Kiindulópontként le kell szögeznünk, hogy a korai magyar szabályozás meglehetősen cizellálatlan volt. Köztudott, hogy a betegek, szegények intézményes gondozásával először a papság és a szerzetesrendek foglalkoztak.[1] Különösen a Szent István által letelepített bencés rend emelhető ki, hiszen, mint elsődlegesen gyógyító rend Pannonhalmán, az apátság területén kórházat tartottak fenn már 1221-ben.[2]
Mindezek mellett valószínűleg az első egészségügyi jellegű jogszabálynak Kálmán egyik dekrétumát tekinthetjük, amely rögzíti, hogy "A magzatjokat vesztő asszonyok a főesperes előtt vezekeljenek."[3]
A jogszabályi alapok és a képzettség hiánya ellenére sorra alakultak domus hospitalisok illetve ispotályok a XIII. századtól kezdve a már említett Pannonhalma után Sopronban (1274), Esztergomban (1303) valamint Budán (1439) és Debrecenben (1529). A valódi kórházak őseit azonban nem ebben a korban, hanem később a tábori kórházak megjelenésének idején kell keresnünk.[4]
Fontos hangsúlyozni, hogy a XVIII-XIX. századig keveredtek az orvosi fogalmak, illetve tevékenységek. Az orvosok, akit leginkább phisicusnak hívtak gyakran egyszerre volt pap, orvos és gyógyszerész. Szintén megemlítendő, hogy a korabeli gyógyítók érdekeik hatékonyabb védelme érdekében már kezdettől fogva céhekbe tömörültek. Az első szabályok szerint működő orvosi szak a borbélyok, sebészek /chirurgusok/ céhe volt a XVI. századtól.[5] A jogfejlődés egyik következő állomásaként említhető egy 1714-es rendelkezés, melyet Debrecen városa bocsátott ki, melyben többek között előírták az orvos számára a személyes jelenlétet, valamint a "beteg iránt emberséges, gyöngéd, készséges" elbánást."[6] Szintén fejlődés mutatkozik a betegápolás szociális alapon történő megközelítése terén: az 1721. évi augusztus hó 22-én kelt királyi leirat rendelkezései alapján minden község, saját szegényeiről tartozik gondoskodni, mind a gyógyítás, mind az ápolás terén.[7] Eközben folyamatosan létesültek céhek, de továbbra sem tudták biztosítani az orvoslás magasabb színvonalát. Ritka volt az olyan kincs, mint Lassel Mátyás brassói orvos, aki 1760 és 1792 között praktizált oly módon, hogy városról városra járva szemorvosnak /Augenarzt/ hirdette magát és sikeres hályogműtéteket végzett.[8]
Az orvosi tevékenység további szigorítását hozta, hogy 1751-től csak olyan személyeket lehetett felvenni a sebészek céhébe, akik előzetesen "érdektelen mesterek előtt vizsgát tesznek".[9]
A közegészségügy és az orvosi gyakorlat szabályozását megvalósító első fontosabb tervezet a "Planum regulationis in re sanitatis" 1755-ből. A Perbegh Károly egészségügyi tanácsos javaslata alapján kidolgozott tervezet főbb pontjai a következők voltak:
A külföldön szerzett orvosi diplomákat a Helytartótanácsnak kell bemutatni.
Az orvosokról a hatóságnak - ennek pontos meghatározását nem adja a tervezet - "köteles jegyzéket" kell vezetnie.
A gyógyszertárakat évente meg kell vizsgálni, hogy megfelelnek-e a közegészségügyi előírásoknak.
A "városokat látogató okulisták, kő- és sérvmetszők, foghúzók működé-
- 459/460 -
sét a hatóság gondosan ellenőrizze; ne engedje meg, hogy egyéb orvosi funkciókat, így belső kúrákat végezzenek, s csak a legnagyobb óvatossággal adjon nekik hivatalos bizonyítványokat végzett műtéteikről."[10]
A XIX. századig mindazonáltal nyomasztó volt az orvoshiány Magyarországon. 1763-ban például Békés megyében sem orvos, sem gyógyszertár nincs. Ezek az állapotok oda vezettek, hogy a Helytartótanács 1766-ban központilag elrendeli, hogy az egyes hatóságok jelentsék be a körzetükben működő orvosokat, gyógyszerészeket, sebészeket és bábákat.[11] A Helytartótanácsnak továbbítandó jelentésnek azonban a gyógyító személyeken kívül arra is ki kellett térnie, hogy e személyek közül kik azok, akik eleget tettek már a korábban meghatározott vizsgakövetelménynek.
A valódi fejlődés a XIX. század utolsó harmadában indult meg. Megjelentek a nagy magyar orvosegyéniségek, mint Semmelweis Ignác, Korányi Frigyes, Balassa János és társaik. A század végére megjelennek az első komolyabb jogszabályok, illetve előbb az Országos Közegészségügyi Tanács,[12] majd az Igazságügyi Orvosi Tanács.
Bár a komoly lépéseket tett a gyógyítás rendezése terén az 1871. évi XVIII. Törvénycikk A községek rendezéséről, melynek 131. §-a kimondta, hogy "A mennyiben a jótékony intézetek segélye és egyesek könyöradománya a község szegényeinek ellátására elegendő nem volna, a község a helyi viszonyokhoz képest gondoskodni tartozik a községben illetékes mindazon szegények ellátásáról, kik magukat közsegély nélkül fentartani egyáltalában nem képesek.
Ha ez ellátás csak a községi lakosok rendkívül súlyos terheltetésével eszközölhető: a község kivételesen a törvényhatóságnak, s ha ez sem birná, az államnak veheti igénybe segélyét.
Minden község a szegények létszámáról, s a szegényügyre vonatkozó intézkedéseiről az illető törvényhatóságnak minden év végével tüzetes jelentést tesz"., a jogalkotásban mégis az első jelentős lépés az 1875. III. törvénycikk megalkotása volt a nyilvános betegápolás költségei fedezéséről.
A következőkben tekintsük át a norma indoklásának kezdő sorait.
"Jelen törvényjavaslat készítésénél e következő szempontok szolgáltak irányadókid:
1. hogy a nyilvános betegápolás érdekei kellőleg megóva legyenek s egyúttal a kórházak és gyógyintézetek fenállása biztosittassék;
2. hogy az államkincstár által betegápolási költségek czimén eddig fedezett összeg lehetőleg leszállittassék;
3. hogy a betegápolási költségek, ki által és mily sorrendben történendő megtérítésének kötelezettsége pontosan körvonaloztatván, ez által a betegápolási költségek gyorsabb és biztosabb beszedése legyen elérhető".
Ennek ellenére a törvény 7. §-a alapján "minden község saját kebelében az ott illetékes vagyontalan betegek gyógyításáról és a gyógyíthatatlanok ápolásáról gondoskodni tartozik", valamint törvény 9. §-a úgy rendelkezik, hogy a "közkórházakban és gyógyintézetekben ápolt és gyógyíthatatlannak nyilvántartott bármily vagyontalan betegeket az illetőségi község további ápolás és gondozás végett átvenni tartozik" és ezzel megteremtődik a gyógyító kórházak (a korábbi ispotályok) alapja.
Sok fejlett országot megelőzve 1876. április 3-án szentesítést nyert, majd a parlament ez év április 8-án kihirdette az 1876. évi XIV. törvénycikket A közegészségügy rendezéséről. A mű, amely 200 §-ból áll, megközelítőleg egy évszázadra rendezte az egészségügy legfontosabb területeit. A törvényben a közigazgatási és a polgári jogi elemek keveredését figyelhetjük meg, hiszen a törvény 1. §-a kimondja, hogy "A közegészségügy vezetése az állami igazgatás köréhez tartozik", de a 47. évi §, mely alapján "A gyakorlatra jogosított orvos a gyógymód alkalmazásában nem korlátoltathatik, működésére nézve azonban az állam ellenőrködése alatt áll, és az általa elkövetett műhibákért felelős", egyértelműen felfedezhetjük a polgári jogi szabályozás csíráit.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
