A fogyasztóvédelem az Európai Unió egyik legfontosabb célkitűzése. Az erről szóló passzust a Maastrichti Szerződés iktatta be a Római Szerződés szövegébe (129 a. cikkely), a kérdéses deklaráció az amszterdami átszámozást követően a 153. cikkelyben olvasható.1 A tagállamok a közösségi szabályozásnál szigorúbb rendelkezéseket is alkothatnak.
Fogyasztóvédelmi tárgyú irányelvek azonban már Maast-richtot megelőzően is születtek, így a Fogyasztói Kölcsönökről szóló 87/102/EGK sz. irányelv, valamint a Házaló Kereskedelemről szóló 85/577/EGK sz. irányelv. Németország, mint az Európai Unió tagállama szintén megalkotta az irányelveknek megfelelő nemzeti szabályozást, a házaló kereskedésről 1986-ban2, a fogyasztói kölcsönről pedig 1990-ben hozott törvényt3. Jelen tanulmány is e két irányelvet, illetve az ennek megfelelő német és magyar jogszabályokat tárgyalja a kezesség szempontjából.
Magyarországot az 1994. évi I. törvénnyel kihirdetett Társulási Megállapodás kötelezi a jogharmonizációra. A megállapodás 68. cikkelyében szereplő exemplifikatív felsorolás pedig kifejezetten tartalmazza a fogyasztóvédelmet. A hazai jogalkotás nem is tétlenkedik e téren, elegendő a távollévők között kötött szerződésekről (17/1999. II. 5.), a fogyasztóval kötött szerződésben tisztességtelennek minősülő feltételekről (18/1999. II. 5.), valamint a házaló kereskedésről (44/1998. III. 11.) szóló kormányrendeletekre gondolni.
A jogharmonizációs kötelezettség mellett a Ptk. rekodifikációja ad lehetőséget, hovatovább teszi szükségszerűvé a fogyasztóvédelmi ihletésű rendelkezések újra- és átgondolását. Vékás Lajos Professzor álláspontja szerint a fogyasztóvédelmi szabályokat a Ptk. megfelelő előírásai közé kell beilleszteni, ahogy ezt a nemrég hatályba lépett új holland Ptk. is tette.4 Németországban a küszöbön álló átfogó kötelmi jogi reform szintén célul tűzte ki a fogyasztóvédelmi törvények BGB-be történő inkorporálását.5
A fogyasztóvédelmi előírások nemzeti jogba történő integrálása nem mindig problémamentes, s ezt nemcsak a csatlakozásra váró államok, hanem a tagállamok is érzékelni kénytelenek. Egyes konkrét rendelkezések igen nehezen illeszkednek a nemzeti polgári jog(ok) hagyományos, évszázadok során kikristályosodott rendszerébe. A bebocsáttatásra várók e téren hatékonyan támaszkodhatnak a tagállamok tapasztalataira.
Különösen igaz ez a német jog tekintetében. A német jogalkotók és jogalkalmazók dogmatikai tisztaságra, rendszerbeli zártságra törekvése folytán számos ilyen illeszkedési anomália került megvitatásra, s oldódott meg több-kevesebb sikerrel. Plasztikus példája ennek a házaló kereskedésről, illetve a fogyasztói kölcsönről szóló törvény alkalmazhatóságának kérdése a kezességet illetően; vagyis arról az esetkörről van szó, amikor a szolgáltató meglepetésszerűen, váratlanul keresi fel otthonában, munkahelyén a fogyasztót, s bírja rá a kezesség elvállalására, illetve a fogyasztó kezességet vállal egy fogyasztói kölcsön biztosítására. A kérdéskör jelentőségét a szolgáltató tájékoztatási kötelezettsége és a fogyasztó indoklás nélküli elállási joga adja. Nem közömbös, hogy a kezest is megilletik-e ezek a jogok, s ha igen, hogyan hat ki e jogok gyakorlása az alapügyletre.
Hazánkban a bírói gyakorlatnak még nem kellett állást foglalnia számos ilyen és ehhez hasonló kérdésben, mivel a vonatkozó jogszabályok nemrég léptek hatályba, s még nem indult e tárgykörökben eldöntendő jogvita. Ez azonban nem lesz mindig így, s az egyes tagállamok (ez esetben Németország) bíróságainak döntései, de még inkább az Európai Bíróság állásfoglalásai a magyar bíró számára is fogódzót adhatnak.
A kezesség, mint szerződést biztosító mellékkötelezettség jelentőségét nem kell hangsúlyozni, így sem e jogintézmény szempontjából, sem pedig a fogyasztóvédelmi előírások illeszkedése szempontjából nem tanulság nélkül való a kérdéses témakör elemzése.
A német Legfelsőbb Bíróság (Bundesgerichtshof) és az Európai Bíróság az ún. Dietzinger ügy6 kapcsán szembesült azzal a kérdéssel, hogy a házaló kereskedésre vonatkozó előírások vajon irányadóak-e a kezességre is.
A kérdéses ügyben az alperesként szereplő Dietzinger úr édesapja vett fel bankhitelt építési vállalkozása működtetéséhez. Az alperes szülei otthonában készfizető kezességet vállalt százezer márka erejéig, ám amikor a felperes Bank teljesítésre hívta fel, arra hivatkozott, hogy az nem tett eleget a házaló kereskedésről szóló törvényben foglalt tájékoztatási kötelezettségének az elállási jogot illetően, ebben az esetben az elállási jog gyakorlására rendelkezésre álló határidő egy hónap, amely még nem telt el, s így a kezességi szerződéstől eláll.
Az Európai Bíróság végül a kérdés érdemi részét illetően nem foglalt állást, döntését a kezesség járulékos jellegére alapozta. Eszerint az irányelv semmiképpen sem alkalmazható az olyan kezességi szerződések tekintetében, amelyek nem fogyasztói szerződést hivatottak biztosítani. A Dietzinger ügyben pedig az édesapa nem fogyasztói minőségében, hanem szakmai gazdasági tevékenysége körében járt el. Az eljárás során azonban számos érv hangzott el az irányelv alkalmazhatósága mellett és ellen egyaránt. Kétféle szemszögből lehet megközelíteni a problémát: egyfelől az irányelv és a megfelelő nemzeti törvény hatálya szempontjából, másrészt pedig a kezesség és az egyetemleges felelősség hasonlóságai és különbsége szempontjából, ez utóbbira ugyanis a német bíróságok alkalmazhatónak tartják a kérdéses jogszabályt.
Az irányelv hatályát illetően a következő érvelések láttak napvilágot.
A német, a belga, a francia és a finn kormány álláspontja szerint az irányelv tárgyi hatálya csak az áruszállításra és a szolgáltatásnyújtásra terjed ki, a kezesség pedig ezen ügyletek egyikének sem felel meg. A Bizottság szerint azonban ez a megfogalmazás csak azért szerepel így az irányelv első cikkében, hogy egyértelmű legyen, a tárgyi hatály nemcsak az áruszállításra terjed ki. A Bíróság ez utóbbi érvelést fogadta el, s kifejtette: az irányelv szövegéből nem következik, hogy ha valaki olyan szerződést kötött, amelynél fogva a másik fél áru szállítására, vagy szolgáltatás nyújtására köteles, a szerződést megkötő személynek egyben az áru, illetve szolgáltatás átvevőjének is kellene lennie.7
A francia kormány kifejtette továbbá, hogy az irányelv egyáltalán nem rendelkezik arról a fontos kérdésről, hogy milyen hatással van a kezességi szerződés érvénytelensége a főkötelemre. E tudatos jogalkotói döntés értelmében az irányelv hatálya nem terjed ki a kezességre, s a norma szövegében szereplő biztosítékokra vonatkozó előírások is csak az alapszerződést megkötő felek közötti kikötésekre irányadóak. A Bíróság ezt az érvelést sem fogadta el, ezen indokok nem elegendőek ahhoz, hogy az irányelv alkalmazhatóságát kizárják.8
A kezesség ingyenes volta szintén nem kizáró ok az alperes és a Bizottság véleménye szerint, mivel a kezes kötelezettséget vállal egy szolgáltatás teljesítésére, s ezért még csak ellenszolgáltatásban sem részesül, így még inkább érdemes a jogi védelemre.9 Egyes szerzők pont ellentétes érvelés útján jutnak ugyanerre a következtetésre, vagyis a kezes valamilyen oknál fogva maga is érdekelt a szerződő fél teljesítésében, hisz ezért vállalja a kezességet. Ez az érdek közgazdasági szempontból akár ellenszolgáltatásként is felfogható, így az ingyenesség ugyan kizáró ok lenne, de az ügylet valójában visszterhes.10
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
