Az Osiris Kiadó "könyvtár" sorozatában Gábor Luca és Mezey Barna sorozatszerkesztésében, a jogtudomány égiszén belül jelent meg Kengyel tanár úr új kötete.
Az ismertetést azzal a talán közhelyszerű megállapítással kell kezdenünk, hogy hézagpótló művet helyezett a jogtudomány képzeletbeli asztalára a szerző. A bírói hatalom és az ezzel ellentétes pólus, a felek rendelkezési joga ugyanis nem véletlenül foglalkoztatja a polgári eljárásjog művelőit már évszázadok óta. Hézagpótló, mert úgy véljük ez a két pólus, illetve a belőlük fakadó konkrét jogalkotói megoldások szűnni nem akaró rivalizálása és kölcsönhatása még nem forrta ki magából az üdvözítő és megnyugtató megoldást vagy megoldásokat sem az országhatárokon túl, sem azokon belül.
E rivalizálásra és kölcsönhatásra és a belőlük fakadó útkeresésre bizonyíték a tárgyalt tematikus kötet.
A szerző által is hivatkozott Nikolaus Thaddäus Gönner már a XIX. század elején hangot adott a "mindent hivatalból" és a "semmit hivatalból" éles elkülönülésének, azaz a kissé talán túlzó leegyszerűsítéssel a vizsgálati elv és a tárgyalási elv különbségének. A témában Gönnert követően megnyilvánuló szerzőket számba vevő tudománytörténeti bevezetőt követően a modern polgári eljárásjog fejlődési ívének vázlatos ismertetésére kerül sor előrevetítve a bizonyítani kívánt hipotézist mely szerint a felelősségi modellek konvergenciájának jelenségét felváltva - a kilencvenes évektől - az eljárási modellek konvergenciájának lehetünk tanúi. Ennek keretében elsősorban a volt szocialista országokban csökkent a bíróságok perbeli szerepe, míg a liberális permodellt megjelenítő common law jogrendszerben megindult a bíró passzív szerepének átértékelése. A szerző szerint a fejlődés - ha nem is töretlenül - a kiegyensúlyozott bírói hatalom kiépítésének irányába tart és ez feltételezi a felek és a bíróság modern értelemben vett együttműködését.
A történeti és összehasonlító módszer alkalmazásával, az eljárásjogi dogmatika és a tételesjogi szabályok elemzésével kerül sor a műben a korlátlan féluralom (első rész), a féluralom és a bírói hatalom egyensúlya (második rész), és a túlméretezett bírói hatalom (harmadik rész) vizsgálatára illetve történeti és jelenbeli példáinak bemutatására.
A korlátlan féluralom - a liberális polgári per - előfutára a Napóleon nevével fémjelzett Code de procédure (1804) elsősorban az alapelvek (nyilvánosság, szóbeliség, közvetlenség, szabad bizonyítás) indirekt rögzítésével emelkedik ki. A bíróság és a felek viszonyát illetően - bár e viszony nem maradt változatlan a Code 1975-ös gyökeres megújításáig sem - a felek pervezetési szupremáciája és a bíró semleges és passzív szerepe volt a meghatározó. Ezzel a megoldással azonban úgy tűnik nem állt ellentétben pl. a hivatalbóli tanúbizonyítás vagy szakértő-kirendelés igénybevételének a lehetősége.
Következő állomás - a szerző véleménye szerint - a nem sokkal az 1877-es perrendtartás megalkotását megelőzően egyesített Németország polgári perrendtartása. A Zivilprozessordnung (ZPO) a polgári per liberális modellje, a perre mint "morális nevelőintézetre" tekintve csak a pártatlan szemlélődő szerepét szánta a bírónak és a feleket tette a per kizárólagos urává. Ez megnyilvánult a rendelkezési elv kiterjesztő értelmű felfogásában és elsősorban a tárgyalási elv - persze nem kivételek nélküli - alkalmazásában. Miután a ZPO tartózkodott az elvek rögzítésétől illetve a tárgyalási elv deklarálásától az értelmezéseket illetően már saját korában is élénk jogirodalmi vita bontakozott ki (amely úgy tűnik még mindig nem csitult teljesen el!) Bár a bíróságnak még így is számos fontos pervezető jogosítványa maradt (pl. hivatalbóli folytatólagos tárgyaláskitűzés, határozat kihirdetésének időpontja), a tárgyalási elv, mint teoretikus tétel vitathatatlannak tűnik a felsorolt példák alapján. Az más kérdés, hogy a pozitív jog nem mindenben követte a fenti axiómát. Ráadásul a modell gyengeségei (pl. a bírósági szankciók hiányában a perek elhúzódása) az 1879-es hatálybalépést követően megmutatkoztak, generálva a gyökeres változtatást.
Figyelemreméltó a szerző által vizsgált angol példa, az adversary system részletes bemutatása. Figyelemreméltó nemcsak a cizellált szabályozás vagy a történelmi kontinuitás vitathatatlan erényei mi-
- 158/159 -
att, hanem azért is mert - véleményem szerint - hazai jogásztársadalmunk kontinentális látásmódja miatt kevéssé ismert, illetve sokszor felületes sztereotípiákkal jellemzett jogterületet helyez a vizsgálat fókuszába. Bár törvényi szabályozásra az egységes igazságszolgáltatás megteremtése érdekében 1873-ban és 1875-ben (Judicature Act) is sor került, az angol kontradiktórius rendszer 1998-ig - a Civil Procedure Rules hatálybalépéséig - lényegében változatlan maradt. Az angol földön tényleg vegytisztán megvalósuló tárgyalási elv a bíró teljes passzivitását írta elő. Ebből következően a kontinensen ismert és még a liberális modelleknél is többé-kevésbé megtűrt hivatalbóli bizonyítás a korabeli angol jogirodalom számára az inkvizíciós rendszert testesítette meg. Az angol szabályozás az eljárást kezdeményező irat személyes kézbesítésétől kezdve az iratváltáson át, a bizonyítás feleket aktivitásra kényszerítő előírásaival bezárólag valóban lehetővé teszi a bírónak, hogy lényegében "csak" a döntésre koncentráljon. A fentiekből következően a legtöbb kritika a rendszer bírálói részéről az ügyvédeket érte és a kritikus hangok gyökeres változás előkészítőinek mutatkoztak.
A XIX. század utolsó harmadában Ausztriában még az 1781-es Allgemeine Gerichtsordnung volt hatályban és a perjog megújítása csak vontatottan haladt. A fordulatot Franz Klein fellépése jelentette, aki épp a bíróság és a felek viszonyának megváltoztatásával igyekezett újat alkotni és egyben elkerülni a már említett 1877-es német polgári perrendtartás hibáit. A pervezetést bírósági kézbe adó, perkoncentráció elvét nyíltan meghirdető tervezet nyomán 1895-ben elfogadott osztrák polgári perrendtartás (öZPO) harmonikusan ötvözte a modern perjogi elveket (szóbeliség, közvetlenség, nyilvánosság) és a hivatalbóliság kiterjesztésével megnövelt bírói hatalmat. Meggyőzően támasztja alá a szerző, hogy az alapelvek hangsúlyozása egy távolabbi és valódi cél, a szociális perrendtartás megvalósítása érdekében történt. Az e felfogásnak megfelelő gyors és olcsó per irányába ható novációs tilalom vagy az egyes kereseti típusoknál megvalósuló eshetőségi elv szintén a koncentrációt segítette elő. Az igazmondási kötelezettség bevezetése, a hivatalbóli bizonyítás, a ki-tanítási kötelezettség tovább erősítette a jogrend egészének védelmét, mint perbeli célt megfogalmazó elképzelések valóra váltását.
A XX. század elején - a német liberális permodell súlyos válságából fakadóan - egy modellváltásnak lehettek cselekvő részesei illetve tanúi a kor perjogászai. A ZPO 1909-es novelláris reformja, amely a járásbírósági eljárás átalakításával a hivatalbóliságnak engedett nagyobb teret, elsősorban kleini hatásokat tükrözött. A bíró kötelessége lett például, hogy a tényállást a felekkel megbeszélje. Csatlakozott ehhez a felderítési kötelezettség és a hivatalbóli bizonyítás többféle lehetősége, a tárgyalás előkészítését célzó bírói lehetőségekről nem is szólva. A ZPO módosítása kapcsán joggal állapítja meg a szerző, hogy a bíró a tárgyalás cselekvő alanyává lett, szemben a korábbi passzivitással. A reformfolyamat nem torpant meg mivel 1924-ben a bírói felderítési kötelezettséget a törvényszéki eljárásra is kiterjesztették. Az 1933-as novella pedig - többek között a felek igazmondási kötelezettségének kimondásával - feltette az i-re a pontot, legalábbis ami a német perjogi szabályok szociális indíttatású átalakítását illeti. (A náci hatalomátvételt követően az eljárás gyorsítására és egyszerűsítésére helyeződött a hangsúly. Ezt követte a perorvoslatok korlátozása, majd a hadihelyzet súlyosbodásával a nem sürgős jogviták halasztására is sor kerülhetett. 1944-ben eltörölték az ügyvédkényszert és a fellebbezést is). Az NSZK megalakulása után -1950-ben az 1933. évi novellával kialakított változathoz tértek vissza. (Természetesen a szovjet megszállási övezetben kialakított NDK-ban más irányt vettek a folyamatok amelyeket az 1975-ös eljárásjogi törvény tetőzött be. Az egyesítés után ebből nem maradt több, mint egy lábjegyzet a német polgári eljárásjog fejlődéstörténetében - interpretálja a szerző rendkívül találóan Stefan Heym NDK-ról mondott szavait.) Az 1976-ban, az egyszerűsítés és gyorsítás érdekében bevezetett változtatások a polgári per középpontjába az ún. főtárgyalást helyezték az írásbeli előkészítés és a perfelvételi tárgyalás vagylagos lehetőségének megteremtése mellett. A reformot követően a peranyag szolgáltatását illetően - a jogirodalomban vitatottan - újfajta együttműködési elv körvonalazódik a bíró és a felek között. Az utolsó, 2001-es novella az anyagi pervezetés szabályozásával erősítette a bíróság szerepét és felelősségét a tényállás-megállapításban.
A XX. század első felének magyar keresztútjaként jellemzi az 1911. évi I. törvényt (Pp.) és részletesen ismerteti megalkotásának hosszú és - szemben az eddigiekkel - eléggé közismert (és ezért ehelyütt még vázlatosan sem tárgyalt) történetét a szerző. Részletesen kimutatja azokat a hatásokat melyek francia, német vagy osztrák irányból érkeztek a kodifikációs időszak alatt. Ami a bíróság és a felek viszonyát illeti a Pp. a bíróság primátusát és a hivatalbóliságot valósította meg. Ezt támasztja alá többek között egy a szerző által közölt adat miszerint a 792 szakaszból álló kódex 142 alkalommal jogosította fel vagy kötelezte a bíróságot hivatalbóli eljárásra (pl. elnapolás, elhalasztás, kitanítás, kimerítő tárgyalás, bizonyítás stb.) Ez nem jelentette a tárgyalási elv feladását mivel pl. a bizonyítást hivatalból csak olyan tényekre és körülményekre rendelhette el a bíróság amelyekről a per adataiból szerzett tudomást.
- 159/160 -
Az előkép a régmúltba nyúlik vissza, az 1781. évi Corpusjuris Fridericanumig (CJF) illetve átdolgozott későbbi változatáig az 1793. évi porosz törvénykezési rendtartásig (Allgemeine Gerichtsordnung -AGO). Érdekességként olvashatunk az eljárásjogi reform megszületése felett személyesen bábáskodó uralkodóról, II. Frigyesről, aki - ezzel is elégedetlenségének hangot adva - egy általa felülvizsgált, a törvényszék által tévesen eldöntött ügy miatt a bírákat bebörtönöztette és a nagykancellárt is menesztette.
A CJF és az AGO a fenti példából is kitűnően, a felvilágosult abszolutizmusban fogantak és az uralkodó felfogásának megfelelően az igazság kiderítését hivatalból biztosító bírót helyezték a középpontba. Ennek megfelelően a nyomozati elv és a túlméretezett bírói hatalom iskolapéldájává váltak. A CJF az ügyvédeket államilag fizetett tisztviselőkkel váltotta fel, akik nemcsak a felek de a bíró munkáját is kötelesek voltak támogatni. Ezen intézkedés is hozzájárult, hogy meglehetősen hamar bekövetkezett a CJF felülvizsgálata és a vadhajtásokat legallyazó CJF-módosítás, az új nevén AGO megalkotása. Jelentős újítása volt a bírói feladatok megosztása vizsgálóbíró és az ítélőtanács között. A vizsgálati elv - majdnem kivételek nélküli - érvényesülését segítette a felek igazmondási kötelezettségének kimondása. A feltörekvő polgárság azonban az AGO-ra, mint a bírói gyámkodás eszközére tekintett és ez viszonylag hamar (1799) megpecsételte a törvény sorsát.
Időben és ideológiában "nagy ugrásra" kényszerült a szerző amikor a túlméretezett bírói hatalomra utaló példákat kívánt még bemutatni. A forradalmi Oroszországba illetve a Szovjetunióba kalauzolja az olvasót. A cári bíróságokat 1917/18-ban felváltó népbíróságok és forradalmi törvényszékek vizsgálati elv alapján, fellebbezési eljárás és ügyvédek közreműködése nélkül jártak el. Megszűntek az alaki előírások a bizonyítási eljárás során, akárcsak a peres felekre, a keresetváltoztatásra (kiterjesztésre), viszontkeresetre vonatkozó korlátozások. 1922 nyaráig az igazságszolgáltatási önkény jellemezte a szabályozást vagy inkább annak a hiányát. Ezt követően megindult kodifikációs munka, az 1923-ban kihirdetett polgári eljárási törvénykönyv az OSZFSZK egész területén "hatályosuk". Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy - a kolhozzal való elszámolási viták bírósági útra terelésénél a szerző is utal kollektivizálás több millió áldozatára - a Szovjetunió fennállása alatt a jogszabályok, és a váltakozó erejű és intenzitású forradalmi terror között mindvégig kitölthetetlen és jóvátehetetlen űr tátongott. A szocialista törvényesség semmitmondó fogalma csak a Szovjetunióval együtt - annak összeomlásakor - került a történelem szemétdombjára. E feloldhatatlan kettősség talán megért volna néhány gondolatot már csak jogtörténeti egyedülállósága miatt is. Kétségtelen - és ez a szerzőt nagyrészt felmenti, amiért nem tért ki a fentiekben hiányoltakra - , hogy az ismertetett tételesjogi szabályok, a szerző által is kimondottan, többé-kevésbé a gátlástalan állami beavatkozás eszközeként jelentek meg. Erőssége a szocialista modellt bemutató fejezetnek az alapelvek kultuszát tárgyaló rész. Az alapelveknek normatív jelleget tulajdonító, míg a bíróságokat államhatalmi szervként definiáló felfogás a szocializmus bukásáig meghatározó maradt. A részletszabályokat illetően a felperes keresetindítási monopóliumának megtörése, a kereseti és perorvoslati kérelemhez kötöttség elvének feladása, a hivatalbóliság bevezetése és a felek rendelkező cselekményei tekintetében a bírósági jóváhagyás szükségessége jellemezte a formális perjogot 1923-tól. Ebbe a felfogásba még a felek anyagi jogaikra történő kioktatása is belefért. A bíróság aktivitását az 1964. évi OSZFSZK-beli polgári eljárásjogi törvény (GPK) sem csökkentette, sőt azt jogérvényesítés segítésének elveként még ki is terjesztette. Az ötvenes évektől a polgári per közvetlen célja az objektív igazság felderítése lett és ez a bíróságokra a hivatalbóliság súlyos terhét rakta. Mindezt tetézte az ügyészi tevékenység felügyeleti jellege vagy az ezzel összefüggő, sokat vitatott törvényességi óvás bevezetése.
A polgári perjog magyarországi keresztútját a szervezeti változtatásokat követően a XX. század második felének kezdetén az új polgári perrendtartás megalkotása nyitotta meg. A szakmai vita hiányában gyorsan tető alá hozott törvény az egységes tárgyalás bevezetése, az ülnökrendszer, az egyfokú fellebbvitel, a törvényességi óvás megvalósítása mellett eltörölte az ügyvédkényszert és a bíróságtól az anyagi igazság alapján való döntést kívánta meg. Ennek érdekében a bíróság korlátlanul és önállóan folytathatott bizonyítási cselekményeket. Bár az új Pp. nagyon sok szállal kötődött az 1911. évi I. törvényhez, de az első évtized inkább a különbségek és a burzsoá jelleg hangsúlyozásával telt el. Az alapelvek szovjet felfogásának hazai interpretálója Névai László azonban 1970-ben kénytelen volt elismerni, hogy a Plósz-féle Pp. gazdag neobarokk épülethez hasonlítható, szemben a hatályos Pp. egyszerű modern pontház-jellegével. Ez már az új mechanizmus hangja, a reform előszele. Az 1972-ben elfogadott III. novella bár a bírósági túlsúlyt meghagyta, de néhány kérdésben annak nyomasztó fölényét enyhítette (pl. ki-tanítási kötelezettség csak jogi képviselő hiányában). Végezetül a hattyúdalt jelentő nyolcvanas éveket inkább az elvetélt reformkísérletek mintsem a koncepciózus változások jellemezték.
A szerző a "szocialista" magyar perjog kapcsán mond sommás, de megszívlelendő és pontos ítéletet a korszakról és a totális diktatúra természetéről: "Magyarországra nem először oktrojáltak idegen jogszabályokat. De sohasem fogadták olyan hódolatteljesen, mint az ötvenes években. Fél évszázad elmúltával is elszoruló szívvel olvashat-
- 160/161 -
juk nagy jogtudósaink megnyilatkozásait, mert nem tudjuk, hogy meggyőződésből vagy kényszer hatására cselekedtek-e."
Minden jószándékú törekvés ellenére úgy tűnik, hogy a polgári perek elhúzódása még mindig a jogérvényesítés legnagyobb akadálya. A kitörési próbálkozások, az Access to Justice Project ennek okait próbálták feltárni, ráirányítva a figyelmet a jogérvényesítés tényleges problémáira. A kibontakozó globális reformmozgalom nem kímélte az angol adversary system hagyományos rendjét, de még a végóráit élő európai szocialista polgári perjogra is hatást gyakorolt.
A reformtörekvések a kilencvenes években a tételes jogban is megjelentek (pl. új kódex Finnországban, Japánban, Szlovéniában, Spanyolországban, Litvániában, Civil Procedure Rules Angliában, novella Németországban és Ausztriában). A XX. század végének reformfolyamata ugyanakkor sajátos konvergenciát mutat. A szerző ennek lényegét abban foglalja össze, hogy a korlátlan féluralmat, illetve a túlméretezett bírói hatalmat megvalósító modellek egyaránt az ésszerű egyensúlyi állapot megteremtésének irányába mozdulnak el. A folyamatok oka - jelenti ki a szerző - a polgári igazságszolgáltatás válsága (alacsony hatékonyság, elhúzódó perek, növekvő költségek, hiányzó esélyegyenlőség, kommunikációs problémák, bizalmatlanság és tekintélyvesztés stb.). A korlátlan féluralom pl. az USA-ban a "menedzser-bírák" (Civil Justice Reform Act) intézményesített bírói pervezetésével visszaszorult. Természetesen - mutat rá a szerző - kevésbé látványosak az eredmények ott, ahol az aktív pervezetés korábban is gyakorlat volt. Az egykori szocialista országok a túlméretezett bírói hatalom csökkentését vitték végbe, általában többszöri módosítással és az "arany középútra", az egyensúlyi helyzetre nem feltétlen rátalálva. Ez alól a magyar Pp. sem jelent illetve jelentett kivételt. Olyannyira nem, hogy a tapasztalt perjogász szerző tanácsát is figyelembe kéne venni a jogalkotónak: "a hatékony polgári igazságszolgáltatást nem lehet a bíróság passzív szerepére felépíteni." ■
JEGYZETEK
[1] Kengyel Miklós: A bírói hatalom és a felek rendelkezési joga a polgári perben c. művének ismertetése. Osiris, Budapest 2003.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest).
Visszaugrás
