funkcióját látták el, illetve mindenféle olyan szerződéseket és írásokat foglaltak okiratba, amelyeket az angolszász jog, illetve a királyság szokásjoga szerint pecséttel kellett megerősíteni, illetve tanúsítani. Ez volt az a londoni céh - amelynek én is tagja vagyok - amely elnyerte a jogot, hogy szabályozza a londoni és London környéki öszszes közjegyző (notary) tevékenységét.
A tizenhetedik században az angol közjegyzők (notary) tevékenységében az ingatlan-átruházás fokozatosan elveszítette főszerepét, mivel a közjegyzők egyre inkább a nemzetközi kereskedelemmel összefüggő iratok - biztosítási kötvények, szállítási és hajóbérleti szerződések, fuvarlevelek - készítésére és hitelesítésére koncentráltak. Ez volt az az időszak, amikor London a nemzetközi kereskedelem és pénzügyek egyik központjává vált.
Az ügyvédek (attorney) és más gyakorló jogászok zokon vették az Írnokok (scriveners) Céhének monopoljogát kereskedelmi szerződések készítésére London területén, és ez elhúzódó vitákhoz vezetett közjegyzők (notary) és ügyvédek (attorney) között. Az egykor "attorney", ma "solicitor" néven ismert ügyvédek elnyerték a jogot az ingatlan adásvételi szerződések készítésére, és ezen osztoznak a közjegyzőkkel.
A közjegyzői okiratok angol bíróságok által alkalmazott megközelítése két alapelvet követ, amelyek az angolszász jogrend (common law) lényegére támaszkodnak. A szóbeliség elve: nyilvános tárgyaláson a tényt tanúvallomással kell bizonyítani. Az eljárás során a tény nem tanúval, hanem más módon történő bizonyítása megengedhetetlen, mert sérti a hallomás elvét.
Ezzel szemben a kontinentális jogrendekben (civil law) az eljárások főleg írott jegyzőkönyvek alapján zajlanak, a tanúvallomások bíróság előtti meghallgatása nélkül.
Így a kontinentális jogrend szerinti bírósági eljárásokban a közjegyzői okiratot par excellence írásos bizonyítéknak tekintik. Ez ütközik az angolszász joggal, amely mindig ragaszkodott a szóbeliség elvéhez.
A Chesmer contra Noyes (1815) ügyben Lord Ellenborough azon az állásponton volt, hogy a bíróságoknak el kellene ismerniük, és el kellene fogadniuk a külföldi közjegyzők által készített okiratokat, de az angol közjegyző által készített okiratokat nem, azokat a bíróság előtt továbbra is úgy kellene bizonyítani, mint minden egyéb más iratot.
1883-ban felállították a "külföldön" készült iratok elfogadásának szabályait, de a szabályozás megkülönböztetően kezelte a Brit Birodalom területén közjegyző előtt készített iratokat. Ez volt az az időszak, amikor a földgolyó egynegyedének térképe "vörösre volt festve" és a nap sohasem nyugodott le a Brit Birodalom fölött. Ily módon tehát a közjegyzői okiratok tetemes részét kizárták e szabályozás alól.
Az angol bíróságok a Nemzetközösség országait mind a mai napig nem tekintik külföldnek. Külügyminisztériumunkat ezért nevezik "Külügyi és Nemzetközösségi Hivatalnak". A Nemzetközösséghez tartozó számos köztársaság bíróságain voltam kénytelen ezt kifejteni.
Egyes közjegyzői okiratokra vonatkozó bizonyos különleges jogszabályi rendelkezésektől eltekintve meglehetős zűrzavar uralkodik abban a tekintetben, hogy a bíróságok milyen mértékig tekintik hitelt érdemlőnek a közjegyzői okiratokat, a külföldi és az angol közjegyzők által készítetteket egyaránt beleértve.
Széles körben elterjedt az a nézet, hogy a Legfelső Bíróság előtt zajló eljárásban a közjegyzői tanúsítás per se, azaz önmagában nem fogadható el a benne tanúsított tények bizonyítékaként, ezért ezeket a tényeket a szokásos úton is bizonyítani kell.
Általában az angolszász jog alapállásának tekintik Lord Tenterden 1830-ban az R. contra Scriveners' Company [a közjegyzők céhe] (10 B. és C. 511-től 518-9-ig) ügyben tett kijelentését: "...számos közjegyző előtt készült okiratot a közjegyző (notary) ellát pecsétjével, amely joghatással ruházza fel, és bizonyítékká emeli ezt az okiratot külföldi országokban, de a mi angolszász bíróságaink előtt nyilvánvalóan nem".
A Nye contra MacDonald ([1870] L.R. 3PC.331) és a Permanent Trustee Company of New South Wales contra Fels ([1918] AC 879) volt az a két ügy, amelyben a leghatározottabban megtagadták a közjegyzői okiratok érvényességét.
Volt azonban néhány bíró, akik azt a nézetet támogatták, miszerint el kellene ismerni a közjegyzői okiratok bizonyító erejét.
Ez Ley Főbíró 1624-ben tett kijelentésével kezdődött, aki azt mondta:
"Külhoni perekben egy közjegyző tanúságtétele jó bizonyíték, és Ley Főbíró azt mondja, hogy azt a bizonyítékot, amit a külhoniak elfogadnak, mi is elfogadhatjuk" [(1624) 2 Rolle 346]. (Azokban az időkben az angol bíróságokon angol-normann-francia keveréknyelvet használtak).
A kereskedelmi érdekek nyomására az angol bíróságoktól elvárták, hogy teljes körűen ismerjék el a közjegyzői okiratok bizonyító erejét, amint ez egyértelműen ki is derült egy 1701-es ügyben, amikor Holt főbíró egy kereskedelmi váltóra vonatkozóan úgy döntött, hogy egy közjegyző (notary public) által tanúsított irat tartalmát külön nem kell bizonyítani, mert "ha kellene" - mondta - "az tönkretenné a kereskedelmet és az ilyen jellegű üzleti ügyeket".
A Furnell contra Stackpole ír ügyben (1831) a bíró a következő fogalmakkal fejtegette egy közjegyzői okirat mibenlétét:
"Mik is ezek az iratok? Ezek közjegyző (notary), mint köztisztviselő (public officer) előtt tett nyilatkozatok, aki írásba foglalja azokat, miáltal hiteles közokiratokká válnak. A közjegyző az egyetlen megfelelő személy, aki ezt tanúsíthatja, mivel ő készítette ezeket az iratokat, és ezért nem szükséges azokat külön bizonyítani, hiszen tanúsításukra a törvény olyan közbizalommal ruházta fel ezt a tisztviselőt, amelyet a nemzeti jogrendek egyetemesen elismernek és hitelesítenek. Ezek az iratok tartalmazhatják például szállítólevelek, váltók megóvatolását, tehát olyan iratokét, amelyek elkészítését a törvény általában a közjegyzőre bízza, aki mindig az ügyfelek igénye szerint jár el, és felesküdött rá, hogy eljárása mindig tisztességes és minden fondorlattól mentes, és egyik fél akaratával sem ellentétes. Ő a tanú."
A "The Hedwig" (1853) 1 Spinks E & Ad 19 hajómentési ügyben, amelyet az Admiralitás Bírósága tárgyalt, felvetődött annak a kárbejelentésnek a szavahihetősége, amelyet egy angol közjegyző (notary) foglalt okiratba a kimentett hajó kapitánya és tisztjei által előtte tett nyilatkozat alapján. A kapitány és a tisztek később olyan nyilatkozatot tettek, amelyben azt állították, hogy a kárbejelentő okirat, amelyet a közjegyző készített, nem tükrözi hűen az általuk a közjegyző előtt tett nyilatkozatot. A bíróság a kárbejelentést vette alapul és nem az utólagos nyilatkozatot, és az ítéletben a következő megfogalmazással élt:
"a közjegyzőnek gondoskodnia kell arról, hogy az okiratban ne legyen félreértés, hogy az okirat egésze érthető legyen. Ellenkező esetben megsérti hivatali kötelességét, amelynek teljesítésére felesküdött és ahelyett, hogy a szükséges módon támogatná a bíróság munkáját, kétséget és nehézséget támaszt számára. Ezért számos oknál fogva indokoltnak tartom, hogy az ügyben tett végleges nyilatkozatként a kárbejelentő okiratot vegyük alapul".
Amint a fent idézett esetből is látható, az angol bíróságok nem tudják eldönteni, hogyan kezeljenek egy angol közjegyzői okiratot.
Gyanúm szerint a probléma abban gyökerezik, hogy kevés angol bíró kényszerül közjegyzői okiratokkal foglalkozni, és ezért a bírók keveset tudnak arról a különleges kapcsolatról, amely a közjegyző (notary) és az előtte megjelenő felek között áll fenn. Így aztán Lord Tentenden R contra Scriveners Company [a közjegyzők céhe] (1830) ügyben tett kijelentése marad a mérvadó.
Különös azonban, hogy az angol bíróságok továbbra is megtagadnak bármiféle különleges bizonyító erőt az angol közjegyzői okiratoktól, hiszen a közjegyzők jogköre, amelyet a canterbury-i érsektől kapnak, az 1533-as egyházi engedélytörvényben foglaltakon alapul, és az angol bíróságok mindig tisztelték a törvényességet, amelyet a parlament által hozott törvények testesítenek meg. Az említett törvény a következőképpen írja le a közjegyzőre (notary) ruházott jogkört: "ezennel elrendeljük, hogy adassék mind a bíróságon mind azon kívül teljes hitelesség azon iratoknak, melyeket időről időre készít..."
Az angol bíróságok azzal, hogy megtagadják a bizonyító erőt a közjegyzői okirattól, megtagadják az 1533-as törvény valódi célját is. Az idézett törvény szövegét nem lehet értelmetlen megfogalmazásnak tekinteni, hanem - összekapcsolva azzal a közjegyző által tett nyilatkozattal, amely feltétele annak, hogy a közjegyzőre ruházzák az 1843. évi közjegyzői törvényben foglalt jogkört - úgy kell eljárni, hogy a közjegyzői okiratok különleges mértékű hitelességgel bírjanak mind a bíróság előtt, mind a bíróságon kívül eső területeken.
Még érthetetlenebb ez a talány, ha figyelembe vesszük, hogy a londoni City a világ egyik vezető kereskedelmi központja. Ebben a városrészben nagyon respektálják a közjegyzői okiratokat, és a közjegyző által abba belefoglalt állítások valódiságát vita nélkül elfogadják.
Miközben az angol közjegyzők nem vindikálják maguknak azt a jogot, hogy okirataik a bírói ítéletekkel azonos státuszt élvezzenek, mindinkább tudatában vannak annak, hogy okirataik bizonyító ereje törvényi elismerésének hiánya hátrányos helyzetbe hozza őket európai és másutt tevékenykedő kollégáikkal szemben, különös tekintettel arra a tényre, hogy az európai közjegyzők által kibocsátott okiratok ma már az Egyesült Királyságban is nagyjából ugyan olyan módon végrehajthatók, mint származási országukban.
Mindazonáltal megkezdődött az elmozdulás az angol bíróságok merev álláspontjától, amit a legjobban Nigel Ready, a Brook's Notary szerzője juttat kifejezésre, amikor annak 12. kiadásában a következőket írja:
"A fenti rendelkezéseket a közjegyzői okiratokra alkalmazva világos, hogy számos esetben a bennük foglalt állítások formális bizonyítása nem szükséges, részint, mert az állítások nem képezik vita tárgyát, részint pedig mert az 1995. évi polgári bizonyítási törvény, illetve az 1988. évi bűnügyi igazságszolgáltatási törvény rendelkezései értelmében elfogadhatók. Ez vonatkozik különösen a polgári eljárások esetében azokra az állításokra, amelyeket a bíróságnak figyelembe kell vennie, amikor értékeli a szóbeli bizonyíték megbízhatóságát, vagyis a közjegyző által aláírt és lepecsételt közjegyzői okiratban a közjegyző által tett nyilatkozatnak maximális súlyt kell kapnia. Mindazonáltal felmerülnek, és a továbbiakban is felmerülhetnek olyan esetek, amikor a bíróságoknak rendelkezniük kell a közjegyzői bizonyíték státuszáról. Az angol joggyakorlatnak a közjegyzői okirat bizonyítéki státuszával kapcsolatos álláspontja messzemenően nem nélkülözi az ellentmondásokat. Mindazonáltal a bíróságok sok esetben úgy döntöttek, hogy hitelt adnak a közjegyzői okiratba foglalt állításoknak, még ha talán nem is helyezték őket azonos szintre a közokiratokban foglalt állítások státuszával, de elismerték, hogy különleges bizonyító erővel rendelkezhetnek, mint ahogyan valóban rendelkeznek is. (Brooke's Notary 12. kiad. 73. o.).
Az angol közjegyzők (notary) hosszú éveken keresztül javasolták, hogy a Parlament törvényhozói munkája során alkosson olyan széles körben alkalmazandó jogszabályt, amely az esetleges hamisítások elleni hatékony óvintézkedések mellett úgy rendelkezik, hogy minden bíróságnak el kell fogadnia minden közjegyzői okiratot, mint a közjegyző által belefoglalt tények bizonyítékát. Egyúttal elfogadták, hogy a közjegyzői okiratok bizonyító erejének törvényi elismerésével egyidejűleg szabályozni kell az ilyen iratok elkészítésének és megfelelő irattári megőrzésének módját.
A közjegyzői okiratok megőrzésének szabályai elkészültek. A közjegyzői okiratok készítésének szabályai messzemenően tiszteletben tartják az angliai és wales-i közjegyzői gyakorlat régi hagyományait, ugyanakkor szorosan követik a kontinentális jogrendekben alkalmazandó előírásokat.
A közjegyzőkre vonatkozó szabályozás a Canterbury-i Érsekség engedélykiadó irodája vezetőjének (Master of the Faculties) általános felügyelete alatt áll. Az irodavezető az Angliai Egyház rangidős egyházi bírója. Az irodavezető mindenkor olyan kiemelkedő jogász, aki az Angliai Egyház egyházi jogának területén folytatott gyakorlatot.
Az 1990-es években ez az irodavezető Sir John Owen, a Legfelső Bíróság nagytiszteletű bírája volt. 1998-ban levelet intézett a Lordkancellárhoz, aki egyben a bírói testület feje, kabinetminiszter és a Lordkancellári Hivatal - az igazságügyi minisztérium angol megfelelője - vezetője volt. (A közelmúltban e Hivatalt átkeresztelték Igazságügyi Minisztériumra).
Az irodavezető levelében sürgette a Lordkancellárt, hogy a közjegyzői okiratokat ruházza fel ugyanazzal a végrehajtó, de legalábbis bizonyító erővel, amellyel ezek az okiratok más európai országok bíróságai előtt rendelkeznek.
A Lordkancellári Hivatal jogászainak válasza az angol bíróságok tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji döntéseit tükrözte. Ezt válaszolták Sir John Owennek:
A fő nehézség e javaslatokkal kapcsolatban az, hogy nem összeegyeztethetők jogrendszerünkkel, megvalósításuk módját még akkor is nehéz volna megtalálni, ha kívánatosak lennének. Jogunkban a közjegyzői okirat nem különbözik bármely más jogi irattól, amelyet ügyvéd (solicitor) tanúsít. Ezek az iratok fontosak lehetnek egy bírósági eljárásban, de nem tekinthetők döntő bizonyítéknak a bennük foglalt állítások tekintetében.
Az igaz, hogy a közjegyzők által sugallt változások jelentősen harmonizálnák jogrendünket a kontinentális jogrendszerekkel, ez azonban nem indokolja ezeket a javaslatokat. Jogrendszerünk harmonizálása a kontinentális rendszerekkel nem öncél.
Sir John Owent az engedélykiadó iroda élén egy hasonlóan kiváló jogász követte, Dr. Sheila Cameron QC.
Ezenközben Sir John felállította a Közjegyzők Testületét, hogy segítséget és tanácsadást nyújtson nekik mindenféle közjegyzői kérdésekben. A Testület elnöke Dr. Peter Smith, az Exeteri Egyetem jogászprofesszora lett, tagjai valamennyien közjegyzők, egy kivétellel, ugyanis Sir John úgy vélte, szükséges, hogy a Testületnek legyen egy nem közjegyző tagja is, és így engem is felkért a csatlakozásra.
Dr. Sheila Cameron úgy döntött, felújítja a közjegyzők erőfeszítéseit annak érdekében, hogy elérje a közjegyzői okiratok angol bíróságok előtti elismertetését. Mindazonáltal úgy döntött, hogy a problémának egy másik megközelítéséhez folyamodik. Nem a "közjegyzői okiratok végrehajtó erejét" kívánta megszerezni, ami Sir John és a Lordkancellár 1998-1999-es levelezésének fő témája volt. Ehelyett "az angol közjegyzői okiratok bizonyítéki státusza" lett leveleinek vezérmotívuma. 2002-ben a Lordkancellárhoz intézett levelében a következőket írja:
Azért írok Önnek, mert felkeltette a figyelmemet egy olyan téma, amely fontos a hivatásunk számára. Nevezetesen az angol közjegyzői okiratok hátrányos helyzete a bizonyítéki státusz tekintetében a más európai országok közjegyzői által készített okiratokkal szemben.
Nincs kétségem afelől, hogy Ön tisztában van azzal, hogy a latin jogrendszerekben a közjegyzői okirat par excellence bizonyító iratnak minősül. Miközben egyre nagyobb az igény az üzleti iratok hiteles okirati formába öntése iránt, az a tény, hogy önmagukban nem számítanak bizonyító eszköznek, a gyakorlatban hátrányos helyzetet teremt, mivel ezek az okiratok nem élvezik ugyanazt a státuszt, mint a kontinentális jogrendszerekben a közjegyzői okiratok.
A Lordkancellár 2002. júliusi válasza tanulságos.
Rámutatott, hogy az irodavezető közvetlen elődje már négy évvel azelőtt felvetette a kérdést, ugyanakkor hangot adott azon véleményének, hogy az 1999 óta eltelt időben nem következtek be olyan fejlemények, amelyek megváltoztatták volna Hivatalának korábbi álláspontját, miszerint nem áll a köz érdekében olyan jogi szabályozás beveszetése, amely bizonyító erővel ruházza fel az angol közjegyzői okiratokat az angol bíróságok előtt.
Bizonyos értelemben a Lordkancellár hibát követett el, amikor átsiklott két részlet felett.
Az első az, hogy Dr. Cameron NEM végrehajtó erőt sürgetett az angol közjegyzői okiratok számára, ahogyan azt elődje tette, hanem csupán önálló bizonyítéki státuszt.
A második az, hogy az első levélváltás óta hatályba lépett a 2000. december 20-i EU rendelet, nevezetesen annak 57. cikke. Ez arra kötelezi az angol bíróságokat, hogy a külföldi közjegyzői okiratok számára ismerjék el ugyanazt a bizonyító és végrehajtó erőt, amelyet származási országuk bírósága elismer számukra.
Amint az közismert, a kormányok vonakodnak időt szentelni a parlamentben olyan törvényalkotási kérdéseknek, amelyeket nem ők maguk terjesztenek elő, márpedig a Sir John Owen és Dr. Cameron által szorgalmazott törvényjavaslatra, ahhoz, hogy a parlament mindkét házán átmenjen, a kormánynak jelentős időt és energiát kellett volna áldoznia.
Akkortájt történt, hogy az angol bíróságok előtti polgári eljárás szabályait nagyobb felülvizsgálat alá vonták. Ez a folyamat a kilencvenes évek végén indult, és az 1998-as polgári eljárási szabályok felülvizsgálata 2002-re nem zárult le (valójában még mindig tart).
A felülvizsgálatot egy törvénnyel létrehozott testület, a Szabálybizottság vállalta. Ahogy az egyes szakaszok felülvizsgálata befejeződött, egyenként beterjesztették a parlament elé, hogy az "statutory instrument" [törvényerejű jogszabály] formájában beiktassa. A "statutory instrument" ugyanolyan jogerővel bír, mint a parlament (a törvényhozás) által alkotott törvény.
Amíg ugyanis egy törvényt a parlament mindkét házának meg kell vitatnia, következésképpen "parlamenti időt" igényel, addig egy "statutory instrument"-et csak a parlament elé kell terjeszteni, és ha annak tartalmához egyetlen képviselő sem szól hozzá, akkor bizonyos számú nap elteltével automatikusan törvényerőre emelkedik. Az ilyen törvényerejű jogszabály-tervezetek csak elvétve váltanak ki érdeklődést a parlamenti képviselők körében.
Így történt, hogy a Legfelső Bíróság Rangidős Magisztereként privilegizált helyzetbe kerültem az új polgári eljárási szabályokkal kapcsolatosan. Tagja voltam annak a munkacsoportnak, amelynek feladata volt az új szabályozás megszövegezése. Így a Bizottság munkájának minden percét figyelemmel kísérhettem, és a Bizottsághoz benyújtott minden tervezetet megkaptam véleményezésre, még mielőtt a Bizottság megvitatta volna. A Királynő Bíróságának egyik magisztere, akinek én vagyok a felettese, tagja volt ennek a Bizottságnak. Ha olyan téma merült fel, amely engem különösen foglalkoztatott, meghívtak a bizottsági ülésre, hogy szóljak hozzá.
Mielőtt közös tervezetünket benyújtottuk volna a Bizottsághoz, némi időt szántam arra, hogy a City közjegyzői tájékoztassanak arról, mi is valójában a közjegyzői okirat, és e tekintetben talán messze tájékozottabb lettem és sokkal jobban értem a témát, mint előttem bármely bíró vagy jogász, akik oly elutasítóan viseltettek az angol közjegyzők munkája iránt.
Ezekkel az ismeretekkel felvértezve magamat, az irodavezető és Nigel Ready vezető írnok-közjegyző (scrivener notary) és az angol közjegyzői gyakorlatról írt vezető szakkönyv szerzője támogatásával a Szabálybizottság elé terjesztettük ügyünket és követeltük ugyanazt a bizonyító erőt az angol közjegyzői okiratoknak, amellyel a közjegyzői okiratok a kontinensen rendelkeznek.
Talán az hökkentette meg a leginkább a Bizottságot, hogy milyen egyenlőtlen és inkorrekt az a rendszer, amely teljes mértékben elismeri mondjuk a német vagy a magyar közjegyzői okiratokat az angol bíróságok előtt, mert azokat saját hazai bíróságaik is elismerik, de megtagadja a kölcsönösséget a saját okiratainktól más EU tagállamok bíróságai előtt.
Ezt a helyzetet egy tipikusan angol felkiáltással lehetett a legjobban összegezni: "Ez nem tisztességes!"
A Bizottsághoz benyújtott közös tanulmányunkban felvázoltunk egy új szabályozást, amelyet meglepetésünkre a kormány Bizottság mellett tanácsadóként működő jogászai nem elleneztek, aminek eredményeképpen 2005-ben a következő új szabályozás került be az 1998-as polgári eljárási szabályok közé:
Az új szabályozás tehát a következő:
"A törvény előírásai szerint megfelelően hitelesített közjegyzői okiratot minden további bizonyítás nélkül bizonyítékként lehet elfogadni, hacsak az ellenkezőjét nem bizonyítják".
A 2005. évi polgári eljárási szabályzat 32.20 sz. szabálya (3. sz. módosítás).
Ez a módosítás új statutory instrument-ként [törvényerejű jogszabálytervezetként] került a parlament elé és 2005. október 1-jén törvényerőre emelkedett.
Ez figyelemreméltó fordulat az angolszász jog történetében, amely évszázadokon keresztül megtagadta ezt az elismerést az angol közjegyzői okiratoktól. Félresöpörte az összes tizenkilencedik századi határozatot, amely megtagadta az angol közjegyzők szakmai státuszának és szakértelmének megfelelő elismerését. Egy sorba helyezett bennünket a kontinensen dolgozó kollégáink gyakorlatával. Az angol közjegyzők most már megkövetelhetik maguknak azt az elismerést és státuszt, amelyet véleményem szerint oly hosszú ideig megtagadtak tőlük.
Miközben nagy izgalommal vártam a Bizottság döntését, igazán meglepett, hogy erőfeszítéseinket és érveinket oly csekély tiltakozás és ellenvetés mellett fogadták el. Talán ez lehetett az első eset, amikor képesek voltunk elmagyarázni az angolszász jogászoknak a közjegyzői okirat valódi célját.
A Közjegyzők Nemzetközi Uniójának római ülésén az alelnök nagyra értékelte az angol törvényhozás hatékonyságát, azt, hogy ennek a hatalmas lépésnek a megtételéhez mindössze 29 szóra volt szüksége.
Való igaz, forradalom volt ez az angolszász jogban. ■
Köszönetnyilvánítás
Köszönettel tartozom az alábbi személyeknek tanácsaikért és segítségükért, és amiért megengedték, hogy számos publikációjukból terjedelmesen idézzek:
Dr. Sheila Cameron QC., a canterbury-i érsek engedélykiadó irodájának vezetője (Master of the Faculties)
Nigel Ready MA, a Brooke's Notary 12. kiadásának szerzője, a londoni City írnok-közjegyzője (scrivener notary)
Dr. Peter Smith LLB, PhD, FRHistS, Lincoln's Inn, az Exeteri Egyetem jogászprofesszora
William B Kennair LLB, a londoni City írnok-közjegyzője (scrivener notary)
Christopher Langdon, MA., közjegyző (notary public)
Peter Lawson, közjegyző (notary public)
Lábjegyzetek:
[1] Elhangzott a 19. Közép-európai Közjegyzői Kollokviumon, Keszthely, 2007. november 15-17. Robert Turner Anglia és Wales Legfelsőbb Bíróságának egykori rangidős tanára (Senior Master), a Legfelsőbb Bíróság kincstári tisztviselője (Queen's Remembrancer), M.A. (Magister Artium) Cambridge, DLL (Doctor of Law), a Gloucestershire-i Egyetem látogató profeszszora.
[2] Az Inns of Court az ügyvédek (barristor) szakmai egyesülete, mely oktatási tevékenységet is ellát. Négy kollégiumban működik: Lincoln's Inn, Gray's Inn, Inner Temple, Middle Temple.
Visszaugrás
