Abban a kérdésben, hogy voltaképpen mi a büntetőjog elsődleges funkciója, a bűnös cselekményre, a tettre reagáló, illetve az elkövető személyét meghatározónak tekintő büntetőjogi iskolák évezredek óta küzdenek egymással, s ez a vita ma is tart, lényegében a megtorlás és a megelőzés híve között.
A modern büntetőjog reprezentánsai persze abban már egyetértenek, hogy a felelősség alapja elsősorban a bűnös magatartás, a vita tehát az utóbbi fél évszázadban már nem is annyira ennek elismerése körül folyik. Sokkal inkább az a kérdés, hogy a tettarányos büntetés korrekciójaként milyen irányú, milyen körű, tartalmú, milyen célú individuális momentumokat vegyünk, vehetünk figyelembe, s ez a korrekció milyen mértékű lehet.
A személyi körülmények szerepének, az alanyi oldalnak vajon elsősorban a szigorúbb felelősségre vonás, az ártalmatlanná tétel, a megelőző biztonsági intézkedések, a deviáns magatartások ellenőrzése kapcsán kell-e jelentőséget tulajdonítanunk, vagy ellenkezőleg: ezek a büntető útról való elterelés, a nevelés, a reszocializáció, az utógondozás eszközeit, formáit alapozhatják-e meg.
S e körben úgy vélem, a két irányzat hívei általában egyaránt a hamis dilemma csapdájába esve a jövő útját saját nézetrendszerük kizárólagosságos érvényesülésében látják.
A feltétlen szigor hívei a példás büntetés igénye mellett elsősorban a visszaesők, ismételt bűnelkövetők esetében visszatérnek a "bűnözési hajlam", a "megrögzött bűntettes" veszélyességének hangoztatásához, s bűnismétlési prognózisok felállításával is igazolni próbálják az ártalmatlanná tétel eszközrendszerének bővítését. Akár e körben - de mint legutóbb, a közbiztonsági törvénycsomag esetében látjuk - akár a bagatell-kriminalitás bizonyos formái esetében is a hatékonyságot elsősorban az elrettentéstől és a megtorlástól várják. Gyanakvással és ellenérzéssel figyelik az e gondolkodásmódtól idegen, a büntetőjog szűk rendszerén túlterjeszkedő, azt árnyalni, enyhíteni kívánó intézményeket. A mediációt vagy az óvadékot pl. kizárólag a bűnözőknek tett elvtelen kedvezménynek tekintik, s nem hajlandók tudomásul venni, hogy ezek jelentős mértékben szolgálhatják a sértettek érdekeit illetve tehermentesíthetik az államot.
A reszocializáció hívei ezzel szemben a büntetőjogi eszközök generális visszaszorulásának elvét hirdetik, keresik a büntetőjog kiváltásának, helyettesítésének eszközeit, s a nevelés, a medikalizáció, a társadalmi környezet pozitív változásokat is elérni képes hatásait hangsúlyozzák.
Ennek során néha ők is túlzásokba esnek. A sértettel való kiegyezés lehetőségét büntetési tételtől függetlenül valamennyi bűncselekményre kiterjesztenék, a szabadságvesztést kivételes büntetésként, skandináv mintára generálisan félszabad intézményekben hajtatnák végre, s általában bizonyos pedagógiai, pszichológiai, pszichiátriai, szociológiai eszközök büntetőjog keretei közötti alkalmazását olyannyira nem tekintik testidegennek, hogy a büntetés helyett elsősorban ezekre helyeznék a hangsúlyt.
Az ellentét markánsan kiütközik a pártfogó felügyeletről vallott álláspont kapcsán is: az utóbbi nézetrendszer hívei a pártfogásra, az előbbié a felügyeletre helyezné a hangsúlyt.
E feltétlen választást erőltető dilemma mindkét részről azért hamis, mert általánosít, azonos szemlélettel, mértékkel közelít teljesen eltérő jelenségekhez és csoportokhoz, s minden esetben kizárólag a saját üdvözítőnek vélt eszközrendszerének hatékonyságában hisz.
Be kellene azonban látnunk, hogy a két büntetőpolitikai törekvés nem zárja, nem zárhatja ki egymást, hol az egyiknek, hol a másiknak kell elsőbbséget biztosítanunk. Mindkettőnek lehet, s a bűnözés mai viszonyai között van is létjogosultsága. Önmagában nem üdvözítő sem a zéró tolerancia, sem pedig a teljes tolerancia.
A szinte négyévente e két szélsőséges büntetőpolitika jegyében született - tegyük hozzá, igen nagyszámú - törvénymódosítás helyett, mértéktartó és arányos módon mindkét törekvés párhuzamos instrumentumainak következetes kidolgozására és folyamatos továbbfejlesztésére lenne szükség.
Hangsúlyozom, nem a két büntetőjogi ideológia összeegyeztetése, valamiféle kibékítése a reális cél, mert ez nyilvánvalóan nem is lehetséges. A hasonló eklektikus szemlélet az egyik esetben hatástalan, a másikban nyilvánvalóan túlméretezett, diszfunkcionális hatásai miatt káros. Azt kellene a jogalkotóknak világosan látniuk, hogy egyes egymástól markáns különbségekkel elválasztható, jól körvonalazható elkövetői csoportok - pl. az erőszakos többszörös
- 97/98 -
visszaesők, a bizonyos bűncselekmény-csoportokra specializálódott különös visszaesők, az alkalmi, megtévedt elkövetők, a megélhetési bűnözők, az intellektuális, gazdasági bűnözési formák reprezentánsai vagy éppen a fiatal felnőtt tettesek más és más büntetőjogi eszközrendszer révén kezelhetők. A jogalkalmazók számára tehát egyaránt fel kell kínálni az egyes csoportok bűnözésére hatékonyan reagálni képes konkrét adekvát lehetőségeket.
A büntetőjogi szigorítás vagy az általános társadalmi hatásmechanizmusok erősítésének elve helyett differenciált, többlépcsős intézményhálózat kiépítésére van szükség, amibe kifejezetten büntetőjogi, de azon kívüli eszközöknek is helyet kell kapniuk. S bíznunk kell abban, hogy a nyomozók, ügyészek, bírák ki tudják választani ezek közül az adott esetre leginkább megfelelőt.
Mindez azonban a hatályos törvény keretei között, s hozzátehető, egymást váltó büntetőpolitikai elképzeléseket felkaroló politikai környezetben csak nagyon nehezen valósítható meg.
Mostani Btk.-nkat több mint 30 éve alkalmazzuk. Azóta a társadalmi-gazdasági változások, a jogállami átalakulás és ennek részeként a nemzetközi integráció erősödése folytán néhány tradicionális, köztük több, sokáig kikezdhetetlennek vélt intézmény- vagy intézménycsoport - pl. a büntetőjogi joghatóság kérdésköre, a társadalomra veszélyesség hatóköre, a büntethetőségi akadályok komplexuma, konkrétabban többek között a jogos védelem vagy a törvényben nem szabályozott büntethetőséget kizáró okok lehetséges rendszere - mind az elméletben, mind a gyakorlatban jelentős átalakuláson ment keresztül. Joghátrányok tűntek el, alakultak és rendeződtek át. A halálbüntetés, a szigorított őrizet, vagy a javító-nevelő munka különféle formái mára a jogtörténet részévé váltak. Ugyanez történt sok bűncselekménnyel pl. az izgatással, a közveszélyes munkakerüléssel, a tiltott határátlépéssel, az üzérkedéssel, az üzletszerű kéjelgéssel vagy a devizagazdálkodás megsértésével - hogy csak a legjellemzőbbeket említsem.
Persze jött helyettük sok új intézmény és bűncselekmény, pl. a tényleges életfogytig tartó vagy a részben felfüggeszthető szabadságvesztés, a bűnszervezetekre vagy a jogi személyekre vonatkozó szabályozás, több tucat gazdasági bűncselekmény, az egészségügyi kutatásokkal kapcsolatos deliktumok, az embercsempészés, az adatvédelmi bűncselekmények, aztán pl. a zaklatás, vagy az uzsora-bűncselekmény. S ahogy utaltam rá, sokszor ugyanaz az általános részi rendelkezés vagy különös részi bűncselekmény-csoport - pl. a visszaesés az enyhítés, vagy a kábítószerrel kapcsolatos szabályozás - különböző jogpolitikai kísérletek függvényében hol szigorodott, hol enyhült, hatókörük egyszer szűkült máskor bővült. A menetközbeni korrekció folyamata a törvény hatálybalépése óta, az Alkotmánybíróság döntéseivel együtt, eddig mára több mint 100 módosulást eredményezett. Mindez nyilvánvalóan megbontotta a kódex koherenciáját, növelte a belső ellentmondások számát és súlyát. Mára a jogbiztonság határait feszegeti.
A gyakori, sokszor egyes szűkebb lobbiérdekek által felkarolt modifikációk aláásták a büntetőjog "ultima ratio" jellegét is.
Valaha ez nem így volt. A büntetőjog formálói kezdetben valóban hittek abban, hogy csak a legsúlyosabb, a társadalom egyöntetű negatív megítélésével felvértezett tilalmakat szabad, de egyben kell is rögzíteni.[1]
Ezzel szemben ma a jogalkotók folyamatosan gyártják az új tényállásokat, állandóan bővül az egyes bűncselekmények minősített eseteinek és az előkészületi magatartásoknak a köre, a törvénygyárban "lex tojások" vagy "lex fehér porral megtöltött borítékok" születnek, egyes riasztónak vélt eseteket nyomban a törvény betűibe gyömöszölve. Nem ritka az olyan tényállás, amit a buzgó jogalkotók néhány év alatt háromszor módosítottak.
Azt lehet mondani, hogy napjainkban a törvény alkalmazhatósága nagyrészt a jogalkalmazók tapasztaltságának és bölcsességének köszönhető. Ebben szerencsére bízhatunk ugyan, de a tapasztalat és a bölcsesség sem korlátlan és nem pótol mindig mindent.
Új törvényre ezért szükség van. A réginek mindazonáltal - noha foltok tartják össze és több helyen kifeslett a gúnyája - nincs oka szégyenkezésre. A bűnözés és a bűnüldözés legaggasztóbb tendenciái soha nem a jogalkotás hibáiból építkeztek. Az új évezred magyar Btk.-jának ezért feltétlenül elődje tapasztalatait is fel kell használnia. Jó lenne azonban, ha megalkotása során - eltérően az elmúlt évtizedek jogalkotási hullámzásaival - csak egy korszerű, új, koherens törvény megszerkesztésének igényét, s nem valamelyik hamis dilemmaként bemutatott egyoldalú büntetőpolitika igényeit vennénk figyelembe.
Sajnos ma még nem e felismerés jegyében zajlik a jogalkotás. A Btk. kodifikációja három különböző összetételű bizottság 10 éves munkája után valószínűleg megint újra kezdődik, s legfeljebb abban reménykedhetünk, hogy az új tervezetet majd nem önálló képviselői indítvány formájában fogják be-
- 98/99 -
nyújtani. Addig azonban, mint már annyiszor, most is Novellák közvetítik az aktuális büntetőpolitikai igényeket. Ennek egyik első terméke a 2010. július 23-án hatályba lépett "három csapás" néven elhíresült 2010. évi LVI. törvény.
A mindössze néhány szakaszból álló Novella azonban nem kizárólag a háromszori vagy a harmadikkénti elkövetésről rendelkezik: előírásai a legkülönbözőbb területeket érintik, csupán az bennük a közös, hogy valamennyi a szigorítást célozza. Ennek jegyében:
- visszaállítják az 1999-től már rövid ideig hatályban volt "középmérték" orientáló szerepét a büntetés kiszabásakor;
- szigorúbb következmények alkalmazását írják elő az erőszakos többszörös visszaesők és a halmazatban erőszakos bűncselekményeket elkövetők bizonyos csoportjai esetében;
- fokozottabb védelemben kívánják részesíteni a pedagógusokat a közfeladatot ellátó személyek körében;
- módosítják a holokauszt tagadásának nemrégiben megalkotott tényállását.
Vegyük sorra e rendelkezéseket. Előre kell bocsátanom: jogszabályokat kritikai elemzésnek alávetni tervezésük időszakában szokás, utána nem elegáns és voltaképpen felesleges is. Ha mégis kivételt teszek, annak az az indoka, hogy ilyen előzetes elemzésre ezúttal nem volt lehetőség, s az talán legalább a jövőre nézve tanulságos lehet.
Ami a büntetési tételkeretek középmértékének orientáló voltát illeti, véleményem a 10 évvel ezelőtti álláspontomhoz képest - amikor ez a rendelkezés egyszer már két évig hatályban volt - nem változott. A középmérték irányadó figyelembevételét - tehát pl. azt, hogy egy 1 évtől 5 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény megállapításakor 3 éves büntetés kiszabásának lehetőségéből kell kiindulni - alapvetően sem akkor, sem most nem tartottam alapvetően kifogásolhatónak. Ezt a következőkkel kívánom indokolni.
A büntetés kiszabására vonatkozó elvek törvényi szabályozása (gyakran igen konkrét formában is) a magyar kodifikáció egyik hagyományának is tekinthető. Már az 1843. évi Büntető Törvényjavaslat előírta, hogy "az elkövetett törvényszegésnek neméhez, s a beszámítást enyhítő vagy súlyosító körülményekhez képest, a lehető legkisebb mértéktől, a törvényben megállapított legnagyobb mértékig fogja a bíróság a büntetést kiszabhatni."[2] Mindezt megismételte a Csemegi-kódex is, ám ennél még tovább ment, amikor kimondta: "ha a súlyosító körülmények számuk vagy nyomatékuk tekintetében túlnyomóak: a büntetésnek az elkövetett cselekményre megállapított legmagasabb mértéke megközelítendő vagy alkalmazandó. Ha pedig az enyhítő körülmények túlnyomóak, a cselekményre a megállapított büntetésnek legkisebb mértéke megközelítendő vagy alkalmazandó"[3] Ebből, kifejezett további rendelkezés nélkül is, logikailag következik a középmérték irányadó volta, amint erre a törvény magyarázói annakidején szinte egyöntetűen rá is mutattak.
Angyal Pál szerint "...ha a súlyosító körülmények számának és nyomatékának csökkenése lefelé, az enyhítők számának és nyomatékának csökkenése pedig felfelé viszi a büntetést, úgy kell lenni egy ideális pontnak, egy matematikai középpontnak, mely a büntetési keret középpontjának felel meg, s akkor alkalmazható, mikor a súlyosító és enyhítő körülmények egymást ellensúlyozzák, vagy nincsenek sem enyhítő, sem súlyosító körülmények."[4]
Finkey Ferenc is hangsúlyozta, hogy a törvény idézett "két szabályából önként folyik a harmadik, ti; ha sem súlyosító, sem enyhítő körülmények nem forognak fenn vagy azok egymást ellensúlyozzák, a fennforgó cselekményre a Btk. által megállapított büntetés legmagasabb és legalacsonyabb tétele közötti középmérték szabandó ki."[5]
Ám ezzel az általában jól követhető, a tettek növekvő súlyát a tételkeretek fokozatos emelésével érzékeltető jogalkotói értékítélettel szemben, az ítélkezési gyakorlat (egyes, torzító tényezőktől terhes időszakokat és ügycsoportokat leszámítva) tradicionálisan túlnyomórészt csak az adott tételkeret alsó harmadának tartományát használta ki, sőt, a büntetések többségét az alsó határ környékén szabták ki. S noha tudjuk, hogy "átlagos" tett és "átlagos büntetés" nem létezik, a jelenség mégiscsak a jogalkotás és a jogalkalmazás közötti tartós diszkrepanciára utalt.
Már Edvi Illés Károly, a múlt század elejének neves jogtudósa rámutatott, hogy a bírák a büntetést gyakran "minimumon alul szabják ki, habár nem forognak is fenn rendkívüli enyhítő körülmények..." [...] Ez "a bírói gyakorlatban megnyilvánult hajlandóság indította arra a kir. Curiát, hogy már néhány évvel a Btk. életbe lépése után, 1885 november 26-án meghozza a büntetés középmértékéről szóló 49. sz. döntvényt.
Amit a Curia e döntvényben mond az logikailag hozzáférhetetlen igazság.
Midőn a súlyosító és enyhítő körülmények egymást ellensúlyozzák, vagy midőn sem súlyosító, sem enyhítő körülmények nem állapíthatók meg, ez esetben normális büntetés ... a középső ponton lévő büntetés."[6]
- 99/100 -
A II. világháború utáni törvényeink mellőzték ugyan a Csemegi-kódex idézett előírását, az elv azonban nem változott.
Schultheisz Emil 1953-ban ugyancsak szinte evidenciaként kezelte, hogy "amikor a súlyosító és enyhítő körülmények nyomatékukat tekintve egymással egyensúlyban vannak, a büntetést a különös büntető jogszabályokban meghatározott büntetés középmértéke körül kell kiszabni."[7] Fölvári József másfél évtizeddel később megerősítette, hogy "...a helyes szankció közepes távolságú határvonalakat húz meg, de nem az átléphetetlenség igényével." Hozzátette azt is, hogy "a bíróságok jó része [...] feladatának megkönnyítését látná abban, ha a törvényhozó nagyobb részt vállalna a büntetés kiszabásából és a büntetés mértékének meghatározására objektív - vagy legalábbis objektívnek tűnő - támaszpontot adna a bíróságoknak."[8] A bíróságok szabadságvesztést kiszabó ítéletei azonban ilyen határozott támpontok hiányában - eltekintve a koncepciós perek időszakában az osztályharcos szemlélet jegyében született és vizsgálódásunk szempontjából ezúttal indifferens, példát statuálni szándékozó döntésektől - továbbra is a büntetési tételkeret alsó harmadában maradtak.
Ismét a kommentátorokon és az ítélkezés elvi irányításáért felelős fórumokon volt a sor. Vavró István egy részletes statisztikai adatokkal alátámasztott tanulmányában a 60-as évek második felének gyakorlatát elemezve rámutatott a következőkre. "A kiszabott büntetések egy elítéltre jutó átlagát és a törvényi középmérték arányát vizsgálva. megállapítható, hogy a kiszabott büntetések egy főre jutó átlagos tartama mélyen a törvényi középmérték alatt van. A kiszabott büntetések egy főre jutó átlaga mindenütt a minimum körül helyezkedik el, és gyakran közelebb van a minimumhoz, mint a középmértékhez, holott helyes ítélkezési gyakorlat esetén a törvényi középmérték és az egy főre átlagosan kiszabott büntetés azonos nagyságú kellene, hogy legyen."[9] Vavró szerint "amennyiben a jelenleg alkalmazott bűnüldözési gyakorlat az eredmények szempontjából nem látszik kielégítőnek, úgy két megoldás kínálkozik. Az egyik lehetőség: a Btk. rendelkezéseivel a kiszabott büntetések súlyát tekintve is összhangban álló bírói gyakorlatot kialakítani. A másik lehetőség: kísérletet lehet tenni az egész büntetőjogi rendszer felülvizsgálatára."[10]
Nos, a következő évtizedekben egyik megoldást sem vállalták következetesen: a szankciórendszer óvatos és részleges reformja mellett jogpolitikai elvek megfogalmazásával és eseti iránymutatásokkal próbáltak változtatni az ítélkezési gyakorlaton. Hogy mindez milyen sikerrel zárult, jól példázza a Btk. egyik 1997-es Novellájának indokolása, amelyet több szempontból tanulságos felidéznünk: A törvényi büntetési tétel és a büntetéskiszabási gyakorlat viszonyát elemezve egyértelműen megállapítható, hogy a bíróságok ítéleteik döntő részében a törvényi büntetési tétel középmértéke alatti, általában a minimum körüli sávban szóródó büntetéseket szabnak ki. Ebből következik, hogy amennyiben a jogalkotó a bíróságokat a szigorúbb ítélkezési gyakorlat irányába kívánja befolyásolni, akkor ezt elsősorban a törvényi büntetési tétel minimumának emelésével, illetve az enyhítő szakasz alkalmazhatóságára vonatkozó szabályok módosításával érheti el. A büntetési tétel maximumának gyakorlati jelentősége csaknem elhanyagolható. Ezt jól érzékelteti a rablás miatt kiszabott büntetések vizsgálata. 1985-ben rablás miatt 1100 főt ítéltek el: az enyhítő rendelkezés alkalmazásával a törvényi büntetési tétel minimuma alatti büntetés kiszabására 30,6%-ban, a két év és a középmérték közötti büntetés kiszabására 57,3%-ban és a középmérték és a maximális nyolc év közötti büntetés kiszabására mindössze 11,4%-ban került sor. A nyolc évnél súlyosabb büntetések aránya (annak ellenére, hogy a minősített esetet megvalósítók és a halmazati bűnelkövetők aránya 51,3% volt és itt a kiszabható büntetés maximuma tizenkét év lett volna) mindössze 0,8% volt.[11]
A következő mintegy két év adatait szemlélve azonban e figyelmeztetés megint csak hatástalan maradt. Az ezredfordulót megelőző években a nemi erkölcs elleni erőszakos bűncselekmények vagy a hivatalos személy elleni erőszak elkövetőinek csaknem 80%-át középmérték alatti büntetéssel sújtották, sőt, a büntetések zöme az alsó határ körül mozgott. A három évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett súlyos testi sértés miatt kiszabott büntetések háromnegyede nem érte el az egy évet.
Összegezve tehát, a középmérték orientáló voltát hasztalan hangsúlyozta a tudomány, később az ítélkezés elvi irányítására hivatott fórumok, majd a jogalkotói szándékot kifejező törvénymagyarázat. Egyetlen lehetőség maradt: visszatérni a jogszabály szövegéhez.
Ezt tette meg annakidején az 1998. évi LXXXVII. törvény, ami a jelenlegi Novellában szereplő törvényszöveggel szó szerint azonos szabályt tartalmazott, illetve legyünk pontosak: a mostani Novella készítői vették át szó szerint ezt az a mintegy két évig hatályban volt rendelkezést.
A középmérték törvénybe iktatása már korábban megosztotta a büntetőjogászokat. Az elméleti szakemberek ezt általában elfogadhatónak tartották, az ügyészek az előbbieknél kisebb arányban ugyan, de helyeselték, a bírák többsége azonban hibásnak, vagy feleslegesnek minősítette.
- 100/101 -
Volt olyan bírói vélemény, amely szerint az elv törvénybe iktatása ellentétes a büntetéskiszabás kialakult elveivel. Belegi József, a Legfelsőbb Bíróság bírája például ezzel kapcsolatban egy a hatályba lépés után röviddel rendezett tanácskozáson így fogalmazott. "Logikailag [..] a büntetés kiszabása annak eldöntésével kezdődik meg, hogy büntetést vagy intézkedést kell kiszabni. Alternatív büntetéssel fenyegetettség esetén - ha ez lehetséges - a szabadságelvonással nem járó büntetési nemet kell választani.[...] Ha határozott tartamú szabadságvesztés kiszabása indokolt, vizsgálandó, hogy az a tételkeretek között, vagy esetleg az enyhítő rendelkezést alkalmazva kerüljön kiszabásra. Amennyiben az enyhítőszakasz alkalmazása sem kerülhet szóba, akkor a gyakorlat a büntetési tétel minimuma és a középmértéke közötti tartományból indul ki és a tárgyi súlytó, a társadalomra veszélyesség fokától, az egyéb büntetés kiszabási tényezőtől függően tér el ettől fölfelé vagy lefelé."[12]
Ez a gondolatmenet mindaddig világos és elfogadható, amíg el nem jut a törvényi tételkeretek közötti büntetéskiszabás indokoltságához. A hibát a bíráló ekkor követi el: úgy véli, mivel korábban fokozatosan, az enyhébb lehetőségeket egymás után kizárva jutottunk el a végrehajtandó szabadságvesztés igényéhez (előbb az intézkedést, majd az enyhébb szankció lehetőségét, végül az enyhítő szakasz alkalmazhatóságát zártuk ki), most e fokozatosság jegyében a végrehatandó szabadságvesztés esetében, annak lehetséges határain belül is több lépcsőben kell gondolkodnunk. Szerinte, ha már nincs más lehetőség csak az általános tételkeretek közötti szabadságvesztés alkalmazása, akkor felezzük meg a tételkereteket és kiindulásként annak az alsó felét vegyük alapul. Nyilvánvaló azonban, hogy a törvényi tételkeretek között már semmiféle (további) fokozatosság nem érvényesülhet: a tárgyi súly és bűnösségi körülmények nem a középmértéken aluli, hanem a középpontban álló büntetéstől történő eltérést alapozhatják meg.
Sajátos módon Belegi József a további elemzés során a "legsúlyosabb bűncselekmények" esetén a felső határt fogadja el kiindulási pontnak, amitől megint csak a bűnösségi körülmények indokolhatják a lefelé, vagy felfelé történő eltérést. Ezzel azonban, noha nem direkt, hanem közvetett módon, maga is elismeri a középmérték orientáló voltát.
Mások azt a kétségtelenül racionális ellenérvet fogalmazták meg, hogy - szemben Vavró érvelésével - az egy főre jutó büntetési átlag középmértékhez igazodásának igénye csak akkor lenne realitás, ha egy adott bűncselekmény-csoport - pl. a rablások alapesetének átlaga - szintén egy képzeletbeli skála közepén helyezkedne el. Ezzel szemben tapasztalati tény, hogy nagyobb számban fordulnak elő enyhébb súlyú rablások, s ez igazolhatja a büntetések átlagtól való eltérését. Ám ez az ellenérve a magyar - minősítő körülményekkel erőteljesen cizellált - törvényi környezetben (ahol a súlyosabb megítélésű cselekmények, pl. a veszélyesebb elkövetési mód, vagy az értékhatár folytán már súlyosabb tételkeretek között is értékelendők) szintén nem teljesen meggyőző, a középmértéktől való jelentős eltérésre legalábbis nem adnak magyarázatot. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy a középmértékre vonatkozó előírás korábbi hatályban léte alatt egyes megyei bíróságok szerint bizonyos ügykategóriákban - némileg szigorodott a büntetés-kiszabási gyakorlat.[13]
Végül voltak, akik alkotmányossági aggályokat fogalmaztak meg, s felvetették, hogy e rendelkezés a bírói döntés integritásának korlátozásaként értékelhető, minthogy a változatlanul a relatíve határozott büntetési rendszer elismerése mellett törvény ennyire direkt módon nem avatkozhat be a büntetés kiszabásának kérdéseibe.
A törvény szövegéből azonban világos az is, hogy távolról sem a középmérték mérlegelést nem tűrő misztifikálásáról, legfeljebb az abból való kiindulás indokoltságáról van szó, s nézetem szerint még az sem állítható, hogy a jogalkotó a tételkeretek számtani átlagának megfelelően kiszabott büntetés bírói korrekcióit az eddigieknél határozottabban tiltaná.[14] A rendelkezés praktikus értelme elsősorban az, hogy az "irányadó" középmértéktől való eltérést az ítéletek tüzetesebben megindokolják. Nem hiszem, hogy bárki a középmértéknek megfelelő büntetés merev alkalmazását várná el a bíráktól - az ilyen igény nyilván mind a jogalkotó, mind a közvélemény részéről hiba is lenne - az azonban okkal elvárható, hogy az ettől való nyilván nem ritka és néha nem is csekély mértékű eltérés indokait részletesen, szakszerűen és követhetően számba vegyék. Ami - valljuk be - eddig sokszor nem történt meg: az ítéleteknek gyakran visszatérő sommás fordulata mindössze annyit közölt, hogy "a bíróság szerint a büntetési céloknak a rendelkező részben kiszabott büntetés felel meg."[15]
Összegezve tehát: ez az előírás adott esetben indokolt büntetőpolitikai igényt fogalmazhat meg, a büntetés kiszabásában is megnyilvánuló bírói függetlenséget nem sérti, s talán az is elmondható, hogy következetes elvi alapon álló, követhető és követendő ösvényt nyithat az eddig sokszor egyoldalú, vagy kellően legalábbis ki nem kövezett tévutak helyett.
Nem hallgatható azonban el, hogy a korábbi rendelkezés mostani újjáélesztése során elkerülhették volna az eredeti hibákat, ám ezt mégsem tették. A
- 101/102 -
középmérték megállapítására vonatkozó szabály például - mint a számtani átlag kiszámítását magyarázó általános iskolai tananyagrész - talán elmaradhatott volna a Btk.-ból. Nem hiszem ugyanis, hogy a büntető szaktörvényre tartozna az, hogy két szám aritmetikai átlagát - középmértékét - úgy kell kiszámítani, hogy az alacsonyabb és a magasabb szám összeadása után felezni kell az eredményt. Erre ugyanígy nincs szükség, mint például arra sem, hogy színes ábrákkal illusztrálja a Btk. a természetkárosítás szempontjából védett vagy különösen védett hüllőket és megmagyarázza azok hasznosságát vagy a kóros elmeállapot kapcsán részletes elemzésekkel taglalja az elmebetegség és a gyengeelműség különféle válfajait.
Ennél súlyosabb hibának minősíthető azonban a 85. § - szintén változatlanul átvett - (4) bekezdése. Eszerint "ha a bíróság szabadságvesztést szab ki, a büntetés mértékét a végrehajtás felfüggesztése, illetőleg a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének a figyelmen kívül hagyásával állapítja meg".
Nem kétséges, itt a jogalkotó átvéve a bíró szerepét, azt írja elő, hogy egy-egy büntetés megállapításakor mire gondolhat az ítélőmester, s mire nem. Nem csupán felesleges és értelmetlen, de igen veszélyes is az ilyen törekvés, mert nyilvánvalóan azt fejezi ki, hogy a kodifikátor - ha elég szerencsétlen módon is - jogot formál arra, hogy beavatkozzék a büntetés kiszabásának intellektuális folyamatába. Ezzel alaposan áthágja lehetőségének határait. Mindez pedig akkor is rossz fényt vet rá, ha pontosan tudjuk: nincs olyan bíró, aki előbb gondolatban kiszab egy büntetést, s csak azután kezd el azon töprengeni: vajon a végrehajtása felfüggeszthető, illetve felfüggesztendő-e. A bírák fejében a "felfüggesztett szabadságvesztés" - ha tetszik, ha nem - "önálló" büntetési nem, s ha úgy döntenek, hogy ezt alkalmazzák, éppen fordítva járnak el: a felfüggesztés lehetőségéhez (is) szabják a büntetés mértékét. Hasztalan próbálná ezt a gondolatsort bármely törvényi előírás megváltoztatni[16].
Ami pedig azt illeti, hogy az ítélkező bíró "hagyja figyelmen kívül a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét", az elmondottakon kívül merőben felesleges is, hiszen e kedvezmény megadása nem az ő, hanem a BV-bíró döntésén múlik, s függ pl. a végrehajtás közbeni fokozat-változtatástól, mindenekelőtt azonban az elítélt magatartásától. Az is erősen kérdéses, hogy ha a 83. § (4) bekezdésének rendelkezését komolyan vennénk, mit kezdenénk a 47. § (3) bekezdésével, mely szerint "három évet meg nem haladó szabadságvesztés kiszabása esetén - különös méltánylást érdemlő esetben - a bíróság ítéletében akként rendelkezhet, hogy az elitélt a büntetés fele részének letöltése után feltételes szabadságra bocsátható". Ez minden bizonnyal azt kell jelentse tehát, hogy "különös méltánylást érdemlő esetben" a bíró nem csak figyelemmel lehet a feltételes szabadságra bocsátás várható időpontjára, hanem azt előbbre is hozhatja, ám ha nincs méltányolandó körülmény, csak az ítélethirdetés után gondolkodhat el azon, mennyit is kell az elítéltnek várhatóan leülnie. Úgy gondolom tehát, hogy korábbi szigorító rendelkezések feltámasztása esetén legalább a korábbi hibák elkerülését szem előtt kellene tartani.
A büntetőjogászok érdeklődve és kicsit szomorúan figyelhették azt a parlamenti vitát, ami akörül folyt, hogy ki találta ki, ki vetette fel először a három csapás elvét, vagyis kié az érdem annak felismerése miatt, hogy a harmadik elkövetés esetén a nyomatékos szigor legyen a jellemző.
Nos, tudjuk, hogy a harmadik súlyos elkövetéshez szigorú következményeket kapcsoló szabályozás már Árpád-házi királyaink idején megjelent, korszerű formában a Csemegi-kódex 1908-as Novellájában is jelen volt, s a mostani intézményt is - többszörös visszaesés címén - már 30 éve alkalmazzuk. Az pedig, hogy a harmadik elkövetéshez még az eddigieknél is súlyosabb következményeket fűzzünk, nem új találmány, legfeljebb újabb aktuális büntetőpolitikai törekvés. Ez a törekvés pedig már az előző kormány idején megjelent, az erőszakos többszörös visszaesés és következményei törvénybe iktatásával. Ennek most "továbbfejlesztett" szabályozása kapcsán azonban a következő súlyos és megoldatlan ellentmondásokkal kell szembesülnünk.
a) Az erőszakos többszörös visszaesők "kemény magja" esetében az életfogytig tartó szabadságvesztés csak "tényleges élethosszig tartó rabság" lehet, hiszen a törvény e körben kizárja a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét is. Ez alkotmányossági szempontból azonban több szempontból aggályos: egyrészt a bírói mérlegelés teljes kizárása (nem csak a büntetési nemet, hanem annak mértékét is) sértheti a büntetések arányosságának jogállami elvét, valamint a bírói hatalmi ág integritását, a "TÉSZ" alkotmányos alkalmazhatósága pedig ettől függetlenül erősen kétséges.
Az életfogytig tartó szabadságvesztést töltők jelentős számának emelésétől emiatt mégsem kell tartanunk.
A kétszeresére emelt felső határ ugyanis a mai tételkeretek rendszerében csak a legalább 15 évi
- 102/103 -
szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények esetében haladja meg a 20 évet. (10 évi szabadságvesztés-maximum esetében csupán eléri azt). Ez a személy elleni erőszakos bűncselekmények köréből gyakorlatilag csak az emberölést és a rablás - igen ritka - halmozottan súlyos eseteit érinti. Ilyen cselekményeket összesen százas nagyságrendben követnek el, többszörös visszaesőként azonban minimális számban.[17]
b) Régi tapasztalat, hogy a tételkeretek felső határának emelése csupán a jogalkotó látványos elszántságának igazolására alkalmas, tényleges szigorodással eddig alig járt. Ezzel szemben az alsó határ emelése jóval nagyobb számú veszélyes bűnözőt érinthet, és kézzelfogható szigorodást eredményezhet. A mostani Novella azonban a felső határ emelését kimondó rendelkezést nem a korábbi, az alsó határ emelését előíró 97/A. § mellé, hanem a helyett iktatta be.
Igaz, az erőszakos többszörös visszaesők bűncselekményei esetén az enyhébb szankciók és a felfüggesztés kizártsága garantálja legalább az alsó határnak megfelelő végrehajtandó szabadságvesztés kiszabását (s ebből feltételes szabadságra bocsátásnak sincs helye), ez azonban nem olyan súlyos következmény, mint az alsó határ felemelésének korábbi kötelezettsége.
c) A 97/A. § törvényszövege azt tartalmazza, hogy a felső határ "az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozó súlyosabban büntetendő személy elleni erőszakos bűncselekmény büntetési tétele" kapcsán emelendő. A "súlyosabb" jelző azonban a "súlyos" névszó középfoka, s csak két különböző súlyú bűncselekményt feltételez, egy súlyosat és egy súlyosabbat. Ám mi a helyzet, ha három, különböző súlyú bűncselekménnyel állunk szemben? Ekkor is érjük be a súlyosabbal, miként ez az egyértelmű törvényszövegből következik? Nem azt kellett volna írni, hogy a "legsúlyosabb" büntetéssel fenyegetett tételkeretekből induljunk ki?
"Az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozó személy elleni erőszakos bűncselekmény" pedig ettől függetlenül tautológia: erőszakos többszörös visszaesést csak személy elleni erőszakos bűncselekmény alapozhat meg, ezt tehát az amúgy is bonyolult meghatározásban felesleges volt hangsúlyozni.
d) Végül általánosságban meg kell fogalmaznom azt a kritikát, hogy nem szabadott volna - az erőszakos többszörös visszaesés kategóriáját úgy elfogadni - s ez részben az előző kormány és parlament kritikája is - hogy az erőszakos bűnözés körében meg sem kísérelték megoldani a különös visszaesés szabályozását. Ma - minthogy a törvény kizárólag az emberölés és a vagyon elleni bűncselekmények kapcsán szabályozza a különös visszaesést - sokszor úgy válhat egy "egyszerű visszaeső" erőszakos többszörös visszaesővé, hogy korábban nem érvényesültek vele szemben a különös visszaesés szabályai. Hiányzik tehát a fokozatosság. Pedig ha pl. egy korábban rablást elkövető személynek utóbb pl. személyi szabadság megsértését elkövetve számolnia kellene az enyhítés kivételességével, a mediáció kizártságával és a felső határ emelésével, meglehet: soha nem válna belőle erőszakos többszörös visszaeső. S vajon nem ez lenne az elsődleges célunk?
E körben a halmazati büntetésként kiszabandó életfogytig tartó szabadságvesztés előírása megítélésem szerint súlyos hiba, mert nem veszi figyelembe az alaki halmazat hosszú ideje kidolgozott és alkalmazott elveit (egyetlen, néhány másodperc alatt lezajló, súlyos következményekkel nem járó, de formálisan mégis "erőszakosnak" minősíthető cselekmény három bűncselekményként történő értékelését). Ezáltal alig jóvátehető igazságtalanságokhoz vezethet.
Tételezzük fel pl. a következő esetet: Egy büntetlen előéletű 20 éves ittas személy meggondolatlanul elcsen egy párszáz forint értékű Buddha-szobrot egy falusi kirakodóvásáron. Az őt tettenérő és felelősségre vonó rendőr felszólításának nem tesz eleget, a szobrot nem engedi ki a kezéből, sőt azzal a rendőr felé üt, karcolásos sérülést okozva neki. Hiába kér ezután mindenkitől bocsánatot, a rendőr magánindítványt terjeszt elő a sérelmére elkövetett könnyű testi sértés miatt is. Mindez a cselekményt helyesen minősítve, testi sértés, hivatalos személy elleni erőszak és felfegyverkezve, hivatalos személy ellen elkövetett rablás alaki halmazata (hiszen a tettes nem vitásan a lopott dolog megtartása érdekében alkalmazott erőszakot). Utóbbi büntetési tétele 5-15 év, aminek felső határa a három erőszakos bűncselekményre tekintettel meghaladja a 20 évet, tehát a bíróságnak mérlegelést nem tűrően életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabnia. A hasonló tett a Novella hatályba lépése előtt felfüggesztett szabadságvesztéssel állt arányban.
Ha viszont egy erőszakos cselekmény miatt korábban már büntetett személy előre kitervelten, nyereségvágyból lőfegyverrel lemészárol hét embert (miként az Móron történt), az egyetlen cselekménynek, egy rendbeli több emberen elkövetett emberölésnek minősül, nem halmazat, tehát a törvény
- 103/104 -
nem teszi vele szemben kötelezővé életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását.
Kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy a mostani Novella készítői nem voltak tisztában az alaki halmazat és az összefoglalt bűncselekmény fogalmaival, különben ezt a rendelkezést ebben a formában nem erőltették volna.
Mennyivel bölcsebbek voltak azok a nyolcvan évvel ezelőtti kodifikátorok, akik annakidején - anélkül, hogy "csapásokról", "ütésekről", "hibákról" etimologizáltak volna, világosan és ésszerűen megfogalmazták, egymással milyen viszonyban lévő három bűncselekmény elkövetése ad okot a szigorúbb következmények alkalmazására:
Ime:
"A bíróság ítélettel határozott tartalmú szabadságvesztés büntetés kiszabása nélkül szigorított dologházba utalja azt a bűntettest, aki az élet, a szemérem vagy a vagyon ellen különböző időben és egymástól függetlenül legalább három büntettet követett el és a törvény értelmében halálbüntetés kiszabásának nincs helye, ha megállapítja róla, hogy az utolsó és az azt közvetlenül megelőző bűntettet öt éven belül követte el és hogy bűncselekményeket üzletszerűen követ el vagy bűncselekmények elkövetésére állandó hajlamot mutat (megrögzött bűntettes)."[18]
Ma persze ez a rendelkezés nem feltétlenül állná ki a normavilágosság és a jogbiztonság követelményeit. De nem azért, mert a jogalkotó értelmetlen és aránytalan rendelkezéssel kötötte meg a bíró kezét, hanem épp ellenkezőleg: talán túlságosan tág mérlegelési lehetőséget adott neki a bűnözési hajlam szubjektív megállapításában.
Továbbmenve a rendelkezéseken, senki nem vitatja, hogy a tanárokat, oktatókat, nevelőket, fokozott büntetőjogi védelemben kell részesíteni. A pedagógusokat az e védelmet ma is élvező, folyamatosan bővülő számú közfeladatot ellátó személyek köréből azonban talán indokolatlan volt kiemelni. A Btk. logikája az, hogy bünteti a hivatalos személy elleni erőszak elkövetőit, s ugyanígy fenyegeti azokat is, akik a törvényben külön felsorolt ún. "közfeladatot ellátó személyeket" támadnak meg. Ez idő szerint mintegy húsz csoport élvezhet bizonyos esetekben a hivatalos személyekkel azonos büntetőjogi védelmet (ilyenek pl. a postások, a tömegközlekedési dolgozók, a katonák, a polgári védelem munkatársai, a mentősök, a védők, a jogi képviselők, a szakértők, az egészségügyi dolgozók, az önkéntes tűzoltók, a taxisok, a polgárőrök, a lelkészek, a gyámügyi dolgozók, a kézbesítési végrehajtók, az erdőőrök a halőrök, stb.). Ha a tanárokat munkájuk során ismételt vagy súlyos támadás éri (miként előfordult ez bizonyos időszakokban más társadalmi csoportokkal, foglalkozási ághoz tartozókkal is, gondoljunk csak pl. a mentősökre vagy az orvosokra), az ítélkezés feladata a rendelkezésre álló, enyhének korábban sem nevezhető büntetési tételkeretek között az ilyen, egyébként okkal aggodalmat kelthető tettek konzekvenciáit súlyosabb büntetés kiszabásával levonni. (Ilyen esetekben pl. indokolt lehet a középmértéket jóval meghaladó, a felső határt elérő vagy azt megközelítő büntetés kiszabása). Nem az a megoldás, hogy a hasonló, rendszerint csupán időszakos negatív tendenciák esetén az "elvileg" kiszabható büntetés (lehetséges) felső határát jogalkotási úton növelve olyan aránytalanságokat teremtünk, melynek keretében pl. ma egy országgyűlési képviselő, az államelnök vagy a kormányfő ellen irányuló támadás elkövetőjének büntethetősége enyhébb, mint egy napközis tanárt munkájában fenyegetéssel akadályozó anyukáé.
S ezúttal is hozzátehető: a Novellát magyarázó előterjesztők határozottan állították, a büntetési tétel emelésének az az indoka, hogy a pedagógust bántalmazó személyek ne részesülhessenek a szabadságvesztés felfüggesztésének kedvezményében. Láthatóan nem voltak vele tisztában, hogy nemcsak a három évig terjedő szabadságvesztés alsó két harmada függeszthető fel próbaidőre, hanem a felemelt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés alsó egynegyede is. Az ítélkezési gyakorlat pedig eddig is egységes volt, s ezután is valószínűleg egységes lesz abban, hogy büntetlen előéletű személyeknek, hivatalos személy elleni erőszak alapesetéért általában felfüggesztett szabadságvesztés jár.
Végül, ami "a nemzeti szocialista és kommunista rendszerek nyilvános tagadása' bűncselekményének új tényállását illeti, csak remélhető, hogy a jogalkotó célja nem a tényállás teljes alkalmazhatatlanságára irányult. Ám ha a célja nem ez volt is, a következménye ez lehet. Azáltal ugyanis hogy a jogalkotó a módosított szövegben "a nemzeti szocialista vagy kommunista rendszerek által elkövetett népirtás" tagadását "más emberiség elleni cselekmények tényének tagadásával" egy "és" kötőszó révén kapcsolja össze, világos, hogy a népirtás mellett a törvényben szereplő tucatnyi emberiség elleni bűncselekmények közül legalább további két deliktum egyidejű tagadása alapozza csak meg az elkövetőfelelősségét. A törvényszöveg (sajnos) egyértelmű és világos értelmezése elől valamiféle homályos "teleologikus" érveléssel - pl. azt hangsúlyozva, hogy az "és" itt voltaképpen "vagy"-ot jelent, mert a jogalkotó legalábbis ezt akarta mondani, s nem azt, ami a szövegből kiolvasható - aligha térhetünk ki.
Az emellett kodifiációs hiba mellett talán már nem is olyan lényeges, hogy sem korábban, sem most
- 104/105 -
nem vettük figyelembe az Európai Unió Tanácsának 2008/913/IB kerethatározatában megfogalmazott azon követelményt, mely szerint nem csak a népirtás, vagy más emberiesség elleni illetve háborús bűncselekményt kell büntetendővé nyilvánítanunk, hanem az ilyen tettek nyilvánosság előtti védelmezését is.[19]
Mindezek ellenére, hiszem, hogy borúlátásra még sincs feltétlenül okunk. Az ötletszerű csapások és téves zsákutcák hálójából a bölcs és mértéktartó ítélkezési gyakorlat képes kitörni, sőt talán ilyen utakra nem is téved. Láttuk, az új Novellában csak kevés a valóban mellőzhetetlen, kötelező rendelkezés, s ha van is ilyen, alig néhány tucat elkövetőt érinthet. A többi esetben a politika demonstrálhatja ugyan mégoly látványosan a feltétlen szigor irányába mutató elszántságát (s ezzel szerezhet újabb támogatókat), ám az alkalmazás és annak mikéntje a büntető ügyekben eljáró hatóságokon múlik.
Félreértés ne essék: olykor élni kell a szigorral, s valószínűleg egyes területeken határozottabban is, mint eddig. De őszintén gondoljuk végig: ennek valóban a jogalkalmazói mozgástér szűkítése vagy éppen elvonása lenne a megfelelő eszköze? Lehet a büntetési tételek felső határát kétszeresére emelni, lehet az életfogytig tartó szabadságvesztésekkel fenyegetett cselekmények számát növelni, s persze lehet a bagatell-kriminalitást is szabadságelvonással fenyegetni, vagy a fiatalkorúakkal szemben is elzárást kilátásba helyezni. Nem nehéz, sőt bizonyára kifizetődő is a szakmailag sokszor erősen vitatható, gyakran tévedésekkel és előítéletekkel terhes hasonló igények felkarolása. A konkrét megvalósulás azonban - mint minden jogállamban - a pillanatnyi valós vagy vélt érdekektől függetlenül döntő, tapasztalt jogalkalmazók egyedi ügyekben gondosan kialakított meggyőződésén, szakmai felkészültségén és lelkiismeretén múlik. ■
JEGYZETEK
[1] Ezt az évezredek előtti "hőskorszakot" idézi fel az egyik első - akkor még kőtáblába vésett - tilalomrendszer megalkotását övező anekdota. Mózes az Egyiptomból történt kivonulás után felment a Sinai hegyre hogy az aktuális jogpolitika kereteit meghatározó büntetőjogi kodifikációs értekezleten képviselje népe akaratát. Hosszúra nyúlt az értekezlet, hívei türelmetlenül várták, s amikor végül megjelent köntösét cibálva, egymás szavába vágva kérdezték:
- Mit intéztél, Mózes?
- Sajnos, fiaim, csak fél sikert értem el.
- Hogy-hogy csak fél-sikert ?
- Sikerült tízre lealkudnom, de a "ne paráználkodj" benne maradt...)
Nos, mai törvényünkben már sem a paráznaság, sem a házasságtörés tilalma nem szerepel, a "ne ölj", "ne lopj", vagy "hamisan ne tanúskodj" parancsa mellett azonban olvashatunk helyettük "háziasított emlősállatok elűzésének" vagy "veszélyes ebek ivartalanítása elmulasztásának" tilalmáról, másutt "veszélyeztető esemény látszatának felkeltésére törekvés" vagy "földmérési jelek elmozdításának" büntetendőségéről.
[2] 1843. évi büntető törvénykönyvi javaslat, 18. §
[3] 1878. évi V. tc. 90-91. §
[4] Angyal Pál: A magyar büntetőjog tankönyve. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest 1909. 472. o.
[5] Finkey Ferencz: A magyar büntetőjog tankönyve. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest 1914. 510. o.
[6] Edvi Illés Károly: Normális büntetés (Büntetőjogi dolgozatok Balogh Jenő születése ötvenedik évfordulójának ünnepére) Pécs 1914. 96-97. o.
[7] Shultheisz Emil: A büntetés kiszabása. Állam- és Jogtudományi Intézet Tudományos Könyvtára, 4. sz. Budapest 1953. 70. o.
[8] Földvári József: A büntetés tana. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1970. 192-193. o.
[9] Vavró István: A törvényi és a bírói rendszer eltérései. Belügyi Szemle 1970. 9. sz. 49-50. o.
[10] Uo. 50. o. Vavró cikke egyébként annakidején igen nagy vihart kavart, egyesek a felvetést már akkor a bírói függetlenségbe való beavatkozási kísérletnek minősítették.
[11] Az 1997. évi LXXIII. Törvény általános indokolása.
[12] Belegi József: Hozzászólás a Tizenharmadik Jogász Vándorgyűlésen, Sopronban 1999 május 27-én tartott előadáshoz. Magyar Jogász Egylet, Budapest 1999. 206 o.
[13] A Zala Megyei Bíróság pl. 2002 El. II. C. Bk 2/20. számú jelentésében megállapította, hogy "...a Btk. Novella hatálybalépését követő évben megyénkben a büntetés kiszabási gyakorlat szigorodott.", igaz, ez a szigorodás inkább a végrehajtandó szabadságvesztések korábbinál nagyobb arányú kiszabásában, s csak kisebb részben a középmértékhez történő erőteljesebb igazodás tekintetében volt kimutatható.
[14] Ezt egyébként hiába is tenné. A rendelkezés korábbi hatálybalépésekor közzétett 2001/354. számú eseti döntés okkal hangsúlyozta, hogy az az előírás, amely "a büntetési tételkeret középmértékét tekinti irányadónak, nem érintette a törvény 83. § (1) bekezdésének a rendelkezését, vagyis a bíróságnak a büntetés törvényben írt keretein belül, az egyéniesítés követelményét alapul véve kell kiszabnia a tettarányos büntetést."
[15] Az ítélkezési gyakorlat óvatos ellenállására egyébként jellemző, hogy az előző jegyzetben szereplő jogesetben az ítélet az akkor hatályban lévő, két évtől nyolc évig tartó szabadságvesztéssel fenyegetett újszülött megölése miatt született, s a kiszabott három év hat hónapos büntetést - amely a középmértéktől másfél évvel eltér - a Legfelsőbb Bíróság nem tekintette olyan jelentős eltérésének, amely tüzetesebb indokolást igényelt volna.
[16] A konkrét gondolatmenet pl. nyilván így alakul: nem kívánom a vádlottat végrehajtandó büntetésre ítélni, de (figyelmeztetésül) érzékeltetni akarom vele, hogy a felfüggesztés kedvezményének legvégső határáig mentem el. Minden bizonnyal ez történt pl. korábban a halálosan beteg, szenvedő gyermekét megölő anya, vagy egy alkotmányos rend erőszakos megváltoztatása bűntettének kísérlete miatt elítélt személy esetében, akik büntetése 2 év, 5 évi próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés volt.
[17] Évente kb. 110 000 elkövető válik ismertté. A többszörös visszaesők száma kb. 4000-4500, az összes elkövető kb. 3-4%-a. Az erőszakos, garázda jellegű bűncselekményt elkövetők száma évek óta kb. 30 000 körül mozog. Hasonló arányú többszörös visszaesést számolva esetükben kb. 1000-1200 főről van szó, ám a többszörös visszaesést megalapozó legsúlyosabb bűncselekményeket mértéktartó becslések szerint is ez utóbbiaknak csak néhány százaléka követi el.
[18] 1928. évi X. törvénycikk a büntető igazságszolgáltatás egyes kérdéseinek szabályozásáról, 36. § (kiemelés tőlem, TM)
[19] A hivatkozott Kerethatározat 1. cikkének c) pontja
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár.
Visszaugrás
