A Kúria közelmúltban született egyik ítélete újra felszínre hozta a pernyertes fél részéről felszámítható perköltség mértékének, különösen a mérséklés lehetőségének a kérdését. A felszámítás és a mérséklés lehetősége egyaránt jogszabályon alapul. A precedensképes határozat a mérséklés szempontjait és az indoklással szembeni elvárásokat tekinti át és rögzíti, hogy az indokolás nem lehet formális, azt a per konkrét adataival kell alátámasztani.
One of the recent judgments of the Curia of Hungary, brought to the surface again the question of the amount of litigation costs which is chargebel by the winning party, and especially the possibility of mitigation. Both the charging and the possibility of mitigation are based on the legislation. The precedent-setting decision surveys and declares the aspects of mitigation and the expectations for justification and adds that the justification cannot be formal, it must be supported by the specific data of the lawsuit.
"A bíróság a felszámított ügyvédi munkadíj és a ténylegesen elvégzett ügyvédi tevékenység közötti aránytalan voltára alapított perköltség mérséklését részletes tartalmi elemzéssel, az adott ügy konkrét peradataival alátámasztva kell megindokolnia." Így szól a Kúria Pfv.II.20.887/2023/6. számú ítéletének kiemelt elvi tartalma. Az alig néhány hete született ítélet máris nagy sajtóvisszhangot váltott ki. A jogászi szakma alapvetően kedvezően fogadta és általában üdvözölte a döntést, amellyel alapvetően egyet lehet és kell érteni. Ismeretes ugyanakkor a határozat olyan értelmezése vagy inkább olyan olvasata is, miszerint a precedensértékű határozat a mérlegelés lehetőségét lényegesen szűkítette, illetve kizárta, amelyből következik, hogy ha az ügyvéd a perköltség igénnyel, azon belül ügyvédi munkadíjára vonatkozóan beadványt terjeszt elő az eljárásban, azt a bíróság nem csökkentheti, bírói mérlegelés kizárt (sic!). Ez azonban véleményünk szerint ebben a formában nem igaz. Úgy tartjuk, hogy a szóban forgó ítéletből ilyen messzemenő következtetés nem vonható le. A döntés az eddigi gyakorlatban már kialakult elveken nem lép túl, ellenben az alkalmazandó jogszabályi rendelkezések tükrében újfent hangsúlyozza a mérséklés kivételességét és az indokolás jelentőségét.
Az ítéleti indokolás [55] bekezdése rögzíti: "A felszámított perköltség mérséklésénél az indokolási kötelezettség azt jelenti, hogy a bíróságnak az adott ügy konkrét peradataival kell megindokolnia a Rendelet 2. § (2) bekezdésében foglalt feltételeken alapuló mérséklést. A bíróságnak tehát tartalmi elemzéssel részletesen alátámasztva ki kell térnie arra, hogy az ügyvéd tényleges tevékenysége miért aránytalan (hány tárgyaláson nem vett részt és nem gondoskodott helyettesről, melyik periratával késlekedett, mikor nem tett eleget a bíróság felhívásának), az óradíjon alapuló elszámolás esetén óradíja miért kirívóan ellentétes a piaci viszonyokkal vagy a józan ésszel, illetve a kimunkált, a peres eljárásra fordított idő miért aránytalan a felszámítotthoz képest, az egyösszegű munkadíj miért nem arányos. Nincs helye konkrétumok nélküli általánosságoknak, mert az ellentétes a bíróság indokolási kötelezettsége előírásával és a tisztességes eljárás eljárásjogi alapelvével."
Az ügyvédi munkadíj összegének mérséklése, vagyis a felszámítotthoz képest alacsonyabb összegben való megállapítása valóban csak kivételesen lehetséges: ha az nem áll arányban a ténylegesen elvégzett ügyvédi munkával.[1] A bíróság a pernyertes fél részére járó perköltség megállapítása során mérlegeli, hogy a felszámított összeg ténylegesen milyen mennyiségű, terjedelmű munka esetében fizetendő, a kifejtett munkával arányban állónak tekinthető-e.[2] Ez a jogszabályon nyugvó és a bírósági gyakorlatban is alapvetően érvényre jutó tétel azt jelenti, hogy az ügyvédi díj arányosságát a perben kifejtett tevékenységhez, munkához kell mérni. A megítélt perköltség ügyvédi díj komponensét ráadásul nem az ügyvéd által végzett teljes képviseleti munkával általában, hanem a perben kifejtett tevékenységgel konkrétan kell egybevetni. Az ügyvédi díjazás valóban a jogi képviselő szolgáltatásának ellenértéke és a szerződéses szinallagma szabályai alatt áll, a perköltségben való marasztalás a belefoglalt díjkomponens ellenére egyszerűen más dimenziót képvisel, ennek következtében más megítélés alá esik.
A perköltség viselése körében a törvény jellemzően az úgynevezett kiegyenlítési elvet érvényesíti: a per eredményétől függően valamelyik - főszabály szerint a pervesztes - félnek meg kell térítenie a másik félnél a per során felmerült költségeket. Ezen túl azonban a perköltség viselésének elméleti indokaként a kártérítési
- 12/13 -
természet is szóba kerül, noha a perköltségben való marasztalás nem tekinthető kártérítésre kötelezésnek. A kötelezés, vagyis a kötelmi kötelezettség kirovása azonban vitathatatlan. A perköltség fogalma - mutat rá az egyik mértékadó perjogi magyarázat - éppen azt mutatja meg, hogy melyek azok a költségek, amelyek a kiegyenlítési elv alapján másra átháríthatók. Az áthárítás a jogirodalomban megjelenő elvi alapja nem más, mint hogy a perköltség megtérítése iránti igény egy olyan kötelmi jogviszonyból fakad, amely azáltal keletkezik, hogy az igényérvényesítés folytán a félnek olyan költségei keletkeznek, amelyek az ellenfél jogellenes magatartása - az anyagi jogi kötelezettség megszegése, illetve alaptalan igényérvényesítés vagy védekezés - hiányában nem merültek volna fel. Ebből következően a perköltség megtérítése iránti követelés anyagi jogi jellegét tekintve a kártérítési követeléshez áll közel, sőt a polgári eljárásjog perköltségviselésre vonatkozó szabályai tulajdonképpen különös szabályként az általános kártérítési felelősségnek egy meghatározott körben - a jogérvényesítés folytán felmerülő károk vonatkozásában - való érvényesítését szolgálják.[3] Ezt szokás tömören úgy megfogalmazni, hogy a pervesztes a pernyertes fél költségeit azért köteles állni, mert oka volt a pernek. Ami egyébként azt is jelenti, hogy a pervesztesre kettős perteher hárul: viseli a magáét, mert nem tudja áthárítani, a másikét pedig azért, mert ő okozta.
Látni kell, hogy a szerződéses díjmegállapodás egyrészről és a perköltségben marasztalás másrészről két nagyon is különböző valami, akkor is, ha az utóbbi az összegszerűség tekintetében - esetleg nagyobb részében - a szerződéses díjmegállapodásra, annak tartalmára támaszkodik. A két kötelemkeletkeztető helyzet között a hasonlóságok ellenére nem jelentéktelen különbségek mutatkoznak. A díjban való megállapodás szerződéses jogviszony, mely a magánjogban a jogrendezés legfontosabb és leggyakoribb eszköze: Kelemen László megfogalmazásában "a kötelemfakadás leggazdagabban buzgó forrása." A szerződés a leggyakoribb kötelemkeletkeztető és alakító (rendező, bonyolító) jogi tény, mely a felek egyező akaratát juttatja kifejezésre és biztosítja e konszenzus számára a kötelmi kötőerő folytán a követelhetőséget.[4] Relatív szerkezetű jogviszonyként egyúttal az is természetes jellemvonása, hogy alapvetően a szerződő felek között fejti ki a célzott joghatásokat: ide koncentrál és értelemszerű, hogy elsősorban ide is hat. Harmadik személyekkel szemben a szerződéses tartalom főszabályként nem bír jogrendező erővel, különösképpen nincs kötelező ereje.[5]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
