1. A magánjogi kodifikáció klasszikus korszaka vitathatatlanul a 19. század volt. Ekkor születtek a nagy törvénykönyvek: a század elején a Code civil (1803/4) és az osztrák ABGB (1811/12), a végén pedig a német BGB (1896/1900). Ezek szolgáltak a későbbi kódexek mintájául is. Különösen szerencsés csillagzat alatt keletkezett a francia kódex, amelyet a kötöttségektől megszabadított magántulajdon létrejöttével szinte egyidejűleg alkottak meg, és ezért joggal tekinthető a polgári társadalom egyik fő szimbólumának. Napóleon 1806-ban ezt írta bátyjának, Josephnek, aki az időben - nagyhatalmú öccse kegyéből - nápolyi király volt: "Léptesd hatályba országodban is a Code civil-t, s ellenzéked, a nagybirtok rövid pár év alatt bomlásnak indul." A törvénykönyvére okkal büszke császár a lényeget illetően nem túlzott, legfeljebb az idő-dimenzióban tévedett. A Code civil ugyanis eltörölte az elsőszülött fiúgyermek privilegizált törvényes öröklési státusát, helyette bevezette a gyermekek egyenlő osztályát (az ún. partage forcé-t), és a vagyon 1/10-ére korlátozta az örökhagyó végintézkedési szabadságát. Mindezek a változtatások tényleg megingatták a nagybirtok hatalmának vagyoni alapját. Joggal írta egy kortárs angol diplomata: "Akárhogyan is, a franciák meglehetősen megpuhultak új örökösödési rendszerük miatt."1
Különösen a francia és a német törvénykönyvnek volt még egy fontos jellemzője: a magánjog egységesítésével a nemzetállam létrehozását erősítették. Aligha jár messze az igazságtól egy olyan megállapítás, amely egyenesen e kodifikációk egyik vezérmotívumát találja meg a nemzetállami lét megszilárdításában. Bevallottan ez a szándék vezette 1814-ben Anton Thibaut követelését a több tucat német királyság és hercegség magánjogának egységesítésére, amellyel F. K. von Savigny szállt vitába "Vom Beruf unserer Zeit für Gesetzgebung und Rechtswissenschaft" című máig híres tudományos memorandumában. Hasonló funkció elmondható az örökös tartományok viszonylatában az osztrák törvénykönyvről, és a kantonális magánjogok egységesítése terén a svájci Kötelmi jogi Törvényről (Obligationenrecht: 1881/84). Ez utóbbi megalkotásához 1874-ben alkotmánymódosítással kellett megteremteni - a korábbi kantonális hatáskör helyett - a szövetségi kompetenciát.2 S ugyancsak a nemzetállami jogegység létrehozása volt az egyik döntő oka az első (egyébként erősen a francia törvénykönyv hatása alatt fogant) Codice civile (1866) elfogadásának az egységes Olaszországban.
2. Magyarország polgári átalakulásának történelmi kacskaringóit szemléletesen tükrözi a magánjogi kódex megalkotásának viszontagságos története.
Először - nyomban a feudális társadalmi rend átalakításának kezdő lépéseit jelentő áprilisi törvények között - az 1848. évi XV. törvénycikk rendelte el "az ősiség teljes és tökéletes eltörlésének alapján polgári törvénykönyv" elkészítését, és "ezen törvénykönyv javaslatának a legközelebbi országgyűlés elibe" terjesztését. A szabadságharc bukása megakadályozta e nemes terv megvalósítását. A kiegyezés után előbb (1871 és 1892 között) résztervezetek készültek. 1900-ban tették közzé (indokolással együtt) a résztervezetek figyelembevételével megalkotott első átfogó tervezetet (A magyar általános Polgári Törvénykönyv tervezete. Első szöveg). Az átdolgozott változatot (A magyar általános Polgári Törvénykönyv tervezete. Második szöveg) újabb átdolgozás után Balogh Jenő igazságügy-miniszter 1913 októberében a Képviselőház elé terjesztette törvényjavaslatként [A Polgári Törvénykönyv törvényjavaslata. Az országgyűlés elé terjesztett (harmadik) szöveg.]. A kiküldött 50 tagú parlamenti különbizottság az általa végzett módosító munkálatok után azzal a kifejezett javaslattal terjesztette 1915-ben az Országgyűlés elé a negyedik tervezetet (az ún. "bizottsági szöveget": A törvényjavaslat bizottsági szövege), hogy azt a parlament csak a világháború befejezése után tárgyalja. Az I. világháború és Trianon után a törvénykönyv előkészítésének munkálatai 1922-ben kezdődtek el újra. Ezek eredményeként született meg -ötödik szövegként - "Magyarország Magánjogi Törvénykönyvének Törvényjavaslata (Mtj.), amely 1928. március 1-jén került az Országgyűlés Képviselőháza elé. Az 1931. évi XXII. tc. - az egyéb törvényjavaslatoktól eltérő módszert választva - országos (reg-nikoláris) bizottság kiküldését rendelte el a képviselőház és a felsőház tagjaiból az Mtj. tárgyalására, hogy a tervezet egységes szerkezete a parlamenti tárgyalás során is biztosított legyen. Noha az Mtj. szakmai színvonalát általános elismeréssel illették, számos megoldását a bírói gyakorlat is átvette és szokásjogi úton alkalmazta, mégis - elsősorban általános politikai okokból, de jogpolitikai megfontolásokból is - ebből a tervezetből sem lett törvény.3 Az általános politikai okok között kell említenünk a trianoni békeszerződéssel elszakított területekkel - nagyjából fennmaradt - jogegység megőrzésének szándékát is: "nem helyes diszparitást teremteni a megmaradt és az elszakított országrészek között".4
Mindezek után következhetett be az a paradox helyzet, hogy a jelenlegi Ptk. egy olyan korban (1953 és 1959 között) fogant és született meg, amely a lehető legszűkebb határok közé szorította vissza a magánjogi vagyoni forgalom természetes társadalmi feltételét, a magántulajdont.5
Érthető ezért, hogy az 1990-es rendszerváltozás óta eltelt időszak mélyreható gazdasági és társadalmi változásait a törvényhozónak gyakori módosításokkal kellett követnie. A polgári jognak az áruviszony elvont kategóriájára szabott és ezért absztrakt normái - közismerten - lényeges gazdasági és társadalmi változások túlélésére is képesek.6 Az elmúlt közel két évtizedben lejátszódott folyamatok mégis olyan mértékű és horderejű változásokat eredményeztek a magánjogi viszonyok területén, hogy azok jogi rendezése átfogó reformot igényelt, és egy új Polgári Törvénykönyv megalkotását tette szükségessé. A mai helyzetnek szimbóluma lehet az a tény, hogy a Ptk. közel száz kisebb-nagyobb (tegyük hozzá: nem egyszer átgondolatlan, sőt szükségtelen) módosításának négyötöde a rendszerváltozás utáni időszakra esik. Egy új törvénykönyv megalkotása mindezek miatt elkerülhetetlenné vált.
3. A kódex mint törvényhozási forma azonban a 20. század végére sokat veszített régi fényéből. Egyesek egyenesen úgy vélik, hogy a nagy átfogó kódexek kora lejárt, a törvénykönyv-alkotás, mint jogalkotási módszer meghaladott. A gyakran elhangzó vélemény szerint az életviszonyok változása olyan gyors, a fejlődés irányai annyira kiszámíthatatlanok, hogy kódexigényű szabályozásukhoz hiányzik a kellő előrelátást biztosító szükséges társadalmi stabilitás. A demokratikus államberendezkedésnek pedig fontos része a jogbiztonság követelménye, amelyet hatékonyabban szolgálhat egy színvonalasan megalkotott kódex, mint a törvényhozó napi buzgalma és a szabályok követhetetlen áradata. Sőt, talán éppen a törvényhozó túlbuzgósága és a jogszabályi dzsungel miatt olyan ködös a kép, hogy reménytelennek látszik a rendszerhez szükséges elveket megtalálni. Ahogy Mayer-Maly oly találóan írja: így lesz a tökéletlenségből sorsszerűség.7
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
