Az Európai Unió tagállamait a kötelmi jog körében a harmonizációs kötelezettség viszonylag későn (1993-ban) érte el, azonban eddig - a fogyasztóvédelem megkövetelésével - csak a kötelmi jognak mind alanyi, mind tárgyi szempontból jól körülhatárolható szegmensét érintette.
A nemzeti jogok közelítésének módjául előbb az Európai Közösségek Tanácsa, majd az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa (a továbbiakban: Tanács) az irányelv alkotását választotta.
A Tanács irányelvei kívül maradnak az egységes, közvetlenül alkalmazandó közösségi jogszabályok rendszerén, ehelyett arra kötelezik a tagállamokat, hogy saját nemzeti jogukon belül érvényesítsék az általuk támasztott követelményeket.
Az egyes irányelvek rendszerint terjedelmes preambulumban fejtik ki, hogy milyen okból, illetve érdekből és milyen céllal látják szükségesnek a tagállamok nemzeti jogainak egymáshoz való közelítését. Az ezt követő tételes rendelkezések között számos definíció található, amelyek a nemzeti jogokat egységes fogalomhasználatra szorítják. A továbbiakban olyan jogokat és kötelezettségeket meghatározó rendelkezések következnek, amelyek külsőleg közvetlenül kötelező szabály látszatát keltik: ezzel a Tanács nyilván a lehető legszorosabb jogközelítést kívánta elérni. Más esetekben viszont csak általában kötelezi a tagállamokat, hogy jogszabályai miről rendelkezzenek (mit "írjanak elő"), milyen jogi eszközöket bocsássanak a jogosultak rendelkezésére, vagy pedig feltételeket támasztanak, kivételeket engednek stb. A tagállamok jogalkotóit az irányelvek kétféle feladat elé állították: el kellett dönteniük, hogy
- az adott vonatkozásban fennáll-e egyáltalán jogharmonizációs kötelezettség, és ha igen
- az irányelvek követelményeit hogyan lehet a nemzeti jog rendszerébe ellentmondás mentesen beilleszteni, ügyelve a túlzások elkerülésére is.
Ennek az írásnak a célja a jogharmonizációs kötelezettség teljesítése során észlelhető anomáliák körüljárása egyfelől az általános szerződési feltételek, másfelől a hibás teljesítés jogkövetkezményei tekintetében.
Az Európai Közösségek Tanácsának 1993. április 5-én kelt 93/13/EGK irányelve a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekkel szemben összehangolt közösségi védelem nyújtását célozza.
Amikor azt akarjuk megérteni, hogy e védelmet a hazai jogalkotás miként illesztette be a polgári jog szabályrendszerébe, vizsgálódásunkat meglehetősen távoli időpontban kell elkezdenünk.
1. A Ptk. hatálybalépése előtti régi magánjogunkban alakultak ki a szerződések érvénytelenségének klasszikus szabályai. Az érvénytelenségnek két fajtáját kell megkülönböztetni: a semmisséget és a megtámadhatóságot. A semmiségnek több oka is lehetett, de ezek közül bennünket ezúttal csak kettő érdekel: a tiltott, valamint az erkölcstelen szolgáltatásra irányuló szerződések esete. A szolgáltatás mindig csak jogszabály kifejezett rendelkezése alapján minősülhetett tiltottnak, az erkölcstelenséget azonban olyan általános klauzula tilalmazta, amelynek eseteit a bírósági gyakorlatnak kellett kidolgoznia.
Az erkölcstelen szolgáltatások esetei igen változatosak voltak. Ezek közül témánk szempontjából azokra kell felfigyelnünk, amelyek a szerződő felek egyikének jogait vagy jogos érdekeit a másik fél javára egyoldalúan, indokolatlanul és aránytalanul korlátozták. Ma is ismerősnek hangzana annak a kikötésnek az erkölcstelensége, amely a felek között a szolgáltatás megfelelősége tekintetében keletkezett vita eldöntését olyan bizottságra bízta, amelynek tagjait az egyik fél jelölhette ki, vagy ő díjazta.1
A szerződés "in rem" megtámadását régi jogunk csak akarathiba (kényszer, tévedés, megtévesztés) címén ismerte.
A tiltott és az erkölcstelen szolgáltatásra irányuló szerződések közvetlenül a jogszabály rendelkezése folytán váltak érvénytelenné; a megtámadható szerződések érvényessége, illetve érvénytelensége a sérelmet szenvedő fél döntésétől - jognyilatkozatától - függött.
Az érvénytelenség alapelvein a Ptk. sem változtatott. Eredeti (1959. évi) szövege szerint a semmisség tekintetében
- a tiltott szolgáltatásra irányuló szerződés helyébe a jogszabályba ütköző, valamint a jogszabály megkerülésével kötött szerződés,
- az erkölcstelen szolgáltatásra irányuló szerződés helyébe pedig a társadalom érdekét sértő szerződés lépett (és így volt ez 1992-ig, amikor újból a jóerkölcs nyilvánvaló sérelme tért vissza). A megtámadás alapjául szolgáló akarathibák esetei ekkor kiegészültek a jogellenes fenyegetéssel, valamint a kölcsönös téves feltevéssel. Új jelenség viszont
- a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő aránytalanságára alapozott megtámadás, amelyet régi jogunk nem ismert (a laesio enormis felmerült ugyan, de csak elméleti szinten és jogösszehasonlítás körében).
Az általános szerződési feltételek szabályozása hazánkban 1977. évben jelent meg. A Ptk. 209. §-ába ekkor beiktatott rendelkezések a jogi személyek által használt, egyoldalúan meghatározott általános szerződési feltételek indokolatlan előnyt biztosító kikötéseivel szemben kétféle "megtámadásra" adtak lehetőséget:
a) az arra külön jogszabályban felhatalmazott állami vagy társadalmi szerv2 az általános szerződési feltételek sérelmes kikötését támadhatta meg, és ennek alapján a bíróság a sérelmes kikötés érvénytelenségét mindenkire kiterjedő hatállyal állapította meg,
b) az általános szerződési feltételek szerint megkötött konkrét szerződés megtámadására pedig a sérelmet szenvedő fél volt jogosult; ezúttal az érvénytelenség bírói megállapítása a felek egymásközti viszonyára terjedt ki.
2. Ez volt az a pont, amikor a semmiség és a megtámadhatóság fogalmának logikus rendje megbomlott. Az állami vagy társadalmi szerv rendelkezésére bocsátott perindítási lehetőségre ugyanis helytelen a megtámadás fogalmát használni, hiszen valójában közérdekű keresetről, a klasszikus "actio populáris"-ról van szó; az ilyen keresetindítás a közrend védelmében történik és közömbös, hogy oka kötelmi jogi szempontból hogyan minősül. A közérdekű keresetnek megvan a saját fogalma, amely mind a hazai, mind az európai jogokban jól beazonosítható.
A felek egymásközti kötelmi jogi viszonyában pedig az egyoldalú indokolatlan előny kikötése a törvény által el nem ismert jognyilatkozatok közé kívánkozik, annál is inkább, mert a társadalmi érdeket, illetve a jó-erkölcsöt sértő jognyilatkozatokkal rokonítható. Helyesen tehát a semmisségi, nem pedig megtámadási okok köré kellett volna sorolni.
Ilyen állapotban voltak a Ptk. szabályai, amikor a 93/13/EGK irányelvnek a hazai jogba való beültetése céljából megszületett az 1997. évi CXLIX. törvény. Itt érkeztünk el ennek az írásnak egyik céljához: annak megvizsgálásához, hogy miként történt az irányelv követelményeinek beépítése a magyar kötelmi jog rendszerébe.
A Ptk. idevonatkozó rendelkezései a jogkövetkezmények szempontjából háromféle megkülönböztetést tesznek az általános szerződési feltétel, illetve az egyedi alku alapján megkötött fogyasztói szerződésbe foglalt kikötés szerint. A fogalom-meghatározás azonban egységes: tisztességtelen az általános szerződési feltétel, illetve a fogyasztói szerződés kikötése, ha az a jóhiszeműség követelményének megsértésével a feleknek a szerződésből eredő jogosultságait és kötelezettségeit egyoldalúan és indokolatlanul az egyik fél hátrányára állapítja meg [Ptk. 209/B. § (1) bekezdés].
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
