Az új jogszabályi keretek az elismert egyházak mellett létrehozzák az alapcélként vallási tevékenységet végző egyesület" (vallási egyesület) kategóriáját. Az írás azt vizsgálja, hogy a vallási egyesületek és az egyházak jogi helyzete milyen tekintetben tér el egymástól, és milyen tekintetben vannak hasonlóságok, ekként a vallási egyesület, mint jogi forma megfelelő kerete-e a közösségi vallásgyakorlásnak.
Ahogy az Alkotmánybíróság 1993-ban megállapította: "Az állam a vallási szervezetek számára nem köteles sajátos szervezeti formát létrehozni, de nincs megkötve abban sem, milyen sajátos formát vagy formákat hozhat létre."[1] (kiemelés: a szerző Sch. B.) Az Alkotmánybíróság egyértelművé tette, hogy a vallásgyakorlásnak nem feltétele valamilyen jogi forma felvétele: az alapjog minden közösséget egyaránt megillet. Mivel a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény az "egyház" nyilvántartásba vételét rendkívül egyszerűvé tette, az alternatív jogi formák inkább elméleti lehetőségként jelentek meg. A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény (a továbbiakban: a törvény) a közösségi vallásgyakorlás számára két, alapvetően különböző jogi kategóriát hoz létre: a korábbihoz képest igen nehezen megszerezhető, azonban védettebb egyházi jogállást, és a korábbinál is könnyebben elérhető, azonban kevesebb joggal felvértezett "alapcélként vallási tevékenységet végző egyesület" (a továbbiakban: vallási egyesület) kategóriáját. Alapjogi szempontból kulcskérdés, hogy a közösségi vallásgyakorlás nem köthető egy adott jogi formához: minden közösséget - így a vallási egyesületeket is - egyaránt megillető jogról van szó. Míg az új szabályozással kapcsolatban a legnagyobb figyelem az elismerésre irányuló eljárásra összpontosul,[2] háttérbe szorul az új szabályozás értékelésének kulcskérdése: a vallási egyesület megfelelő jogi forma-e ahhoz, hogy az együttes vallásgyakorlás kerete legyen.
Az egyházi jogállásnak nincs európai modellje: az Unió nem törekszik arra, hogy megváltoztassa az egyházak és vallási szervezetek nemzeti jog szerinti jogállását.[3]
Míg Franciaországban a vallási közösségek 1905 óta csak egyesületként juthatnak jogi személyiséghez,[4] számos európai ország két, elismertségében és jogaiban eltérő kategóriába sorolja a vallási közösségeket. Így többek között Németország a magasabb szintű, közjogi testületi jogállást fenntartja a tartósan működő, jelentős közösségek, míg a többi vallási közösség egyesületként nyerhet jogi személyiséget. Más közép-európai államok, így Ausztria, Csehország, Románia[5] két kategóriába sorolják a vallási közösségeket, ugyanakkor az alacsonyabb szintű elismertséghez is jelentősebb létszámot (300 tag) igényelnek. Azon csoportok, melyek az alacsonyabb szintű kategóriát sem tudják vagy kívánják elnyerni, más (akár egyesületi) jogi formában működhetnek.
Kétszintű jogállás keretei között az alacsonyabb, egyesületi szintű jogállás kapcsolódhat a közösség létszámához, belső szerkezetéhez, esetleg az államhatalomhoz való viszonyához is. Így hosszú időn keresztül a Jehova Tanúi Németországban a demokratikus államhatalomhoz való viszonyuk miatt nem nyertek közjogi testületi jogállást, míg 2006-tól kezdve mára a német tartományok nagy többsége közjogi testületként ismerte el szervezetüket.[6] Németország harmadik legnépesebb vallási közössége, az iszlám azonban - a tagság és a szervezeti keretek megfelelő szabályozása híján - változatlanul nem válhatott közjogi testületté, számos muszlim egyesület által élvez jogalanyiságot.[7]
A vallásszabadság lényeges eleme, hogy az azonos vallást követők jogi személyiséget is elnyerő szervezetet hozhassanak létre. Ennek elnyerésének egyszerű módja az egyesület alapítása. A vallási egyesületek a civil szervezetek között sajátos helyet foglalnak el. A törvény átmeneti rendelkezései között (eredendően az egyházi jogállást elveszítő, a jövőben az egyház jogutódjaként egyesületként működő szervezetekre nézve) mondja ki, hogy a "lelkiismereti és vallásszabadság jogára, valamint hitéleti, vallási tevékenységére vonatkozóan a 10. §-t és a 13. § (3) bekezdését alkalmazni kell." [36. § (2)] Azaz az egyházi autonómia alapvető garanciái: önállóság, felügyelet nélküli működés, a belső egyházi szabályok és az állami jogi út (és kényszer) elválasztása, az adatvédelmi rendelkezések és a lelkészi titoktartás vonatkozásában a vallási egyesület az egyházakkal azonos szintű védelmet élvez. A lelkészi titoktartás kiemelése nem csak alapjogi szempontból figyelemre méltó, hanem azért is, mert azt jelzi, hogy a vallási egyesületekben működő lelkészek lelkészi státuszát is elismeri az állam (míg az "egyházi személy" kategóriát a jövőben csak az egyházi jogállást élvező szervezetek szolgálattevői vonatkozásában hagyja meg).
- 272/273 -
A szabad működés vonatkozásában eltérésnek tűnhet, hogy a gyülekezési jogról szóló törvény csak "a törvényesen elismert egyházak vallásfelekezetek" vonatkozásában tartalmaz kivételt: azonban e kivétel kevéssé értelmezhető, mivel csak az ilyen egyházak "területén" szervezett vallási eseményeket veszi ki a gyülekezési törvény hatálya alól. Eszerint a közterületi rendezvények vonatkozásában az egyház is osztja a gyülekezési jog többi alanyának helyzetét, ugyanakkor "területén" nyilván nem csak egyház, hanem (vallási) egyesület is bejelentés nélkül tarthat rendezvényeket.
Az autonómia szempontjából talán legfontosabb különbség az egyházak és a civil szervezetek között, hogy az utóbbiak működése felett az ügyészség törvényességi ellenőrzést gyakorol,[8] míg az egyházak felett nem. A fenti utaló szabály alapján úgy tűnik, hogy a vallási egyesület - anélkül, hogy a civil törvény erről kifejezett rendelkezést tartalmazna - az egyházak, és nem az egyesületek helyzetét osztja a törvényességi ellenőrzés tekintetében.[9]
Más jellegű különbség a tendenciavédelem köre: az egyházak számára az általuk fenntartott intézmények elkötelezett jellegének védelme érdekében az egyenlő bánásmód követelménye alól szélesebb körben lehet eltérés, mint amit az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvény általában lehetővé tesz "a vallási vagy más világnézeti meggyőződésen (...) alapuló" szervezetek munkáltatói tevékenységére. Míg az ilyen szervezetek a jellegüket "alapvetően meghatározó szellemiségből közvetlenül adódó, az adott foglalkozási tevékenység tartalma vagy természete miatt indokolt, arányos és valós foglalkoztatási követelményen alapuló megkülönböztetés" vonatkozásában mentesülnek az egyenlő bánásmód követelménye alól,[10] addig az egyházi intézmények "a felvételnél és a foglalkoztatásra irányuló jogviszony létesítésénél, fenntartásánál és megszüntetésénél a sajátos identitás megőrzéséhez szükséges" feltételeket határozhatnak meg.[11] Mindkét esetben fontos elem, hogy az egyenlő bánásmódtól történő eltérést indokolni kell, azonban az indokolás az egyházi intézményeknél az új törvény nyomán egyszerűbbnek tűnik, mint más, vallási meggyőződésen alapuló szervezetnél, így akár egy vallási egyesületnél.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
