Cikkemben a whistleblowing a kérdéskörével foglalkozom, és arra a kérdésre keresem a választ, hogy Magyarországon milyen gyakorlati lehetőség van arra, hogy egy visszaélést bejelentő személy anonim módon tegyen bejelentést úgy, hogy annak eredményeként a szabálytalanságok feltárása és megszüntetése megvalósuljon. Ez a kérdés jelentősen befolyásolja a visszaélés-bejelentő rendszer - mint a visszaélések feltárására alkalmazható egyik igen gazdaságos módszer - a hatékonyságát.
1. Bevezetés
2. Whistleblowing, avagy az "árulkodás joga"
3. A whistleblowing általános kérdései
4.1. Az irányelv célja
4.2. Az irányelv hatálya
4.3. Az eljárás különböző modelljei az irányelvben
4.2.1. Belső "Speak up!" eljárás
4.2.2. Külső eljárás
4.2.3. Nyilvánosságra hozatal
5. Anonimitás
6. A hazai visszaélés-bejelentési rendszer sajátosságai
6.1. A panaszokról és a közérdekű bejelentésekről szóló 2013. évi CLXV. törvény
6.2. A releváns hazai bírói gyakorlat
7. A hazai szabályozás lehetőségei a 2019/1937 irányelv fényében
8. Összefoglalás
Mindennapjaink során sokszor előfordul, hogy valamilyen kényes információ birtokába kerülünk. Az ilyen helyzetbe kerülő személynek nincs könnyű dolga annak megítélésekor, hogy a megismert információkkal mit kezdjen. Már csak az sem egyszerű kérdés, hogy mi a helyes vagy erkölcsös döntés, és tovább bonyolítja a helyzetet, hogy magára a személyre nézve milyen következményekkel járhat az ilyen információk feltárása vagy éppen titokban tartása. Könnyen juthatunk így "áruló" vagy éppen "spicli" szerepébe, akiből hiányzik a lojalitás, de lehetünk hősök is, vagy fedheti örökké homály a kilétünket. A társadalmi megítélésüknél nagyobb kockázatot is vállalnak a kiszivárogtatók, például büntetőjogi felelőségre vonásra is számíthatnak, mint Antoine Deltour.
A francia Antoine Deltour és Raphael Halet a PWC luxemburgi telephelyén dolgoztak munkavállalóként. Deltour munkavégzése során arra lett figyelmes, hogy multinacionális cégek indokolatlanul alacsony adómértékkel adóznak. 2010-ben felmondott, távozásakor viszont magával vitt olyan dokumentumokat - állítása szerint véletlenül -, amelyekből fény derült a PWC és a luxemburgi adóhatóság visszás együttműködésére. Az adatokból riport született, ezt elolvasva döntött úgy egy másik munkavállaló, Halet, hogy további terhelő adatokat ad át az üggyel foglalkozó újságírónak. A luxemburgi ügyészség lopás, szakmai és üzleti titok megsértése, informatikai csalás, üzleti titok kiszivárogtatása gyanújával emelt vádat a kiszivárogtató két férfi ellen. Első és másodfokon megállapították a bűnösségüket, és felfüggesztett börtönbüntetésre és pénzbüntetésre ítélték őket. Végül a Semmitőszék Deltour esetében hatályon kívül helyezte az ítéletet, megállapítva, hogy közérdekű szivárogtatóként teljes védelmet érdemel. Halet esetében viszont hatályában fenntartotta a marasztaló ítéletet.[1]
Az elmúlt időszak nagy - csalással, pénzmosással, költségvetési csalással, vesztegetéssel, korrupcióval kapcsolatos - botrányai közül valószínűleg a legtöbb esetben az okozott kár mértéke enyhíthető lett volna, ha egy-egy bennfentes munkavállaló vagy egyéb személy felszólalt volna, vagy hamarabb szólalt volna fel.
Egy aszimmetrikus jogviszony gyengébb oldalán álló alanytól azonban nem elvárható, hogy egyfajta "mártírként" veszélybe sodorja megbecsülését, előmenetelét, munkáját, megélhetését szélsőséges esetben akár életét, testi épségét. Így, ha azt akarjuk elérni, hogy a munkavállalók felszólaljanak, akkor megfelelő védelemben kell részesíteni őket. Ennek a védelemnek a kulcsa az anonimitás, hiszen ha a bejelentő személyazonossága nem
- 37/38 -
ismert, nem lehet ellene megtorló vagy egyéb hátrányos intézkedéseket alkalmazni a bejelentése miatt.
A whistleblowingra nincs tökéletes magyar megfelelő, jelentése sokféleképpen körülírható, "vészharang megkongatása", "adatfeltárás", szó szerinti értelemben a sípszó megfújását értjük alatta.[2] Eredetileg a kifejezés a 19. századi Angliából származik, ebben az időben ugyanis az angol rendőrök sípszóval jelezték a bűncselekmények elkövetését. Később ezt más területeken is elkezdték alkalmazni, például sporteseményeken bírók, edzők is használnak sípot arra, hogy felhívják a figyelmet a szabályok betartására.[3]
A whistleblowing kifejezés olyan "bennfentes információ feltárását jelenti, melynek során egy szervezet tagja, volt tagja, alkalmazottja (volt alkalmazottja) a szervezet működése során általa észlelt, közérdeksértő vagy jogellenes esetleg másoknak kárt okozó, vagy pusztán etikátlan tevékenységről szolgáltat bizalmas információt".[4] Másképpen megfogalmazva: "a whistleblowing azokat az opciókat magában foglaló gyűjtőfogalom, amelyek egy munkavállaló rendelkezésére állnak arra nézve, hogy - védett - bejelentést tegyen a szervezeten belüli visszaélésekről".[5]
Tanulmányában Hassink, De Vries és Bollen ötvenhat európai társaság visszaélés-bejelentési rendszerét elemezte, és arra jutott, hogy a szigorú értelemben vett munkaviszonnyal rendelkező munkavállalóknál tágabb kör tartozhat a whistleblowerek csoportjába.[6] Whistleblower lehet egy szervezet tagja, alkalmazottja, volt alkalmazottja, tehát olyan személy, aki a köz- vagy magánszférában dolgozó "munkavállaló", aki a bennfentes információt feltárta és ezzel vállalta az ehhez fűződő azon kockázatot, hogy cselekedete miatt őt hátrány éri. Ilyen személy lehet a munkavállalókon kívül például a kivitelező, a gyakornok, az önkéntes is, valamint olyan személyek is, akik már nem tagjai a szervezetnek. Fontos, hogy e személy az információhoz munkája ellátása során kell, hogy hozzájusson.[7] A személyi körből a legtöbb szabályozás kizárja azokat, akiknek eleve visszaélések jelentése és kivizsgálása a feladatuk.
A whistleblowerek körének meghatározása azért is különösen fontos, mert e csoportba tartozókat illeti meg a védelem. A különböző országok szabályozásai között különbséget tehetünk aszerint, hogy megkövetelik-e azt, hogy az illető jóhiszemű bejelentő legyen, vagy a személy jogi védelmét attól függetlenül biztosítják, hogy motivációja vizsgálat alá esne. Ráadásul lehetséges olyan szabályozás is, ahol a rosszhiszemű bejelentőt bírsággal vagy akár büntetőjogi következményekkel is sújtják. Ha jogilag nem is, de társadalmi megítélés szempontjából mindenképp fontos a bejelentő motivációja. Nem mindegy, hogy kármegelőzés érdekében vagy az igazságosságra való törekvés céljával szólal fel, vagy mert saját előnyére, jutalom reményében igyekszik a bejelentéséből hasznot húzni.[8]
Összességében elmondható, hogy bárki tartozhat a whistleblowerek személyi körébe, aki valamilyen státusza miatt bennfentes, és munkája során vagy azzal összefüggésben tapasztal rendellenességet.
Nemzetközi összehasonlításban megállapítható, hogy az államok meghatározott körre szűkítik le a whistleblowing tárgyát képező bejelentések körét. Ahogy arra már korábban is utaltam, a whistleblowing a korrupció elleni harc eszköze, továbbá az általában véve jogellenes, szabálytalan, kárt okozó, etikai vétséget megvalósító tevékenységekre is vonatkozhat.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
