"Folyamatként pedig a jog önmagán túlmutatóan környezetének a függvénye, s így csakis társadalmi közegében, vagyis kondicionáló és kontextualizáló kultúrájába értelmezhető."[1]
Varga Csaba
Viszontagságos átdolgozás - visszaalakítás - kibővítés után, és az új Büntető Törvénykönyvhöz hasonlóan még életbe lépése előtt módosítva, 2014. március 15. napján hatályba lépett a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Magánjogi Kódex). Mindezek mellett és ellenére tagadhatatlanul mérföldkő a jogváltozás folyamatában, hiszen megújult fogalomrendszerével és az elmúlt 25 év gazdasági-társadalmi változásaihoz igazított szabályozási rendszerével az új igényekhez és életviszonyokhoz, jól működő és jól használható kereteket fog biztosítani. Egyrészt felölelte a tételes jog által nem (vagy igen szűk szegmensben) szabályozott, de a bírói gyakorlat révén szükségszerűen rendezett életviszonyokat,[2] azaz jogszabállyá "nemesítette" a bíró alkotta jogot. Másrészt a kodifikáció - megőrizve és egyben megújító módon - meglévő jogintézményeket a szocialista időszakot megelőző tartalommal[3] ruházott fel, merített az Európai Unió jogegységesítési törekvéseiből és a nemzetközi jogalkotás eredményeiből is. E színvonalas modell-javaslatokat a magyar gazdasági környezetre adoptálva használta fel a megújult, ma már valóban kódexként funkcionáló Polgári Törvénykönyv. A polgári jog eszköztárának bővítése mellett megmaradtak olyan jól bevált jogintézmények, melyek azonos tartalommal változatlan szabályozással felelnek meg az új kihívásoknak.
A Kódex fogalmainak és jogintézményeinek a jogágankénti egységes alkalmazása céljából ugyancsak ezen a napon lépett hatályba a 2013. évi CCLII. törvény (a továbbiakban: Módosító Törvény), amely megközelítőleg 200-250 törvényt vagy alacsonyabb szintű jogszabályt módosított. A megfogalmazott célhoz képest túlmutat a jogszabály 85. §-a, amely 39 bekezdésben, novelláris mértékben módosítja immáron nyomon követhetetlenül sokadik alkalommal a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényt. A módosítások többsége valóban az új fogalmakat építi be a perrendtartásba[4] és teremt összhangot az anyagi és eljárásjog között, de létrehoz egészen új eljárásokat és eljárási jogintézményeket is.[5]
A változás érinti a Pp.-t, 2. §-ában is szabályozott tisztességes eljáráshoz való jogot, pontosabban a megsértése esetén alkalmazandó méltányos elégtételt biztosító kártérítést, hiszen felváltja sérelemdíjra és kártérítésre. A tanulmány a kontextualitás szintjén a kodifikációs folyamatnak ezt - terjedelmét tekintve - igen kicsiny, de talán annál fontosabb szeletét kívánja normaszöveg-változásában és lehetséges következményeiben végiggondolni.
Ha azt mondjuk, hogy "fair trial", az igazát kereső honpolgár az Emberi Jogok Európai Egyezményére gondol, a nemzetközi jogban jártas személynek eszébe jut még az ENSZ Alapokmánya, valamint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya is, az uniós polgár az Alapjogi Chartára, az alkotmányjogász az Alaptörvényre, a köztisztviselő a közigazgatási eljárás helyességére és jogszabálynak való megfelelőségére, a bíró eljárásjogi alapelvekre és kárfelelősségi alakzatra gondol. Mindegyiknek igaza van, mert a tisztességes eljárás joga sokarcú: emberi jog, alapvető jog, részeiben még mindig igazságszolgáltatási alapelv, és teljességében polgári eljárásjogi alapelv. E minőségek egyszerre és együtt alkotják a jog tartalmát, hol egyik, hol másik jellemzője domborodik ki.
Kevés szó esik azonban a jogtudományi irodalomban a magánjogi jogintézményi szerepéről, melyben az alapvető emberi jog egy felelősségi alakzat tényállását alkotja, az eljárás speciális jellege és funkciója pedig egyszerűen elsikkad. Ezt felfoghatjuk úgy, hogy a jogharmonizáció sikeres volt, vagy hogy a nemzetközi kötelezettség teljesítésével a jogintézmény a belső jog szabályai szerint működik, és ma már csak egy jogintézmény a sok közül. Azonban ahhoz, hogy a jogintézmény betölthesse szerepét és megvalósulhasson a jogpolitikai cél, nem veszíthetjük szem elől az eredetét. A párhuzamos jogváltozás a felelősségi norma funkciójában érinti a tisztességes eljárás követelményét, és az alkalmazott jogtechnikai megoldás - álláspontunk szerint - korábbi elméleti vitákat fog újraéleszteni amellett, hogy újakat fog generálni. Ezért tartom fontosnak, hogy
- 633/634 -
a jogvédelemnek a magyar jogban viszonylag fiatal eszközéről más megközelítésben is értekezzünk.
Az a törvényindokolási szempont, hogy az Alaptörvényben meghatározott bármely alapjog érvényre juttatása állami feladat, amelyeket elsősorban közjogi eszközökkel szükséges biztosítani, vitán felülálló evidencia. Ez a kötelezettség a jogállamiság egyik eszenciája. A tisztességes eljáráshoz való jog esetében, amely nemzetközi eredetű és több egyezményben[6] védett emberi jog, multilaterális szerződések írják elő a részes államoknak, hogy e jog - és más védett emberi jogok - sérelme esetére hatékony jogorvoslást biztosítsanak a belső jogban. A jogvédelem első lépése az volt, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog az Alkotmány 57. §-ában kinyilvánításra került, és a 70/K. § biztosította a jogsérelmek esetére az igények bíróság előtti érvényesítésének lehetőségét, ekkor még az ENSZ Egyezségokmányban vállalt kötelezettség teljesítése okán. Ugyanezen alapjog az Alaptörvény XXVIII. cikkében is védelmet kapott, oly módon, hogy az (1) bekezdés magát az alapjogot határozza meg, míg a (7) bekezdés egy általános jogorvoslati jogosultságot mond ki. A jogvédelem fórumát az Alaptörvény nem jelöli meg, azt azonban igen, hogy olyan bírósági, hatósági és más közigazgatási döntés ellen lehet jogorvoslattal élni, amely valakinek jogát vagy jogos érdekét sérti. A korábbi és a jelenlegi szabályozás között csak látszólagos az eltérés, mert a jogorvoslat jogának biztosítása két irányú: egyfelől jelenti az adott eljáráson belüli jogalkalmazói kontrollt, mely a döntés felülbírálatát valósítja meg, akár többfokozatú fórumrendszerben, másfelől jelent egy különleges kontroll-formát, egy önálló eljárást, amelyben a közhatalmat gyakorló intézmények tevékenysége a vizsgálat tárgya és esetleges jogi felelősségre vonása.[7]
Az ágazati eljárásjogi törvényeinket tekintve az alaptörvényi rendelkezés egyrészt jelenti azt, hogy adott eljáráson belül rendes jogorvoslat keretében egy másodfokú fórum vizsgálja meg a döntés anyagi és eljárásjogi helyességét, másrészt azt is, hogy a jogorvoslati eljárásnak az a célja, hogy hozza rendbe ezeket a hibákat, ha vannak. Ez igaz az államigazgatás minden területére, tehát az úgynevezett közigazgatási eljárásokra és a bírósági eljárásokra is. A jogorvoslatnak ebben az alapesetében a fellebbezés a tipikus eszköz. Ugyanakkor a Pp. XX. fejezete általánosan biztosítja a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatát, így például sor kerülhet arra, hogy fegyelmi eljárásban végső soron a bírói fórumot is igénybe lehet venni. Mindezeken túl, jogorvoslati eljárásnak minősül a végrehajtó intézkedése elleni végrehajtási kifogás és a közjegyző közhatalmi joggyakorlása vonatkozásában a határozata elleni közvetlenül a bírósághoz intézett fellebbezés. Feltétlenül meg kell említenünk még a rendkívüli jogorvoslatok lehetőségét a bírósági eljárások tekintetében, amelyeknek ténybeli hiányossága vagy hibája esetén a perújítás, anyagi jogi hibája vagy hiányossága esetén a felülvizsgálat ad lehetőséget a döntés utólagos orvoslására.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
