A 2000. november 18-án elhalt örökhagyó hagyatékát: perbeli ingatlan 1/1 tulajdoni hányadát a közjegyző végrendeleti öröklés jogcímén ideiglenes hatállyal a felperesnek adta át a 2000. július 12. napján kelt, közokiratba foglalt végrendelet alapján.
A bíróság a jelen per alperese által a jelen per felperese ellen indított perben hozott ítéletével megállapította, hogy az örökhagyó 2000. július 12. napján kelt közokiratba foglalt végrendelete érvénytelen, míg az 1998. július 31. napján kelt végrendelete hatályos.
Ezt követően a közjegyző a 2004. május 17. napján jogerőre emelkedett hagyatékátadó végzésével az örökhagyó hagyatékát végrendeleti öröklés jogcímén 1/2-1/2 arányban a felperes és az alperes részére adta át az örökhagyó 1998. július 31. napján kelt végrendelete alapján.
A felperes módosított keresetében az alperes arra való kötelezését kérte, hogy hagyatéki hitelezői igény jogcímén fizessen meg neki 2 300 000 forint tőkét, valamint annak 2000. november 19. napjától kezdődően járó törvényes kamatait oly módon, hogy az igényét az alperes perbeli ingatlan tulajdoni hányadából elégítse ki. A keresetét azzal indokolta, hogy 1990-től ápolta, gondozta, mindenben segítette az örökhagyót, akit 1995-től kezdve az állapotának romlása miatt teljes ellátásban, gondozásban részesített. 1995., 1996. és 1997. években napi 4 órai, 1998. január 1-jétől az örökhagyó haláláig pedig napi 8 órai ápolási gondozási tevékenységet számolva a 1995. november 1-jétől 2000. október 2-ig kifejtett tevékenységének ellenértéke 6.663.600 forint volt, amelynek 1/2 része 3 331 800 forint. Az ingatlan értéke 4 000 000 forint, az alperesre jutó 1/2 hányad értéke pedig 2.000.000 forint. A további 300.000 forintos igényét a férje: N. L. által elvégzett, és reá engedményezett ház körüli munkák ellenértékeként érvényesítette.
Az alperes az érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte, annak jogalapját és az összegszerűségét egyaránt vitatta. Előadta, hogy 1997-ig örökhagyó el tudta látni magát, 1990-1995 között ő maga legalább hetente egyszer, de előfordult, hogy többször is meglátogatta örökhagyót, és ilyenkor szükség szerint segítségére volt. A felperes 1997 nyarától napi másfél órát volt az örökhagyó segítségére. 1998 nyarán örökhagyó kórházba került, az elbocsátását követően pedig három hónapon át a felperes a saját lakásában ápolta őt, majd ismét kórházba került, ahol meghalt. Az alperes vitatta a felperes által megjelölt ápolásra fordított időtartamot, eltúlzottnak találta annak ellenértékét és csupán 300 forintos órabért tekintett elfogadhatónak. Hivatkozott arra is, hogy a felperes nem törvényes örököse örökhagyónak, ezért vitatta azt is, hogy az örökrészén felül még további vagy újabb követelése lehetne, hiszen az örökhagyó a végrendeletében világosan kifejezésre juttatta azt, hogy a felperest a gondozásáért és ápolásáért cserében juttatta a hagyaték 1/2 részéhez.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével a felperes keresetét elutasította.
Az ítéletének indokolása szerint a felperesnek a hagyatéki juttatása értékén felüli, általa elszámolt szolgáltatásai ellenértéke iránti igénye nem tekinthető hagyatéki tartozásnak, mert az örökhagyóval nem volt szerződéses jogviszonyban [Ptk. 677. § (1) bekezdése]. Az esetleges szóbeli megállapodásra nem alapíthat igényt, mert az ingatlant érintő szerződést írásban kell megkötni. Ha szolgáltatásai megtérülését biztosítani kívánta volna, tartási vagy öröklési szerződést kellett volna kötnie az örökhagyóval. Ilyen szándék azonban nem merült fel. Ezért az elsőfokú bíróság a felperes hagyatéki hitelezői igényét - mint alaptalant - elutasította.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét nem fellebbezett részében nem érintette, fellebbezett rendelkezését pedig részben megváltoztatta, és kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 15 napon belül 1 794 457 forintot és ennek 2000. november 19-től járó törvényes kamatát. Megállapította, hogy az alperes a marasztalásért a perbeli ingatlan 1/2 részével felel.
A döntését azzal indokolta, hogy az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg a tényállást, az abból levont jogi következtetésével azonban a másodfokú bíróság csak részben értett egyet. A felperesnek a gondozás, ápolás címén előterjesztett igénye a Ptk. 677. § (1) bekezdés c) pontja alapján - annak jogcímét tekintve - alapos. A hagyatéki hitelezői igény kötelmi igény. A felperes javára végrendelet született, mely alátámasztja a megállapodás tényét. A felperes örökség és juttatás reményében végezte tehát tevékenységét. Az általa teljesített szolgáltatások igazolása a per során megtörtént. Az összegszerűség bizonyítása körében a másodfokú bíróság szakértői bizonyítást folytatott le.
A beszerzett szakvélemény és a felperes által csatolt ápolónői nyilatkozat alapján, a Pp. 206. § (1) bekezdésének alkalmazásával határozta meg az ápolási, gondozási időszakot, a napi gondozás időtartamát, és az ellenszolgáltatás mértékét. A temetési költséget, a közjegyzői díj mértékét a felperes okirattal igazolta, ennek fele összegére a Ptk. 677. § (1) bekezdés a) és b) pontja alapján igényt tarthat. Az örökhagyó vagyonának gondozása címén előterjesztett igényét a felperes az eljárás során nem bizonyította. A fentiek alapján a felperes javára az elszámolható ápolási, gondozási költség, a temetési költség és a közjegyzői díj számolható el összesen 1 794 457 forint értékben.
A másodfokú bíróság a fentiek szerint részletezett tőke, ennek - a keresetlevélben érvényesített időponttól járó - Ptk. 301. § (1) foglaltak szerinti késedelmi kamata megfizetésére kötelezte az alperest. Az alperes felelőssége azonban korlátozott, a Ptk. 679. § (1) bekezdése alapján a perbeli ingatlanhányadával felel a tartozásért.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt a másodfokú bíróság ítéletének a részbeni hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság ítéletének a részbeni megváltoztatása és a felperes keresetét elutasító, valamint a viszontkeresetének helyt adó ítélet hozatala iránt.
A felülvizsgálati kérelmének részletesen kifejtett indokai szerint a jogerős ítélet sérti a Ptk. 361. § (1) bekezdését és 677. § (1) bekezdésének c) pontját, valamint a Legfelsőbb Bíróság PK 89. számú állásfoglalásában foglaltakat.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta. Döntését a következőkkel indokolta.
A Ptk. 677. § (1) bekezdésének c) pontja szerint hagyatéki tartozások - többek között - az örökhagyó tartozásai, a hivatkozott § (2) bekezdése értelmében a hagyatéki tartozásnak ezen a minőségén és fennállásán nem változtat az, hogy az - akár az öröklés megnyílta előtt, akár utóbb - az örökös, mint hitelező javára keletkezett, a 679. § (1) bekezdése kimondja, hogy az örökös a hagyatéki tartozásokért a hagyaték tárgyaival és annak hasznaival felel a hitelezőknek, amennyiben pedig a követelés érvényesítésekor a hagyaték tárgyai vagy hasznai nincsenek az örökös birtokában, annyiban az örökös öröksége erejéig egyéb vagyonával is felel.
1. Az ítélkezési gyakorlat szerint az örökhagyó tartozásai körébe tartoznak, és ezért hagyatéki tehernek minősülnek - egyebek mellett - az örökhagyó személyével kapcsolatos tartozások, többek között tehát az örökhagyó tartásával kapcsolatos költségek, a tartási kötelezettség köre pedig - a Ptk. tartási szerződésről rendelkező 586. § (3) bekezdésében foglaltak analóg alkalmazása szerint - a gondozásra, a gyógyíttatásra, az ápolásra és az eltemettetésre is kiterjed.
Helyesen hivatkozik az alperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint egyrészt az örökhagyó részére nyújtott szolgáltatásokon nyugvó hitelezői igényt csak az örökségi juttatás "ígérete" alapozhatja meg, a "remélt" ellenszolgáltatásnak azonban ilyen hatása nincs, másrészt hagyatéki tartozásként csak olyan szolgáltatások ellenértéke érvényesíthető, amelyért a szolgáltatást nyújtó személy - az örökhagyótól vagy más módon - ellenszolgáltatást nem kapott (BH 1997/1/25., BH 2001/10/476.).
Téves viszont az az érvelése, mely szerint az örökségi juttatás örökhagyó általi ígéretének tényét önmagában is cáfolná az, hogy a felperes az örökhagyó 1998. július 31-én kelt végrendeletének megalkotásáról és annak tartalmáról - a saját tényállítása szerint - csak 2000. júniusában, az örökhagyó kórházi ápolásának tartama alatt szerzett tudomást, és az általa nyújtott szolgáltatások ellenértékéhez egyébként is hozzájutott azáltal, hogy a hatályos végrendelet alapján az örökhagyó hagyatékából vele azonos mértékben részesült.
Az örökségi juttatás ellenében magvalósult tartás hagyatéki teherként történő érvényesíthetőségének ugyanis nem feltétele az, hogy az örökség ígéretére már a tartási jellegű szolgáltatások megkezdésekor sor kerüljön, hanem arra az örökhagyónak később is lehetősége van. A kezdetben csupán kisebb gondozási jellegű szolgáltatások szívességből történő ellátásának és elfogadásának ténye tehát nem zárja ki, hanem ellenkezőleg: életszerűvé teszi azt, hogy az említett szolgáltatásokkal elégedett örökhagyó - éppen a szolgáltatások körének és jellegének a bővülésére, azok rendszeres, folyamatos elvégzésének szükségessé válására és a teljesítésük elnehezülésére tekintettel - azok jövőbeni változatlan ellátása esetére ígér örökségi juttatást a gondozójának. Köztudomású ugyanis az, hogy a magatehetetlen, idős betegek ápolása és folyamatos felügyeletének az ellátása éppen az életük utolsó szakaszában válik olyan mértékben megterhelővé, hogy annak személyes ellátását igen gyakran már a legközelebbi hozzátartozók sem vállalják.
Annak elvégzése tehát messze meghaladja nem csupán az ápolásra szoruló beteggel közeli hozzátartozói kapcsolatban nem álló szomszédok, barátok, illetve ismerősök, hanem az örökhagyóval közeli hozzátartozói kapcsolatban álló, és az örökhagyó eltartására törvény alapján köteles, a hagyatékában való részesedésre pedig törvény alapján jogosult személy által ingyenesen nyújtott szívességi jellegű szolgáltatásoknak az általános társadalmi felfogás szerint elvárható, illetve elfogadható kereteit.
Éppen ez a magyarázata annak, hogy bár a Ptk. 590. § (1) bekezdése szerint a közeli hozzátartozók között létrejött tartási szerződésből folyó kötelezettségek teljesítéséért - ha a körülményekből más nem következik - ellenszolgáltatás nem jár, a Ptk. - fentebb idézett - 677. § (2) bekezdése és a Legfelsőbb Bíróság PK 89. számú állásfoglalásának b) pontja értelmében a tartási tevékenység ellenértéke iránti igény - az egyéb törvényes feltételek meglétében - nemcsak akkor minősül hagyatéki tehernek, ha az az örökhagyóval hozzátartozói kapcsolatban nem álló személy javára keletkezett, hanem akkor is, ha az említett igény érvényesíthetősége az örökhagyó eltartására törvény alapján egyaránt köteles, és az örökhagyó után törvényes öröklésre is egyaránt jogosult hozzátartozók között merül fel.
A jogerős ítélet által helyesen kiemelt peradatok alapján okszerűen jutott a másodfokú bíróság arra a következtetésre, hogy a felperes az örökhagyó gondozását és ápolását hagyatéki juttatás ígéretében bízva látta el, és e szolgáltatások fejében az örökhagyótól ellenszolgáltatást nem kapott. A hagyatéki juttatás örökhagyó általi ígéretét ugyanis - a jogerős ítélet helyes indokai szerint - az általa 2000. július 12-én megalkotott és kizárólag a felperes javára szóló közvégrendelet annak ellenére is alátámasztja, hogy azt a bíróság az alperes keresete alapján indult perben hozott ítéletével érvénytelennek nyilvánította azért, mert annak megalkotására a felperes az örökhagyót tisztességtelen befolyással vette rá. Az utóbbi végrendelet alapján ugyanis a felperes okkal bízhatott abban, hogy az örökhagyó ápolásának és felügyeletének a folyamatos ellátása fejében a teljes hagyatékot maga szerzi meg.
2. Téves az alperesnek az az álláspontja is, hogy a jogerős ítélet a Legfelsőbb Bíróság PK 89. számú állásfoglalásának b) pontjában foglaltakat sértené.
Az állásfoglalás hivatkozott pontja azt mondja ki, hogy ha az örökhagyó végintézkedés hátrahagyása nélkül halt meg, és hagyatékában a törvényes öröklés rendje érvényesül, a perbeli adatok alapján azonban aggálytalanul megállapítható, hogy az örökhagyót a tartásra köteles hozzátartozói közül csak az egyik tartotta, és a tartás örökségi juttatás ígérete ellenében történt, akkor az örökhagyót ténylegesen eltartó rokon a tartásból származó igényét a hagyatékkal szemben hagyatéki hitelezőként érvényesítheti.
A perbeli esetben az örökhagyó végintézkedés hátrahagyása mellett halt meg, ezért a hagyatékában nem a törvényes öröklés rendje, hanem a hatályos végrendelet érvényesült. Önmagukban az említett tények viszont nem adnak alapot olyan következtetésre, hogy az örökhagyó eltartására - az alpereshez hasonlóan - törvény alapján nem köteles felperes a hagyatéki hitelezői igényét az alperessel szemben nem érvényesíthetné azért, mert az örökhagyó hagyatékából - a hatályos végrendelet alapján - a neki ígért juttatás fele részében ugyan, de mégiscsak részesült.
A felperes ugyanis az örökhagyóval való megállapodásának megfelelő tartalmú, de utóbb érvénytelennek bizonyult közvégrendelet alapján a saját szolgáltatásait a hagyaték egészének az ígéretében bízva (nem pedig csupán azt "remélve") teljesítette, a hatályos magánvégrendelet alapján azonban a hitelezői igénye fejében a hagyatéknak csupán a fele részét szerezte meg. Alappal igényelheti ezért a hagyaték másik fele részét megszerző alperestől a teljes hitelezői igénye fele részének megtérítését azzal a korlátozással, hogy annak kielégítéséért az alperes a Ptk. 579. § (2) bekezdése szerint legfeljebb a hagyaték általa megszerzett fele részéig felel. A Ptk. 677. § (2) bekezdése ugyanis a hagyatéki tartozásoknak a hagyatékkal szembeni érvényesíthetősége szempontjából nem tulajdonít jelentőséget annak, hogy az adott tartozás az örökös, mint hitelező javára keletkezett.
3. A Ptk. 361. § (1) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy aki másnak rovására jogalap nélkül jut vagyoni előnyhöz, köteles ezt az előnyt visszatéríteni.
Az idézett törvényhely szövegéből az következik, hogy jogalap nélküli gazdagodás megállapítására csak akkor van jogi lehetőség, ha: a) a vagyoni előny kimutatható, b) az előny megszerzése jogalap nélkül történt és c) az előnyhöz a kötelezett más rovására jutott. Ennek a további következménye pedig az, hogy a jogalap nélküli gazdagodás jogcímére alapított követelés csak akkor tekinthető alaposnak, ha a jogosult más jogcímen a kötelezettel szemben igényét nem érvényesítheti. A jogalap nélküli gazdagodás szabályai tehát csak akkor alkalmazhatók, ha a jogvita a felek jogviszonyára irányadó speciális szabályok alapján nem bírálható el.
A perbeli esetben a felperes a hatályos végrendelet és az alperessel szemben érvényesített hagyatéki hitelezői igény jogcímén együttesen magasabb értékhez jutott ugyan az örökhagyó részére nyújtott szolgáltatásainak a bizonyított ellenértékénél, ezt a vagyoni előnyt azonban nem jogalap nélkül, hanem az örökhagyóval kötött megállapodása alapján szerezte meg, ez a tény pedig a jogalap nélküli gazdagodásának a megállapíthatóságát fogalmilag kizárja.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Pfv.II.20.524/2008. szám)
Az örökhagyó 1996. november 26-án a pszichiátriai betegek otthonában hunyt el.
Az örökhagyó utáni hagyatéki eljárásban gondnoka bejelentette, hogy az örökhagyó szülei elhunytak, 16 évi gondnoki tevékenysége során más hozzátartozójáról, vérszerinti rokonáról tudomást nem szerzett. Az örökhagyó hagyatékát a b.-i lakásingatlan, valamint a gyámi fenntartásos takarékbetétkönyvben lévő 1 393 782 forint, egy bemutatóra szóló 24 989 forint betétet tartalmazó takarékbetétkönyv és 13 934 forint letétbe helyezett készpénz képezte. A bejelentett hagyatéki teher 41 387 forint temetési költség, 22 965 forint közjegyzői díj, valamint 50 000 forint gondnoki díj volt. A hagyatéki eljárásban a közjegyző az örökhagyó állandó lakóhelye szerint illetékes polgármesteri hivatalnál hirdetmény kifüggesztését rendelte el, amiben tájékoztatást adott, hogy az örökhagyó ismert örökösök hátrahagyása nélkül hunyt el. Ezért felhívott mindenkit, aki a hagyatékra igényt tart, hogy azt 30 napon belül jelentse be. A hirdetményre örökös nem jelentkezett, ezért a közjegyző az örökhagyó hagyatékát a Magyar Államnak: az alperesnek adta át.
Az alperes az örökhagyó hagyatékát képező ingatlant a 2000. szeptember 25-én kelt adásvételi szerződéssel 2 300 000 forint vételárért értékesítette M. Cs. vevő részére, akinek tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezték.
A felperes és testvére: K. L.-né jogi képviselőjük útján a Kincstári Vagyoni Igazgatóság Jogi Főosztályának a 2005. október 11-én kelt levelükben a hagyatékkal kapcsolatos igényüket bejelentették. Ebben előadták, hogy csak nemrég értesültek rokonuk elhunytáról, ezért igényüket a hagyatéki eljárásban érvényesíteni nem tudták. Tudomásuk szerint az elhunyt után öröklésre jogosult más hozzátartozó rajtuk kívül nincsen. Örökösi minőségük igazolására anyakönyvi kivonatok másolati példányait küldték meg. A Kincstári Vagyoni Igazgatóság 2005. november 10-én kelt válaszirata szerint az öröklési igényt peren kívüli eljárásban nem ismerheti el, a bejelentők örökösi minőségük megállapítása érdekében pert indíthatnak.
A felperes a 2006. február 6-án előterjesztett keresetlevelében annak megállapítását kérte, hogy a Ptk. 599. § (3) bekezdése és a Ptk. 609. §-a alapján ő az örökhagyó egyedüli örököse. Kérte továbbá az alperes arra való kötelezését, hogy fizessen meg neki 3 732 705 forintot, valamint annak 2005. október 11-től a kifizetés napjáig járó törvényes kamatát. Az ingatlan vételárának követelésével összefüggésben utalt arra, hogy a hagyatéki ingatlant az alperes eladta, ezért a vagyoni előnyt természetben visszaszolgáltatni nem lehet. A jóhiszeműen és ellenérték fejében szerző harmadik fél tulajdonjogát nem vitatta, álláspontja szerint azonban az alperes jogalap nélkül gazdagodott, ezért a gazdagodás helyébe lépő értéket köteles neki megtéríteni. Nem vitatta, hogy az alperes a pert megelőző bejelentésig mindvégig jóhiszeműen járt el, ezért a kamatfizetés kezdő időpontjaként örökösi minősége bejelentésének időpontját jelölte meg. A keresetlevélhez mellékelte testvére, K. L.-né nyilatkozatát, amellyel az örökhagyó után őt illető örökséget visszautasította.
Az alperes a kereset elutasítását és a felperes perköltségben való marasztalását kérte. A követeléssel szemben elsődlegesen elévülési kifogást terjesztett elő. Utalt arra, hogy a hagyatékátadó végzés 1997. novemberében emelkedett jogerőre és a felperes először 2005. október 11-én kelt levelével szólította fel teljesítésre, ami október 13-án érkezett meg. A hagyatékba tartozó ingatlan 2000. szeptember 5-én került értékesítésre, így mindkét időponthoz képest az öt éves elévülési idő eltelt.
Amennyiben a bíróság elévülési kifogását nem tartja alaposnak, védekezése szerint a felperes nem bizonyította kizárólagos törvényes örökösi minőségét.
Megítélése szerint a felperes testvérének örökséget visszautasító nyilatkozata sem fogadható el, mert az örökös az öröklés megnyílta után utasíthatja viszsza az örökséget, ha azonban ennek jogáról kifejezetten vagy hallgatólagosan lemondott, az örökséget többé nem utasíthatja vissza. A felperes és testvére együttesen terjesztették elő felszólító levelüket a hagyatékkal kapcsolatban, ezáltal a felperes testvére is kifejezte akaratát, hogy örökségével rendelkezni kíván. Erre figyelemmel utóbb az örökséget nem utasíthatja vissza.
Az alperes az eljárás során csatolta a hagyatékkal kapcsolatos bevételekre és kiadásokra vonatkozó elszámolását.
A felperes az alperes beszámítási kifogását 416.055 forint erejéig elismerte, ezt meghaladóan annak elutasítását kérte, mert további költségek felmerülése nem igazolt.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 3.316.650 forintot és annak törvényes kamatát. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Az ítélet indokolása szerint az elsőfokú bíróság elsődlegesen az alperes elévülési kifogását vizsgálta. Ezzel kapcsolatban arra utalt, hogy a Ptk. 117. § (3) bekezdése szerint az ingatlan tulajdonjogának átruházásához az erre irányuló szerződésen vagy más jogcímen felül a tulajdonosváltozásnak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése is szükséges. Az ingatlan vevője tulajdonjogát a földhivatal 2001. április 10-én jegyezte be, ezért az ötéves elévülési időt ettől a naptól kell számítani. Ezt figyelembe véve a felperes követelését az elévülési időben terjesztette elő. A hagyaték tárgyát képező készpénzre vonatkozóan az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a felperes öröklési igénye tulajdoni igény, ami a Ptk. 115. § (1) bekezdése értelmében nem évül el. A felperesi követelés a takarékbetétkönyv kiváltásával sem vált kötelmi igénnyé, ezáltal az az alperessel szemben érvényesíthető.
A perben a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján a felperesnek csak azt kellett bizonyítania, hogy ő az örökhagyó törvényes örököse, amelyet a csatolt okirati bizonyítékokkal hitelt érdemlően igazolt.
Aki törvényes öröklésre jogosult kizárólag a Ptk.-ban meghatározott sorrendben, az ott megjelölt rangsor megtartásával válhat örökössé, ami azt jelenti, hogy a törvényes öröklés rendjében előbb álló megelőzi a mögötte állókat. Ebből egyértelműen következik, hogy a felperesnek csupán örökösi minőségét kellett bizonyítania a szükségképpeni törvényes örökös alperessel szemben, hiszen a Ptk. 609. §-ában foglaltakra figyelemmel és a Ptk. 599. § (3) bekezdése értelmében az állam csak más örökös hiányában örökölhet, ezért az államnak más törvényes örökössel való együttes öröklése fogalmilag kizárt. Mindezekre figyelemmel az elsőfokú bíróság megítélése szerint nem bírt jelentőséggel az a tény, hogy a felperes testvére öröklést visszautasító nyilatkozata nem felelt meg a Ptk. 675. § (1) bekezdésében foglalt feltételeknek, mert miután öröklési igényét az alperesnek bejelentette, ezt követően a hagyatékot nem utasíthatja vissza.
A kifejtettek alapján tehát a felperes bizonyítási kötelezettségének eleget tett, igazolta, hogy az örökhagyó törvényes örököse. Erre tekintettel az igazolt és felperes által elfogadott költségek levonása után az alperes 3.316.650 forint megtérítésére köteles a felperes részére.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes fellebbezést terjesztett elő annak megváltoztatása és a felperes keresetének elsődlegesen teljes egészében, másodlagosan pedig a hagyaték felperes perben nem álló örököstársát megillető fele részében történő elutasítása és a felperes perköltségben való marasztalása iránt.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, a fellebbezett rendelkezéseit pedig részben és akként változtatta meg, hogy az alperes fizetési kötelezettségét 1.883.945 forintra és kamatára leszállította, míg ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A döntését azzal indokolta, hogy megalapozott az alperes azon fellebbezési érvelése, mely szerint dologi jogi igénynek csak a tulajdonjogi, a tulajdonjog tárgyát képező dolog használatára, birtoklására, birtokvédelmére vonatkozó igények minősülnek, ezáltal az öröklésen alapuló igények vonatkozásában is különbséget kell tenni a dologi jogi és kötelmi jogi követelések között.
A Ptk. 115. § (1) bekezdése szerint a tulajdonjogi igények nem évülnek el, amely rendelkezés a dologi jogi igények érvényesítésére irányadó. Ezzel szemben a tulajdonjogból eredő kötelmi jogi követelések elévülésére a Ptk.-nak a követelések elévülésére vonatkozó általános szabályait kell alkalmazni. Az elévülés eltérő szabályaira tekintettel, ha a jogosult tulajdoni igénye helyett kizárólag kötelmi jogi követelést érvényesíthet, annak elévülési ideje attól az időponttól kezdődik, amikor a tulajdoni igény érvényesítésének lehetősége megszűnik.
A Ptk. 673. §-ban foglaltak szerint az öröklés az örökhagyó halálával nyílik meg, ezáltal az örökös az öröklés megnyíltával a hagyatékot, illetőleg annak neki jutó részét - elfogadás vagy bármely más jogcselekmény nélkül - megszerzi. Ha a hagyaték nem az örökhagyó után ténylegesen öröklésre jogosult személy részére (álörökös) kerül átadásra, az álörökös az örökös rovására jogalap nélkül jut vagyoni előnyhöz. Az álörökös és az örökös közt a jogalap nélküli gazdagodás ténye hozza létre azt a jogviszonyt, amelyből eredően az örökös a Ptk. 361. § (1) bekezdése szerint a vagyoni előny visszatérítését követelheti, ezáltal vele szemben dologi jogi és kötelmi jogi igényt is érvényesíthet. A követelés dologi vagy kötelmi jogi jellegét azonban annak jogalapja, jogcíme illetve tárgya határozza meg, ezért nem minden tulajdonjogra alapított követelés minősül tulajdoni, illetve dologi jogi igénynek.
Téves az alperes azon érvelése, mely szerint a perbeli esetben a felperes az ingatlanra vonatkozóan tulajdoni igényét csak az ingatlan eladásáig érvényesíthette volna. A Ptk. 117. § (1) bekezdése szerint, ha a törvény kivételt nem tesz, átruházással csak a dolog tulajdonosától lehet a tulajdonjogot megszerezni. Mivel az alperes az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés ellenére nem volt az ingatlan tulajdonosa, a vevő az ingatlanra tulajdonjogot nem szerezhetett. Erre tekintettel a felperes, mint örökös, az ingatlan elidegenítése ellenére is jogosult lett volna tulajdonjogát érvényesíteni az adásvételi szerződés érvénytelenségére hivatkozással. E jogát azonban az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1995. évi CXLI. törvény (Inytv.) rendelkezése szerint csak meghatározott ideig gyakorolhatta volna, mert ha a vevő tulajdonjogát bejegyző határozatot részére nem kézbesítették, a jóhiszemű vevővel szemben az Inytv. 63. § (2) bekezdésében foglaltak alapján a bejegyzéstől számított három éven belül indítható törlési per. Ennek megfelelően három év elteltével a jóhiszemű vevő tulajdonjoga nem törölhető. A perbeli esetben a vevő tulajdonjoga 2001. április 10-én került bejegyzésre, ezáltal három év múlva, 2004. április 10-én szűnt meg annak lehetősége, hogy a felperes, tulajdoni igényét érvényesítve a vevő tulajdonjoga törlését és az öröklés jogcímén megszerzett tulajdonjoga ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzését kérje. Ettől az időponttól kezdve a tulajdonjogból eredően csak kötelmi jogi igény érvényesíthető az öt éves elévülési időn belül. Erre tekintettel az ingatlan vételárának megtérítésére irányuló pénzkövetelés a keresetlevél előterjesztésekor nem évült el.
Megalapozott az alperes elévülési kifogása az örökhagyó hagyatékába tartozó takarékbetétkönyvek és készpénz vonatkozásában, amelyeket az elsőfokú bíróság ítéletében együttesen "készpénznek" minősített. A takarékbetét-szerződés a Ptk. 533. §-ában szabályozott nevesített szerződés. A szerződés tartalma szerint a betevő a tulajdonát képező pénzt a pénzintézet használatába adja, aki a betét után elhelyezésének idejére kamatot, illetve nyereménybetétkönyv esetén - a sorsolás eredményétől függően - nyereményt fizet. A takarékbetétkönyv a pénzintézettel szemben fennálló pénzkövetelést igazoló okirat. A betevő nem tulajdonjogi igényként, hanem a takarékbetét-szerződés alapján kötelmi igényként követelheti a pénzintézettől a szerződés szerinti összeg visszafizetését. Az örökös az örökhagyó helyébe lépve, e követelést örökli meg, amelynek folytán - jogutódként - a pénzintézettel szemben szintén kötelmi jogi követelést érvényesíthet.
A perbeli adatok szerint az örökhagyó hagyatékát képező letétben lévő készpénz az alperes részére átadásra került, a betétkönyvek bemutatását követően pedig a pénzintézet - a takarékbetét-szerződést teljesítve - a betéti összeget és annak kamatait az alperesnek 1998. március 13-án kifizette. A felperesnek a takarékbetéttel és a készpénzzel kapcsolatos pénzkövetelése nem tulajdoni, hanem kötelmi jogi igény, amelynek elévülési ideje a pénz felvétele, azaz az alperesi gazdagodás időpontjától kezdődött. Ehhez képest a felperes a keresetlevelet az alperesi gazdagodást követően közel nyolc év múlva, 2006. február 6-án - a Ptk. 324. § (1) bekezdésében meghatározott öt éves elévülési időn túl - terjesztette elő, ezáltal a takarékbetétekkel és a készpénzzel kapcsolatos követelése elévült.
A Ptk. 326. § (2) bekezdése szerint, ha a követelést a jogosult menthető okból nem tudja érvényesíteni, az akadály megszűnésétől számított egy éven belül a követelés akkor is érvényesíthető, ha az elévülési idő már eltelt. Ennek megfelelően a bíróságnak vizsgálnia kellett, hogy a jogosult hibáján kívül volt-e akadályozva abban, hogy jogait határidőben érvényesítse. Az örökhagyó 1996. november 26-án hunyt el. Gondnoka nyilatkozatából kitűnően 16 évi gondnoki tevékenysége során, a szülőkön kívül más, vérszerinti rokonról nem volt tudomása. A felperes előadása szerint az örökhagyóval csak 1980-ig tartották a kapcsolatot, az örökhagyó halála után kilenc évvel később, 2005-ben egy családfakutató kft. megbízottjának tájékoztatása alapján értesült az örökhagyó haláláról és arról, hogy az "ügy felgöngyölítése esetén" örökös lehetne. Mindezek alapján megállapítható, hogy a felperesi család azért nem értesült az örökhagyó haláláról, mert nem tartották vele a kapcsolatot, nem érdeklődtek utána, ezáltal egy harmadik személytől szereztek tudomást az igényérvényesítés lehetőségéről. E körülmények alapján a másodfokú bíróság megítélése szerint a felperes nem hibáján kívül volt akadályoztatva abban, hogy öröklési igényét érvényesítse, ezért a perbeli esetben a Ptk. 326. § (2) bekezdése nem alkalmazható.
A másodfokú eljárásban csatolt hagyatékátadó végzés alapján megállapítható, hogy a felperes édesanyja hagyatékának öröklésére a törvényes öröklés rendje érvényesült, örökösei egymás közt egyenlő arányban gyermekei: a felperes és a perben nem álló testvére, akik egyébként a perindítást megelőzően együttesen jelentették be igényüket az alperesnek.
A Ptk. 682. § (2) bekezdése szerint az örököstársak közösségére a tulajdonközösség általános szabályait kell alkalmazni, a hagyaték felosztása után az egyes örökösök az általuk megörökölt követeléseket önállóan jogosultak érvényesíteni. Erre tekintettel a felperes az alperessel szemben kizárólag saját jogán és a hagyaték 1/2 részére vonatkozó követelés érvényesítésére jogosult. Az eljárás során testvére követelését is érvényesítette ugyan, azonban az elsőfokú eljárásban testvére részéről olyan nyilatkozatot nem csatolt, amely őt erre feljogosította volna. Ennek hiányában testvére követelésének érvényesítésére kereshetőségi joggal nem rendelkezett. A felperes csak a másodfokú eljárásban csatolta azt a 2007. október 11-én kelt megállapodást, amelyben testvére az alperessel szemben fennálló követelését a felperesre engedményezte. Ténylegesen ez az engedményezés alapozta meg kereshetőségi jogát arra, hogy a perben testvére követelését is érvényesítse.
Az előzőekben kifejtettek szerint a követelésnek az ingatlan vételárára vonatkozó része nem évült el, ezért az alperes az ezzel kapcsolatos vagyoni előny visszatérítésére a Ptk. 361. § (1) bekezdése szerint köteles. A Ptk. 363. § (2) bekezdésében foglaltak alapján azonban a dologra fordított szükséges költségei megtérítését követelheti. A felperesi követeléssel szemben az alperes nyilatkozatának tartalmából kitűnően beszámítási kifogással érvényesítette költségeit, amelyet a felperes 416.055 forint erejéig elismert. Az ingatlan vételára 2.300.000 forint volt, amelyből levonásba kell helyezni a felperes által elismert 416.055 forintos költséget. E számítás eredményeként az alperes 1.883.945 forint gazdagodás visszatérítésére köteles.
Mindezek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és az alperes visszatérítési kötelezettségét 1.883.945 forintra leszállította. A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt annak megváltoztatása iránt.
A felülvizsgálati kérelmének részletesen kifejtett indokai szerint a másodfokú bíróság ítélete hagyatékhoz tartozó takarékbetétkönyvekkel és készpénzzel kapcsolatos kereseti kérelmének - az elévülés nyugvásának a figyelmen kívül hagyása miatt történő - elutasítására, valamint a kamatszámítás kezdő időpontjának a meghatározására vonatkozó rendelkezése a Ptk. 301. § (1) bekezdését, 303. § (3) bekezdését, 326. § (2) bekezdését és 361. § (1) bekezdését.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet részben alaposnak találta az alábbiak szerint.
A Ptk. 326. § (1) bekezdése szerint az elévülés akkor kezdődik, amikor a követelés esedékessé vált, a (2) bekezdése értelmében pedig ha a követelést a jogosult menthető okból nem tudja érvényesíteni, az akadály megszűnésétől számított egy éven belül - egy éves vagy ennél rövidebb elévülési idő esetében pedig három hónapon belül - a követelés akkor is érvényesíthető, ha az elévülési idő már eltelt, vagy abból egy évnél, illetőleg három hónapnál kevesebb van hátra.
Nem volt vitás a felülvizsgálati eljárásban az, hogy a felperesnek a hagyatékhoz tartozó takarékbetétkönyvekkel és készpénzzel kapcsolatos követelése kötelmi jellegű, és annak elévülése 1998. március 13. napján kezdődött, a felperes pedig a keresetlevelét csaknem nyolc évvel ezt követően, 2006. február 6-án terjesztette elő.
Bizonyítást nyert ugyanakkor az is, hogy a felperes az örökhagyó halálának és a saját törvényes örökösi minőségének tényéről csak az elvévülési idő 2003. március 13. napján történt eltelte után, 2005. évben egy családfakutató kft.-től szerzett tudomást, és a körülmények szerint arról korábban nem is kellett tudnia. Az örökhagyó és a felperes ugyanis - a Ptk. 685. § b) pontja szerinti hozzátartozónak nem minősülő - első unokatestvérek voltak, különböző helységekben éltek, az örökhagyó a halálát megelőzően legalább 16 éven át gondnokság alatt állott és pszichiátriai betegek otthonában állott gondozás alatt, a gondnokának pedig a szülőkön kívül az örökhagyó más vérszerinti rokonáról nem is volt tudomása.
Mindezekből viszont az következik, hogy nem a jogérvényesítés elhanyagolása, illetőleg az e vonatkozásban fennálló közömbössége eredményezte a felperes késedelmes igényérvényesítését, hanem objektív tény: az örökhagyó haláláról és a törvényes örökösi minőségéről való tudomásszerzésének a hiánya akadályozta őt az öröklési igényének érvényesítésében. Ezen az alapon pedig a felperes igényérvényesítési késedelme menthető.
Ennek a további következménye az, hogy a felperes perbeli követelésének elévülése annak esedékessé válásától kezdődően a Ptk. 326. § (2) bekezdése szerint nyugodott mindaddig, amíg arról a felperes tudomást nem szerzett, illetve szerezhetett. Az (ötéves) elévülési idő lejártát követően, 2005. évben történt tudomásszerzését, tehát az igényérvényesítés akadályának a megszűntét követő egy éven belül pedig a felperes a követelésének érvényesítésére irányuló jelen pert nem vitásan megindította, ezért a követelése - a másodfokú bíróság téves jogi álláspontjával szemben - nem évült el. (Ehhez hasonló álláspontot tükröz a kártérítési követelés, mint ugyancsak kötelmi igény vonatkozásában a Legfelsőbb Bíróság PK 51. számú állásfoglalása is.)
A fentebb idézett törvényhely téves értelmezésén alapul a másodfokú bíróságnak az a jogi álláspontja, hogy az igényérvényesítés akadályát képező és ezért az elévülés nyugvását eredményező "menthető oknak" csak a jogosultnak fel nem róható, illetőleg az adott helyzetben általában elvárható magatartás tanúsítása ellenére is szükségképpen felmerülő okok, illetve körülmények lennének minősíthetők. Az elévülés ugyanis nem az igényérvényesítés tényleges (valós) akadályának a bekövetkezte, illetve fennállása vonatkozásában fennálló felróhatóságnak (vétkességnek), hanem - amint arra a Ptk. 326. § (2) bekezdésének indokolása is rámutat - lényegében a jogérvényesítés elhanyagolásának, a jogok érvényesítése tekintetében fennálló közömbösségnek a hátrányos következménye, ezért a követelés létrejöttének tényéről és a jogosulti minőségről való tudomásszerzés hiányának, mint objektív ténynek, az elévülés szempontjából jelentősége van.
Nincs jogi jelentősége ezzel szemben az öröklési igény érvényesítésének az akadályát képező ok "menthetőségének" a megítélése szempontjából annak, hogy a törvényes örökös tartott-e kapcsolatot az örökhagyóval, a vele való kapcsolattartás az általános társadalmi felfogás szerint elvárható volt-e, illetőleg a kapcsolattartás elmulasztása a törvényes örökösnek felróható-e. Az pedig - a felperes helyes érvelése szerint - egyébként sem egyedi jelenség, hogy a másodfokú oldalági, sőt ennél közelebbi rokonok sem tartanak egymással kapcsolatot, és önmagában az örökhagyóval való kapcsolattartás elmulasztása nem ad alapot annak a megítélésére sem, hogy a mulasztás a törvényes örökösnek - a felek személyi és egyéb körülményeitől függően - felróható-e vagy sem.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (3) és (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletnek a felülvizsgálattal támadott rendelkezéseit a per főtárgya tekintetében a keresetet elutasító részében részben hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletének az alperest 3 316 650 forint tőke és kamata megfizetésére kötelező rendelkezését helybenhagyta. Ezt meghaladóan a jogerős ítélet felülvizsgálattal támadott rendelkezéseit hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.II.20.688/2008. szám) ■
Visszaugrás
