Lawrence Lessig "Szabad kultúra" című jelentős hatású könyvéről1 már volt szó a folyóirat hasábjain, azonban akkor elsősorban a stanfordi professzor által életre hívott Creative Commons mozgalom kapcsán2. Jelen tanulmány a könyv egy másik aspektusából indult ki. Lessig művében áttekintő történelmi elemzést ad arról, hogyan változott az USA-ban a szerzői jogi szabályozása. Ennek mintájára igyekeztem nagy vonalakban 1848-tól áttekinteni a magyar jogszabályokat, különös tekintettel a szabályozásba bevont műtípusokra, a felhasználási módokra, a szabad felhasználás körére és a védelmi időre. Célom, hogy áttekintést adjak arról, hogyan alakult a magyar szabályozási környezet a technika fejlődésével, párhuzamba állítva a szerzői jogra jelentős hatást gyakorló technikai eszközök megjelenésével, illetve a nemzetközi és - a mintát követve - az Egyesült Államok jogfejlődésével. Végül zárásként néhány olyan aktuális fejleményre szeretném felhívni a figyelmet, amelyek mutathatnak egyfajta továbblépési lehetőséget a szerzői jog súlyos válságából, illetve bemutatom, hogy milyen elképzelések vannak a szabályozás megváltoztatására.
A teljesebb kép érdekében először idéznék, illetve összefoglalnék néhány történetet, vezérgondolatot Lessigtől:
1710-ben fogadta el a brit parlament az első szerzői jogi törvényt. Ebben a Statute of Anne néven ismert törvényben az áll, hogy minden kiadott műre tizennégy évig érvényes a szerzői jogi védelem, amely a szerző életében egyszer megújítható, az 1710 előtt kiadott művek pedig egyszeri, huszonegy éves védettséget élveznek. A kiadókat szabályozó legutolsó törvény, az 1662. évi Licensing Act (Engedélytörvény) 1695-ben hatályát vesztette. Ez a törvény monopóliumot biztosított a kiadóknak a könyvkiadás terén, hogy az uralkodó könnyebben tudja felügyelni, hogy milyen kiadványok jelennek meg.3
Ekkor még a szerzői jog sajátságos módon elsősorban korlátozást jelentett: megtiltotta másoknak, hogy utánnyomásban kinyomtassanak egy könyvet. Ennél általánosabban nem szabályozta, hogy az adott művet hogyan lehet felhasználni.4
A szerzői jogot ezért monopoljognak tartották, úgy tekintettek rá, mint korlátozandó jogra. Az államnak védenie kell a kizárólagos jogot, de csak addig, amíg az társadalmilag hasznos; a britek látták, mennyi kárt okoz, ha különérdekeknek kedveznek, és azért alkották a törvényt, hogy véget vessenek ennek.5
A monopólium által biztosított hatalmat ellensúlyozandó a parlament a könyvkiadók közötti verseny növelése mellett döntött, aminek legegyszerűbb módja az értékes könyvek terjesztése volt. A parlament ezért korlátozta a szerzői jogi védelem időtartamát, és ezzel garantálta, hogy az értékes könyveket egy bizonyos idő letelte után minden kiadó szabadon megjelentetheti. Így hát az, hogy a már létező művekre huszonegy éves védelmi időt szabtak meg, engedmény volt, hogy ellensúlyozzák a kiadók hatalmát. Ezzel a korlátozással közvetetten biztosították a kiadók közti versenyt, és ezáltal a kultúra építését és terjesztését.
Amikor azonban elérkezett 1731 (1710 + 21), a könyvkiadók nyugtalankodni kezdtek. Látták az erősebb verseny következményeit, és mindazokhoz hasonlóan, akik versenyre kényszerülnek, nekik sem tetszett. Eleinte egyszerűen csak figyelmen kívül hagyták Anna törvényét, és továbbra is ragaszkodtak ahhoz, hogy a kiadás joga örökre a kezükben maradjon, majd (1735-ben és 1737-ben) megpróbálták rávenni a parlamentet, hogy adjon nekik több időt. Huszonegy év nem elég - mondták -, több időre lenne szükség, a parlament azonban elutasította a kérésüket.6
1774-ben aztán, a híres Donaldson kontra Beckett ügyben a Lordok Háza kétharmados többséggel utasított el a szerzői joggal rendelkező kiadók keresetét (így az örökérvényű szerzői jogot) és az angolszász történelemben először lejárhatott az alkotók művei fölötti törvényi felügyelet, és az angol történelem legnagyobb műremekei felszabadultak a jogi korlátok alól.7
A Lordok Házának döntése azt jelentette, hogy az angol könyvkiadók nem tudták többé kizárólagosan meghatározni azt, hogy miként fejlődjön és gyarapodjon a kultúra. A kultúra ettől fogva szabaddá vált Angliában. Persze nem abban az értelemben, hogy a szerzői jogokat senki nem tisztelte: természetesen a műveket a kiadók kiadásuk után korlátozott ideig kizárólagos joggal jelentethették meg. Nem is abban az értelemben, hogy el lehetett lopni a könyveket, mivel még a szerzői jog lejárta után is meg kellett azokat venni valakitől. Abban az értelemben lett szabad, hogy a kultúrát és annak gyarapodását többé nem a könyvkiadók egy kis csoportja irányította. Mint minden szabad piac, a szabad kultúra szabad piaca is úgy gyarapszik, ahogy a fogyasztók és az alkotók döntenek. Az angol kultúra fejlődésének irányát az írók és olvasók szabták meg - azzal, hogy milyen könyveket írtak és vásároltak, milyen témákat szerettek és dolgoztak fel ismételten. Ezeket a döntéseket versenykörnyezetben hozták meg, nem olyanban, ahol a sokaság akarata ellenében néhányan döntenek arról, hogy milyen kultúra jusson el az emberekhez, és azok hogyan férhessenek ahhoz hozzá.8
Lessig meglehetősen provokatív kijelentése szerint: a tartalomszolgáltató ipar története a kalózkodás története. Az alkotók és rendezők a XX. század elején (1909 volt a szabadalom megszerzésének határideje) vándoroltak a keleti partról Kaliforniába, részben azért, hogy elmeneküljenek azok elől a szabályok elől, amelyek szabadalmi jogokat biztosítottak a filmkészítés feltalálójának, Thomas Alva Edisonnak. Az ellenőrzést egy monopolhelyzetben lévő cég, a Motion Pictures Patent Company (Mozgókép-szabadalmi Társaság) gyakorolta, melynek pozíciója Thomas Alva Edison alkotói tulajdonán, a szabadalmakon alapult. Az MPPC-t Edison alapította, hogy gyakorolja azokat a jogokat, amelyekre ez az alkotói tulajdon feljogosította, és az MPPC komolyan vette ezt a felügyeletet.9
Amikor Edison és Henri Fourneaux feltalálta a zene sokszorosítására szolgáló gépeket (Edison a fonográfot, Fourneaux a gépzongorát), a jogszabályok kizárólagos jogot adtak a zeneszerzőknek műveik másolati példányainak, valamint nyilvános előadásainak felügyeletére. Ha tehát valaki egyszerűen csak felénekelte a dalt a lemezre saját otthona magányában, nem volt egyértelmű, hogy kell-e ezért fizetnie bármit is a szerzőnek. És ami még fontosabb, az sem volt egyértelmű, hogy kell-e fizetnie a szerzőnek akkor, ha ezután másolatokat készít a felvételről. Emiatt a joghézag miatt tulajdonképpen "kalózkodni" lehetett mások dalaival anélkül, hogy a szerzőknek bármit is fizettünk volna.10
Ha a szerző engedélyezi az általa írt dal felvételét, mások is szabadon felvehetik ugyanazt a dalt, feltéve, hogy kifizetik az eredeti szerzőnek a törvény által megállapított összeget. Miután a Kongresszus 1909-ben elkészítette a szerzői jogi törvény eme kiegészítését, a hanglemezgyártó cégek szabadon terjeszthették a felvételek másolatait mindaddig, amíg megfizették a szerzőnek (vagy a szerzői jog tulajdonosának) a törvény által megszabott összeget.11
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
