A büntetőeljárás alapelvei olyan általános tételek, amelyek együttesen meghatározzák a büntetőeljárás rendszerének, felépítésének, működésének és az eljárási alanyok helyzetének legfontosabb vonásait. A jogalkotó az eljárási alapelveket olykor jogi normában deklarálja, máskor törvényszövegbe foglalásuk elmarad. Ilyenkor az eljárásjog szabályaiból állapítható meg, hogy a jogalkotó irányadónak tekintette őket.
Az eljárásjog tudományának mai felfogása szerint alapelvek nélküli eljárás nem képzelhető el.[1] Mégis tény, hogy az alapelvek felismerése és rendszerezése, a róluk szóló tanok kidolgozása viszonylag késői fejlemény a büntető eljárásjog tudományában. Az előző fejezetben az eljárási rendszerek vizsgálatában az elveik megállapítása kulcsszerepet játszott. A büntetőeljárási rendszereknek az elveik alapján történő elkülönítését az elmélet hagyományosan alkalmazza, s az eredménye ellen nem emelhető kifogás, de nehéz tagadni, hogy e megközelítésnek vannak anakronisztikus vonásai.
Az ősi akkuzatórius rendszer kétségtelenül a már tárgyalt rendszeralkotó elveknek felelt meg, további elvei ugyancsak felismerhetők, bajos lenne viszont azt állítani, hogy a fejlődését ezek ismerete és tudatos követése irányította volna. A valóságban a jogtudomány utólag, a kifejlett rendszert tanulmányozva ragadta meg azokat a jellegzetes vonásait, amelyeket az elméleti absztrakció az alapelvek[2] fogalma alá sorol, és megkülönböztet más jellemzőktől. Az európai inkvizitórius rendszer alapelvi jelentőségű sajátosságainak a megállapítása hasonlóképpen utólagos.
Megjegyzem, a büntető eljárásjog tudománya e két rendszer alapelveiként azon lényegi vonásaikat tartja számon, amelyek hosszú időn át gyakorlatilag változatlanul érvényesültek bennük. Mint említettem, e jellegzetességek csak a mai fogalmi gondolkodás visszavetítésével minősíthetők eljárási alapelveknek, ám az iméntihez hasonló fogalommeghatározások elemzéséből mindig kiderülhetnek efféle történeti ellentmondások.
A definícióban genus proximumként alkalmazott "általános tétel" kifejezés azt sugallja, hogy valamely viszonyt vagy igazságot kifejező állítással van dolgunk, ami a rendszer alapjául szolgál, és amit a rendszer felépítésénél tudatosan alkalmaznak. Ez a sugallat részben félrevezető. Nagy valószínűséggel állítható, hogy az eljárási rendszerek ma alapelvek kifejeződésének tekintett jellemző vonásai az eljárási célszerűség gyakorlati igényének, s nem a rendszerépítés tudatosságának a jegyében születtek. Más dolog, hogy állandósulásuk miatt az utólagos elemzésben indokoltan nyerték el az alapelvi rangot.
Eltérő a helyzet a vegyes rendszer esetében, aminek a létrejötte és elméleti konstrukciója az inkvizitórius eljárás elvetésén alapult. A rendszer azonban nem tisztán elméleti spekuláció eredménye. Valójában a megszületése idején az egyetlen közvetlen mintául választható angol akkuzatórius eljárás előnyösnek vélt sajátosságainak és az inkvizitórius eljárás megőrizhető vonásainak vegyítése jellemzi. Látható azonban, hogy sem az átvétel, sem a megőrzés nem mechanikus. Nem a másolás jelei, hanem bizonyos elemek adaptációja, és ezzel együtt azok az elvek ismerhetők fel benne, amelyek követelményeit az "új" eljárási rendszernek ki kellett elégítenie. Ezek az elvek azonban általánosabbak voltak annál, hogy kizárólag büntetőeljárási alapelvekként foghatnánk fel őket. Bár - a lényegüket tekintve - az akkor már tűrhetetlen inkvizíció felszámolására vonatkoztak, a hátterükben nem csupán a humánusabb eljárás megteremtésének igénye húzódott meg.
A XVIII. század az abszolút monarchiákkal szembeni támadások egyre erőteljesebb megnyilvánulásainak időszakaként ismert. Az uralom ezen módjával elégedetlen gondolkodók számára a büntetőeljárás inkvizitórius rendszere csupán annak a tünete volt. Mégis, a felszámolására irányuló törekvések sikere nem csak a tünetet, hanem annak az okát is érinthette. Amíg tehát az abszolút monarchiának magának a közvetlen támadása még nem kecsegtetett sikerrel, az inkvizitórius rendszer elleni fellépés eredményesnek ígérkezett. Ez egy igen egyszerű képletből következett: Az abszolút uralkodó az inkvizitórius büntetőeljárás fegyverét igen hatékonyan fordíthatta bárki, így azok ellen is, akik az uralma számára veszélyt jelentettek. E fegyver "kicsorbítása" a hatalmat is gyengítette.
Az elvetendőnek ítélt inkvizitórius rendszer helyébe azonban valami mást mindenképpen állítani kellett, minthogy a büntetőeljárás az állami létnek már jó ideje nélkülözhetetlen kelléke volt. A legmegfelelőbb - és ténylegesen az egyetlen - megoldásnak az angol eljárási modell átvétele látszott. A tortúrát eltörlendőnek vélő Montesquieu kifejezetten a "Jól kormányzott" angol nemzet példájára hivatkozással igazolta, hogy a kínvallatás nélküli eljárás lehetséges.[3]
- 114/115 -
A gondolkodók figyelmét egy másik tényező is a szigetország felé fordította: mégpedig az angol parlamentarizmus. A XVII. század elején ott uralomra jutott berendezkedés az abszolút királyi hatalom korlátozását testesítette meg, következésképpen megmutatott egy járható utat. Így egyáltalán nem csoda, hogy az "angol" büntetőeljárási rendszer kétszeresen vonzónak mutatkozott a szemükben.
A francia felvilágosodás eszméit és azok hatását ismerjük. Azt is tudjuk, hogy a Bourbonok uralmának véget vető francia forradalom a köztársaság eszméjét juttatta diadalra, ám az út a napóleoni császárságba torkollott. Az 1808-as francia vegyes rendszerű törvénykönyv megszületése viszont arról árulkodik, hogy az inkvizitórius rendszer nyom nélküli eltörlése csak ábránd lehetett. Az inkvizíció sok évszázados hagyományai az eljárási gondolkodásban tovább éltek.
Nota bene, az inkvizitórius eljárással a jogászok talán nem is voltak elégedetlenek. A legsúlyosabb bírálatokat vagy a kifejezett támadásokat nem jogtudósok írásai, hanem filozófusok, politikai gondolkodók, általában a felvilágosodás eszméinek prominens hirdetői által közzétett munkák tartalmazzák. Király Tibor rámutat, hogy a modern büntető eljárásjog tudományát megalapozó mozgalmat Voltaire, Beccaria és Filangieri indították el. Amikor azonban az új eljárási rend megteremtését célzó jogalkotási munkálatokra sor került, ebből nem maradhattak ki a jogászok. Ők pedig nem szakadhattak el saját tudományuktól, és a beváltnak vélt elemeket igyekeztek "átmenteni", már amennyire ez az új eszmék hatása alatt egyáltalán lehetséges volt.[4]
Azt, hogy a vegyes rendszerű eljárás az inkvizitórius rendszer tagadásának jegyében született, a benne felismerhető elvek egyértelműen mutatják. A rendszeralkotó elvek tárgyalásánál azonban már kiderült, hogy az inkvizitórius vonásoktól az "új" eljárás csak részben szabadult meg, s bármennyire befolyásolják az akkuzatórius rendszer elvei, azok sem az ottani erejükkel érvényesülnek benne. Az alapelvek részletes tárgyalásánál erre visszatérek, ám az általános kérdések vizsgálatához szükségesnek vélem mindkét rendszer jellemző elveinek rövid bemutatását. Ezzel a korábbiaknál részletezőbb összevetésük is megvalósul.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
