A választottbíráskodás nem más, mint az állami bíráskodás elsőrendű alternatívája, annak a derogálása. Hogyha ezt vesszük alapul, akkor érdemes azt az előadás kiindulópontjául venni, hogy micsoda a választottbíráskodás és ebből hogyan tudjuk levezetni, azaz, hogyan következik a választottbírói felelősség a választottbíráskodás természetéből. A választottbíráskodás, a választottbírósági eljárás lényegében nem más, mint globális értelemben az állami bíráskodásnak a derogációja. Nem a magyar, nem a német, nem valamely afrikai törzsi, a felek által éppen ismert bíráskodásnak a derogálása, hanem a feleknek abbéli akaratkijelentése, hogy az egész világon sehol, semmilyen állami bíróság elé és megjegyzendő semmilyen más, azzal, az állam által adminisztrált módon alternatív viszonyban lévő vitafórum elé nem akarják vinni az ügyüket, beleértve ebbe magyar értelemben a közjegyzőséget is. Azzal, hogy választottbírósági szerződést kötnek a felek, lényegében az állam által definiált jogérvényesítési, jogvita megoldási paradigmából ki akarják emelni globális értelemben a már felmerült, vagy a jövőben felmerülő jogvitájuknak az intézését. Ilyen értelemben egy privatizált bíráskodásról beszélhetünk, amellyel a felek - ahogy fent említésre került - derogálják az állami igazságszolgáltatást, gyakorolja azt bármilyen funkcionárius, valamely államnak, valamely szuverén területén, és ezzel a felek lényegében kívül kerülnek a teljes állami igazságszolgáltatási paradigmán, annak jogosultsági és kötelezettségi oldalát is ideértve. Ami a téma szempontjából ebben lényeges, hogy - itt utalok egy, részben az Alkotmánybírósági gyakorlat által is félreértett alapelvre -, hogy a felek nem mondanak le lényegében alkotmányos alapjogokról, az alaptörvényekben, alkotmányokban biztosított jogukról, akkor amikor választottbíróságot kötnek ki, hanem azok a jogosultságok, amelyek az alaptörvényekben, alkotmányokban az egyes országokban biztosítva vannak, azok nyilvánvalóan norma címzettként egy állami döntéshozót feltételeznek. Ha a választottbírósági szerződéssel, választottbírósági klauzulával a felek ebből kiszerződnek, akkor onnantól kezdve nincsen szükség semmi-
- 5/6 -
fajta lemondásra valamilyen alapjogról, mert például a bírósághoz való fordulás joga, vagy a jogorvoslathoz való jog, a választottbírósági kontextusban egyszerűen nem létezik, onnantól kezdve nincsen miről lemondani. Másik oldalról, nyilván kívül kerülnek a felek abban az értelemben is az állami igazságszolgáltatási paradigmán, hogy a felelősségi viszonyok, amelyeket az egyes jogrendszerek definiálnak a saját döntéshozóikkal szemben, így például, ha a nemzetközi magánjogi szabályozó a magyar Ptk.-ra utalna, akkor a 6. Könyv 6:548-6:549. §§ alól is kiszerződne. Nyilvánvalóan ezeknek a normáknak a címzettje a mindenkori fenntartó államnak, a mindenkori szuverénnek a szervei, amelynek a funkcióit ezek judikatív vagy exekutív hatalom gyakorlásával hordozzák. Mindezekből a szabályokból a felek szintén kiszerződnek, tehát legalábbis prima facie nem mondhatjuk azt, hogy itt is egy ítélkező tevékenységről van szó, ezért minden további nélkül, a bírósági jogkörben okozott vagy akár közigazgatási, illetve közjegyzői jogkörben okozott kár megtérítésére, azért való felelősségre vonatkozó szabályokat analóg módon alkalmazzuk. Tehát kiindulópontként ezt rögzíteni kell, hogy a derogáció alapvetően oda vezet, hogy a felek elérik azt, hogy kikapcsolják az egész fórumkeresési mechanizmust, nincsen már szükség nemzetközi munkamegosztáson alapuló, szerződési jogon alapuló joghatóság keresésre, nincs szükség hatásköri / illetékességi szabályok alkalmazására, mert megvan a döntéshozó fórum akit, akiket ők bizalmi embereikként definiálnak, választottbíróként ők fognak dönteni.
Az állami jogvita megoldási paradigmából való kiszerződéssel tehát egyidejűleg nyilvánvalóan a felek akár akarják, akár kiterjed erre a szerződési akaratuk, akár nem, nyilvánvalóan kiszerződnek abból a paradigmából is, amelyet felelősségi viszonyrendszerben testál az állam a saját döntéshozóira, mint esetünkben a Ptk.-s norma címzettjeire. Ezt azért kell az elején rögzíteni, mert egyáltalán nem természetes, hogy ez így van, sőt a velünk eljárásjogilag és anyagi jogilag rokon jogrendszerek, így elsősorban a nyugat-európai jogrendszerek (például német, svájci, osztrák, francia, de részben a common law angolamerikai jogrendszerek is) küzdenek azzal a felismeréssel, hogy valamifajta magyarázatot akkor adni kell arra, hogy milyen felelősségi rendszer szerint bírálom el a választottbíró vagy a választottbírósági tanács általi károkozást. Egy dologról ugyanis nem szabad elfeledkezni, hogy a világon minden, vagy legalábbis általunk ismert iparilag-gazdaságilag vezető és harmonizált államnak a választottbírósági eljárásjoga tartalmaz egy olyan szabályt, mely azt mondja, hogy a választottbírósági ítéletnek, ugyanaz a hatálya, mint az állami bíróság jogerős ítéletének. Ha pedig ez így van, akkor az azt jelenti, hogy a választottbíráskodás és az állami polgári bíráskodás között egy funkcionális ekvivalencia van. A végpontja az eljárásnak lényegében ugyanaz, bármennyire is denacionalizált, bármenynyire is szuverénektől elkötött a választottbírósági eljárás, bármennyire is privatizált és nem állami bíráskodás, végső soron visszatér az állam keblére, azaz valahol mindig van
- 6/7 -
egy "földet érése" a választottbírósági eljárásnak, egy touch down-ja. Amint azt egy német választottbíró kollégám az egyik közös eljárásunkban megfogalmazta: "Auch die Schiedsgerichtsbarkeit erdet irgendwann, irgendwo." Valahol tehát végső soron rá lesz utalva - addig amíg vannak szuverén államok - az állami közreműködésre. Ha máshol nem, akkor az elismerés és a végrehajtás kérdéskörében, hiszen azzal, hogy azt mondja a jogszabály, és ezzel egy végső biztosítékát teremti az effektív jogérvényesítésnek a választottbírósági eljárás útján, hogy ugyanaz a hatálya a választottbírósági ítéletnek, mint az állami bírósági jogerőnek, a res iudicata-nak, annak az egyik joghatása éppen a végrehajthatóság, ami pedig szuverén állami kényszerhatalommal valósítható meg. Ha ez így van, akkor van a két eljárás között, tehát az állami polgári per és az annak alternatíváját képező és abból kiszerződés folytán megvalósuló választottbíráskodás között egy funkcionális ekvivalencia, ami viszont visszakövetkeztetve azt kellene, hogy eredményezze, hogy a választottbírákra is ugyanazok a felelősségi szabályok vonatkoznak, hiszen ők ugyanazt produkálják, végső produktumként lényegében, mint az állami bíró. Miért legyen alacsonyabb, vagy éppen miért legyen magasabb felelősségi mércéje a választottbírónak, ha potenciálisan éppen az állam által felruházott módon, ugyanarra a produktumra képes, ugyanazt az eljárási végeredményt produkálja, sőt egyébként a felek ezt is várják el tőle, hiszen ez a specifikus teljesítés, amit a felek elvárnak tőle, hogy effektív végrehajtható ("effective and enforceable arbitral award" ahogy fogalmaz egyébként a New York-i konvenció is). Ebből tehát látszik az, hogy van azért egy feszültségi viszony e között a funkcionális ekvivalencia gondolat között és a között a tény között, hogy alapvetően a felek ki akarnak szerződni az állam kebleiről és nem akarják az állami szabályokat alkalmazni az eljárásukban. Vizsgáljuk meg, hogy milyen eredményre juthatunk akkor, ha most mind a két irányban elkezdünk alternatív módon gondolkodni.
Nagyon jól érvelhető az a gondolat, hogy ha - és nem csak a magyar jogról beszélünk, hanem általánosságban a választottbírói felelősségről - ugyanaz a hatálya a választottbírósági ítéletnek, mint az állami res iudicata-nak, az lényegében azt a gondolatot hozza közel, amelyre a nyugat-európai joggyakorlatok, illetőleg törvények is jutnak, hogy alapvetően analóg módon alkalmazzák az egyes országokban fennálló állami bírói felelősség, állami bírósági jogkörben okozott kárra vonatkozó felelősségi normákat. Legyen az akár a németes ún. "Spruchrichterpirvileg", tehát amikor mentesíti a felelősségi szabályok alól és redukálja a szándékosságra, illetve a súlyos gondatlanságra a felelősséget. Legyen az olyan szabály, amely azt mondja, hogy maga a bíró személyében soha nem lehet felelős, csak maga az intézmény. Egyébként a magyar jog is nyilvánvalóan ebbe az irányba megy, a Ptk. szabályával. De, mindenhol végső soron abból indulnak ki, hogy van egy analógia. Az analógiával azonban van egy komoly probléma. Ha most végignézünk az összes általunk ismert, vagy jogforrási szinten hozzáférhető, tehát mondjuk azt, hogy európai, illetőleg északi féltekén lévő állami jogrendszerekre, de részben a nemzetközi jogérvényesítés
- 7/8 -
egyéb instrumentumaira is, akkor azt látjuk, hogy a döntéshozói felelősség általában kapcsolódik olyan plusz feltételekhez, amelyekből a felek a választottbírósági kikötésükkel éppen kiszerződnek. Gondoljunk a magyar jogra, de gondoljunk akár más nemzetközi igényérvényesítési mechanizmusokra. Mi a felelősség feltétele a Ptk. szerint? Mind a közigazgatási jogkörben okozott kár, mind a bírósági jogkörben okozott kár esetén van egy előzetes jogorvoslat kimerítési kötelezettség. Azt mondja a Ptk., hogy ezeknek a jogérvényesítéseknek az előfeltétele - amelyre jogforrástanilag helytelenül, de tartalmilag végső soron helyesen a Pp. is utal a 24. § (3) bekezdésében -, hogy mielőtt kártérítési igényt érvényesítünk, meg kell történnie valamifajta kvalifikációnak, azaz jogsértést tartalmilag megállapító eljárásnak előzetesen meg kell előznie a kártérítési igényérvényesítést. A közigazgatási jogkörben okozott kárra azt mondja a Ptk., hogy jogorvoslattal nem volt érvényesíthető, illetőleg közigazgatási perben nem volt elhárítható a kár. Bírói jogkörben okozott kár esetén, illetve közjegyzői, vagy egyéb azzal analógnak minősülő tényállások esetén szintén azt mondja a Ptk., hogy feltétele a jogérvényesítésnek a rendes jogorvoslatok kimerítése, értsd jogorvoslati úton a kár nem volt elhárítható. Már önmagában a rendes jogorvoslat szóösszetétel is nagyon problematikus lenne a választottbírósági eljárás kapcsán, de általánosságban jogorvoslatról beszélni is, abban az értelemben, ahogyan azt az egyes polgári törvénykönyvek, akár a nyugat-európaiak, akár a magyar, akár a svájci azt teszi, választottbíróság esetében igazából nem lehet, hiszen a választottbírósági ítélet ellen, tehát amely érdemi döntést tartalmaz, rendes jogorvoslatra nincsen lehetőség, hiszen a választottbírósági ítélet hatálya azonos a jogerős (res iudicata) állami bírósági határozattal. Tehát, itt egy azonnali jogerőről beszélünk, nem feltételez többfokú és szuszpenzív hatállyal, tehát a jogerőre emelkedésre felfüggesztő hatállyal rendelkező, bármilyen fajta, az állami szóhasználattal élve rendesnek nevezett jogorvoslatot a választottbírósági eljárásjog; ezt nem ismeri a választottbírósági eljárásjog. Pontosan azért nem, mert egy minél effektívebb, minél gyorsabb megvalósulását várja a végleges döntésnek, a végleges kereskedelmi, magánjogi jogvita elintézésének. Van ugyan egy - pontosabban sajnálatos módon a magyar jog szerint kettő, mert van az eljárás újítás is - harmonizált és természetesen a magyar jogalkotó által is megfelelő módon átvett jogorvoslati lehetőség a választottbírósági ítélettel szemben és ez az érvénytelenítési per. Az érvénytelenítési per azonban, mint egy jogalakító kereset, melynek a tárgya egy meghatározott és nagyon pontszerűen meghatározható pertárgy, mégpedig, ahogy az egyes nyugati jogrendszerek még erősebben is fejezik ki ("setting aside", "cancellation", "Aufhebung des Schiedsspruch"), tehát mindenhol az eltüntetésről, a választottbírósági ítéletnek a világból történő eltakarításáról, megsemmisítéséről beszélnek, míg az érvénytelenítés egy kicsit gyengébb megfogalmazás. De ennek a pernek, mint jogorvoslati instrumentumnak per definitionem nincsen arra lehetősége, hogy kárt reparáljon. Itt egy dolog történhet, hogy a felek jogviszonyára irányadó módon megszületett választottbírósági ítéletet, Magyarországon a Fővárosi Törvényszék, utána majd egy felülvizsgálatnál esetleg a Kúria és máshol is magasabb bírósági szintekre telepített állami bíróság megsemmisíti. A megsemmisítés, tehát az érvénytelenítési per, egyébként pontosan a per léte pontosan annak a funkcionális ekvivalenciának egy másik oldali megjelenése, hogy ugyanis az állam az egyes választott-
- 8/9 -
bírósági törvényekben egyenrangúnak minősíti a végpontot, tehát azt mondja, hogy ugyanazok a hatályai a választottbírósági ítéletnek, mint az állami bírósági jogerős ítéletnek. Ha ez így van, akkor nyilván az állam egy minőségi kontrollt végső soron fenn akar tartani magának, és lényegében egy, a perújítási okokhoz is hasonlítható kontrollmechanizmust fenn akar tartani magának a legsúlyosabb jogsértések esetére. Lásd, nem is volt választottbírósági szerződés, nem volt megfelelően előadható az ügy, "ordre public" ellenes a választottbírósági határozat, objektív inarbitrabilitás van, tehát nem is tartozhatna választottbírósági útra az ügy, házasságot választ el, örökséget ad át, stb. Mindezeknél az eseteknél van lényegében egy minőségi kontroll fenntartva az állam részére, de ez kizárólag pertárgy specifikusan és pertárgy kötötten egy jogalakító keresetre adott válaszként, jogalakító ítélettel valósulhat meg, aminek az egyetlen eredménye az, hogy a választottbírósági ítéletet megsemmisítik, érvénytelenítik. Ez kártérítési szankciót nem tartalmazhat, mert nem is lehet ilyen petitum ebben a perben. Azért van ilyen nagy jelentősége az érvénytelenítési pernek, mert itt láthatóvá válik az, hogy az a paradigma, amit általában a saját döntéshozójával szemben felállít felelősségi rendszerében az állami igazságszolgáltatással szemben az állam az egyes magánjogi szabályozókban, hogy ugyanis először meg kell próbálni a saját jogorvoslati rendszeren belül helyrehozni a kárt és ott megtéríttetni a kárt, ez per definitionem iniciálisan sem tud működni a választottbírósági szabályrendszerben. Tehát, itt valami mást kell alkalmazni, vagy ami a nyugati jogrendszereknek egyébként a kiindulópontja és egyébként egy járható út, hogy azt mondjuk hogy a választottbírósági érvénytelenítési per és az állami bírósági jogorvoslati eljárások között is kényszeredetten igenis van egy analógia ("Gleichlauf") és azt mondjuk, hogy végső soron ahhoz, hogy választottbírói felelősség egyáltalán felmerüljön, ahhoz előzetesen szükség van arra, hogy az állami bíróság érvénytelenítse a választottbírósági ítéletet. Értsd, hasonlóan a közigazgatási jogkörben okozott kárnál kell, hogy közigazgatási perben megállapítsák a jogsértést, illetőleg polgári bíróság előtti jogorvoslati lehetőségeket először kimerítsék. Ezt az utat járja több nyugat-európai ország, ugyan nem törvényi szinten, hanem a bírósági gyakorlatok szintén mondják azt, hogy ahhoz, hogy egyáltalán felmerüljön a felelősség kérdése, ahhoz először kell egy érvénytelenítés, azaz, most mondhatjuk a magyar felsőbírósági gyakorlattal, hogy lényegében egy kellően súlyos, egy kirívóan súlyos jogsértés, amely olyanná kvalifikálja a károkozó magatartását a döntéshozónak, hogy az már eléri a kártérítési kereset befogadhatóságának a szintjét. Ez elképzelhető azzal, hogy végignézve a magyar joggyakorlatot, egyelőre ilyen keresetről ugyan van tudomásom, de olyan döntésről nem, hogy ilyesmi átment volna Magyarországon. Voltak olyan keresetek, amelyek választottbírák ellen irányultak, de ezek egyike sem végződött végül tényleges tartalmi marasztalással.
- 9/10 -
Nézzük meg mostmár leszűkítve a magyar gyakorlatra a helyzetet, ami megmutatja a magyar szabályozásnak egyfajta unikális jellegét, hogy mégis hogyan alakul ez ma Magyarországon. Ahhoz, hogy eljussunk egyáltalán oda, hogy felelősségi tényállásokról beszéljünk, ahhoz először kell egy jogforrás, illetőleg kell egy jogviszony amiből levezetjük a kártérítési felelősséget. Első körben felmerül az, hogy egyáltalán kik között jön létre jogviszony, az a jogviszony szerződéses, vagy szerződésen kívüli jogviszony, tartalmaznak-e a jogszabályaink erre bármiféle iránymutatást. Ez utóbbi gyorsan megválaszolható, ugyanis egyetlenegy jogszabály sem tartalmaz választottbírói szerződésre vonatkozó rendelkezést.
Az egyetlen szerződéstípus, amit szabályoz a jogrendszer jelen pillanatban a választottbírósági eljárással kapcsolatban az a választottbírósági szerződés, tehát az ún. "clause compromissoire", a feleknek az arra irányuló akarat rögzítése, hogy az állami bíróságtól elvonják az ügyük intézését és privát bíróság elé mennek. Ez a választottbírósági kikötés vagy más néven választottbírósági klauzula, egészen nyilvánvalóan felelősségi tényállást nem tud eredményezni a választottbíróval szemben, ennek nem is szerződő fele a választottbíró, vagy a választottbíróság. Itt a két félnek az akarategyezéséről van szó, ebből bizonyára nem vezethető le. Ez a forrása annak, hogy majd lesz választottbíráskodás, ha ehhez a felek tartják magukat a jövőben és a leendő felperes tényleg választottbíróság előtt indít keresetet és arra az alperes is válaszol és nem állami bíróság előtt indul meg az eljárás, amire ott válaszol esetleg az alperes érdemben, mert ha ez megtörténik, akkor ezzel derogálták a korábbi választottbírósági szerződésüket a felek. Tehát, a választottbírósági szerződés a felek jogviszonya, abból biztos, hogy ez nem vezethető le.
Amivel már közelebb jutunk, az az ún. "receptum arbitri", tehát az ún. választottbírói szerződés ("Schiedsrichter-vertrag", "arbitrator"s contract"), amelyet nem szabályoz a jogrendszerek egyike sem, vannak szórt példák, de a nagy jogrendszerekben ilyen szerződéstípus nincs. Ezt a bírósági gyakorlat és a jogtudomány mindenhol egy megbízási jellegű jogviszonyként tartja nyilván, amely megbízási jellegű jogviszony egyetemlegesen a felek és a választottbíró - ha "sole arbitrator", tehát egyedüli választottbíró van -, vagy a választottbírósági tanács - a tipikusnak tekinthető hármas tanács - tagjai között jön létre. Függetlenül attól, hogy ki, kit jelölt, függetlenül attól, hogy milyen érdekviszonyok vannak, minden fél között, minden választottbíróval létrejön, amelynek a tárgya egy sui generis, végrehajtásra is alkalmas, effektív joghatások kiváltására alkalmas döntéshozatal megvalósítására irányuló és az ahhoz vezető, a fair eljárás kereteit betartó eljárás levezetésére vonatkozó kötelezettséget statuál. Ha ezt vesszük forrásnak, ennek a keretében, mint
- 10/11 -
szerződésszegési tényállásról lehet elkezdeni beszélni a választottbírói felelősségről, és ezen szerződés megszegésének minősülhet adott esetben egy, például érvénytelenítési perben, állami bíróság által meghatározott és az ottani pertárggyal specifikusan is meghatározott jogsértés. Erre példa még a magyar joggyakorlatban nem volt, de ez az elképzelhető.
Van továbbá egy harmadik jogviszony, amelyről kevesebbet beszélünk, de a magyar jogalkotó nagyon helyesen az utóbbi időkben erre, választottbírósági körökből jövő inputra is tekintettel lévén reflektált, mégpedig, amely a felek és a választottbírósági intézmény között jön létre. Hangsúlyozom, hogy ez nyilván nem fedi le a probléma teljességét, hiszen van ad hoc választottbíráskodás, ahol nincs szó intézményről, ezt a problémát nem tudjuk kezelni. De van az institucionális választottbíróság, illetve választottbírósági gyakorlat, amely valamely intézményhez, Magyarországon statisztikailag is tipikusan az MKIK-hoz kapcsolódó állandó választottbírósági gyakorlat, ahol a törvényalkotó azt mondhatja, hogy miután ezek a nehézségek felmerülnek, hogy tudniillik nincsenek specifikus, definiált jogviszonyok az anyagi jogban, a felelősségi tényállásba meg lehet próbálni bevonni magát az intézményt. Az intézménnyel a magyar jog szerint az az aprócska probléma van, hogy nem önálló jogi személy, nem tudjuk, hogy konkrétan micsoda, ugyanis a jogi személy az, ami fenntartja, azaz az MKIK. Ennek megfelelően dogmatikailag egyébként helyesen, végső soron egyfajta kezesi felelősséggel, a 2019. évi júliusi Vbtv. módosítása, lényegében az MIKIK-ra telepít egyfajta mögöttes felelősséget, olyan módon, amelyet egyébként több nemzetközi institucionális választottbíróság is követ, hogy - de hangsúlyozom, hogy ez csak az érvénytelenítéshez kapcsolódik - a felek által nem viselendő költségeket egy ún. tartalékalapból kell megtéríteni. Ez lényegében egy felelősségbiztosításhoz hasonló jogviszonyon alapul, mert a választottbírói honoráriumnak a két százalékát minden ügyben ebbe a tartalékalapba kell a feleknek befizetni, ez a tartalékalap pedig gyűlik. Nyilván abból indul ki a törvényalkotó, hogy az esetek 99,9%-ban nem lesz érvénytelenítés és nem fog felmerülni a probléma, akkor amikor azonban felmerül a probléma, ebből a tartalékalapból kell fedezni azt, amire a feleket már nem lehet kötelezni. És mi az, amire a feleket nem lehet kötelezni? Az, amivel a törvényalkotó úgy számol, hogy megvalósul egy érvénytelenítés, tehát van egy megfelelően kvalifikált, egy megfelelően súlyos jogsértés, érvénytelenítésre kerül a választottbírósági ítélet, ekkor felmerül az a dogmatikai probléma, hogy innentől kezdve mi történik. Jogrendszerünk, mint lényegében az összes többi jogrendszer, ebben az esetben azt a megoldást választja, hogy életben marad, nem utal semmi a választottbírósági szerződés megszűnésére az érvénytelenítés által, a feleknek továbbra is van egy választottbírósági szerződésük. Hacsak, az érvénytelenítés alapja nem az volt, hogy nincs érvényes választottbírósági szerződésük. Ha tehát, nem a választottbírósági kikötés hibájából, hanem más, ténylegesen a választottbírónak felróható egyéb okból, eljárás-vezetési, vagy nem megfelelő tartalmú ítéletből vezetődik le az érvénytelenítés, abban az esetben kezelni kell azt a problémát, hogy mi történjék a felek jogérvényesítésével. Arra szerződtek a felek a választottbíráikkal, hogy kapnak egy
- 11/12 -
effektív joghatások kiváltátására alkalmas, jogerőhatásra képes ítéletet, ehelyett kapták azt, hogy most nincs semmi, mert érvénytelenítette az állami bíróság az eljárás végeredményét, az ítéletet. Ilyenkor, mondja a Vbtv. 47. § (5) bekezdésében, a választottbírósági eljárás a választottbírák jelölésével folytatódhat. Helyesen mondja, hogy folytatódhat, lehet ugyanis, hogy nem folytatódik, ha a felperes úgy dönt, hogy már nem akarja ezt az egészet, mert csalódott benne, akkor nem fog folytatódni. Nyilván akkor is rendezni kell az ő általa erre ráköltött - adott esetben kiemelkedően magas - mert a választottbírák munkadíját is tartalmazó díjnak a sorsát. Ha pedig folytatódik, akkor preszupponálható az, hogy nem biztos, hogy ugyanazokkal a választottbírákkal szemben meglesz a bizalom, akik egy érvénytelenített határozatot hoztak. Új választottbírókat fognak jelölni, vagy legalábbis részben, valamelyik fél új választottbírót fog rendelni. Ha ez így van, azt finanszírozni kell, de az egyszer már egy érvénytelenítéshez vezető eljárást finanszírozó fél már nyilván ezt még egyszer nem fogja akarni finanszírozni, erre való ez a bizonyos tartalékalap, és ha a tartalékalap esetleg nem lenne elég, akkor emögött kezesi felelősséggel áll maga az MKIK. Ez a mostani magyar megoldás.
Hangsúlyozom, hogy a fenti megoldás a választottbírói egyéb kártérítési felelősségre egyébként továbbra sem ad megoldást, mert ez egy érvénytelenítés utáni újabb eljárás lefolytatásáról szól. Ha valaki a választottbírák ellen fordulna, ezt csak a receptum arbitriből kifolyóan tehetné meg, tehát a választottbírói szerződésből, mint megbízási jellegű szerződési jogviszonyból vezethetné le. Ha ezt csinálja, annak nagyon komoly perjogi nehézségei lesznek, hogy mást ne mondjak, a választottbíráknak kötelezettsége és a választottbírósági eljárás lezártával is fennmaradó kötelezettsége a titoktartás, ennek az eljárásnak az egyik fő sarokpontja a titkosság, a bizalmasság. Az általam ismert ilyen perekben egészen egyszerűen azt mondták az alperesként odavont választottbírók, hogy még arról sem nyilatkozhatnak, hogy részt vettek ebben a választottbírói eljárásban, nemhogy az ügy részleteiről bármit, ami egy kártérítési tényállást képes lenne megalapozni, annak bármilyen részletéről ott a nyilvános bírósági tárgyaláson beszámolhatna. Ennek tehát nincsen kidolgozott dogmatikája Magyarországon, nem is volt még ilyen marasztalás. Meggyőződésem, hogy ez egyébként nagyon rendjén is van így, mert az esetek nagy részében érvénytelenítésre sem kerül sor. De az tény, hogy a jogalkotónak, vagy végül a joggyakorlatnak, magára erre a választottbírósági szerződésre előbb vagy utóbb majd egy választ kell adnia, hogy milyen feltételei vannak és annak feltehetőleg a nyugat-európai megoldásokkal abba az analóg irányba kell elmennie, amit az imént kifejtettem, hogy tudniillik az érvénytelenítési pert, mint a jogorvoslatok pendant-ját vesszük figyelembe. ■
JEGYZETEK
[1] A jelen írás a "31. Közép-Európai Közjegyzői Kollokvium 2019. november 8-i ülésnapján, Debrecenben elhangzott plenáris előadás változatlan szövege és ennek megfelelően magán hordja a szóbeli előadás szabadabb, néhol elvarratlan jellegét.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ügyvéd, tanszékvezető egyetemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Polgári Eljárásjogi Tanszék, Budapest.
Visszaugrás
