A vallásszabadság alapvető jog, mely az emberi jogok között kitüntetett helyet foglal el. Az Alkotmány fokozott védelemben részesíti e jogot, azon alapjogok közé sorolva, melynek gyakorlása még rendkívüli, illetve szükségállapot idején sem korlátozható. Az Alkotmány, illetve az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata alapján a vallásszabadság azon jogok közé tartozik, mely csak más alkotmányos jog vagy alkotmányos érték érdekében korlátozható, amennyiben a korlátozás az elérni kívánt célhoz szükséges és mértéke a céllal arányos.
A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvény (a továbbiakban: törvény, Lvt.) előkészítése a nyolcvanas évek végén kezdődött, még az Állami Egyházügyi Hivatalban. Az Országgyűlés végül is 1990 elején fogadta el - akkor - alkotmányerejű törvényként. A törvény módosításához az Alkotmány jelenlegi rendelkezése szerint a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.
A törvény alapvetően hozzájárult a lelkiismereti és vallásszabadság jogának biztosításához és így a vallási közösségek, vallásfelekezetek, egyházak (a továbbiakban: egyházak) szabad működéséhez. Bár a törvény alapjaiban kiállta az idők próbáját, az elfogadása óta eltelt évtized megmutatta hiányosságait is. Alapvető, strukturális változtatásra tehát nincsen szükség, de a törvény néhány gyenge pontjának kisebb léptékű kiigazítására igen, hogy a vallásszabadság jogával - különösen az egyházi státusszal - való visszaélések megelőzhetők, kiszűrhetők és kezelhetők legyenek.
Tudatában kell lenni annak, hogy a törvénymódosítás - és általában a jog - eszközei korlátozottak: a sokak által tapasztalt problémák jelentős részére jogi megoldás nincs, illetve a jogalkotás nem adhat megoldást. Így a vallásszabadsággal való visszaélés az egyházi státusz újraszabályozásával nem előzhető meg: amennyiben ilyen, különböző jogszabályokat sértő esetek előfordulnak, akkor illetékes hatóságoknak és bíróságoknak az adott ügyekben el kell járniuk.
Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1178-as (1992. február 5.) és 1412-es (1999. június 22.) ajánlása fölhívja a figyelmet arra, hogy "szektatörvények" nem kívánatosak, mivel a vallásszabadság csorbításához és a kisebb vagy újabb vallási közösségek marginalizálásához, működésük korlátozásához vezethetnek.
Az ajánlások szorgalmazzák mind a hagyományos vallásokkal, mind az új vallási mozgalmakkal kapcsolatos információk terjesztését, illetve hozzáférhetővé tételét. Az Európai Unió Parlamentjének 1996. február 29-én kelt határozata arra szólítja föl a tagállamok kormányait, hogy " kellő megfontoltsággal adományozzák az. adókedvezményt és jogi védelmet biztosító vallási szervezeti státuszt, illetve indokolt esetben vonják azt meg a titkos vagy büntetendő gyakorlatot folytató csoportosulásoktól", valamint hogy "tanúsítsanak maximális éberséget annak érdekében, hogy a szekta jellegű csoportosulások ne juthassanak a törvényes társadalmi testületeket megillető jogokhoz". Egységes európai szabályozásról azonban korántsem beszélhetünk, hiszen az államegyházi berendezkedéstől, a többszintű közjogi-magánjogi státuszok megkülönböztetésén keresztül az egyházak egyesületekként történő kezeléséig a legkülönfélébb megoldások léteznek.
Az egyházak státuszával kapcsolatban esetleg szabályozást igénylő feszültségek alapvetően két szempontból léptek föl:
- egyfelől egyházként nyilvántartásba vetették magukat egyes kétes tevékenységeket folytató csoportok,
- másfelől a nagyonis különböző egyházak egy jogi kategóriába helyezése visszásságokat eredményez mind a szimbolikus, társadalmi státusz, mind a testre szabott szabályozás vonatkozásában. Ahogy a jog nem kezelhet azonos társadalmi valóságokat különbözőképpen (ez diszkrimináció lenne), úgy a nagyon különböző valóságok azonos kezelése is helytelen. Ettől némileg független probléma az egyházként nyilvántartásba vett szervezetek visszás tevékenysége, mely nem kezelhető az egyházi jogállás szabályozásával. Mivel ez lehetetlen, így ez a törvény módosításának nem lehet sem célja, sem következménye1. Amennyiben bűncselekmények történnek (pl. adócsalás, kiskorú veszélyeztetése, kuruzslás, személyes szabadság megsértése), az illetékes hatóságoknak és bíróságoknak az egyedi ügyekben fel kell lépniük: az ilyen jogesetek hiánya minden bizonnyal nem a gondok, hanem a jogalkalmazás, jogérvényesítés hiányát jelzi. A deviáns vallásosság legszélsőségesebb formái (pl. tömeges öngyilkosságok) még nem bontakoztak ki hazánkban. Ugyanakkor vannak nyugtalanító jelenségek, akkor is, ha ezek esetleg inkább eseti problémák, marginális jelenségek: az érintettek számára ez azonban nyilván nem megnyugtató, és az állam nem hunyhat szemet akár egyetlen polgára alapvető jogának és méltóságának korlátozása fölött sem. A hatóságok felkészületlenek a nem kívánatos jelenségek kezelésére és a meglévő jogi eszközökkel is bizonytalanul bánnak. Fontos, hogy a státusz rendezése ne terelje el a figyelmet a tényleges visszaélések módszeres és szakszerű
kezelésétől, a bűncselekmények üldözésétől. A státusz esetleges újraszabályozása levenné egyes közösségekről a szimbolikus állami jóváhagyást, azonban a visszaéléseket nem tudná automatikusan fölszámolni. (Hiszen egy adómegkerülésre épülő bújtatott vállalkozás alapítványi vagy egyesületi formában hasonló kedvezményeket élvez, a kuruzslást folytató "vallási vezető" e tevékenységet más szervezeti formában is űzheti.) A státusz valamilyen normatív alapon (létszám, honosság) történő megvonása e problémákat nem szüntetné meg, azonban esetleg hátrányosan érintene olyan közösségeket, melyek nem folytatnak vitatható tevékenységet. Ahhoz, hogy az illetékes állami szervek éljenek jogosítványaikkal, amikor bűncselekmények történnek egyes vallási közösségek berkeiben, elő kell mozdítani a bíróság, az ügyészség, a rendőrség, a gyámhatóság és az adóhatóság szakembereinek megfelelő, törvényes működését. Sem a vallási tevékenység sem az egyházi státusz nem adhat menlevelet azoknak, akik bűncselekményeket követnek el. Ezek azonban alapvetően egyedi esetek, melyeket egyedi (de összehangolt) intézkedéssel kell kezelni. Nem lenne elfogadható, hogy eleve minden kisebb, vagy újabb vallási közösséget automatikusan a vádlottak padjára ültessünk, azt feltételezve, hogy köreikben a visszaélések rendszerszerűek. Mind a társadalom, mind az érintettek és hozzátartozóik, környezetük, mind az érintett gyakran kevéssé ismert közösségek elemi érdeke lenne a megfelelő objektív információ a "vallási piac" kínálatáról.
A meglévő jogi eszközök következetes alkalmazásával a visszásságok jórészt kiszűrhetők lennének. Amennyiben pedig valamely egyházként nyilvántartásba vett szervezet törvényt sért, az ügyész pert indít ellene: ha a bíróság megállapítja, hogy az egyház vallási tevékenysége sérti az Alkotmányt, vagy törvénybe ütközik és ezen a bíróság felhívása ellenére sem változtat, törli a nyilvántartásból. Ha az egyház tevékenységével felhagy (ide értve azt is, ha nem folytat vallási tevékenységet, melyre létrejött, hanem pl. kizárólag gazdasági tevékenységet), a bíróság megállapítja az egyház megszűnését és törli a nyilvántartásból.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
