"A társaságok a gazdasági élet egyik legfontosabb mozgatórugóját képezik, mivel koncentrált formájuk lehetőséget ad az egyénileg nem, vagy csak nehezen kivitelezhető gazdasági célok megvalósítására is. A társaságok a gazdasági élet apró fogaskerekeiként a kereskedelmi jog területének elsődleges alanyai. A kereskedelmi jog megismeréséhez elengedhetetlen a társaságok történetének bemutatása, és a társasági jogi szabályok komparatív vizsgálata." (i. m. 9.) Sándor István ezen alaptételből kiindulva jogtörténeti aspektusból, napjaink álláspontjaival zárva tisztázza a polgári jog és a kereskedelmi jog egymáshoz való viszonyának változásait és jogtudományon belüli megközelítéseit. Kijelölésre kerül a társasági jog jogrendszeren belüli helye is, a kereskedelmi jog részterületeként. A teljességre törekedve a szerző a társaság szó fogalmi meghatározásának problematikáját boncolgatva és a klasszikus társasági típusok ismérveit feltárva - az egyszemélyes társaságok és a konszernjog a társasági jogba való beillesztésének problémájára is kitérve - zárja az általános dogmatikai alapvetést.
A szerző az ókori társasági kezdemények és a középkori társasági jogi gyökerek ismertetését a társasági jog kodifikációjának bemutatásával folytatja. Precízen határozza meg az első angolszász, német, francia, holland és skandináv kereskedelmi társaságokat és azok korabeli jogszabályi hátterét. A társasági jogi kodifiká-ció első nyomait, majd kezdeti lépéseit rendszerezetten, európai léptékben tárja elénk a szerző. Az európai szintű kodifikáció általános tendenciáit az egyes országok (Franciaország, Itália, Spanyolország, Portugália, Görögország, Hollandia, Belgium, Németország, Ausztria, Svájc, Svédország, Finnország, Norvégia, Dánia, Anglia) társasági jogi normáinak kialakítására vonatkozó nagy ívű, részletes - de a részletekben nem elvesző - konzekvens (azonos szemponton alapuló vizsgálódás) és tiszteletre méltó tudásanyagról bizonyosságot tevő rész követi. A szerző nemcsak a különböző jogszabályok összevetésére hagyatkozik, hanem érdekfeszítően írja le a háttérben megbújó indokul szolgáló gazdasági változásokat is.
Az önállósult társasági jogokat ismertető fejezet külön érdeme a jogfejlődési irányok és a társadalmi-gazdasági hatásokból eredő jogi problémák plasztikus bemutatása. A szerző elismerésre méltóan folytatja a korábbi részben elvégzett, az országonkénti kodifikációs munkálatok feldolgozására építve az európai társasági jogok jellemzését; kiegészítve a liechtensteini, a skót és az ír társasági jogok ismertetésével. A különböző társasági jogok fejlődési ívét szerencsés kézzel zárja le a szerző egy közös csomópontban: a modern társasági jog előtt álló kihívásokkal (pl. a hitelező- és a kisebbségvédelem, az irányítási modellek, a munkavállalói participáció területén megoldásra váró feladatokkal). Ahogy a középkori társasági jog jellemzésétől kezdve, úgy a könyv végén is átfogó európai perspektívákat tár elénk a szerző: az Európai Unió társasági jogának vázlatos, a műben korábban előtérbe került, tehát már részleteiben kifejtett tartalmi alapokhoz kapcsolódó bemutatásával. A továbbiakban - a bőség zavarával küzdve - csupán a szerző által a klasszikus, görög-római antikvitás társasági jogára tett megállapításait kívánjuk röviden áttekinteni.
Sándor István megállapítja, hogy az ókori görög kereskedelmi jog nem került ius specialeként szabályozásra, a kereskedelmi ügyletek köre és a kereskedők sem kaptak speciális jogállást. Ugyanakkor a kereskedelmi ügyletek körében több esetben találhatni külön szabályozásra utaló jegyeket. Bár számos "társaság" jött létre kereskedelmi célokra, ez nem sajátos jogi szabályok alapján történt, kivéve a commendának megfeleltethető konstrukciót. A bankrendszer kifejezetten széles körben épült ki, különös tekintettel a pénzforgalomra, valamint a kereskedelmi könyvvezetés alkalmazásra került. A kereskedelemhez sajátos kereskedelmi eljárási jog is kapcsolódott. Ez a kereskedelmi jog nagyrészt bizonyosan íratlan szokásjogi alapokon nyugodott. Írásos törvény-mű, az ún. nomos Rodión nautikos azonban csak a bizánci időszakból származott.
A görög archaikus korból írásos jogi források nem állnak rendelkezésünkre, feltevéseinket a mitológiára és a korai irodalmi művekre alapozhatjuk, ebben az időszakban primitív törzsi eredetű jog érvényesült, amelyben keveredtek a szakrális és világi normák. A Kr. e. VII. század közepétől a VI. század végéig terjedt a különböző törvénykönyvek összeállításának időszaka, amely híres törvényhozók neveihez fűződött, így például Lykurgos, Drakón, Solón és a krétai Gortyn törvénykönyvének anonim szerkesztői. A klasszikus időszak joga már inkább világi, mintsem szakrális alapokon állt. Az egyes városállamok önálló szabályozása mellett megjelent a görög "kereskedelmi common law", amely a görög városállamok mindegyikében érvényesült. Ez a jog, amely szokásjogon alapult, szabályozta valamennyi görög kereskedő, tengerész jogügyletét. Sajátossága volt a jogegyenlőség, függetlenül állampolgárságtól, a kozmopolitizmus, az ügyletek gyors lebonyolítása, így a formalizmus hiánya.
A tengeri kereskedelem kapcsán - Aristotelést követve - három fő kategóriát kell megkülönböztetnünk, úgymint a naukleriát, phortegiát és a parastasist. Az első kettő a hajótulajdonosra és a szállításra vonatkozik, míg a harmadik a commendának felel meg. A com-menda a középkorban kialakuló jogintézmény, amely egy kevert alakzatot, a hajókölcsönt, az ügynökséget, a bizományt és a fuvarozás elemeit öleli fel. Aristotelés ezen túlmenően megkülönbözteti a tengeren utazó személyt, aki kereskedik, és azt, aki személyeket és árut szállít. Ennek megfelelően vannak tengerészek, akik a Mediterraneumban árut szállítanak, és vannak olyanok, akik rendszeres utat tesznek meg két kikötő között. A személyfuvarozás nem volt jövedelmező, ennek megfelelően elsősorban az áruk szállítása tekintetében vált elsődlegessé a tengeri fuvarozás. Athénban az egyesülési szabadság teljes mértékben megengedett volt, akár vallási, akár kereskedelemi, gazdasági célokra. Ezt a gazdasági élet igényelte is, hiszen nagyobb volumenű kereskedelmi tevékenységhez a tőke, a munkaerő és szakértelem nagyfokú egyesítésére volt szükség. Kétségtelen, hogy egyes városállamok korlátozták a szabad egyesülést, elsősorban az állami megrendelésekkel szembeni összejátszás kikerülése érdekében. A személyek első ókori görög szövetkezései elsősorban az embereknek a tengeri kereskedelemre történő egyesüléseiben fedezhetők fel. Ennek elsődleges oka a tengeri utazás veszélyességében keresendő, hiszen ily módon a kockázatot könnyebben viselhették. Egyesülések a leggyakrabban a hajókölcsönnel kapcsolatban jöttek létre, ami egy olyan szerződéses alakzatot jelent, ahol a nyereség és a kockázat megosztásra kerül a kölcsönadó és a hajótulajdonos között. Hasonló egyesülések, társaságok jelentkeztek az építőiparban, a kézművesek körében, a bányászatban és a bankárok (trapezitai), valamint az adóbeszedők esetében. A hellenisztikus időszakban a kereskedelem továbbra is fejlődött és a görög gazdaságban egyre nagyobb teret nyert, a kereskedelmi egyesülések kifejezetten elteijedtek.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
