"Hart határozottan szembeszáll az erkölcsi populizmus álláspontjával, mely szerint a többségnek erkölcsi joga mindannyiunk számára annak megszabása, hogy miként éljünk."
"Egyedül a társadalom és közös erkölcsének hallgatólagos azonosítása támaszthatná alá Devlin mérsékelt álláspontját is, mely szerint nincs privát erkölcstelenség, s hogy az erkölcstelen szex - még ha nem is "nyilvános" - a hazaáruláshoz hasonlítható."
"A kategorikusan tiltó megközelítéshez képest megengedőbb az a konzervatívnak mondható vélekedés, amely ugyan számos tekintetben szintén megtagadja a melegek egyenlő jogainak elismerését, de ezt alapvetően nem erkölcsi megfontolásokból teszi."
H. L. A. Hart: Jog, szabadság, erkölcs. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 96 oldal, 880 Ft
Herbert Hart a 20. századi jogbölcselet egyik legjelentősebb alakja, akinek A jog fogalma című alapmunkája után az Osiris Kiadó most jog és erkölcs viszonyáról szóló három előadását jelentette meg magyarul. Ezeket az előadásokat az oxfordi New College jogfilozófia professzora az amerikai Stanford Egyetemen tartotta 1962-ben. Az előadássorozat John Stuart Mill száz évvel korábban felvetett kérdését igyekszik megválaszolni: milyen esetekben avatkozhat be a társadalom a többségi erkölcs nevében törvényi úton a felnőtt emberek magatartásába. Ugyanakkor Hart egyszersmind állást akart foglalni abban a közéleti vitában, mely a homoszexualitás és a prostitúció büntetőjogi kezelését vizsgáló 1957-es úgynevezett Wolfenden-jelentés kapcsán alakult ki Angliában. A jelentés konzervatív kritikusa, Lord Devlin, a Fellebbviteli Bíróság akkori bírája összeállította azoknak a bűncselekményeknek a listáját (öngyilkosság, öngyilkosságban közreműködés, eutanázia, abortusz, párbaj, szerencsejáték, iszákosság, kitartottság, bigámia stb.), amelyek esetében a többségnek a büntetőjog eszközeivel is jogában áll rákényszerítenie saját morális értékeit a kisebbségre. Lord Devlin érvelése szerint ezekben az esetekben nincs "jog az erkölcstelenségre".
Vele szemben Hart J. S. Mill "egyszerű elvét" hívja segítségül: az erkölcstelenség bűncselekménnyé nyilvánításához a törvényhozónak igazolnia kell, hogy a magatartás sérelmet okoz másoknak (lásd Az erkölcs jogi kikényszerítése című részt). Ugyancsak Millre hivatkozva állítja Hart, hogy az obszcén anyagok közzétételéről szóló 1959-es törvény az egyéni szabadság durva megsértésére adott felhatalmazást, például D. H. Lawrence Lady Chatterley szeretője című regényének betiltásakor is. (Szövetkezés a közerkölcs megrontására.) Lord Devlin álláspontjával szemben Hart védelmébe veszi a Wolfenden-bizottság többségi javaslatát - melyet az angol kormány nem fogadott el -, miszerint felnőttek nem nyilvános, konszenzuális homoszexuális kapcsolata nem lehet bűncselekmény (Prostitúció és homoszexualitás).
Hart második előadásában erőteljes kritikával illette az amerikai jogalkotást és jogalkalmazást is, mondván, nincs olyan formája a szexualitásnak, amit valamelyik tagállamban ne tiltana törvény. A házasságtörést - amit Cromwell óta Angliában nem büntetnek - a legtöbb amerikai szövetségi állam szankcionálja, a paráznaságot pedig a törvények mellett a helyhatósági rendeletek is jogellenesnek nyilvánítják. (A példák helyes és félrevezető alkalmazása). Hart bírálatát igazolta utólag az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának 1986-os ítélete a Hardwick kontra Bowers-ügyben, ahol a többség alkotmányosnak ítélte Georgia állam úgynevezett "szodómia-törvényét", melynek alapján megbüntettek két felnőtt homoszexuális férfit egyikük hálószobájában egyetértésben végzett homoszexuális cselekmények miatt. A többségi indoklás lényege, hogy még az irracionális populáris előítéletek is kikényszeríthetőek annak érdekében, hogy a jog megóvja a társadalmat, mert ezek az előítéletek régi bölcsességeket testesíthetnek meg. Különvéleményében Blackmun főbíró alkalmazta Mill és Hart érvelését: a büntetés csak akkor lenne alkotmányosan igazolható, ha a homoszexuális cselekmény másokat sértene. A sok tekintetben liberalizmusáról ismert testület többségi felfogása egyébként a mai napig sem változott. Ezt jelzi egy 1998-as döntés, mely alkotmányosnak mondta azt az 1990-ben született törvényt, ami kötelezte az amerikai művészeti alap kezelőit, hogy a művészeknek nyújtandó támogatások odaítélésénél vegyék figyelembe, nem sért-e az illető alkotás bizonyos többségi erkölcsi normákat. A törvényt egyébként azt követően fogadták el, hogy konzervatív politikusok heves támadást indítottak az alap kezelői ellen, amiért azok támogatták Robert Mapplethorpe "szeméremsértő" fotókat is tartalmazó kiállításának megrendezését. A bírák többsége szerint a törvénybe iktatott, többségi erkölcsön alapuló korlátozások nem ellentétesek az amerikai alkotmánynak a művészetek szabadságát is magában foglaló, a tág értelemben vett véleménynyilvánítási szabadságot garantáló híres első kiegészítésével.
Lord Devlin egyik fő érve az erkölcsileg elítélendő cselekmények büntethetősége mellett, hogy a büntetőjog sohasem ismerte el védekezésként az áldozat beleegyezését. Hart ezzel az érveléssel szemben is Millre hivatkozik, aki majdnem úgy tiltakozott a jogi paternalizmus - vagyis az áldozatot az önként elszenvedett testi sértésektől védő álláspont - alkalmazásával szemben, mint a kizárólag pozitív erkölcs - vagyis egy adott társadalmi csoport ténylegesen elfogadott és követett erkölcse - jogi kikényszerítésére használt törvények ellen. Hart rámutat, hogy ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy Mill felfogásában a kettő ugyanazt jelentette volna. Mill
- 147/148 -
óta - érvel Hart - a társadalom történetének egyik közhelye a laissaz faire gyengülése, s ma mind a büntetőjog, mind a polgári jog tele van a paternalizmus példáival. A szabadságról 5. fejezetében Mill a kábítószerek eladását korlátozó törvényeket hozza fel példaként, s nem annyira az eladók, mint inkább a lehetséges vásárlók szabadságának korlátozása miatt bírálja azokat. Hart ugyan úgy gondolja, hogy mára módosítanunk kell Mill elvein, de semmiképp nem a jogi erkölcsvédelem alapján (A paternalizmus és az erkölcs kikényszerítése).
Hart a bigámia példáján keresztül igazolja, hogy a büntetés más elfogadható indokkal is alátámasztható, mint az erkölcstelenség. A bigámia ugyanis világossá teszi, hogy meg kell különböztetni egy gyakorlat erkölcstelenségét és közbotránkozást okozó, megbotránkoztató jellegét. Férj és feleség közötti szexuális együttlét nem erkölcstelen, ám ha nyilvános helyen kerül rá sor, akkor közszeméremsértésként büntethető. Miként az említett Wolfenden-jelentésnek az angol kormány által elfogadott javaslata szerint a prostitúció önmagában nem, csak az arra történő nyilvános felajánlkozás minősül bűncselekménynek. A felnőttek közötti, kölcsönös beleegyezésen alapuló privát homoszexuális együttlét ezzel szemben a konvencionális erkölcs értelmében erkölcstelen, de nem közszeméremsértő, így nincs alapja a büntetésnek. Hart végkövetkeztetése: aki értéket tulajdonít az egyéni szabadságnak, nem ismerhet el olyan jogot, amely annak a puszta tudatával járó gyötrelemtől védi meg, hogy mások szerinte rosszat tesznek (Privát erkölcstelenség és közszeméremsértés).
Az erkölcs jogi kikényszerítésével kapcsolatos felfogások közül Hart megítélése szerint Devlin álláspontja leginkább azt a mérsékelt tételt képviseli, mely szerint a közös erkölcs a társadalom cementje. Vagyis Devlin általában nem jut el annak a szélsőséges tételnek a kimondásáig, hogy az erkölcs kikényszerítése akkor is érték, ha az erkölcstelen cselekedetek - közvetve vagy közvetlenül - senkinek sem okoznak kárt. Ugyanakkor Hart megállapítja: egyedül a társadalom és közös erkölcsének hallgatólagos azonosítása támaszthatná alá Devlin mérsékelt álláspontját is, mely szerint nincs privát erkölcstelenség, s hogy az erkölcstelen szex - még ha nem is "nyilvános" - a hazaáruláshoz hasonlítható. (A mérsékelt és a szélsőséges tétel.)
A harmadik előadás a kikényszerítés mint büntetés igazolásával foglalkozik, megállapítva: az elmélet, mely abból indul ki, hogy a fájdalom az elkövetett erkölcsi rossz erkölcsileg helyénvaló vagy "illő" viszonzása, csak azokban az esetekben meggyőző, ahol a bűn kárt okozott valakinek, ahol van tettes is, áldozat is. (A kikényszerítés fajtái.) Bizonyítja, hogy Mill esszéje is a kényszer alkalmazásának korlátozásával, nem pedig az erkölcsi közömbösség előmozdításával foglalkozik (Az erkölcs megőrzése és az erkölcsi konzervativizmus).
Hart határozottan szembeszáll az erkölcsi populizmus álláspontjával, mely szerint a többségnek erkölcsi joga mindannyiunk számára annak megszabása, hogy miként éljünk. Hart szerint ez a demokrácia olyan félremagyarázása, amely a mai napig is fenyegeti az egyéni szabadságot. Hivatkozik Millre, akinek számára az a hit, hogy a demokrácia az uralom legjobb - vagy legkevésbé káros - formája, azzal a meggyőződéssel párosult, hogy sok olyan dolog létezik, amit még egy demokratikus kormányzat sem tehet meg (Erkölcsi populizmus és demokrácia).
Mint láttuk, jog és erkölcs viszonyának felfogása Hart előadásaiban Mill liberalizmusán nyugszik és egyszersmind megalapozója korunk más fontos gondolkodói, köztük oxfordi katedrája örököse, Ronald Dworkin és John Rawls jogfilozófiájának. Rawls, az Osiris Kiadó által ugyancsak a közelmúltban és szintén Krokovay Zsolt fordításában magyarul is megjelentetett, Az igazságosság elméletében a következőképpen fogalmazza újra Mill és Hart téziseit: "A büntetőjog célja azoknak az alapvető természetes kötelességeknek a megerősítése, amelyek megtiltják, hogy kárt okozzunk mások életében és testi épségében, vagy hogy megfosszunk másokat szabadságuktól vagy tulajdonuktól."
A Hart-Devlin vita alkalmat nyújt arra, hogy belegondoljunk, hogyan is állunk Magyarországon az erkölcs jogi kikényszerítésével, egyáltalán a többségi erkölcsben felfedezhető előítéletekkel, például a homoszexuálisokkal kapcsolatban. Erős Ferenc 1994-es vizsgálatának egyik kérdése alapján a válaszolók egy ötfokú "rokonszenv-ellenszenv" skála segítségével osztályozhattak különböző csoportokat. Eszerint a skála legellenszenvesebb pólusán jelentek meg a homoszexuálisok, utánuk már csak a kábítószeresek és a bőrfejűek következtek. Egy másik, 1995-ben készített vizsgálat kérdőíve a társadalmi távolság két indikátorát tartalmazta: megkérdezték a mintában szereplőktől, hogy a felsorolt csoportok közül melyek tagjaival engedné gyermekét barátkozni, illetve kiket engedne lakásába meghívni vendégnek. Itt már a legelutasítot-
- 148/149 -
tabb csoport - a kábítószeresekkel "holtversenyben" - a homoszexuálisoké volt, megelőzve a bőrfejűeket.
E társadalmi előítéletektől nyilván nem függetleníthetők a melegekkel kapcsolatos - persze ideológiailag is meghatározott - jelenlegi politikai felfogások. Ezek sorában sajnálatosan még mindig meghatározó súlyú a prohibicionistáké, akik a homoszexualitás jogi tilalmának szükségességét vallják. Ez lényegében a római katolikus egyház máig hivatalos álláspontja is, mely abból indul ki, hogy a homoszexualitás "a természet elleni bűntett", ami viszont Aquinói Szent Tamásnak a homoszexuális aktusok természetellenességét hirdető tanaiból eredeztethető. A változatlanság jele a Magyar Katolikus Püspöki Kar Igazságosabb és testvériesebb világot! címet viselő, 1997-ben kibocsátott körlevele, amely továbbra is "természetellenesnek" és a "keresztény felfogás szerint teljességgel elfogadhatatlannak" mondja az azonos neműek együttélését.
A kategorikusan tiltó megközelítéshez képest megengedőbb az a konzervatívnak mondható vélekedés, amely ugyan számos tekintetben szintén megtagadja a melegek egyenlő jogainak elismerését, de ezt alapvetően nem erkölcsi megfontolásokból teszi, hanem azért, mert úgy gondolja, hogy a teljes egyenjogúság leértékelné a hagyományos családot és házasságot. Lényegében a házas heteroszexuális értékeknek ez a féltése olvasható ki az Alkotmánybíróságnak a Szivárvány Társulás a Melegek Jogaiért nevű egyesület bírósági bejegyzésének megtagadása kapcsán 1996-ban született határozatából is. Az alkotmánybírák a fiatalkorúak homoszexuális érdekképviseleti szervezetben való részvételéről úgy foglaltak állást, hogy az állam alkotmányos kötelessége a gyermekek erkölcsi fejlődésének védelmére alkotmányos alapot nyújt a gyermekek egyesülési jogának korlátozására. A testület ugyan leszögezte: a homoszexualitást nem minősíti erkölcsi szempontból, mégis azzal, hogy az egyesületbe belépni kívánó gyermekeket a mérlegeléssel járó "kockázatvállalásoktól" - még a szülők akarata ellenére is - meg akarta védeni, valójában értékrangsort állapított meg hetero- és homoszexuális identitás között.
A melegség ma még kevésbé elterjedt liberális kezelése éppen ezt az értékrangsort utasítja el az egyenlő emberi méltóság alapján, vagyis a homoszexuálisok számára csak azokat a jogkorlátozásokat fogadja el, amit heteroszexuálisok esetében is összeegyeztethetőnek tart az alkotmányos renddel. Csak ez a megközelítés garantálja azt, hogy a többségtől eltérő szexuális irányultságú polgártársaink ne legyenek többé erkölcsileg meg- és jogilag elítélhetőek. Ennek, a Mill, Hart, Dworkin és Rawls által is képviselt álláspontnak a diadala valósítaná meg Nádasdy Ádám álmát is, melyet így fogalmazott meg a Beszélő 1998 júniusi számában, az ezért Tolerancia-díjjal kitüntetett Mihancsik Zsófiának adott szép interjújában: "... leválik egymásról a melegség és az erkölcs. Ez nagyon fontos lehet, hogy száz-kétszáz éves erjedés után az egyház beletörődik majd, ahogy sok minden másba is kénytelen beletörődni, hogy a melegség sem tartozik az erkölcsi megítélés szférájába. Hiszen az erkölcs egyre szublimáltabb és absztraktabb lesz, nem a »mit«, hanem a »hogyan« felé tolódik el." ■
Visszaugrás
