https://doi.org/10.59851/jk.79.10.6
Vörös Imre, a magyar publikációs panorámában egyedülálló módon, saját bevallása szerint az utókor mérlegére kívánta tenni kilencéves alkotmánybírói tevékenységének egy "jelentős súlyú szeletét".[1] E célból jelentette meg 2000-ben a Dixi et salvavi című kötetet, ahonnan az idézet is származik, s amely kilencéves alkotmánybírói megbízatása alatt írt tizenegy különvéleményének szövegét gyűjti össze. Egy pár oldalas, Vörös Imre által írt bevezetést követően a kiválasztott különvélemények teljes szövege található időrendi sorrendben. Vörös mindegyik különvéleményhez maga írt egy rövid felvezetőt is, amelyben címszószerűen megadja a különvélemény tárgyát, az Alkotmány hivatkozott rendelkezéseit, valamint az Alkotmánybíróság határozatának tárgyát és döntésének pár soros összefoglalását. A kötet végén tárgymutató és az Alkotmány hivatkozott rendelkezéseinek mutatója is megtalálható.
A kötet nem foglalja magában a Vörös Imre által írt összes különvéleményt, csak azokat, amelyeket egyedül írt. Az Alkotmánybíróságon töltött kilenc éve alatt összesen 18 esetben fejezte ki a többségtől eltérő véleményét, akár különvélemény, akár párhuzamos indokolás formájában.[2] Ebből két esetben nem maga írta meg az eltérő véleményét, hanem egy bírótársa véleményéhez csatlakozott. A 18 különvéleményből mindössze három volt párhuzamos indokolás. A kötet mindhármat tartalmazza.[3]
A magyar Alkotmánybíróság történetében és a magyar alkotmányjogi irodalomban elsőként Vörös Imre a rövid bevezetőjében taglalta a különvélemények által betöltött funkciókat, különbséget téve az alkotmánybírói minőséghez kötődő és a jogfejlesztő funkció között.[4] A különvélemény írásának lehetősége tehát egyrészt az alkotmánybíró személyi integritásának védelmét szolgálja, másrészt az alkotmánybírósági gyakorlat fejlesztését. Az előbbi funkcióra utal a kötet címe is, amely a Biblia egyik sorából származik. A teljes idézet így szól: "Dixi et salvavi animam meam",[5] azaz "szóltam és megmentettem a lelkemet".[6] A különvélemény tehát, bár nincs jogi kötőereje, fontos lehet az azt író bíró lelkiismerete számára. Sokan ezt a szólásszabadság egyik megnyilvánulásának is tartják, elsősorban az amerikai jogi hagyományban.[7]
Nem meglepő, hogy a magyar Alkotmánybíróság több mint 30 volt bírája közül éppen Vörös Imre döntött úgy, hogy megjelenteti különvéleményeinek gyűjteményét. Éppen a különvéleményeknek köszönhetően került napvilágra a közte és az Alkotmánybíróság első elnöke, Sólyom László közötti ellentét. Az esetek felében, amelyekben Vörös Imre különvéleményt írt, azaz 18-ból kilenc esetben, Sólyom László volt az előadó bíró. Tekintettel arra, hogy akkoriban 11 alkotmánybíróból állt a testület, ez a szám határozottan éles véleménykülönbségre utal. Az is szembetűnő, hogy egy esetben sem csatlakoztak egymás véleményéhez, bár egyetlen esetben mindketten csatlakoztak egy harmadik bíró különvéleményéhez.[8] Halmai Gábor szerint bár mind Vörös Imre, mind Sólyom László liberális szemléletű alkotmánybírók voltak, éppen ez a "két dudás egy csárdában" effektus állt a gyakori konfliktus hátterében. Halmai szerint ez magya-
- 479/480 -
rázza azt is, hogy Vörös Imre különvéleményeinek többsége (18-ból 12) alkotmánybírói megbízatásának első három évében íródott, mert "belefáradt a másodhegedűsi szerepbe" az elnök mellett.[9]
Miből fakadt akkor a konfliktus Vörös Imre és Sólyom László között? Vörös Imre saját bevallása szerint különvéleményeinek kb. hetven százalékában hatásköri túllépés miatt emelt szót.[10] Ezt illusztrálja a köztársasági elnök kinevezési jogkörére vonatkozó alkotmányos rendelkezéseket értelmező 36/1992. (VI. 10.) AB határozat, amelyhez a Vörös Imre által fűzött rövid különvélemény utolsó sora a korábban említett bibliai idézet volt.[11] Ebben az esetben - melynek Sólyom László volt az előadó bírája, ezért feltehetően a többségi határozat szövegének a szerzője is - a miniszterelnök kezdeményezte az Alkotmány értelmezését, amit Vörös hatáskör hiányában visszautasított volna. Véleménye szerint az indítvány nem felelt meg azoknak a követelményeknek, amelyeket az alkotmányértelmezési indítvánnyal szemben az Alkotmánybíróság kialakult gyakorlata támasztott. Figyelmeztetett arra, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezési hatásköre nem rendelkezik határozott, éles körvonalakkal, mely "az intézményt visszaélésre is alkalmassá, adott esetben a jogalkotói vagy a politikai felelősségnek az azt terhelőről - alkotmányértelmezés címén - az Alkotmánybíróságra hárítására alkalmassá teszi". Vörös ezt a hatáskört tehát megszorítóan értelmezte volna annak elkerülése végett, hogy az Alkotmánybíróság magára vállalja a törvényhozó hatalom szerepét. Azaz míg Sólyom László köztudottan az aktivista alkotmánybíráskodást támogatta,[12] Vörös Imre az önkorlátozó attitűdöt (az angol szakkifejezés a "judicial self-restraint") részesítette előnyben.
A két alkotmánybíró közötti attitűdbeli különbségnek egy másik nyilvánvaló példája az Európai Közösségekkel kötött társulási egyezmény alkotmányosságát vizsgáló 1997-es határozat és az ahhoz fűzött rövid különvélemény, mely az utolsó előtti a kötetben.[13] Ebben az esetben az Alkotmánybíróság kiterjesztette a hatáskörét a nemzetközi szerződések alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára, míg az Alkotmánybíróságról szóló törvény csak előzetes alkotmányossági kontrollra adott lehetőséget.[14] Vörös Imre különvéleményének záró soraiban négy korábbi különvéleményére is utal, köztük a fent említett 1992-es esetre, amelyekben szintén amellett érvelt, hogy az Alkotmánybíróság nem gyakorolhat a törvényhozó által nem biztosított hatáskört, mert az a jogbiztonság szempontjából aggályos.[15]
Vörös Imre, azon túl, hogy az Alkotmánybíróságot önkorlátozásra ösztönözte, csapatjátékos is volt, aki előadó bíróként olyan többségi határozatok szerzője volt, melyekhez csak nagyon ritkán csatolt más alkotmánybíró különvéleményt (a 157-ből összesen két esetben).[16] Ez szintén megkülönbözteti Sólyom Lászlótól, aki viszont az Alkotmánybíróság első két évtizedének legmegosztóbb bírája volt. Az általa szerzett többségi határozatok 14,6%-ához fűzött legalább egy alkotmánybíró különvéleményt.[17] Vörös Imre bár csak két esetben csatlakozott egy másik bíró különvéleményéhez, saját különvéleményében többször is kifejezte egy-egy másik alkotmánybíró különvéleményével való egyetértését.[18] Dobos Gábor, Gyulai Attila és Pócza Kálmán politikatudományi kutatók empirikus kutatása, mely a hálózatelemzés módszerét alkalmazta, azt is kimutatta, hogy Ádám Antallal, Kilényi Gézával, Schmidt Péterrel és Szabó Andrással egyetemben tagja volt a testület első "alkotmánybírói koalíciójának".[19] Ezt a fajta elemzést a különvélemények teszik lehetővé, amelyek által mérni lehet az alkotmánybírók közötti interakciókat és véleménybeli egyezéseket.[20]
A kötet azt a különvéleményt is tartalmazza, mely mindössze hat évvel később az Alkotmánybíróság többségének véleményévé vált,[21] ahogy ezt maga Vörös Imre is jelzi a kötet bevezetésében.[22] A véleménykülönbség a minősített többséggel és az egyszerű többséggel elfogadott törvények közötti normahierarchia kérdésére vonatkozott. Az első ügy előadó bírája, nem meglepő módon, Sólyom László volt, aki viszont hat évvel később már nem volt a testület tagja. Vörös Imrének azonban még nem járt le az alkotmánybírói megbízatása a második ügy tár-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
