Polgári jogunkon belül az öröklési jog talán az egyetlen olyan terület, melynek kodifikált joganyaga viszonylag megőrizte a Polgári Törvénykönyv hatályba lépéskori állapotát - de legalábbis a legkevesebb módosításon esett át.
Ez a tény nem jelenti azonban egyúttal azt is, hogy öröklési jogunknak ne lennének olyan területei, melyek megérettek a módosításra, vagy legalábbis a jelenlegi öröklési szabályok felülvizsgálatára. Figyelemre méltó, hogy az öröklési jogi szabályok viszonylagos kiforrottsága ellenére milyen sok módosító javaslat került elő a koncepcióban: "terítéken van" pl. az ági öröklés intézménye, a házastárs özvegyi joga, a kitagadási okok rendszere és a kötelesrész, de említhetnénk az utóörökléssel kapcsolatos érdekes koncepcióbeli álláspontot is. Az öröklési jogi szabályok átgondolásához jó támpontot nyújt a joganyagot "szinte elsőkézből" alkalmazó közjegyzők, illetve a jogvitákat eldöntő bíróságok gyakorlata, de értékes gondolatokkal gazdagít bennünket az utóbbi idők öröklési jogi irodalma is.
E rövid tanulmányban az írásbeli magánvégrendeletek alakiságának egyes kérdéseivel igyekszünk foglalkozni, mely területen a Koncepció is több módosítási javaslatot fogalmazott meg.
Egyet kell értenünk a Koncepció megállapításával, mely szerint törekedni kell arra, hogy a kódex által előírt alaki követelmények ne korlátozzák, "ne kössék gúzsba" a végintézkedést készítő természetes személy örökhagyót: nem lehet az alakszerűségi előírásoknak olyan következménye, hogy az egyértelműen kifejezett örökhagyói akarat meghiúsulását eredményezze. A törvény nem akadályozhatja meg az örökhagyó szabad akaratának érvényre juttatását, el kell ugyanakkor érni, hogy az örökhagyói akarat az okiratból megfelelő biztonsággal megismerhető legyen és - amennyire ez egyáltalán lehetséges - az örökhagyói akaratot ne lehessen manipulálni. E célok megfogalmazása - úgy vélem - a jogirodalomban és a gyakorlatban egyaránt messzemenő egyetértéssel találkozik, bár - az alábbiakban igyekszem rámutatni - nem mindig könnyű feladat a helyes egyensúly megtalálása. Az új Polgári Törvénykönyv előkészítését célzó szakmai vita alkalmával lehetőség nyílik arra, hogy áttekintsük és megvitassuk, mik azok a kellékek, melyek fenntartása nem indokolt: a jogalkotói cél ugyanis csak az úgymond "felesleges" alaki kellékek kiiktatása lehet. Egyetértünk pl. azzal, hogy meg kell szüntetni az írásbeli magánvégrendeletek esetében a keltezés helyének kötelező kellékként való előírását, de nem indokolt a jövőben az allográf végrendelet tanúinak együttes jelenlétének megkövetelése sem.
Az alakszerűségi előírásokra vonatkozó, valóban lényeges kérdések megvitatása mellett ugyanakkor nem kevésbé fontos tisztán látni és a jövőre nézve is rögzíteni, hogy a Polgári Törvénykönyv által meghatározott alaki kellékek szigorúak, azokat a végintézkedések érvényességéhez egyformán meg kell tartani és meg kell követelni. Nincsenek csekélyebb illetve nagyobb súlyú alaki hibák, fontos és kevésbé fontos alakszerűségi megkötések, nem mondhatjuk, hogy egyesek bizonyítással pótolhatók, mások nem. Az alaki előírások megszegése - természetesen a jogosult erre való hivatkozása esetén - minden esetben a végintézkedés alaki okból való érvénytelenségét vonja maga után. Az örökhagyói akarat érvényre juttatása nem mehet tehát odáig, hogy az alaki hibát bizonyítással pótolják a felek, ehhez pedig a bírói "jogértelmezés" sem nyújthat segítő kezet. így foglalt állást több közzétett eseti döntésében a Legfelsőbb Bíróság, amikor kifejtette, hogy a favor testamenti elve - mely, nem más, mint értelmezési szabály - csak alakilag érvényes végintézkedés esetében kerülhet szóba (pl. BH 1986/324., 1994/315. stb.).
A favor testamenti elvének e "korlátozott" (vagyis alakilag érvényes végintézkedésre korlátozott) érvényesülésével maradéktalanul egyetértünk, az elv kifejezett rögzítése az új kódexben indokoltnak látszik. A bírói gyakorlatban megfigyelhető ugyanis olyan tendencia, mely - éppen a favor testamenti elvére hivatkozva - az alaki kellékek kereteit tágítja, és megállapítja az alaki kellék meglétét akkor is, ha annak teljesülése egyébként kétséges. A Polgári Törvénykönyv öröklési jogi rendelkezései - a végintézkedések alakszerűségei kapcsán is - eltérést nem engedő, kógens szabályok, "lazításukkal" tehát óvatosan kell bánni. Nehéz kérdés, hogy mit ért(ett) a jogalkotó "aláírás", a "keltezés helye" alatt (elfogadható-e a becenév, szükséges-e a helységnév feltüntetése vagy más módon is utalhat az örökhagyó a végintézkedés helyére stb.), az viszont - legalábbis megítélésem szerint - bizonyos, hogy az örökhagyó akaratának feltárását segítő szabály, a favor testamenti elve, mint (tartalmi) értelmezési elv, az alaki kellékek meglétével kapcsolatos jogvitában döntő szerephez nem juthat.
A Ptk. 629. § (1) bekezdése értelmében az örökhagyó névaláírása mellőzhetetlen alaki kellék: elmaradása esetén a holográf végrendelet érvénytelen, a más által írt (gépelt) okirat pedig végintézkedésnek sem tekinthető (vö. PK 85. áf). A gyakorlat egységesnek tűnik abban a kérdésben, hogy az aláírásnak csupán alakilag kell meglennie, nem szükséges, hogy olvasható legyen. Hatályos jogunk - elenyésző számú kivételtől eltekintve - nem tesz különbséget teljes (név)aláírás, rövidített aláírás vagy kézjegy között, jogszabályaink általában az "aláírja", a "nevét írja" kifejezéseket használják. Az öröklési jogi gyakorlat szerint az alaki kellék megvalósul a teljes és a rövidített aláírás, a kézjegy esetében egyaránt. A jogszabály szövegét szem előtt tartva viszont legalábbis kétséges az alaki előírás megtartása, ha az örökhagyó csupán a keresztnevét "írja alá", miként - megítélésem szerint - az is vitatható, ha az örökhagyó csak becenevét (pl. "Mami") írja és azt fogadjuk el aláírásként (BH 1973/124.). Mindenesetre kérdéses, hogy a végintézkedés aláírásának fogalma alá befér-e az is, ahogyan az örökhagyót hívni szokták, vagy ahogyan az örökhagyó magát nevezni szokta.
A végintézkedést az örökhagyónak kell aláírnia. Ha vita merül fel abban a kérdésben, hogy vajon a megtámadott végrendeleten szereplő aláírás (vagy akár a holográfnak állított végrendelet szövege) az örökhagyótól származik-e, írásszakértő véleménye lesz a döntő. Ha a szakértő nem tudja megerősíteni, hogy az aláírás az örökhagyóé, ám teljes bizonyossággal nem is zárja ki, a bizonyítási teher alakulása miatt a végintézkedés nem tekinthető érvénytelennek (Pfv. V. 22 530/1994): az alaki kellék hiányára ugyanis annak kell hivatkoznia, aki az érvénytelenség következményeinek levonása esetén maga örökölne vagy tehertől mentesülne, a bizonyítás sikertelenségét is az érvénytelenségre hivatkozó félnek kell viselnie1.
Egy konkrét ügyben az örökhagyó alakilag kifogástalan holográf végrendeletet alkotott, melyen későbbi időpontban, más színnel, de - írásszakértő által is megállapítottan - saját kezével javítást eszközölt. E szövegbeli javítást (mely korábbi végintézkedésének visszavonását eredményezte) az örökhagyó külön nem írta alá és keltezéssel sem látta el. A másodfokú bíróság jogerős ítéletében (44. Pf. 22 593/1999.) kifejtette, hogy az utólag megejtett módosítás - figyelemmel arra, hogy annak a Ptk. 650. § (1) bekezdésében foglaltak szerint a végrendelet tételére vonatkozó szabályok megtartásával kellett volna sort keríteni - alaki okból érvénytelen. Hiába állapítható meg tehát az örökhagyó végrendelkezési szándéka, a favor testamenti elve csak alakilag kifogástalan végintézkedés esetében kerülhet egyáltalán szóba. Mivel ez utóbbi szabállyal egyetértünk, az egyetlen felvetődő kérdés csak az: életszerű és indokolt-e a holográf végintézkedések esetében (is) megkövetelni, hogy az örökhagyó a teljes egészében általa írt és aláírt végintézkedésen eszközölt sajátkezű módosításokat (igazításokat, törléseket, javításokat) újból aláírja. Ez az alaki kötöttség ilyen esetekben az egyértelműen bizonyítható és nem manipulálható örökhagyói akarat érvényre jutását korlátozza.
Az aláírás a bírói gyakorlat szerint el kell hogy különüljön a végintézkedés szövegétől. Ha az örökhagyó a végintézkedést saját kezűleg írja, de a nevét csak a szövegben írja le ("alulírott Kis József úgy végrendelkezem, hogy"), az okirat aláírást nem tartalmaz, ezért érvénytelen (BH 1981/320.). Ha viszont a - megítélésem szerint nem feltétlenül helyes - bírói gyakorlat szerint az aláírás az okiraton akárhol szerepelhet, nem szükséges, hogy a végakarat szó szerint "alá" legyen írva (BH 2001/373), vagyis az aláírásnak nem kell "aláírás jellegűnek" lennie, akár a lap alján, oldalán vagy akár az egyébként üres hátlapján való "tollpróbálgatás" is kielégítheti az alakszerűségi követelményt. Adott esetben tehát hiába az örökhagyó saját kezűleg papírra vetett akarata, hiába a nem vitásan tőle származó kézírás, és hogy a végintézkedésben megnevezi magát, ha a megtámadásra jogosult személy alaki hibára hivatkozik, a végintézkedés érvénytelen.
Nem érvényesül az örökhagyói akarat az olyan, több lapból álló holográf végrendelet esetében sem, melynél aláírás csak az utolsó lapon szerepel, a végakarat érdemi része viszont az "alulírott Kis József, úgy végrendelkezem..." szöveggel kezdődő első lapon található.
Egyet kell értenünk azzal a megállapítással, hogy a végintézkedés keletkezési helyének, mint kötelező alaki kelléknek a fenntartása nem szükséges. A Koncepció az irodalomban fellelhető nézetekkel egyezően ezen alaki kellék elhagyását javasolja2. Addig viszont, amíg a Polgári Törvénykönyvben ez a kellék érvényességi feltételként szerepel, értelemszerűen komolyan kell venni.
Gyakran nem egyértelmű, hogy település nevének feltüntetése az okiraton a végintézkedés keltének helyét igyekszik megadni, vagy az örökhagyó lakcímét jelöli. Több eseti döntésében kimondta a Legfelsőbb Bíróság, hogy önmagában az örökhagyó lakcímének feltüntetése a keletkezés helyeként nem fogadható el (pl. BH 1998/281.). Elfogadta viszont a bíróság alakilag érvényesként azt a holográf végrendeletet, melyet az örökhagyó a "lakom borsodnádasd, 1994. augusztus 14-én" megjegyzéssel zárt, mert a végrendeleti rendelkezéstől világosan elkülönült szövegrész nyilvánvalóan a végintézkedés keltének helyét és idejét kívánta megadni. Hasonló tényállás mellett alakilag kifogástalannak találták az eljáró bíróságok azt a holográf végrendeletet is, melyen az örökhagyó a névaláírása alatt saját kezűleg tüntette fel lakáscímét (Pfv. V. 22 341/1996.), mert az okiratból kitűnt, hogy azt a végintézkedés keltének helyeként szánta. A keltezés helyére és idejére való utalás egyébként is az okiratban bárhol lehet - akár a szövegen belül is - ki kell tűnnie azonban annak, hogy ezzel az örökhagyó a végrendelkezés helyét és idejét kívánta megjelölni (Pfv. V. 23 447/1995.).
Nem egészen egyértelmű azonban a helyzet az egyik megyei bíróság közzétett eseti döntésében rögzített tényállás szerint (BDT 2004/2/10). A perbeli esetben az örökhagyó végintézkedésének idejeként és helyeként a "Kelt 2000. hó május hó 2. - du a kórházban" megjelölést használta. A megyei bíróság kialakult, állandó gyakorlatra hivatkozva rögzítette, hogy az alaki kellék megléte szempontjából nem szükséges a város illetőleg a helység megjelölése, elegendő, ha a keltezés helye legalább körülírással meg van határozva. A jogerős döntésben foglalt okfejtéssel szemben úgy vélem, hogy a keletkezés helyének ilyenformán való megjelölése már nem fogadható el, mert ezzel gyakorlatilag már kiüresedne a Ptk. 629. § (1) bekezdésében foglalt alakszerűségi előírás. Az alaki kellékek megléte ugyanakkor csak az okiratból kutatható, a hiányzó kellékek bizonyítással nem pótolhatóak, továbbá csak a meglévő alaki kellék valóságtartalma vonható (kérelemre) vizsgálat alá, a hiányzó alaki kellékre bizonyítás nem folytatható le, még a favor testamenti nevében sem (mely elv egyébként is kizárólag a végrendelet tartalmának megállapítása, tisztázása céljából alkalmazható).
A kérdés tehát egyrészt az, hogy a törvény által kötelezően előírt alaki kellék megvan-e az okiratban, másrészt, hogy meddig mehetünk el a keltezés helyére utaló nyilatkozatok körének tágítása során, mit fogadhatunk el keltezés helyeként.
Ha a jogalkotó magáévá teszi azt a Koncepcióban is rögzített és több, fentebb említett szerző által is támogatott - egyébként általunk is megfontolandónak tartott - javaslatot, mely a keltezés helyére vonatkozó alaki érvényességi kellék kiiktatására irányul, ezek a problémák a jövőre nézve megszűnnek.
A Ptk. 629. § (1) bekezdése értelmében "az írásbeli magánvégrendelet érvényes, ha annak végrendeleti minősége, keltének helye és ideje magából az okiratból kitűnik ..." Egy konkrét ügyben az örökhagyó végintézkedés hátrahagyása mellett hunyt el, halála előtt holográf végrendeletet alkotott. A végintézkedés első sora szerint a végintézkedés "készült Miskolcon 1999 December 30-án a saját lakásomon", a végrendelet keltezése az aláírás előtt ugyanakkor így szól: "Miskolc 1998 December 30." A végintézkedésben az örökhagyó vagyonának jelentős részét kitevő ingatlanáról egyik gyermeke javára rendelkezett, másik két leszármazójának ezen ingatlanból örökrészt nem juttatott.
Véleményem szerint a Ptk. idézett rendelkezésének helyes értelmezése kizárólag az lehet, hogy a végrendelet keltezése egyetlen konkrét napra kell, hogy utaljon: az írásbeli végrendelet keltének ideje csak és kizárólag ebben az esetben tűnik ki magából az okiratból és csak ebben az esetben elégíti ki a törvényi követelményt. Ebben a kérdésben a jogirodalom is egységesnek mondható: "a bírói gyakorlat szerint a keltezés bármilyen formában elegendő, ha a megjelölésből a hely és az idő pontosan megállapítható", "a végrendelkezés időpontjának tehát magából az írásbeli végrendeletből kell kitűnnie és az idő megjelölésének határozott napra kell vonatkoznia. Több napból álló időtartamra való utalás az idő megjelölésére vonatkozó törvényi követelménynek nem felel meg"3. Vagy: "a keltezés időpontját ... nem elég általánosságban - esetleg rövidebb időszakra utalóan - meghatározni, az idő megjelölésének határozott napra kell vonatkoznia." Nem fogadható el a páros ünnepekre utalás (pl. 1998. karácsonyán), hiszen az ilyen keltezésből a végrendelkezés napja nem derül ki4, a keltezés időpontjának egyetlen meghatározott napra kell vonatkoznia, más kérdés, hogy ez a nap körülírható többféleképpen is pl. 1991. húsvét második napján. Egyértelmű és határozott Világhy álláspontja is: "a keltezés helyének és idejének ... az okiratból feltétlenül ki kell tűnnie, mégpedig úgy, hogy ebben a tekintetben kétely ne származhasson."5 Bacsó 1960-ban megjelent Öröklési jog c. monográfiáját is felhívva ugyanígy összegzi a bírói gyakorlatot a Polgári Törvénykönyv Magyarázata is: "az idő megjelölésén az ítélkezési gyakorlat meghatározott nap feltüntetését érti." Ez történhet bizonyos körülírással is, pl. jelentős eseményre utalással - mondjuk születésnap, nemzeti ünnep stb. - ám "a megjelölésnek mindig határozott napra kell vonatkoznia."6
A Legfelsőbb Bíróság közzétett határozatai között nem lelhető fel hasonló tényállás mellett született ítéleti döntés (értelemszerűen nem idetartozó kérdés, ha a tanúk dátuma más), ennek ellenére úgy érezzük, hogy a fenti megállapítások a jelen ügyben is vitán felül alkalmazandóak lettek volna: ha a végintézkedés keletkezésének időpontjaként több napot is megjelöl, akkor az okiratból keltének ideje nem tűnik ki és a végintézkedés alaki okból hibásnak tekintendő. A perben eljárt városi bíróság azonban bizonyítást folytatott le a végintézkedés keltének megállapítására (mondván, hogy az okiratban a keltezés szerepel, "mindössze tévesen") és az örökhagyó egyik barátjának nyilatkozatát elfogadta a keletkezés idejének igazolására. A fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett - véleményem szerint semmiképpen nem helytálló - ítéletében a bíróság kimondta, hogy a végintézkedés keltének időpontja a lefolytatott bizonyítás során megállapítást nyert, így a végrendelet alakilag érvényesnek tekintendő.
A bírói gyakorlat szerint a végrendelet téves keltezése önmagában nem eredményezi a végintézkedés érvénytelenségét, csupán a valóság bizonyításának lehetőségét nyitja meg. Erre azonban kizárólag abban az esetben kerülhet sor, ha a végrendelet az okiratból kitűnően egy bizonyos helyen és időben kelt, ám ha valamelyik érdekelt fél a keltezést vitássá teszi, arra hivatkozva, hogy a végintézkedés nem a megjelölt időben (vagy helyen) született. Ilyenkor tehát a végrendelet ránézésre alakilag érvényes: keltének ideje az okiratból kitűnik, ugyanakkor az okiratbeli dátum nem feltétlenül felel meg a valóságnak. A keltezés tényleges időpontjának kutatása tehát csak ebben az esetben (egyetlen, határozott, de vitatott dátum esetén) kerülhet szóba: több dátum, több eltérő keltezés a végrendeletet a fentiek szerint is kellékhiányossá, ezért érvénytelenné teszi. Másképpen fogalmazva: a keltezés lehet téves, de az alaki kellékeknek a végrendelet csak akkor felel meg, ha a végintézkedésből - az okiratból magából - a keltezés ideje (mégpedig egyetlen határozott napra utalva, még ha hibásan is) kitűnik. Ez a végrendelet mellőzhetetlen alaki kelléke, melynek hiánya a végrendeletet érvénytelenné teszi.
Nem értek egyet azzal a javaslattal, mely szerint az allográf végrendeleti formát a jogalkotónak el kellene vetnie7, az viszont bizonyos, hogy a más által írt végrendelet hatályos szabályai körében kisebb módosítások indokoltak lehetnek. Egyet kell viszont értenünk Besenyeivel, aki szerint indokolatlan a tanúk együttes és folyamatos jelenlétét érvényességi kellékként megkövetelni, ez az alakszerűségi előírás felesleges8. A törvény jelenlegi - eltérést természetesen nem engedő - szabályai miatt a bírói gyakorlat a tanúk jelenlétét szigorúan megköveteli: nem csupán a tanúknak kell együttesen jelen lenniük, de a tanúk aláírása az örökhagyó jelenlétében kell, hogy megtörténjen. Érvénytelen alaki okból a végrendelet, ha azt a tanúk úgy írják alá, hogy az örökhagyó még nem írta alá, akkor is, ha a két tanú nem volt együttesen jelen, vagy ha a tanúk később írják alá az okiratot, mint az örökhagyó (BH+ 2002. 12. 617).
Az aláírás "hitelesítésének" módjára nézve viszont indokolt lenne a két tanú mellett elfogadni az ügyvéd által ellenjegyzett okiratot, valamint az olyan okiratot is érvényes allográf végrendeletként, ahol a végrendelkező aláírását közjegyző hitelesítette. Hatályos Polgári Törvénykönyvünk szerint ugyanis nem elégíti ki a más által írt végrendelettel szemben támasztott alakszerűségi követelményeket az az okirat, melyen a nyilatkozattevő aláírását közjegyző hitelesítette (BH 2000/446), vagy amelyet ügyvéd készített és látott el ellenjegyzésével. Úgy vélem, hogy - az allográf végrendelet jelenlegi formáinak megtartása mellett - nincs komoly indoka annak, hogy az említett alakban (közjegyzői hitelesítés, ügyvédi ellenjegyzés mellett) megtett végintézkedést - alaki okból - továbbra is érvénytelennek tekintsük: az örökhagyó személyének az említett személyek általi tanúsítása a tanúk általi "hitelesítéssel" legkevesebb egyenértékű.
A Ptk. 629. § (2) bekezdése értelmében a több lapból álló végintézkedés - az egyéb feltételek mellett - csak akkor érvényes, ha annak minden lapját ellátták folyamatos sorszámozással, és az örökhagyó - illetve, ha tanúk alkalmazása szükséges, úgy a tanúk - a végintézkedés valamennyi lapját aláírták. A Koncepció - a gyakorlati tapasztalatokra építve - úgy foglalt állást, hogy a minden lapra kiterjedő, folyamatos sorszámozás megkövetelésétől a jövőben sem szabad eltekinteni. Konkrét ügyben kimondta pl. a Legfelsőbb Bíróság is, hogy "a törvény kógens rendelkezéséből az következik, hogy az ott írt alaki kellék megléte szükséges, azok más módon nem orvosolhatóak. (...) A törvényben írt folyamatos sorszám egyértelmű rendelkezés. Azt az okirat megnevezése, címe, az okirat bevezető rendelkezései nem helyettesíthetik ..." (BH+ 2004. 04. 10). Ha tehát az első lapról hiányzik a számozás, a végrendelet alaki hibában szenved, mely értelmezéssel - különösen a favor testamenti elvére hivatkozással - nem orvosolható.
A Koncepcióval egyetértve magam is úgy vélem, hogy a jövőben nem szükséges megkövetelni, hogy az örökhagyó a több lapból álló, de holográf - vagyis eleve saját kezűleg írt - végrendelet minden egyes lapját aláírja. Nem lehet azonban eltekinteni e követelménytől az allográf végrendeletek esetében. ■
JEGYZETEK:
1 A Polgári Törvénykönyv Magyarázata (a továbbiakban Magyarázat) 2. KJK-Kerszöv Kiadó Bp. 2002. 2136. o.
2 Pl. Besenyei Lajos: De lege ferenda gondolatok az öröklési jog köréből, in Szabó András emlékkönyv Acta Jur. et Pol. Szeged, 1998. 40. o. (a továbbiakban: Besenyei), ugyanígy Bókai Judit-Szabó Péter: A végrendelet szabályainak felülvizsgálata az új Ptk.-ra tekintettel, Közjegyzők Közlönye 2000/11. 4. o (a továbbiakban: Bókai-Szabó).
3 Bacsó-Pallósi-Sőthné-Szolcsánszky: Az öröklési jog kézikönyve, KJK 1984. 234. o.
4 Sőth Lászlóné: A végintézkedések, HVG-ORAC Kiadó Bp. 2001. 60. és köv.
5 Világhy: Öröklési jog, Tankönyvkiadó Bp. 1989. 62. o.
6 Magyarázat 2143. o.
7 Bókai-Szabó, 5. o.
8 Besenyei, 40. o.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Leszkoven László egyetemi adjunktus ME-ÁJK
Visszaugrás
