Létezik igazságosság (mint jó) és jogtalanság (mint rossz)? Hogyan definiálhatók ezek az erkölcsi kategóriák? Egymással szembe állítható abszolút, vagy az értékelő személyes értékszemléletétől függő relatív fogalmakról van szó? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához az európai jogi kultúra gyökereihez, a görög és a zsidó-keresztény jogfilozófiához kell visszamennünk. Az utóbbiban az isteni kinyilatkoztatott jog nem hagy kétséget afelől, hogy hol van a határ a jó és a rossz között és ezek tartalma miben áll,[2] az előbbiben azonban nézetek sokaságával találkozunk. Hésziodosz, a Kr. előtti 8-7. század fordulójának ismert költője Díkét, az igazságosság forrását keresve kortársai figyelmét az isteni parancsolatok (ius divinum) fontosságára hívta fel, míg a milétoszi Arkhelaosz a Kr. előtti 5. században a természetfeletti igazságosságot az ember által alkotott jogi normákkal helyettesítette. Amikor azonban a ius humanum az athéni szofista politikusok erkölcsi relativizmusával párosult, Szókratész ezzel a csupán alaki szempontból jognak tekinthető jelenséggel szemben makacsul állította, hogy a természetes rendből állandó erkölcsi értékek világlanak ki.[3]
Az igazságosság és a jogtalanság határai akkor ismerhetők fel, ha alapállításként elfogadjuk, hogy létezik igazságosság és jogtalanság, és ezek egymástól világosan elkülöníthetők. Gustav Radbruch (1878-1949) német jogfilozófus és büntetőjogász 1946-ban azt állította, hogy a bíró a pozitív jog és az igazságosság közötti konfliktus esetén akkor és csakis akkor dönthet a jogi normával szemben és ehelyett az anyagi értelemben vett igazságosság mellett, ha a kérdéses norma elviselhetetlenül igazságtalannak ("unerträglich ungerecht") tűnik vagy a jog fogalmában alapvetően benne foglalt, minden emberre kiterjedő egyenlőség elvét tudatosan tagadja ("bewusst verleugnet").[4] Radbruch, aki 1920 és 1924 között az SPD (Sozialdemokratische Partei Deutschlands) képviselője volt a Birodalmi Gyűlésben, rövid ideig (1921/22 és 1923) a Weimari Köztársaság birodalmi igazságügyi minisztereként, majd 1926-tól Heidelbergben egyetemi tanárként tevékenykedett, személyes tapasztalattal rendelkezett arról, hogy mit jelent az igazságosság és a jogbiztonság közötti összhang hiánya. Röviddel Adolf Hitler birodalmi kancellárrá történő kinevezését (1933. január 30.) követően megfosztották a katedrától. Egy évnyi angliai menedék után hazatért ugyan, de haláláig magántanár maradt csupán. A törvényes jogtalanság és a törvényfeletti jog ("gesetzliche Unrecht und übergesetzliches Recht") tézise az ő szájából hitelesen hangzik.
Az ún. Horthy-korszak (1920-1944) értékelése és értelmezése[5] valamint a németbarát politika tudomány- és kultúrtörténeti okainak keresése[6] hosszú idő óta foglalkoztatja a történészeket, míg a jogtörténeti feltárás mindeddig töredékes maradt, különösen a magánjog területén. E tanulmány szerzője a magyar magánjog fejlődését nem a korabeli magyar törvények elemzésével kívánja szemléltetni, hanem a magyar és a német jogászok közötti együttműködés formáinak továbbá a diszkrimináló és a faji alapú elméletek értelmezésével, majd a kutatás későbbi fázisában a korabeli jogalkalmazás és a bírói joggyakorlat alakulásának bemutatásával, levéltári forrásfeltárás alapján. A magyar zsidótörvények túlnyomó részben párhuzamba állíthatók a náci rezsim 1933 utáni jogalkotásával. A jogkorlátozás a magánjog tekintetében - először törvényekben, majd végrehajtási rendeletekben - a személyi jogban a jogegyenlőség sérelmében, a dologi jogban a tulajdonjogi korlátokban, a kötelmi jogban a szerződési
- 94/95 -
szabadság szűkítésében, a családjogban a fajvédelmi elven alapuló szabályokban, továbbá számos munkajogi rendelkezésben jelent meg hazánkban. Kérdés, hogy mennyiben volt szerepe ebben a folyamatban a német jogi hatásnak, ez a hatás milyen jogászok közötti együttműködésen alapult és - a hasonlóság ellenére - hol találhatók nemzetspecifikus jogi megoldások.
A német jogtudomány a magyar magánjog alakulására a 19. század nyolcvanas éveitől gyakorolt meghatározó hatást, amikor a magánjogi kodifikáció (a felvilágosult abszolutizmus korának kísérlete és az erőtlen 1848-as elképzelés után harmadik alkalommal) újra napirendre került.[7] A német történeti jogi iskola befolyása azonban a reformkor óta érvényesült már a hazai jogtudományban is,[8] sőt az osztrák polgári törvénykönyv (OPTK)[9] a Magyar Királyságban 1853 és 1861 között, a Korona mellékországaiban pedig 1861 után is hatályban volt.[10] Azt, hogy a magyar magánjog forrásai 1861 előtt szoros kapcsolatban álltak az osztrák (illetve német) jogi kultúrával, csak részben lehet az osztrák örökös tartományok és Magyarország közötti közjogi kapcsolattal és a szakaszos, erőszakos jogexporttal magyarázni, hiszen a nyugati eszmék és jogelvek is szerepet játszottak a magyar jogtudomány alakulásában. Az OPTK 1861 utáni magyarországi hatását tekintve a válasz még összetettebb. Ahogy a tradicionális magyar magánjoghoz való következetes visszatérés 1861-ben lehetetlen volt, hiszen az osztrák magánjog több részterületet már alapvetően átalakított, ugyan úgy lehetetlen volt a jogászok fejéből kitörölni mindazt, amihez hozzászoktak: az OPTK 1861 utáni hatása megnyilvánult a királyi Curia gyakorlatában, hiszen a magyar főbíróság a trianoni békediktátumig (1920) párhuzamosan alkalmazta a magyar magánjog forrásait és az OPTK-t,[11] és a magánjogtudományban is.[12] Figyelemre méltó az is, hogy politikusok és jogászok egyaránt elismerték, az ország fejlődése szempontjából fontos a jogintézmények nyugati orientációjú modernizációja. Ez a két hajtóerő, bár nem feltétlenül eredményezett új jogalkotást, hozzájárult az osztrák (német) jogi kultúra jelentős elveinek az átvételéhez, amelyek részlegesen restituált, modernizációt igénylő szokásjogunkat lassan átformálták.
A kodifikációs előkészületekkel az OPTK elveszítette szerepét a magyar magánjogban, és ezt a német magánjogtudomány vette át tőle. A 20. század első évtizedeiben a magyar jogfejlődés németországi kutatása - kölcsönös eszmecsere formájában - a hazai jogegységesítési folyamat eredményeként élénkült fel. A hatályos és a tervezett magyar magánjogot a birodalmi német szakirodalom a gyakorlati alkalmazhatóság és a történeti összefüggések tekintetében is vizsgálta. Ernst Heymanns 1917-ben úgy vélte, hogy a magyar magánjog a német, az osztrák, a svájci és az északi jogokkal együtt a germán jogcsaládba tartozik, ha ezeket a frank-román, az anglo-amerikai és a szláv térséggel állítjuk szembe. Sőt, német szemmel nézve a magyar magánjog nem volt más, mint egy "némileg sajátosan fejlődő német partikuláris jog" ("etwas eigensinnig entwickeltes deutsches Partikularrecht"), amely "a magyar nép karakteréből fakadóan önálló életet élt" ("sein starkes, mit dem Charakter des ungarischen Volkes zusammenhängendes Eigenleben hat").[13]
A német-magyar tudományos és kulturális kapcsolatok fejlesztésében fontos szerepe volt annak, hogy Gragger Róbert (1887-1926) magyar irodalomtörténész professzor 1916-ban megalapította a Berlini Egyetemen a Magyar Intézetet, majd 1924-ben a Collegium Hungaricum Berlin is megkezdhette működését az igazgatása alatt. A Weimari Köztársaság külpolitikai irányultsága a kulturális szempontból német orientációjú népek felé (ún. Mitteleuropa-Gedanke)[14] összetalálkozott Klebelsberg Kuno gróf elkötelezettségével a német tudomány és kultúra felé. Klebelsberg 1922. június 16. és 1931. augusztus 24. között vallás- és közoktatásügyi miniszterként tevékenykedett. Egykori berlini egyetemi évei során kiépített kapcsolatrendszerét miniszterként sikeresen használta a német-magyar kapcsolatok fejlesztése érdekében,[15] de 1925-ben a magyar kultúrpolitikát tudományos igényességgel is bemutatta Gragger Magyar Intézetének kiadásában megjelent művében.[16] A Magyar Intézet fórumai a Magyar Évkönyvek (Ungarische Jahrbücher) című folyóirat és a Magyar Könyvtár (Ungarische Bibliot-
- 95/96 -
hek) című sorozat voltak. Ez utóbbiban helyet kaptak jogi szakkönyvek is, melyek közül témánk szempontjából Almási Antal kétkötetes magánjogi monográfiája[17] jelentős. A curiai bíró illetve kolozsvári, budapesti, majd szegedi egyetemi magántanár szerző, ki eredetileg rabbinak készült, művét a magyar magánjogi törvénykönyv III. tervezetének szövegét (1914)[18] alapul véve állított össze. Beck Salamon értékelése szerint rendszere egyéni volt, és gondolkodásmódja a gyakorló bíró karakterét, nem az elméleti jogász tulajdonságait tükrözte.[19] A Magyar Könyvtár kisszámú jogi kiadványai körében említésre méltó Magyary Zoltán költségvetési jogról szóló munkája is,[20] míg a nem jogi könyvek arra hívják fel az olvasó figyelmét, hogy Gragger rendkívül tudatosan tárta a német közönség elé a magyar nemzeti kultúra eredményeit. Ebbe a körbe tartozott többek között Szinnyei József magyar nyelv- és kultúrtörténeti kötete,[21] Bartók Béla és az osztrák folklorista Hedwig Lüdeke népdalkinccsel foglalkozó műve[22] illetve Bartók két önálló kötete a paraszti népesség dallamvilágának rend-szerezéséről[23] és a magyarok és a szomszédos népek népzenéjéről,[24] továbbá Balogh Bélának és Bartucz Lajosnak a magyar faji sajátosságokról szóló néprajzi könyve.[25] Bár a jogi szakkönyvek kisebbségben maradtak a Magyar Könyvtárban, Almási művé remekül igazolta, hogy az élő magyar magánjog és a tervbe vett kódex tartalma is a nyugat-európai (elsősorban a német) jogi kultúrához kapcsolja hazánkat.
Almási művében vagy Meszleny Artur magyar nyelvű magánjogi összefoglalásában, amely immár a magánjogi törvénykönyv V. tervezetének[26] szerkezetét követve és szövegét alapul véve a jogforrásokról és a joggyakorlat alakulásáról is teljes képet adott 1931-ben,[27] természetesen még nincs nyoma a diszkriminatív jogalkotásnak.
Szladits Károly azonban 1938-ban, az I. zsidótörvény (a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról szóló 1938. évi XV. tc.) évében kezdte meg a hatkötetes "Magyar magánjog" című sorozat szerkesztését. Az általános részről és a személyek jogáról szóló I. kötet bevezetőjében a korszak pozitív fejleményeire utalt Szladits, így többek között az I. tervezet (1900)[28] óta eltelt években a magánjogi dogmatika fejlődésére, a szakkifejezések használatának precizitására és a megnövekedett államterület következményeire a magánjog tekintetében. A bevezető zárásaként a következő megállapítást tette: "Természetesen a jogtudománynak fogalmait a tételes jogszabályokból kell elvonnia és sosem szabad azzal az igénnyel fellépnie, mintha a jogszabályoknak kellene alkalmazkodniuk előre megállapított tudományos fogalmakhoz. Ezért a helyesen felfogott fogalomelemző jogtudomány nem áll ellentétben az ú. n. értékelő jogtudománnyal, amely a jog alkalmazásának és tartalmi továbbfejlesztésének módszerét (...) az adott esetek célszerűségi és igazságossági kívánalmainak felkutatásában keresi".[29] Az I. kötet kéziratát az előszó végén olvasható dátum szerint 1941. május 5-én zárták le, míg a III. zsidótörvény (1941. évi XV. tc.) ugyanebben az évben, augusztus 8-án lépett hatályba. Radbruch "helyzeti előnyben" volt Szladitssal szemben, hiszen 1946-ban, amikor a törvényes jogtalanság fogalmát megalkotta, már megtapasztalta Európa, mit jelent a jogi norma tartalmi szembenállása a természetjoggal, az erkölccsel és a szokásokkal, míg Szladits 1941 májusában a polgári modernizáció legfontosabb elvének, a törvény előtti egyenlőségnek a sérelme alapján juthatott volna arra a következtetésre, hogy megengedhetetlen negatív változások történtek. A nyilvánosság előtt a jeles magyar magánjogász inkább arra a problémára mutatott rá, hogy "A nemzeti szocializmus jegyében álló jelenlegi német jogtudomány - legalább jelszavaiban - úgyszólván teljesen elfordult a pandektatudománytól, melyre a német művelődés méltán büszke lehet". Megnyugtatásként rögtön hozzátette: "valójában persze inkább csak átcsoportosításról lehet szó". Tartalmi kritikával nem élt.[30] A magánjog elveiről szóló fejezetben ugyancsak hiába keressük a jogkorlátozó tendenciára történő utalást.[31] Csak a jogképesség tárgyalásánál szólt Szladits a jogegyenlőség elvének sérelméről, mindössze egy mondatban, majd megnevezte a szerzőképesség korlátait, így többek között a vallási hovatartozást is. Hozzátette, hogy a zsidók esetében a polgári modernizáció kora előtt találunk erre példát a magyar jogfejlődésben.[32] Nem indoklást adott, hanem felsorolta a jogtörténeti előzményeket, majd ismertette a "legújabb jogalkotást", azaz az I. (1938. évi XV. tc.) és a II. zsidótörvény (1939. évi IV. tc.) rendelkezéseit.[33] Az értékelés itt is elmaradt. A sorozat családjogról szóló II. kö-
- 96/97 -
tetében, amely az I. kötet előtt, 1940-ben jelent meg, a házassági jogi rész szerzője, Almási Antal még nem utalhatott a következő év házassági jogi változásaira.[34]
A III. Birodalom jogalkotását követő[35] III. zsidótörvény, amely a polgári házasságról szóló 1894. évi XXXI. tc. (Ht.) módosítását és kiegészítését tartalmazta, megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést. Az izraeliták és keresztények közötti házassági akadály, amely a Ht. hatályba lépése előtti felekezeti jogokban a cultus disparitas körébe tartozott, a törvény 9. szakaszában a származáson alapuló zsidófogalommal egészült ki. Az akadály ellenére kötött vegyesházasság érvényes volt, de büntetendő (14. §), míg magánjogi jogkövetkezménye megtévesztésre hivatkozva a házasság megtámadásának lehetősége volt (10. §). A jogalkotói célzat, ahogy azt a törvénycikk indokolásában világosan megfogalmazták, a nemkívánt fajkeveredés elkerülése volt.[36] A korabeli magyar magánjogi irodalomban nem találni példát arra, hogy ezt a célt bárki nyilvánosan megkérdőjelezte vagy helytelenítette volna.[37] Egyesek a közérdekre hivatkozva helyeselték a jogkorlátozó jogalkotást,[38] míg mások az állampolgárság illetve a származás igazolásának jelentőségét hangsúlyozták a jogéletben.[39] A III. zsidótörvény csak abból a szempontból váltott ki (visszafogott) kritikát a magánjogászok körében, hogy nem csak a zsidók jogállásával összefüggő kérdéseket szabályozott.[40]
Ellenpéldáról való ismeret hiányában megfogalmazható az az állítás, hogy a magánjogászok megelégedtek az új szabályok tételes ismertetésével.[41] 1941-ben jelent meg Kolozsvárott Balás P. Elemér, Heller Erik, Személyi Kálmán, Székely István és Túry Sándor Kornél közös műve a Trianon utáni két évtized magánjogfejlődéséről. Személyi kifejtette, hogy a magánjog rendszerint lépcsőzetesen változik, ezért a tömeges törvényalkotást egy rendkívüli kor rendkívüli jelenségének tekintette.[42] Értékelésre ő sem vállalkozott. Ezt a hiányt legalább három okkal magyarázhatjuk. A szerzők rendszerint a polgári modernizáció kora előtti jogtörténeti példákra utaltak illetve hivatkoztak, a jogkorlátozást átmeneti jelenségnek tekintették vagy jogegyenlőség alatt nem a jogok és kötelezettségek azonosságát értették, hanem csupán azt, hogy minden állampolgár jogait és kötelezettségeit ugyan az a jogi norma szabályozta, ahogy ezt Csekey István 1941-ben kifejtette.[43]
Az 1933 után a magyar és német jogászok közötti együttműködés egyik intézményesült formája az 1934-ben újraalapított Kelet-Európai Jog című folyóirat (Zeitschrift für Osteuropäisches Recht) volt. Gustav Adolf Walz és Axel von Freytagh-Loringhoven, a folyóirat szerkesztői a német jogászok mellett számos magyar illetve kelet-európai kollégának is lehetőséget biztosítottak nézeteik közzétételére. Walz és von Freytagh-Loringhoven elkötelezett nemzetiszocialista szemlélete nem volt kérdéses. Walz 1927 és 1942 között számos német egyetemen oktatott nemzetközi jogot, jogfilozófiát és államfilozófiát, majd három éven át a Német Tudományos Intézetet irányította Zágrábban.[44] Von Freytagh-Loringhoven a nemzetközi jog egyetemi tanára volt az első világháború előtti években Jaroslawlban illetve Dorpatban, a cári Oroszországban, majd 1918-tól Braslauban államjogot, közigazgatási jogot és nemzetközi jogot oktatott. A Weimari Köztársaság alkotmányát annak forradalmi előzményei miatt illegálisnak tekintette, és egyik alapítója volt az antiszemita és köztársaságellenes DNVP-nek (Deutschnationale Volkspartei) 1919-ben. Hitler birodalmi kancellárrá történő kinevezése támogatójaként szép karrier várt rá 1933 után.[45] Bár a folyóirat magyar szerzőinek munkássága a külön tanulmány tárgyát képezi, ehelyütt is érdemes megemlíteni, hogy a közös kutatási témák és a hasonlóságot mutató jogi nézetek jól nyomon követhetők a Kelet-Európai Jog hasábjain.
A kulturális kapcsolatok erősítését az NSDAP is erőteljesen támogatta. Kezdeményezésükre 1935 júniusában Walter Raeke vezetésével ötszán német jogász utazott egy hetes látogatásra Magyarországra. Raeke nemzetiszocialista karrierjét 1930-ban között Német Jogászok Nemzetiszocialista Szövetségének (Bundes Nationalsozialistischer Deutscher Juristen) hamburgi elnökeként kezdte, majd 1933 és 1938 között a Birodalmi Gyűlés képviselője volt, miközben ugyanekkor a legfontosabb német jogászszervezet, a Német Ügyvédi Egyesület (Deutscher
- 97/98 -
Anwaltsverein) elnökévé is megválasztották. Elkötelezettségét jól jelzi, hogy Hans Frank megbízásából az egyesületet beolvasztotta a Nemzetiszocialista Német Jogászok Szövetségébe (Bund Nationalsozialistischer Deutscher Juristen), majd önálló szervként megszüntette. A szövetség vezetése mellett Raeke a szövetségi jogászfolyóiratainak (Mitteilungsblatt der Reichsfachgruppe Rechtsanwälte des BNSDJ és Juristischen Wochenschrift) a szerkesztését is ellátta. Az említett magyarországi út célja a nemzetiszocialista ideológia terjesztése volt a magyar jogászszervezetekben, mint olyan országban, amely a "zsidósajtó" uralma alatt áll.[46] A Budapesti Ügyvédi Kamara elnökével, Lázár Andor igazságügyi miniszterrel és a Budapesti Jogászegylet vezetőjével folytatott megbeszélések körében a magánjog vonatkozásában a kereskedelem és az ipar valamint az ügyvédség zsidótalanításának kérdése szerepelt. Raeke hatékonysága azonban nem feltétlenül bizonyult magasnak, hiszen Lázár 1938. március 8-án azért mondott le a miniszteri tisztségről, mert az I. zsidótörvény tervezetét nem tudta támogatni.[47] Utódja, Mikecz Ödön számára a törvényjavaslat előterjesztése nem jelentett erkölcsi problémát.
A III. Birodalom nemzetközi kulturális egyezményei közül elsőként a német- magyar egyezményt kötötték meg Berlinben 1936. május 28-án. Német részről Joseph Goebbels, népművelődésért és propagandáért felelős birodalmi miniszter valamint Bernhard Rust birodalmi nevelésügyi miniszter, magyar részről Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter aláírása szerepelt az okmányon.[48] Az egyezmény tudományos kapcsolatok szélesítésére is kiterjedt, melynek keretében hangsúlyt helyeztek a német professzorok magyarországi alkalmazására illetve vendégelőadásaik szervezésére. Ennek különöse jelentősége elsősorban azért lehetett, mert német részről általában és a jogtudomány tekintetében is úgy ítélték meg, hogy hazánkban a német kultúra felé megvan a nyitottság, de ez a nemzetiszocialista ideológia miatt korlátozott. Úgy vélték, hogy a zsidók-uralta magyar sajtó mindent megtesz, hogy agyonhallgassa a német tudományos rendezvényeket és félelmet keltsen a lakosságban a hazai német kisebbségtől.[49] Hómant és helyettesét, Szily Kálmánt olyan konzervatív politikusoknak tartották, akik a 19. századi liberalizmust a Nagymagyarország-eszméjét veszélyeztető káros nézetrendszernek tekintik,[50] de úgy ítélték meg, hogy az 1941-ben felállított Teleki Pál Tudományos Intézet tevékenysége aláásta a német dominanciát a közép-európai térségben azzal, hogy Magyarország történeti vezető szerepét hangsúlyozta a Dunamenti népek körében.[51]
A jogtudomány területén az együttműködés formáit vizsgálva említést kell tenni arról, hogy számos német jogász tartott előadást Magyarországon az 1941. február 12-én a Pázmány Péter Egyetemen alapított Budapesti Német Tudományos Intézet (Deutsche Wissenschaftliche Institut Budapest) szervezésében. Az intézet számára a német nagykövetség a Magyar Királyi Autóklubtól bérelt termeket a IV. kerületi, Apponyi tér 1. szám alatti épületben. Ugyanebben az évben, november 24-én a nyilvánosság számára is megnyitották az intézet könyvtárát, amely tíz hónappal az alapítás után már mintegy tízezer kötettel rendelkezett a klasszikus német szakirodalomból a filozófia, a történelemtudomány, a művészetek, az irodalomtörténet, a gazdaság és a teológia területéről.[52] Az intézet vezetője Hans Freyer, a jobboldali konzervatív szociológus lett, akinek a kutatási területe a dél-kelet-európai térség történelme volt. A célkitűzése az volt, hogy olyan témákat és szerzőket ismertessen meg a magyar tudományos közönséggel, amelyekre a "magyar társadalom figyelme magától nem terjedne ki, de a német érdekek szolgálatában áll",[53] továbbá "tudományos adatokat" szolgáltasson a birodalmi német sajtónak ("reichsdeutsche") és a más európai államokban élő német kisebbségek ("gesamtdeutsche") sajtójának, és felügyelje a magyar sajtótevékenységet.[54] Kiemelten fontosnak tartották a faji- és népességpolitikai előadássorozatot 1941-1942 telén, melynek keretében Friedrich Burgdörfer ("Die bevölkerungspolitische Entwicklung in Europa seit 1918"), Walter Groß ("Die Rassenpolitik des Dritten Reiches mit besonderer Berücksichtigung des Judentums") és von Eickstedt ("Der Stand der Rassenwissenschaft") terjesztette a náci faji eszmét, de a vendégelőadók között szerepelt a berlini eugenetika-professzor, Eugen Fischer is, akinek a német fajvédelmi törvények orvostudományi háttere köszönhető. A szervezők fontosnak tartották, hogy az előadásra meghívott hallga-
- 98/99 -
tóság (akik között a vendégkönyv bejegyzései szerint 1942. február 6-án Horthy kormányzó is jelen volt)[55] az egész estét együtt töltötte, és így személyes beszélgetésekkel folytatódhatott a kapcsolatépítés. [56] Freyer mentalitását jól tükrözi, hogy intézetét 1944 májusában rendelkezésére bocsátotta a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) hírszerzéssel foglalkozó VI. ügyosztályának, amely itt rendezte be a vezérlőállomását. Az intézetet 1944. október 10-én, a front közeledtével zárták be, majd munkatársait Németországba evakuálták.[57]
A nemzetiszocialista Német Jogakadémiát (Akademie für Deutsches Recht) 1933-ban a Führer "koronajogászainak" egyike, Hans Frank alapította. Az itt működő Külügyi Osztály, melyet 1933 és 1934 fordulóján állítottak fel, azt a feladatot kapta, hogy jogösszehasonlítást végezzen és a külföldi jogászokkal szakmai kapcsolatot építsen ki illetve tartson fenn. A német-magyar jogösszehasonlítást és kapcsolatépítést egy munkaközösség keretében szervezték és bonyolították (Arbeitsgemeinschaft für Deutsch-Ungarische Rechtsbeziehungen). A Német Jogakadémia anyaga, amelyet a Lichterfeldei Szövetségi Levéltárban őriznek, a mai napig feldolgozatlan. Magyar szempontból ez az anyag különösen azért érdekes, mert olyan neves, itthon magas tisztséget betöltő jogászok voltak az akadémia levelező tagjai között, mint Magyary Zoltán, Mikecz Ödön, Oswald István, Stolpa József, Töreky Géza, Vladár Gábor vagy Radocsay László. A levéltári anyag feldolgozása érdemes áttekinteni, melyen voltak a közös pontok és a különbözőségek ezeknek a személyeknek a szakmai pályafutásában.
Vladár Gábor (1881-1972) a királyi Curia bírája, igazságügyi miniszter és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt. Protestánsként keresztényi személyes értékítéletéről volt ismert. Az Igazságügyi Minisztériumban 1918 óta dolgozott, előbb titkárként, majd 1929-tól a törvényelőkészítő ügyosztály vezetőjeként. Részt vett a magyar magánjogi törvénykönyv V. tervezetének előkészítésében, de számos másjogszabály tartalmának kialakításában is. 1944 tavaszán több konfliktusa volt a belügyi tárcával. Egyrészt nem volt hajlandó a gettósított zsidó állampolgárok ingóságának lefoglalásáról és értékesítéséről szóló norma előkészítésére, másrészt a letartóztatott zsidók csendőrségnek történő átadását sem kívánta jogszabályelőkészítő tevékenységével támogatni. Mindez lemondásához vezetett. 1944. augusztus 29-től, amikor a vidéki zsidóság deportálása már megtörtént, igazságügyminiszteri tárcát kapott a Lakatos-kormányban. 1944. október 16-tól a nyilas hatalomátvétel következtében azonban maga is arra kényszerült, hogy bujkáljon.[58] Művei, különösen "A jog elhajlása az élettől" című, a szerző belső kétségeit tükrözik: a jognak a közjót kell szolgálnia, nem valamely ideológiát vagy gazdasági érdeket, és a világháború árnyékában is meg kell őriznünk erkölcsi értékeinket - foglalt állást kora jelenségeivel közelről szembesülve és a felelősség súlyát érezve.[59]
Osvald István (1867-1944) 1894 óta töltött be bírói hivatalt. Pályája gyorsan felfelé ívelt: 1926-ban curiai tanácselnök, 1934-ben a Curia elnöke lett.[60] Bár 1937-ben, még az I. zsidótörvény elfogadása előtt nyugállományba vonult, a Német Jogakadémia aktáinak feltárása segítséget nyújthat Osvald 1935 és 1937 közötti tudományos tevékenységének értékeléséhez.
Mikecz Ödön (1894-1965) joghallgatóként aktívan részt vett a jobboldali diákmozgalom tevékenységében. Pályáját ügyvédként kezdte. 1932-től három éven át Szabolcs vármegye főispánja volt, majd 1935-től Gömbös Gyula miniszterelnöki sajtóosztályát vezette. A bizalmi állás sikeres betöltésére utal, hogy a következő évtől belügyi államtitkár, 1938. március 9-től a Darányi-kormány (1936. október 12. - 1938. május 14.), majd az Imrédy-kormány (1938. május 14. -1939. február 15.) igazságügyi minisztere volt. Az I. zsidótörvény előkészítése többek között neki köszönhető. 1940-től Szabolcs vármegyét képviselte az Országgyűlés felsőházában, ahol a Sztójay- (1944. március 22. - 1944. augusztus 29.) és a Lakatos-kormány (1944. augusztus 29. - 1944. október 16.) alatt a náci megszállása ellen többször felszólalt. Említésre méltó, hogy Mikecz 1937. szeptember 26-án államtitkárként Nagykátán, a Nemzeti Egységpárt gyűlésén elhangzott beszédében azt hangsúlyozta, hogy a náci Németország hatalma és ereje nem jelenti azt, hogy az általa használt módszerek hazánk számára is alkalmasak lennének.[61] Sajnos igazságügyi miniszterként nem emlékezett korábbi szavaira.
- 99/100 -
Az egyházjogász és bíró Stolpa József (18871958) 1937 óta volt a közoktatási és vallásügyi minisztérium államtitkára. Bár egyházjogi írásai[62] jogtörténeti szempontból értékesek, témánk tekintetében sokkal inkább azt a szabadságfogalmat érdemes kiemelni, amit 1939-ben vetett papírra. Stolpa mélyen elítélte a 19. századi szabadelvűséget, amely szerinte az individuális és csoportérdekek érvényesüléséhez vezetett a közhatalomban megtestesülő ún. univerzális érdekkel szemben. Helytelennek tartotta, hogy hogy a klasszikus szabadságjogok, melyek szerinte egyébként is idegenek a magyar lélektől és természettől, megakadályozták az univerzális érdek érvényesülését. Állítása szerint a szabadelvűségnek a magyar földben és a nemzeti hagyományokban nincs gyökere, míg a "valódi szabadság" a közösség erejéből táplálkozik.[63] Stolpa szabadságfogalma és a polgári jogegyenlőségről alkotott nézete tagadta mindazt, amit a polgári modernizáció korának szabadelvű politikusai illetve a magánjog tekintetében a 19. század második felének és a 20. század első két évtizedének jogtudósai vallottak, de hű képe saját kora torzult valóságának.
Töreky Gézát (1873-1961), aki büntető bíróként, ügyészként és igazságügyminisztériumi alkalmazottként is tevékenykedett, 1937-ben nevezték ki a Curia elnökévé. Tagja volt az Etelközi Szövetségnek, melynek felvételi feltételei között szerepelt az erős magyar, irredenta érzés mellett a nemzsidó származás is.[64] Ebben a tanulmányban neve nem magánjogászként azért kerül említésre, mert ő volt az, aki a német megszállás alatt a zsidó bírókat eltávolította a királyi főbíróságról.[65] Töreky 1944. június 30-án vonult nyugállományba. A nyilas hatalomátvételt követően letartóztatták és Németországba szállították. Sosem tért haza.[66]
Magyary, Mikecz, Oswald, Stolpa, Töreky, Vladár vagy Radocsay László (1878-1968) levelező tagként részt vettek a Német Jogakadémia ülésein, publikáltak a folyóiratában és előadásaikkal aktívan bekapcsolódtak az akadémiai munkába. Radocsay, aki 1939. november 9-tól a német megszállásig, több kormány alatt felelt az igazságügyi tárcáért, 1942-ben "A jog megújítása Magyarországon" (Die Rechtserneuerung in Ungarn) címmel készített tanulmányt a Német Jogakadémia számára, melyben a magyar jogfejlődést a náci jogújítással hasonlította össze. A jogújítás fogalma a jogrend nemzetiszocialista érelemben vett átalakításának címszava volt, melynek jogtudományi indokolását túlnyomó részt az akadémia "tudományos" eredményei valamint az ún. kieli iskola szolgáltatta. Radocsay harminckilenc oldalnyi írásában a jogújítást a következőképp jellemezte: "Ahogy az öt nagy lényegi érték: a faj, a föld, a munka, a birodalom és a becsület, a német jogújítás egészének alapul szolgál, úgy a magyar jogfejlődésben is öt alapvető irányt látok, melyek mind a jogújítást szolgálják. Ezek a közösség eszméje, az indokolatlan önérdek visszaszorítása, a népi gondolat, a családvédelem és a jog életközelisége".[67]
A Horthy-korszak magyar és az NS-korszak német igazságügyi minisztériumai között a szakmai kapcsolat különösen az 1939 és 1941 közötti években volt aktív, melynek eredményeképp több magánjogi és polgári eljárásjogi tárgyú nemzetközi szerződés is létrejött a két állam között.[68] A magyar fél jogújító teljesítményét - Radocsay 1941 szeptemberi látogatása kapcsán - német részről a következőképp értékelték: "A magyar törvények közül, amelyek miniszteri tevékenysége ideje alatt keletkeztek, meg kell említeni: a büntetőítélettel összefüggő hátrányos jogkövetkezmények korlátozásáról és megszüntetéséről szóló törvényt (rehablilitációs törvény), a nemzeti érzület büntetőjogi védelméről szóló törvényt, a házassági jogról szóló törvény kiegészítését és módosítását valamint az e tekintetben szükséges fajvédelmi rendelkezéseket. A Radocsay méltóságos úr vezetésével megkötött nemzetközi szerződések közül kiemelendő: a német-magyar hitelesítési egyezmény, a német-magyar szerzői jogi egyezmény, a német magyar kiadatási szerződés, a német-magyar polgári és kereskedelmi jogi jogsegélyegyezmény, a német-magyar konzuli szerződés, a német-magyar iratkezelési egyezmény. Jelenleg folynak a tárgyalások a személyi jogállást dokumentumairól szóló német-magyar egyezmény tervezetéről, egy német-magyar nyomozási egyezményről, egy a családjogi határozatok és holttányilványítási határozatok kölcsönös elismeréséről szóló egyezményről valamint egy tartási ügyekben hozott határozatok végrehajtásának elismeréséről szóló egyezményről."[69]
A birodalmi igazságügyi minisztérium ügyintézője 1942. január 26-ig az a Max Merten volt, akit 1959-ben Görögországban háborús
- 100/101 -
bűntett elkövetéséért 25 év szabadságvesztésre ítéltek.[70] Merten a megállapodások előkészítése céljából többször is Magyarországra utazott, ahogy a tárgyalásokban más vezető náci jogász, többek között Hans Globke[71] is részt vett. Globke még a náci hatalomátvétel előtt, porosz igazságügyi minisztériumi tanácsosként készítette elő 1932-ben a névjogról szóló rendeletet illetve utasítást, majd decemberben ez ezekhez kapcsolódó végrehajtási irányelveket, amelyek célja az volt, hogy - a fajkeveredés elkerülése érdekében - a zsidók számára megszűnjön a zsidónak hangzó nevek megváltoztatásának lehetősége.[72] 1936-ban már a birodalmi belügyminisztérium zsidóügyi hivatalának miniszteri tanácsosaként kommentálta a nürnbergi fajvédelmi törvényeket,[73] melyek a magyar III. zsidótörvény alapjának tekinthetők. A kelet-európai országok német kisebbségének integrálásáról szóló terv - a Zeitschrift für Osteuropäisches Recht hasábjain - tudományos írásai között is helyet kapott.[74] Globke volt a szerzője a birodalmi névtörvénynek is, mely szerint azok a zsidók, akik a csatolt listán nem szereplő utónevet viseltek, kötelesek voltak második utónevet felvenni, ami nők esetében a Sara, férfiak esetében az Israel volt.[75] A német-magyar megállapodásokat előkészítő tárgyalásokon magyar részről Szondy Viktor a külügyminisztériumi tanácsos, Kádár László Levente belügyminisztériumi osztályfőnök illetve államtitkár, Lupkovics György, az igazságügyi minisztériumhoz beosztott táblabírósági bíró és Békássy László külügyminisztériumi titkár vett részt. További kutatást igényel még annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy a tárgyalásokon pontosan mely jogterületeket érintették, ezekben mekkora szerepük volt a faji és diszkriminációs elképzeléseknek és a magyar felet képviselő magasrangú jogászok mennyiben tudták érvényesíteni a magyar érdekeket.
A fenti gondolatok elsősorban arra mutatnak rá, hogy milyen kérdések határozzák meg a kutatás irányát, másodsorban pedig annak első eredményeit tartalmazzák.[76] A jogkorlátozás elméletének és gyakorlatának vizsgálata a Horthy-korszakban, de különösen az 1933 és 1944 közötti évekre fókuszálva mindeddig hiányos a hazai szakirodalomban. Bár az utóbbi két évtizedben Németországban és Ausztriában a magánjogfejlődéssel foglalkozó jogtörténészek is aktívan bekapcsolódtak a kutatásba, a német és a magyar jogászok közötti interakciók kérdéséhez a külföldi szakirodalomban is alig található adat. A történelem-tudomány (és így a jogtörténet-tudomány is) a tények feltárásán alapul, ahogy a hisztoreo (ιστορεο) szó jelentése az ógörög nyelvben "érdeklődni", "utána járni", "megvizsgálni", "kikutatni", "rájönni", "megtanulni". Egy tanulság már ebben a fázisban is levonható a fenti gondolatokból: Díké, a természetjogból fakadó igazságosság keresésétől a jogászi hivatás sosem elválasztható. ■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány elkészítését az Alexander von Humboldt Alapítvány támogatása tette lehetővé a "Theorie und Praxis der Entrechtung in der zweiten Hälfte der Horthy-Ära im Vergleich mit dem NS-Regime" c. projekt keretében. A tanulmány alapját képező előadás német nyelven a Magyarországi Humboldt-Egyesület "Neue Grenzen - New Frontiers" című nemzetközi konferenciáján (2018. 11. 30. - 12. 01.) hangzott el Budapesten.
[2] Vö. Hack Márta: Az európai jogi kultúra zsidó-keresztény gyökerei. Díké 2017. 1. sz. 9-32. o.
[3] Az igazságosság fogalmáról a görög jogéletben lásd bővebben Kajtár István - Herger Csabáné: Egyetemes állam- és jogtörténet. Budapest - Pécs 2015. 17-18. o.
[4] Gustav Radbruch 1946-ban megjelent művének újabb kiadását lásd Radbruch, Gustav - Hassemer, Winfried: Gesetzliches Unrecht und übergesetzliches Recht. Juristische Zeitgeschichte. Kleine Reihe 4, Klassische Texte. Baden-Baden 2002
[5] Lásd többek közt Andics Erzsébet: Fasizmus és reakció Magyarországon. Budapest 1945. 29-30. o.; Berend T. Iván - Ránki György: Az ellenforradalom kora Magyarországon. In: Molnár Erzsébet (szerk.): Magyarország története II. Budapest 1964. különösen 367. o. és 459. o.; Lackó Miklós: A fasizmus Kelet-Közép-Európában. Új Írás 1970. 12. sz. 69-79. o.; L. Nagy Zsuzsa - Szakács Kálmán: A rendszer törvényesítése. In: Ránki György (szerk.): Magyarország története VIII. Budapest 1976. 409-410. o. és 415-416. o.; Romsics Ignác: Ellenforradalom és konszolidáció. A Horthy-rendszer első tíz éve. Budapest 1982. 57. o., 60. o., 7273. o. és 85. o.; Turbucz Dávid: A magyar történettudomány Horthy-képe (1945-1989). Történelmi Szemle 2014/4. sz. 663-688. o.; Ormos Mária: Jelző és történelem. Kérdések a Horthy-korszakról. Történelmi Szemle 1997/2. sz. 179.; Ormos Mária: Nácizmus - fasizmus. Budapest 1987. 465. o.; Turbucz Dávid: A politikai rendszer jellege a Horthy-korszak első tíz évében. Múltunk. Politikatörténeti folyóirat 2007. 4. sz. 228-254. o.; Püski Levente: Demokrácia és diktatúra között. A Horthy-korszak jellegéről. In: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Budapest 2005, 214-215. o., Horváth Attila: Az úgynevezett Horthy-korszak. In: Horváth Attila (szerk.): Magyar állam- és jogtörténet. Budapest 2014. 203-207. o.
[6] Lásd elsősorban Frank Tibor: Ungarische Wissenschaftsemigranten in der Ersten Hälfte des 20. Jahrhunderts. Acta His-
- 101/102 -
torica Leopoldina 2018. 74. sz.; Frank Tibor: Kettős kivándorlás. Budapest - Berlin - New York 1919-1945 (2. kiad.) Budapest 2012
[7] A magyar magánjogi kodiffkáció menetéhez lásd Hamza Gábor: Kodifikation des Privatrechts in Ungarn und die Tradition des römischen Rechts. Revista Internacional de Derecho Romano 2015. 14. sz. 64-79. o.; Homoki-Nagy Mária: Az 1795. évi magánjogi tervezetek. Szeged 2004. 17-24. o.; Homoki-Nagy Mária: Das Schicksal der zivilrechtlichen Gesetzesentwürfe der Landtage während des Reformzeitalters. In: Máthé Gábor - Mezey Barna (szerk.): Von den Ständeversammlungen bis zu den modernen Parlamenten. Barcelona - Budapest 2003, 17-27. o.; Homoki-Nagy Mária: Gondolatok a magyar kodifikáció történeti hátteréről. In: Hajdú József (szerk.): 90 éves a szegedi jogászképzés. Szeged 2013. 83-92. o.
[8] Zlinszky János: Die historische Rechtschule und die Gestaltung des ungarischen Privatrechts im 19. Jahrhundert. In: Both Ödön (szerk.): Studie in honorem Velimirii Pólay Septuagenarii, Acta Juridica et Politica Tom. XXXIII. Szeged 1985. 1-31. o.
[9] Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch für die gesammten deutschen Erbländer der Oesterreichischen Monarchie. Wien, Hof- und Staats-Druckerey 1811
[10] Lásd bővebben Herger Csabáné: Die Quellen des ungarischen Eherechts und die Wirkung des ABGB-Eherechts auf die ungarische Rechtsentwicklung. In: Herger Csabáné - Susanne Kissich - Markus Steppan (szerk.): Gemeinsame Wurzeln und Elemente des österreichischen und ungarischen Familienrechts. = Grazer Rechtswissenschaftliche Studien 67. Graz 2018. 19-32. o.; Herger Csabáné: "Meine Seele rekommandiere ich in Gottes endlose Barmherzlichkeit..." Letztwillige Verfügungen in Pécs unter der Geltung des österreichischen Zivilrechts. In: Bo-rut Holcman - Markus Steppan (szerk.): Festschrift für Gernot Kocher zum 75. Geburtstag "... ich rief dich bei deinem Namen und gab dir Ehrennamen." (Jes 45, 4). Maribor 2017. 181-196. o.
[11] Lásd Márkus Dezső: Az osztrák Általános Polgári Törvénykönyv mai érvényében. Budapest 1907.
[12] Lásd bővebben Herger Csabáné: A modern magyar házassági vagyonjog kialakulása és rendszere a német jogfejlődés tükrében. Passau 2017. 428-432. o.
[13] Ernst Heymann: Das ungarische Privatrecht und der Rechtsausgleich mit Ungarn. Tübingen 1917. 92. o.
[14] J. Elvert: Mitteleuropa im Urteil der nationalkonservatien Publizistik der Weimarer Republik. In: H. Durchhardt - I. Németh (szerk.): Der Europa-Gedanke in Ungarn und in Deutschland in der Zwischenkriegszeit. Mainz 2005. 139-143. o.
[15] Klebelsberg 1924-ben megszerezte volt évfolyamtársa, az orientalista porosz kultuszminiszter, Cark Heinrich Becker támogatását a Collegium Hungaricum Berlin felállításához, 1925. október 20-i beszédében népszerűsítette a berlini gazdasági és egyetemi elit előtt a Német-Magyar Társaság (Deutsch-Ungarische Gesellschaft) tevékenységét.
[16] Kuno Klebelsberg Graf: Ungarische Kulturpolitik nach dem Kriege. Berlin 1925
[17] Anton Almási: Ungarisches Privatrecht I. Berlin - Leipzig 1924. Almási műve két évvel korábban a Vereinigung wissenschaftlicher Verlege kiadásában már megjelent. (Berlin -Leipzig 1922) A második kötet kiadása nem történt meg.
[18] A polgári törvénykönyv javaslatának az országgyűlés elé terjesztett szövege. Budapest 1914
[19] Beck Salamon: Magyar magánjog német nyelven. Almási Antal Ungarisches Privatrecht 1. kötete. Jogtudományi Közlöny 1922. 19. sz. 145-146. o.
[20] Zoltán Magyary: Das ungarische Budgetrecht. Berlin 1924
[21] József Szinney: Die Herkunft der Ungarn, ihre Sprache und Urkultur. Berlin 1923
[22] Béla Bartók - Hedwig Lüdeke: Das ungarische Volkslied. Berlin 1925
[23] Béla Bartók: Das ungarische Volkslied. Versuch einer Systematisierung der ungarischen Bauernmelodien; mit 320 Melodien. Berlin 1925
[24] Béla Bartók: Die Volksmusik der Magyaren und der benachbarten Völker. Berlin 1935
[25] Béla Balogh - Lajos Bartucz: Ungarische Rassenkunde. Berlin 1940
[26] Magyarország Magánjogi Törvénykönyve a m. kir. igazságügyminiszter által 1928. március 1-én az Országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslat. Budapest 1928
[27] Meszlény Artur: Magyar magánjog I. Jogforrások, személyi és családi jog. Budapest 1931
[28] A Magyar Általános Polgári Törvénykönyv tervezete. Első szöveg. Budapest 1900
[29] Szladits Károly: Bevezetés. In: Szladits Károly (szerk.): Magyar magánjog I. Budapest 1941. 1-4. o.
[30] Szladits: i.m. 4. o.
[31] Szladits Károly: A magánjog általános elvei. In: Szladits Károly (szerk.): Magyar magánjog I. Budapest 1941. 28-42. o.
[32] Szladits Károly: A jogképesség. In: Szladits Károly (szerk.): Magyar magánjog I. Budapest 1941. 505. o.
[33] Szladits: i.m. 506-507. o.
[34] Almási Antal: A házasság érvényességi akadályai: megtámadhatóság. In: Szladits Károly (szerk.): Magyar magánjog II. Budapest 1940. 69-119. o.
[35] Gesetz zum Schutze des deutschen Blutes und der deutschen Ehre vom 15. September 1935; Gesetz zum Schutz der Erbgesundheit des deutschen Volkes vom 18. Oktober 1935; Gesetz zur Vereinheitlichung des Rechts der Eheschließung und der Ehescheidung im Lande Österreich und im übrigen Reichsgebiet vom 6. Juli 1938
[36] Az 1941. évi XV. tc. indokolását lásd https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=94100015.TVI&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D51.
[37] Lusicza Géza: A házassági jogról szóló 1894: XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről: 1941: XV. törvénycikk. Budapest 1941. 4. o.
[38] Alföldy Dezső - Szentmiklósi István: A házassági per kézikönyve. A legújabb jogszabályokkal és a bírói gyakorlattal kiegészített III. kiadás. Budapest 1942. 3. o.
[39] Stein Artúr: A zsidók érvényes házasságának alaki kellékei. Budapest 1941
[40] Sárffy Zoltán: A házassági törvény novellája. In: Ünnepi dolgozatok Dr. Szladits Károly egyetemi tanár 70. születésnapjára. Budapest 1941. 69-77. o.
[41] Molnár Oszkár: Házasságkötés Budapesten. Tájékoztató a házasságkötéshez szükséges és a házasulók által beszerzendő összes okiratokról. Budapest 1941 és Fehérváry Jenő: Magyar magánjog kistükre. Budapest 1942, 141. o.
[42] Balás P. Elemér - Heller Erik - Személyi Kálmán - Székely István - Túry Sándor Kornél: A magyar jog fejlődése a Trianont követő húsz év alatt. Kolozsvár 1941. 5. o.
[43] Csekey István: Magyar alkotmányjog. Kolozsvár 1941. 9. o. A jogkorlátozás közjogi indokolását lásd bővebben Lehotay Veronika: Szabadságmegvonó intézkedések a Horthy-korszakban, különös tekintettel a zsidótörvényekre. Miskolc 2012. Msc. 20-28. o.
[44] Christoph Schmelz: Der Völkerrechtler Gustav Adolf
- 102/103 -
Walz. Eine Wissenschaftskarriere im "Dritten Reich". Berlin 2011
[45] Lásd hozzá többek között Michael Stolleis: Geschichte des öffentlichen Rechts in Deutschland. Weimarer Republik und Nationalsozialismus. München 2002, 161-162. o.; Ernst J. Cohn: Student in den Zeiten der Not. In Herbert Hupka (szerk.): Leben in Schlesien. Erinnerungen aus fünf Jahrzehnten. München 1966. 244. o.
[46] Michael Sunnus: Der NS-Rechtswahrerbund (1928-1945). Zur Geschichte der nationalsozialistischen Juristenorganisation. Frankfurt 1990; Angelika Königseder: Recht und nationalsozialistische Herrschaft: Berliner Anwälte 1933-1945. Bonn 2001. 80-85. o.
[47] Lásd hozzá Lőrinc László: Lemondottan érdekes. Egy konzervatív igazságügy-miniszter a jogtalanság ellen. Heti Világgazdaság, 2013. április 3. és Lázár Andor: Visszaemlékezéseim. Budapest 1995
[48] Werner Zschnitsch: Das deutsch-ungarische Kulturabkommen und seine Auswirkungen. Ungarische Jahrbücher 1940. 20. sz. 129-136. o.
[49] Frank-Rutger Hausmann: "Auch im Krieg schweigen die Musen nicht". Die Deutschen Wissenschaftlichen Institute im Zweiten Weltkrieg. Göttingen 2002. 152. o.
[50] Hausmann: i.m. 158. o.
[51] Hausmann: i.m. 149. o.
[52] Varjas Béla: Deutsches Wissenschaftliches Institut Budapest. Katalog der wissenschaftlichen Bibliothek. I. Stand vom 1. August 1941. Budapest, Magyar Könyvszemle 1941. 3-4. sz. 413414. o.
[53] Hausmann: i.m. 156. o.
[54] Hausmann: i.m. 149. o.
[55] Hausmann: i.m. 163. o.
[56] Hausmann: i.m. 158. o.
[57] Hausmann: i.m. 163. o.
[58] Lásd bővebben a tudományos életút bemutatását Hamza Gábor: Emlékezés Vladár Gáborra (1881-1972), a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjára. https://mta.hu/data/dokumentumok/ix_osztaly/Jubileumi%20megemlekezesek/Vladar%20Gabor_2018.pdf; Révész Béla (szerk.): Vladár Gábor emlékkötet (1881-1972). Budapest 2015
[59] Vladár tudományos tevékenységéhez lásd elsősorban a következő műveit. Vladár Gábor: Az igazságügyi igazgatás és a bíráskodás kívánalmai. Budapest 1937; Vladár Gábor: Az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület 30 évének mérlege. Budapest 1937; Vladár Gábor: A jog elhajlása az élettől. Budapest 1938; Vladár Gábor: Tudományos munka-e a jogszabály-előkészítés? Budapest 1939; Vladár Gábor: Az állam hivatása az egyház tanítása szerint. Miskolc 1940; Vladár Gábor: Fejlődik-e jogunk vagy tesped? Budapest 1940; Vladár Gábor (szerk.): Magyarország hatályos törvényei kiegészítve a törvényeket módosító jogszabályokkal. Budapest 1943-1944; Vladár Gábor: Az egyház és az állam viszonya. Budapest 1947
[60] Osvald életútját lásd Bódiné Beliznai Kinga: Osvald István, a Kúria "derűs" elnöke (1867-1944). In: Bódiné Beliznai Kinga: A Kúria és elnökei IV. Bilbliotheca Curiae. Budapest 2016
[61] http://www.huszadikszazad.hu/1937-szeptember/politika/mikecz-allamtitkar-beszede-nagykatan (letöltve: 2018. 11. 01.)
[62] Lásd elsősorban Stolpa József: A közigazgatás és bíráskodás elválasztása a katolikus egyházban. Budapest 1924; Stolpa József: Adalékok a szerzetesi fogadalom magán jogi hatályának kérdéséhez. Budapest 1938; Stolpa József: Adalékok a magyar királyi főkegyúri jog történetéhez. A konstanci bulla. Budapest 1941
[63] Stolpa József: A szabadság fogalma a magyar köztudatban. Budapest 1939. 1-9. o. http://mtdaportal.extra.hu/books/stolpa_jozsef_a_szabadsag_fogalma.pdf (letöltve: 2018. 11. 01.)
[64] Komlós János: Elárult ország. Budapest 1961, 223-227. o.; Szabó Dezső: A titkos szervezetekről. Élet és Irodalom 1923/3. sz. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/MTA_EletEsIrodalom_1923/?query=pet%C5%91fi%20OR%20kossuth&pg=256 (letöltve: 2018. 11. 01.)
[65] Schweitzer Gábor: "Búcsú a magyar zsidó bíráktól". In: Kovács M. Mária (szerk.): Kései főhajtás. A holokauszt jogász áldozatai. Budapest 2016. 69-79. o. különösen 78-79. o.
[66] Zinner Tibor: Dr. Töreky Géza, a mindenkori hatalom őre? In: Bódiné Beliznai Kinga (szerk.): A Kúria és elnökei II. Budapest 2015
[67] László v. Radocsay: Die Rechtserneuerung in Ungarn. Schriften der Akademie für Deutsches Recht: Gruppe Recht des Auslands Nr. 1. München - Berlin 1942. 2. o.
[68] Peter Durucz: Ungarn in der auswärtigen Politik des Dritten Reiches 1942-1945. Göttingen 2006. 269. oldaltól.
[69] Deutsche Justiz, hrsg. vom Reichsminister der Justiz. Heft 37 vom 12. September 1941. 911-912. o.
[70] C. Peter Chen: Max Merten. In: Word War II Database. https://ww2db.com/person_bio.php?person_id=810 (letöltés: 2018. 11. 01.)
[71] Sajátos, de nem egyedülálló, hogy a világháború után is folytathatta jogászi karrierét: 1953 és 1963 között a szövetségi kancellári hivatal vezetője volt. Lásd Bernard A. Cook: Europe Since 1945: An Encyclopedia. Taylor & Francis 2001, 513. o. és Erik Lommatzsch: Hans Globke (1898-1973). Beamter im Dritten Reich und Staatssekretär Adenauers. Frankfurt 2009
[72] Michael Wagner-Kern: Staat und Namensänderung. Die öffentlich-rechtliche Namensänderung in Deutschland im 19. und 20. Jahrhundert. Beiträge zur Rechtsgeschichte des 20. Jahrhunderts. Band 35. Tübingen 2002. 214-222. o.
[73] Wilhelm Stuckart - Hans Globke: Kommentar zur deutschen Rassengesetzgebung. München 1936
[74] Hans Globke: Die Staatsangehörigkeit der Volksdeutschen Umsiedler aus Ost- und Südosteuropa. In: Zeitschrift für Osteuropäisches Recht, Januar 1943. 1-26. o.
[75] Bilge Buz-Aras: Zu den Hintergründen des Gesetzes über die Änderung von Familiennamen und Vornamen (NamÄndG) vom 5.1.1938. Berlin. é.n.
[76] A kutatási projekt eddigi eredményeit a magánjog területén lásd Herger Csabáné: Eherecht in Ungarn (1918-1945). In: Martin Löhnig (szerk.): Eherecht nach dem Großen Krieg. Regensburg 2019 (megjelenés alatt); Herger Csabáné: A Pécsi Közjegyzői Kamara 1938 és 1945 között. Díké 2018. 1. sz. 20-43. o.; Schweitzer Gábor: A pécsi ügyvédi kamara a zsidótörvények korában (1938-1944) Díké 2018. 1. sz. 44-58. o.; Rékasiné Adamkó Adrienn: Az örökbefogadás Magyarországon 1946 előtt és az örökbefogadás gyakorlata Baranyában. Díké 2018. 1. sz. 72-93. o.; Vihart Ágnes: Házassági szerződések Fejér megyében 1938 és 1945 között. Díké 2018. 1. sz. 123-136. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, PTE ÁJK Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
