A digitális átállási törvény már a médiapolitikai szempontból meghatározó jelentőségű műsorterjesztők kategóriájának bevezetésével eltér a hírközlés-szabályozási kerettől: a jelentős piaci erőtől eltérő szempont alapján, piacelemzési eljárás mellőzésével, törvényi úton tesz különbséget az egyes szolgáltatók között. Önmagában természetesen a szolgáltatók egy körének különszabályozása nem sérti a közösség jogot. A törvény az elnevezés megválasztásával is hangsúlyozni igyekszik, hogy e szabályozás nem a hírközlési szabályozás helyett, hanem amellett, más szempontok alapján avatkozik a műsorterjesztők tevékenységébe. A közösségi hírközlés-szabályozásnak azonban fontos jellemzője a kizárólagosság: azok a médiajogi előírások, amelyek a műsorterjesztő és a tartalomszolgáltató kapcsolatát a közösségi hírközlés-szabályozási keretben nem biztosított szabályozási eszközökkel kívánják rendezni, a közösségi jogba ütköznek. A Dtv. ugyanakkor a médiapolitikai szempontból meghatározó jelentőségű műsorterjesztővel szemben olyan kötelezettségeket ír elő, mint az ésszerű, indokolt, átlátható és ellenőrizhető hozzáférési feltételek alkalmazása, illetve egyes szerződési feltételek nyilvánosságra hozatala [Dtv. 26. § (2)-(3)]; előbbi kötelezettség a hírközlési jogi hozzáférési kötelezettség keretében lenne előírható [Hozzáférési irányelv 12. cikk (1)], utóbbi pedig egyfajta átláthatósági kötelezettség. A törvény ezen kívül közvetve a költségalapú árak alkalmazásának kötelezettségét is előírja [Dtv. 26. § (6)].
A Dtv. e kötelezettségek előírásán túl minden műsorterjesztőt - tehát függetlenül attól, hogy médiapolitikai szempontból meghatározó jelentőségűnek minősül-e - arra kötelez, hogy csomagképzését az előfizetői igényekhez igazítsa, és azzal kapcsolatban garantálja az ésszerűség, tisztesség és átláthatóság alapelveit [Dtv. 37. § (3)]. Sőt a törvény - "a szerzői jogi jogosultak érdekében", de nyilvánvalóan a tartalomszolgáltatónak a műsorterjesztő hálózathoz való hozzáférésével kapcsolatban - számviteli szétválasztásra vonatkozó kötelezettséget is előír minden műsorterjesztőre [Dtv. 37. § (4)]. Mivel a csomagképzés egyébként nem minősül a műsorterjesztéstől elkülönülő szolgáltatásnak, tartalmilag e kötelezettség is a hírközlési hozzáférési kötelezettséghez kapcsolódik. Álláspontom szerint mindezek a rendelkezések meghaladják a közösségi hírközlési jog által biztosított, a műsorterjesztéssel kapcsolatban meglehetősen bizonytalan tagállami mozgásteret. Ha formálisan nem is a hozzáférési irányelvben meghatározott kötelezettségeket rónak a szolgáltatókra, tartalmilag, hatásukban e kötelezettségek megegyeznek az irányelv szerinti kötelezettségekkel. Ezek az előírások egyébként alkalmasak a plurális médiarendszer kialakításának előmozdítására, és nem is közvetlenül a műsorterjesztő kiválasztási szabadságát korlátozzák, álláspontom szerint ezért a médiarendszer kialakításának alkotmányos eszközei.
A műsorterjesztők és a műsorszolgáltatók közötti kapcsolat (közösségi) hírközlési jogi szabályozása alkotmányjogi megfontolásokat akkor sem vesz alapul, ha a keretirányelv egyébként felhatalmazza a szabályzóhatóságot a pluralizmus követelményének figyelembe vételére. A hírközlési jognak a médiaszabályozásra gyakorolt hatása végső soron azt a kérdést veti fel, hogy hagy-e szabályozatlanul a hírközlési jog olyan kérdéseket, amelyek alkotmányjogi szempontból szabályozást igénylenek, azaz indokolt-e alkotmányjogilag a hírközlési jog által biztosítottnál szélesebb hozzáférési jog garantálása. Alkotmányjogilag a szabályozás akkor megfelelő, ha kizárja a platform-üzemeltető egyoldalú véleménybefolyásolási lehetőségét, és így alkalmas a plurális médiarendszer kialakítására.
A közösségi jogi és az alkotmányjogi szempontrendszer abban az esetben ütközhet egymással,
- ha az alkotmányos szempontok a jelentős piaci erővel nem rendelkező műsorterjesztőkre vonatkozóan is szabályozást indokolnak, vagy
- ha a jelentős piaci erő alapjául szolgáló, kizárólag gazdasági jellegű ismérvek alkotmányos szempontból nem megfelelően határolják körül a szabályozás alá vont műsorterjesztőket, továbbá akkor,
- ha a hírközlési jog alapján a műsorterjesztőre kiszabható kötelezettségek az alkotmányos szempontok érvényesítésére nem alkalmasak vagy nem elegendőek.
E kérdések vizsgálatánál figyelembe kell venni a keretirányelvnek azt a rendelkezést, amely a hírközlésszabályozó-hatóságokat felhatalmazza arra, hogy hatáskörükön belül hozzájáruljanak a kulturális és nyelvi sokszínűség, valamint a médiapluralizmus előmozdítását célzó politikák végrehajtásának biztosításához [8. cikk (1)]. E rendelkezés tehát a szabályozóhatóság részére nem hoz létre új, a médiát érintő hatáskört, hanem általános felhatalmazást tartalmaz a médiapolitikai, alkotmányos szempontrendszer érvényesítésére. Gyakorlati jelentősége nehezen ítélhető meg, mivel az általános felhatalmazást részletszabályok nem konkretizálják. A rendelkezés érvényesítésére elsősorban a műsorterjesztést érintő piacelemzés és kötelezettségkiszabás során, illetve a műsorszórás frekvenciagazdálkodási kérdéseivel kapcsolatban kerülhet sor; érvényesítésének eszköze lehet a hatóságok közötti együttműködés. A felhatalmazás semmiképpen nem terjed addig, hogy a szabályozóhatóság a piacelemzésen alapuló, jelentős piaci erőhöz kötött hírközlés-szabályozási módszert teljes egészében mellőzze. Érintheti ugyanakkor a szabályozás beavatkozási küszöbét, valamint a kiszabható kötelezettségek tartalmának értelmezését. A felhatalmazás, feltéve, hogy azzal a tagállami szabályozóhatóságok élnek, és a Bizottság e gyakorlatukat nem akadályozza, elvileg széles körben biztosíthatja a médiapolitikai és hírközlés-politikai szempontok összehangolását.
Az első kérdés tehát az, hogy a jelentős piaci erővel rendelkező műsorterjesztők körén kívül más műsorterjesztőkkel szemben fennáll-e alkotmányosan megalapozott hozzáférési igény. Az alkotmányos médiaszabályozási céloknak a közönség egészére vonatkozóan, az egyes műsorterjesztők piaci erejére tekintet nélkül teljesülniük kell, amiből az következne, hogy a plurális médiarendszer megvalósításával kapcsolatos kötelezettségek az összes műsorterjesztőt terhelik. A sokplatformos médiarendszer azonban a külső pluralizmus olyan értelmezését indokolja, amely szerint az egyes platformokon elérhető tartalomkínálat egyoldalúságából eredő kockázat csökken, ha a közönség részére elérhető tartalomkínálatot további platformok is befolyásolják. A platformok átjárhatósága - párhuzamos igénybe vehetősége vagy helyettesíthetősége - az egyoldalú befolyásolás lehetőségét, a platformnak, mint információforrásnak való kiszolgáltatottságot jelentősen csökkenti. Ezt a kiindulópontot elfogadva a piacelemzési és kötelezettség-kiszabási eljáráson alapuló szabályozási megoldás be is illeszthető abba az alapjogi koncepcióba, amely szerint arányosnak és alkotmányosnak csak a médium jellemzői által indokolt mértékű beavatkozás minősül. A sokcsatornás platformmal kapcsolatban ez úgy értelmezhető, hogy szabályozói beavatkozásnak akkor van helye, ha a műsorterjesztési piac működése a vele szembeni alkotmányos elvárásokat azért nem teljesíti, mert a hatékony versenyt valamely jelentős piaci erővel rendelkező platform-üzemetető akadályozza.1 Ha ugyanis valamely platform-üzemeltető a maga földrajzi piacán nincs kitéve sem vele azonos technológiát, sem valamely alternatív technológiát alkalmazó más üzemeltető versenynyomásának, akkor a hírközlési jogi mérce alapján szabályozási beavatkozást megalapozó jelentős piaci erővel (gazdasági erőfölénnyel) rendelkezik. A más platform-üzemeltetők felől érkező versenynyomás viszont azt jelenti, hogy az adott vételkörzetben élők számára - a fogyasztói magatartást, a platformváltás terheit is figyelembe véve - elérhető valamely alternatív platform, azaz a szabályozási beavatkozás nagy valószínűséggel alkotmányjogi szempontból is mellőzhető.2 A versenynyomás másrészről az egyes műsorszolgáltatók tárgyalási pozícióit is erősíti, a velük szembeni diszkrimináció és egyéb egyoldalú kikötés alkalmazásának lehetősége csökken.
A hírközlési szabályozóhatóságok gyakorlata azonban további kérdéseket vet fel. A szabályozóhatóságok a piac-meghatározás során a különböző platformokat a fogyasztói oldalon még nem tartják egymás helyettesítőinek, azonban a "három kritérium teszt" alkalmazása során arra a következtetésre jutnak, hogy az alternatív platformok már rövidtávon a hatékony verseny kialakulását mozdítják elő.3 A tényleges helyettesíthetőség hiánya tehát nem vezet el a jelentős piaci erő fennállásának kimondásához, így - ha a szabályozóhatóság a technikai fejlődés jelentőségét jól méri fel, akkor csak rövidtávon ugyan - mégis maradhatnak a hírközlési szabályozással le nem fedett olyan platform-üzemeltetők, amelyek esetében alkotmányosan indokolt lenne a beavatkozás. A szabályozóhatóságok részére biztosított, a pluralizmus szempontjainak figyelembevételére vonatkozó lehetőség egyik lehetséges tartalma erre tekintettel az, hogy a szabályozóhatóság - akkor, ha a pluralizmus védelme ezt szükségessé teszi - a műsorterjesztési piacok elemzésénél figyelmen kívül hagyja a hatékony verseny irányába ható tendenciákat; ez egyértelmű állásfoglalás lenne az alkotmányjogi szempontok elsődlegességével kapcsolatban.
A jelentős piaci erő a műsorterjesztő piaci pozícióját, gazdasági jellemzőit írja le, és feltételezi, hogy a műsorterjesztő részére az egyes tartalomszolgáltatások diszkriminációjának lehetőségét kizárólag a gazdasági erőfölény alapozza meg. A tartalomválaszték kialakításával kapcsolatos döntéseiket azonban - ahogy a műsorszolgáltatók, úgy - a műsorterjesztők sem kizárólag racionális gazdasági megfontolások alapján hozhatják. A platformhoz való hozzáférés megtagadása, mint a programcsomag összeállításánál gyakorolt véleménynyilvánítás alkotmányjogi szempontból azonban akkor is kizárólag a tájékozódási jog, illetve a médiapluralizmus sérelme esetén aggályos, ha arra nem gazdasági megfontolások alapján került sor. Ha tehát elérhetők alternatív platformok, akkor az egyes platform-üzemeltetők kiválasztási döntéseinek motivációitól függetlenül nincs reális kockázata a médiaszabályozási célok sérelmének.
A jelentős piaci erő alapján kiszabott hozzáférési kötelezettségek a műsorszolgáltatások között azok tartalma alapján nem tesznek különbséget; Roukens szerint a must carry előírásokkal szemben a JPE-alapú szabályozás egyik fő előnye éppen az, hogy a műsorszolgáltatók között nem tesz különbséget a nehezen definiálható közérdek alapján.4 Ilyen kötelezettség kiszabására csak abban a kivételes esetben kerülhet sor, amikor a szabályozóhatóság megítélése szerint - a must carry kötelezettségek ellenére is - olyan helyzetben van, amely lehetővé teszi számára, hogy a versenytársaktól, az ügyfelektől és a fogyasztóktól, adott esetben tehát a tartalomszolgáltatóktól is nagymértékben függetlenül viselkedjen. Ez - a műsorterjesztési piacon egyébként ma már szinte elképzelhetetlen - helyzet alkotmányjogi szempontból is azt a kockázatot rejti, hogy a hozzáférési feltételek alakításával a tartalomkínálatot egyoldalúan befolyásolja. Ugyanakkor a műsorterjesztőnek a tartalomszolgáltatókkal szembeni magatartását nem csak a műsorterjesztési piacon folyó verseny hatékonysága befolyásolja, hanem az adott platformon rendelkezésre álló kapacitások mennyisége is. Alternatív platformok hiányában attól ugyan nem kell tartania, hogy a fogyasztók más terjesztési szolgáltatásra váltanak, de abban feltétlenül érdekelt, hogy kapacitásait hatékonyan hasznosítsa. Ez a tartalomszolgáltatók tárgyalási pozícióit javítja. A képet viszont tovább árnyalja, hogy a műsorterjesztési kapacitások más elektronikus hírközlési szolgáltatás nyújtására is felhasználhatók; a közönség sokszínű információkkal való ellátásának alkotmányos követelménye azonban a - közszolgálati műsorszolgáltató szolgáltatásait a jogalkotó döntésétől függően akár meghaladó5 - közszolgálati tartalmak ingyenes földfelszíni elérhetőségével már teljesül. A sokszínűség valamiféle minimumkövetelménye végső soron a jelentős piaci erővel rendelkező műsorterjesztővel szemben is megfelelő garancia az alkotmányos szabályozási célok megvalósítására. Minél több tartalomszolgáltatás megjelenését teszik lehetővé az adott platformon rendelkezésre álló kapacitások, annál enyhébb szabályozási eszközökkel indokolt korlátozni a platform-üzemeltető kiválasztási szabadságát.
A hozzáférési irányelv szerint e kötelezettség alapján a szolgáltató minden "ésszerű kérelmet" köteles teljesíteni [12. cikk (1)]. A kötelezettség előírásánál a hatóság olyan feltételeket szabhat, amelyek biztosítják a tisztességes, ésszerű és időszerű hozzáférést, de ez nem terjed ki arra, hogy a hatóság előírja a kapacitások elosztásánál alkalmazandó, médiapolitikai célok alapján meghatározott kiválasztási szempontokat. A szabályozási keretnek a médiapluralizmusra való hivatkozásait tartalommal töltené meg, ha a szabályozóhatóság a hozzáférés feltételeként közvetlenül előírhatná, hogy a műsorterjesztő a kötelezettség teljesítése során vegye figyelembe a vélemények és a tartalomkínálat sokszínűségét. Ennek hiánya sem jelenti azonban azt, hogy a hozzáférési kötelezettség alkalmatlan a médiaszabályozási célok elérésére. A platformon elérhető tartalomkínálat sokszínűsége nem teszi szükségessé egyes konkrét szolgáltatások elérhetőségét - amennyiben mégis, akkor ez továbbítási kötelezettségek előírásával teljesíthető -, a platformon belüli (külső) pluralizmus tetszőleges tartalomválasztékkal biztosítható. A hozzáférési irányelv lehetőséget ad arra, hogy a hatóság előírja a hozzáférés tisztességes és ésszerű feltételekhez kötését [12. cikk (1)]. A "tisztességes" és "ésszerű" feltételek - meglehetősen bizonytalan tartalmuk ellenére - nem lehetnek azonosak az önálló kötelezettségként meghatározott diszkrimináció-mentes, minden igénylővel szemben formálisan azonos feltételek alkalmazásával. A hozzáférési kötelezettség ilyen kiegészítését az egyenlő elbánás kötelezettségétől az különböztetheti meg, hogy a hozzáférési feltételek kialakításában szélesebb lehetőséget adnak az igénylő sajátos helyzetének, így akár a pluralizmus megvalósításában betöltött szerepének figyelembevételére. A szabályozóhatóság a "tisztességes" és "ésszerű" feltételek ilyen értelmezését elő is írhatja a keretirányelv azon felhatalmazása alapján, amely szerint a szabályozó-hatóságok hatáskörükön belül hozzájárulhatnak a kulturális és nyelvi sokszínűség, valamint a médiapluralizmus előmozdítását célzó politikák végrehajtásának biztosításához [8. cikk (1)].
A hozzáférési irányelv a hozzáférési kötelezettség kiszabása során a pluralizmus szempontjainak érvényesítését egy további ponton is lehetővé teszi: nem zárja ki, hogy a szabályozóhatóság a kötelezettség kiszabásánál - a hozzáférési irányelvben példálózóan felsorolt szempontok mellett - figyelembe vegye a hozzáférési kötelezettség előírásának, illetve a kötelezettség hiányának a médiarendszer pluralizmusára gyakorolt hatását.
Az árellenőrzési és költségszámítási kötelezettségek abban az üzleti modellben alkalmazhatók, amelyben a műsorterjesztő a tartalomszolgáltatótól - akár beszámítással - díjat szed. A költségalapú árazás úgy biztosítja a tartalomszolgáltatók közötti egyenlőséget, hogy közben nem zárja ki, hogy a platform-üzemeltető a magasabb minőségű - például nagyobb sávszélességű - szolgáltatásért magasabb árat kérjen.6
Az egyenlő elbánás kötelezettsége alapján a műsorterjesztő minden tartalomszolgáltatóval szemben azonos körülmények között köteles azonos hozzáférési feltételeket támasztani. Ez a kötelezettség az áron kívüli feltételek esetében is tiltja a szolgáltatók közötti diszkriminációt. Az egyenlő elbánás kötelezettsége a vertikális integrációból eredő kockázatok kezelésére is alkalmas lehet. A hozzáférési irányelv szerint a megkülönböztetés-mentességre vonatkozó kötelezettség azt is magában foglalja, hogy a kötelezett másoknak a szolgáltatásokat és az információkat ugyanolyan feltételek mellett és ugyanolyan minőségben nyújtja, mint ahogyan saját szolgáltatásai, illetve leányvállalatainak vagy partnereinek szolgáltatásai esetében teszi. Nem hozhatja tehát kedvezőbb helyzetbe a vele összefonódott tartalomszolgáltatókat. A tartalomkínálat egyoldalú kialakítása szükségszerűen az egyes műsorszolgáltatók diszkriminációján alapul. A formálisan azonos feltételek a különböző igénybe vevők között éppen indokolatlan megkülönböztetéshez vezetnek, az egyenlő elbánás kötelezettsége ezért a tényleges egyenértékűség, az igénybe vett szolgáltatáshoz igazodó feltételek alkalmazásával teljesíthető.7 Az egyenlő elbánás ugyanakkor kizárja az igénylőhöz igazodó feltételek alkalmazását, olyan esetben is, amikor ez alkotmányosan szükséges lenne. A műsorterjesztő a hozzáférést csak objektív, összehasonlítható, gazdasági jellegű feltételekhez kötheti, amelyek között nincs helye a sokszínűségre vonatkozó szempontoknak. Ez egyúttal a szubjektív, a műsorszolgáltatás tartalma alapján végzett mérlegelést is kizárja, ami viszont túl is megy a műsorterjesztő kiválasztási szabadságának alkotmányosan elvárt korlátozásán. Ebben az értelmezésben e kötelezettség se nem alkalmas, se nem szükséges eszköze a médiarendszer kialakításának. Ha azonban a szabályozóhatóság a médiapluralizmus előmozdítására a keretirányelvben kapott felhatalmazást felhasználhatná arra, hogy az egyenlő elbánás kötelezettségét úgy szabja ki, hogy az alapján a műsorterjesztő minden műsorszolgáltató részére a sokszínűséghez való hozzájárulása szerint köteles hozzáférést biztosítani, akkor e kötelezettség a plurális médiarendszer kialakításának alkalmas eszköze lenne.
Az átláthatóság kötelezettsége a hozzáférési feltételek nyilvánosságának biztosításával a műsorszolgáltató tárgyalási pozícióját erősíti, és hatékonyan kiegészíti az egyéb kötelezettségeket. A médiaszabályozási célok elérésében ugyanezt a funkciót töltheti be a számviteli szétválasztás.
A kiskereskedelmi kapcsolatokban alkalmazható intézkedések ugyanezekkel a fenntartásokkal alkalmasak az egyoldalú tartalomkínálat kialakulásának megakadályozására.
A közösségi hírközlés-szabályozás végső soron olyan szabályozási környezethez vezet, amiben jelentős mértékben szűkül az államnak az a lehetősége, hogy médiapolitikai szempontokat érvényesítsen a műsorterjesztési kapacitások elosztásánál. A közösségi jogalkotó a hírközlés-szabályozásnak az alkotmányos médiaszabályozásra gyakorolt hatását nem mérte fel. Ez önmagában nem zárja ki, hogy a hírközlési jog az alkotmányos médiaszabályozás szempontjainak is megfelelő szabályozási környezet kialakításához vezessen; ez a következmény azonban inkább esetleges, mint tervezett. Jelentős mértékben függ attól, hogy a szabályozóhatóságok részére adott, a pluralizmus szempontjainak figyelembevételére vonatkozó felhatalmazással a nemzeti szabályozóhatóságok mennyiben élnek, illetve ehhez a Bizottság milyen kereteket biztosít. Álláspontom szerint összességében a műsorterjesztők és a műsorszolgáltatók közötti kapcsolat a hírközlési jog egészétől idegen.
A távközlési liberalizációnak a médiapiacra és a médiaszabályozásra gyakorolt hatása összességében akkor is óriási lett volna, ha a hírközlés-szabályozás nem avatkozik a szűken vett médiaszabályozás kérdéseibe, azaz következetesen az infrastruktúra szabályozására koncentrál. A távközlési piaci verseny médiaszabályozási szempontból legfontosabb következménye a platformok versenyének kialakulása és élénkülése, ami folyamatosan szűkíti az alkotmányosan indokolt szabályozási mozgásteret, és a médiarendszer kialakítása érdekében a tartalomszolgáltatók szubjektív véleményszabadságának egyre kisebb mértékű korlátozását teszi lehetővé. A hírközlés-szabályozás módszere is példaértékű a médiaszabályozás számára.
A műsorterjesztő és a tartalomszolgáltató kapcsolatának hírközlési jogi szabályozását egy további súlyos ellentmondás jellemzi: míg egyrészről a szabályozás maga, a Bizottság és a tagállami szabályozhatóságok rendszeresen megerősítik, hogy a platform-üzemeltető és a tartalomszolgáltató között a tartalom értékesítésére létrejött kapcsolat nem hírközlési jellegű, addig figyelmen kívül hagyják, hogy ezek az értékesítési megállapodások egyúttal a műsorterjesztőnek azt a döntését is meghatározzák, hogy mely műsorszolgáltatás számára biztosít hozzáférést a hálózathoz.8 Ez az ellentmondás arra vezethető vissza, hogy a tartalom és az infrastruktúra szabályozásának szétválasztása ezen a ponton nem valósul meg következetesen. A műsorterjesztőnek azt a nem hírközlési jellegű tevékenységét, hogy az egyes tartalmakat csomagba szervezve maga értékesíti, nem választja el az elektronikus hírközlési szolgáltatásnak minősülő műsorjel-továbbítástól. Ez az ellentmondás végső soron sérti a jogbiztonságot, mert nem teszi lehetővé, hogy a jogalkotás és a jogalkalmazás során egyértelműen meghatározható legyen az adott szolgáltatásra vonatkozó szabályozás.
A műsorterjesztő és a tartalomszolgáltató közötti kapcsolat alapvetően két üzleti modell szerint alakulhat.9 Az egyik esetben a tartalomszolgáltató jeltovábbítási szolgáltatást vesz igénybe a műsorterjesztőtől, és e hírközlési szolgáltatásért a műsorterjesztő részére - Pay-TV szolgáltatások esetében akár forgalomarányos - díjat fizet. Ez a modell érvényesül az analóg földfelszíni műsorszórásnál. A másik esetben a műsorterjesztő az egyes tartalmakat saját szolgáltatásként (műsorcsomagként) értékesíti. A műsorterjesztő e modellben jogdíjat fizet a tartalomszolgáltatóknak, mint szomszédos jogi jogosultaknak, a jeltovábbítást pedig alapvetően - akkor is, ha a tartalomszolgáltató részére fizetett díjban ennek költségét a felek figyelembe veszik, illetve a továbbítás díját beszámítják - saját érdekében és költségére végzi. Jellemzően ez a modell érvényesül a sokcsatornás platformokon. A hazai szabályozás azzal a rendelkezéssel, ami szerint a műsorterjesztő az egyes műsorokhoz való hozzáférésért kizárólag az előfizetőktől szedhet díjat, kivéve, ha a műsorszolgáltató az átvitelt is magában foglaló elektronikus hírközlési szolgáltatásért ellenszolgáltatást fizet [Dtv. 37. § (2)], ezt az üzleti modellt teszi általánossá, de nem zárja ki az első modell alkalmazását sem.
A sokcsatornás platformok jellemző üzleti modellje alapján tehát a platform-üzemeltető megszerzi az egyes tartalomszolgáltatások továbbításának jogát - szerzői jogi értelemben a nyilvánossághoz közvetítésre vonatkozó szerzői jogi és szomszédos jogi engedélyeket -, és az egyes tartalmakat jellemzően csomagokba szervezve értékesíti a felhasználók részére. Tevékenysége magában foglalja többek között a fogyasztókkal való kapcsolattartást és a tartalomszolgáltatásokkal kapcsolatos marketinget, és magában foglalhatja az olyan kapcsolódó szolgáltatásokat, mint a feltételes hozzáférési rendszer és az elektronikus programkereső üzemeltetése. A kábeles műsorterjesztés esetében a platform-üzemeltető jellemzően maga a kábeles műsorterjesztő, aki tehát a műsorjel-továbbítást is végzi. Ladeur szerint ebben az esetben a műsorterjesztő mind a műsorszolgáltatók, mind a közönség részére alapvetően távközlési szolgáltatást nyújt, amihez képest a műsorcsomagok kialakítása másodlagos tevékenység.10 Ez az értelmezés a műsorterjesztő és műsorszolgáltató közötti kapcsolatot - bár Ladeur értelmezésében kiskereskedelmi kapcsolatként - a hírközlési jog hatálya alá sorolja. Más, például DTH műholdas platformoknál ugyanakkor a műsorszórás és a tartalomcsomagolás elválik egymástól, és a tartalomcsomagoló tevékenységében a távközlési elem akkor is másodlagos marad, ha a szolgáltató jeltovábbítást - például a műsorjeleknek a műholdas uplink-hez való eljuttatását - is végez. A tartalomcsomagolási és műsorterjesztési tevékenysége szétválasztása funkcionálisan, sőt technikailag is minden platformon megvalósítható. Ebből az követezik, hogy a programcsomag-összeállítás, illetve tartalomértékesítés jogilag olyan önálló - alapvetően a szerzői és szomszédos jogok szabályozási körébe tartozó - szolgáltatásként határozható meg, amely egyértelműen kívül esik a hírközlési jog hatályán, ugyanakkor meghatározó tényezője az alkotmányos médiaszabályozási célok megvalósításának. A megoldás célja semmiképpen nem a tartalomértékesítési és jeltovábbítási tevékenység vertikális integrációjának általános tilalma, hanem egy olyan szabályozási környezet létrehozása, amelyben az alkotmányos szempontok érvényesítését nem korlátozzák hírközlési jogi megfontolások.
A "rádióműsor- vagy televízióműsor-tartalomszolgáltatási csomag értékesítésére vonatkozó ajánlatot" preambulumában maga a hozzáférési irányelv is kifejezetten tartalomszolgáltatásnak minősíti, amelyre az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások közös keretszabályozása nem terjed ki.11 A piac-meghatározási ajánlás felülvizsgálatát előkészítő bizottsági javaslat szintén önálló, a hírközlés-szabályozás hatálya alá nem tartozó "tartalom-aggregáló szolgáltatásként" (content aggregating service) említi a "fizetős platformokat" (pay platforms), amelyek szabadon vehető és fizetős műsorszolgáltatásokat szerveznek csomagba, amely csomagokat a közönség részére felkínálják és saját hálózatukon vagy harmadik fél hálózatán továbbítják.12 A Bizottság 2007-es ajánlása megerősíti: "Míg azok a továbbítási szolgáltatások, amelyeket a fizetős platform [üzemeltetője] vásárol […], elektronikus hírközlési szolgáltatásnak minősülnek, és a szabályozási keret hatálya alatt állnak, addig az egyes műsorszolgáltatók és a fizetős platform [üzemeltetője] közötti kapcsolat tartalom-csomagolási szolgáltatást foglal magában, és nem esik a szabályozási keret hatálya alá."13 A problémát szintén észlelő NHH Tanács a műsorkészítést - tartalom-előállítást - és műsorszerkesztést - az egyes műsorszámok műsorfolyammá szerkesztését - tekinti olyan tevékenységnek, ami nem tartozik a hírközlési jog hatálya alá. Azokat a tevékenységeket tekinti műsorkészítésnek, illetve műsorszerkesztésnek, amelyek szerzői vagy szomszédos jogi védelemben részesülnek. Összességében "a Tanács az elektronikus hírközlési szolgáltatások és szolgáltatók körét akként határozta meg, hogy azok olyan műsorterjesztési szolgáltatások és szolgáltatók, amelyek nem minősülnek a rádió és televízió műsornak, illetve nem részesülnek az Szjt. szerinti - bármilyen jogcímen megállapított - védelemben".14 E megközelítés az infrastruktúra- és tartalomszabályozás elválasztását szerzői jogi szempontokhoz köti, és a műsorterjesztő által végzett műsorcsomag-összeállítást egyértelműen az elektronikus hírközlési szolgáltatások közé sorolja. A szerzői jogi védelem hiánya15 azonban nem vonja kétségbe e tevékenységnek a médiarendszer kialakításával kapcsolatos jelentőségét, sőt az is nehezen látható be, hogy abból miért következne az elektronikus hírközlési szolgáltatásként történő besorolása. A szerzői jogi szempont az adott tevékenységnek sem a médiajogi, sem a hírközlési jogi megítélését nem befolyásolja.
A programcsomag-szerkesztés "másodlagos tartalomösszeállító, aggregáló"16 szolgáltatás, egyfajta sajátos tartalomszolgáltatás, aminek keretében a szolgáltató a maga által kiválasztott, jellemzően csomagokba szerkesztett műsorokat és egyéb tartalmakat értékesíti a fogyasztók részére.17 Médiaszabályozási jelentőségüket Wichmann megfogalmazásában az adja, hogy "a műsorcsomagolás és -értékesítés nem merül ki a tartalom-semleges továbbító és közvetítő funkcióban. Műsorcsomagjaik összeállításánál a kábelüzemeltetők szerkesztői jellegű kiválasztási döntéseket hoznak, és ezzel tartalmai vonatkozású alakító funkciót (Gestaltungsfunktion) látnak el, ami a hálózat ellátási területén hat a véleményformálási folyamatra."18 Mivel a médiaszabályozási célok megvalósítását elsősorban nem a jeltovábbítás, hanem a kiválasztási, szerkesztési tevékenység befolyásolja, a médiarendszer kialakítását szolgáló előírásoknak is elsősorban e tevékenységre kell vonatkoznia. E tevékenységnek viszont nincs hírközlési jogi jelentősége, mivel a jeltovábbítási szolgáltatást nem foglalja magában.
Abban az üzleti modellben, amelyben a tartalom-értékesítő az összeállított programcsomagot saját infrastruktúra nélkül értékesíti hálózat-üzemeltetők részére, a tartalom-értékesítő és a tartalomszolgáltatók közötti kapcsolat nyilvánvalóan nem tárgya a hírközlés-szabályozásnak. Amikor azonban a szerkesztői kiválasztásról és a hálózathoz való hozzáférésről ugyanaz a vállalkozás dönt, akkor - a módosító javaslatokat is figyelembe véve - a közösségi hírközlési jog az előzőekben kifejtett álláspontom szerint, szemben az erre irányuló jogalkotói szándékkal, nem teszi lehetővé a "műsorterjesztés" szerkesztési, kiválasztási vonatkozásainak a hírközlési jogtól eltérő eszközökkel való szabályozását. A must carry előírások, illetve a 18-as piachoz kapcsolódó hozzáférési kötelezettségek címzettjei "a nyilvánosság számára rádió- vagy televízió-műsorok szétosztására szolgáló elektronikus hírközlő hálózatokat szolgáltató vállalkozások"19, annak ellenére, hogy e szabályozási eszközök valójában nem - az adott esetben ugyanazon vállalkozás által végzett - jeltovábbítási, hanem a programcsomag-összeállítási tevékenységet érintik. A tartalom és az infrastruktúra szabályozásának következetes, az alapelvi szinten túl a részletszabályokban is megvalósuló szétválasztásával tehát még a hírközlés-szabályozási és médiaszabályozási eszközök és hatáskörök ütközései is elkerülhetők lennének, és a médiarendszer kialakításában továbbra is az alkotmányos, nem pedig a közösségi jogi és gazdasági szempontok lennének a meghatározók. A preambulumokban és előkészítő anyagokban világosan megfogalmazott, a tartalomértékesítési kapcsolatoknak a szabályozás hatályán kívül helyezésére irányuló jogalkotói szándék, illetve az e szándékot nem érvényesítő konkrét rendelkezések közötti ellentmondás sérti a jogbiztonságot, és bizonytalanságot okoz a nemzeti jogalkotásban és joggyakorlatban.
Nem sértené a közösségi hírközlési jogot az a szabályozási megoldás, amely a "műsorterjesztő" tevékenységében következetesen elválasztaná a jeltovábbítási és a tartalomértékesítési funkciókat. Utóbbi tevékenység keretében a - jeltovábbítást végző vállalkozással vertikálisan integrált, vagy attól szervezetileg és jogilag is elkülönülő - szolgáltató egyrészt az egyes műsorszolgáltatókkal és egyéb tartalomszolgáltatókkal, másrészt a terjesztési hálózat üzemeltetőjével, harmadrészt pedig a fogyasztókkal áll kapcsolatban. A "csomagolás" médiaszabályozási jelentőségén nem változtat20, hogy a szolgáltató a tartalmakat a fogyasztók részére csomagba szervezve vagy egyedileg értékesíti, mert mindkét esetben ő az a "szűk keresztmetszet", aki a közönséghez való "hozzáférés" lehetőségéről és feltételeiről dönt. Az "értékesítés" - ahogy az erős multiplex modell free-to-air megvalósításai mutatják - nem feltétlenül jelenti azt, hogy a szolgáltató a fogyasztóktól szed díjat; különösen a jelentős lefedettségű hálózatokat igénybe vevő csomagolási szolgáltatások esetében lehet reális üzleti modell a tartalomszolgáltatóktól szedett, esetleg forgalomarányos díjakra épülő megoldás. A tartalomcsomagoló és -értékesítő tevékenysége kiterjed a fogyasztókkal való kapcsolattartásra, számlázásra, marketingre, egyes platformok esetében - elsősorban a mobil televíziózásnál - akár a vevőkészülékek értékesítésére, illetve a fizetős szolgáltatások vételéhez szükséges feltételes hozzáférési rendszer elérhetővé tételére.
E szabályozási koncepcióban nyitva marad az a kérdés, hogy milyen szempontoknak kell érvényesülniük a tartalomcsomagoló és a műsorterjesztő kapcsolatában. A versengő csomagok kapacitáshoz jutásában az alkotmányos szempontok nem csak azért szorulhatnak háttérbe, mert e tevékenység már meglehetősen távoli kapcsolatban van a médiarendszer kialakításával, hanem azért is, mert e szempontok az egyes csomagok létrehozásánál érvényesülnek. A kizárólag hírközlési tevékenységet végző műsorterjesztő e koncepció szerint nincs abban a helyzetben, hogy a platformon bármilyen módon egyoldalú befolyást gyakoroljon.
Annak ellenére, hogy koncepcióként, illetve szabályozási javaslatként a "műsorforgalmazás", illetve a "tartalomcsomagolás" szabályozása az ORTT Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézetének médiatörvény-tervezetében, illetve a NAMS-ban egyaránt megjelenik21, a digitális átállási törvény alapvetően olyan szabályozási koncepciót követ, amelyben a tartalomcsomagolási és -értékesítési tevékenység nem válik el egymástól. A NAMS szakmai vitaanyaga megállapítja, hogy "a médiaszabályozásnak egyértelműen el kell határolnia a műsorjel-továbbítási tevékenységet, mint tisztán hírközlési jogi kérdést a tartalomcsomagolási tevékenységtől, ami viszont az alkotmányos médiaszabályozási célok megvalósítása szempontjából releváns tevékenység". Végső soron azonban arra a következtetésre jut, hogy mivel a digitális átállási törvény "részletesen szabályozást tartalmaz a tartalomcsomagolást - és azzal együtt a műsorjelek átvitelét - végző szolgáltató piacra lépése, illetve korlátos erőforrás felhasználása esetén pályáztatása vonatkozásában, javasoljuk e megoldás hosszú távú fenntartását, azzal, hogy a szabályozási megoldásokat javasoljuk kiterjeszteni azon tartalomcsomagolókra is, amelyek önmaguk műsorjel átviteli tevékenységet (mint elektronikus hírközlési tevékenységet) nem végeznek."22
Az ORTT AKTI médiatörvény-tervezete az érintett szolgáltatást műsorforgalmazásként határozta meg, és azokat a szolgáltatásokat sorolta e fogalom alá, amelyek a műsorszolgáltatások önálló vagy programcsomagba szerkesztett vételének felkínálásából, illetve a felhasználók részére műsorelosztó hírközlési szolgáltatás útján történő eljuttatásából állnak. A földfelszíni platform nem tartozik a fogalom hatálya alá, mivel a tervezet e platformot a gyenge multiplex modell szerint javasolta szabályozni. A műsorforgalmazó a tervezet szerint szolgáltatását köteles a műsorszolgáltatók részére tisztességes, megkülönböztetés-mentes és ésszerű feltételek szerint nyújtani, és őt terhelik a továbbítási (műsorforgalmazási) kötelezettségek.23 A tervezet tehát következetesen választotta le a műsorforgalmazást, mint médiaszabályozási, alkotmányos szempontból releváns szolgáltatást a műsorterjesztésről, mint hírközlési szolgáltatásról.24
A Dtv. annak ellenére, hogy a tartalomértékesítést, tartalomcsomagolást nem határozza meg önálló szolgáltatásként, egyes rendelkezéseivel kifejezetten a műsorterjesztő e tevékenységét szabályozza. A törvény arra kötelezi a műsorterjesztőt, hogy a műsorcsomagokat az előfizetői igényekhez igazítsa, és az ésszerűség, tisztességesség és átláthatóság alapelvei szerint alakítsa ki [Dtv. 37. § (3)]. A tartalom-értékesítéshez kapcsolódó bevételeit köteles továbbá a jelátvitelhez kapcsolódó bevételektől elkülönítetten nyilvántartani [Dtv. 37. § (3)]. A műsorterjesztés törvényi meghatározása az e rendelkezésekben hivatkozott műsorcsomag-kialakítást nem foglalja magában: műsorterjesztés bármely átviteli rendszerrel megvalósuló elektronikus hírközlési szolgáltatás, amelynek során a műsorszolgáltató által előállított analóg vagy digitális műsorszolgáltatási jeleket a műsorszolgáltatótól az előfizető vagy felhasználó vevőkészülékéhez továbbítják [Dtv. 5. § (1) 34.]. A törvény összességében annak ellenére kivonja a hírközlési jog hatálya alól a műsorcsomag-összeállítást, hogy azt önálló szolgáltatásként nem határozza meg. A Dtv. szerinti műsorcsomag-összeállítás szűkebb tevékenységet fog át, mint a vizsgált országok kapcsolódó szabályozásai, és csak mint a műsorterjesztés egyik funkcionálisan körülhatárolható résztevékenysége jelenik meg. E tevékenység önálló szolgáltatásként való nevesítése alapvetően nem feltétele a szabályozási célok elérésének, ha a tevékenység szabályozása következetesen leválasztható a hírközlési jogról. A hírközlési-szabályozás és a médiaszabályozás ütközésének ilyen elkerülésével a digitális átállási törvény a közösségi hírközlés-szabályozási keretben biztosított lehetőségeket optimálisan kihasználja. Nem oldja fel azonban azt az alapvető értelmezési nehézséget, hogy a műsorcsomag kialakításával kapcsolatos kiválasztási döntések egyúttal a kapacitáshoz való hozzáférésre, illetve a hozzáférés feltételeire vonatkozó - hírközlési jogi relevanciájú - döntések is. A jogalkotó szándéka ellenére ezért a műsorcsomagok kialakítása továbbra is a műsorterjesztő és a műsorszolgáltató közötti, a hírközlési jog hatálya alá vont kapcsolat.25
A digitális átállási törvény, illetve az NHH multiplex-üzemeltetési pályázata a földfelszíni digitális platformmal kapcsolatban további közvetett utalást tartalmaz az önálló szolgáltatásként nyújtott tartalomcsomagolásra. A pályázat nyertese a műsorterjesztési jogosultságát olyan módon is gyakorolhatja, hogy más műsorterjesztők részére nyújt nagykereskedelmi műsorterjesztési szolgáltatást [Dtv. 8. § (1) c)].26 A nagykereskedelmi műsorterjesztési szolgáltatás az igénybe vevő "műsorterjesztőtől" kapott műsorjelek továbbításából áll, anélkül, hogy e jeleket a nagykereskedelmi szolgáltató megváltoztatná. Az igénybe vevő műsorterjesztő ebben az üzleti modellben minden olyan tevékenységet végez, ami az egyes tartalomszolgáltatásokat a jeltovábbításra előkészíti - a tartalom beszerzése, digitalizálása, multiplexálása -, és ő van kapcsolatban a fogyasztókkal is. Tevékenysége tehát éppen azokat a tevékenységeket fedi le, amelyeket e tanulmány a tartalomcsomagolás és -értékesítés körébe sorol. A törvény indokolása a nagykereskedelmi szolgáltatás analógiájaként a műholdas műsorszórást említi, "amelynél a műsorszórást nem a kiskereskedelmi szolgáltatást nyújtó végzi, hanem az adott műhold tulajdonosa/üzemeltetője." Az indokolás szerint a nagykereskedelmi műsorterjesztés célja, hogy a földfelszíni műsorszórásnál is lehetővé tegye például a mobil rádiótelefonra optimalizált műsorszórást, vagy a rádiós hálózatok esetében a multimédiás szolgáltatásokat, adatszórást.27
A hazai médiaszabályozásból összességében hiányzik a technológia-semleges, az infrastruktúra- és tartalomszabályozás következetes szétválasztását biztosító tartalomcsomagolási és -értékesítési szolgáltatásra vonatkozó szabályozás. Ugyanakkor mind a szabályozási koncepciók, mind maga a digitális átállási törvény érzékeli a problémát. A Dtv. vonatkozó rendelkezései a közösségi hírközlési joggal egybevetve nem teszik lehetővé a közösségi hírközlési jog és az alkotmányos médiaszabályozás ütközéseinek elkerülését.
Álláspontom szerint mind a véleményszabadságot, mind a jogbiztonságot az a megoldás szolgálná a legnagyobb mértékben, ha a - közösségi és nemzeti - jogalkotó a műsorterjesztő és a műsorszolgáltató (tartalomszolgáltató) közötti kapcsolat szabályozását teljes egészében kivonná a hírközlési jog hatálya alól. Kizárólag így kerülhető el a hálózathoz való hozzáférés hírközlési jogi, illetve a tartalomcsomagolás és -értékesítés médiajogi szabályozása közötti átfedés. Ebben az esetben a tartalomcsomagolás és -értékesítés az alkotmányos szabályozási célok és keretek, valamint a szolgáltatásnyújtás közösségi jogban biztosított szabadsága alapján szabályozható, a hírközlés-szabályozás keretein belül pedig - még ha az nem is feltétlenül alkalmatlan az alkotmányos szabályozási célok megvalósítására - nem kell a hírközlés-politikai megfontolásoktól idegen szempontokat érvényesíteni. A két szabályozási rendszer párhuzamos alkalmazása szükségszerűen ellentmondásokhoz, súlyos jogértelmezési problémákhoz vezet. ■
JEGYZETEK
1 A műsorterjesztési piacokon a kiinduló állapot a természetes monopólium. Egy versenytárs megjelenése ehhez képest már jelentősen fokozza a versenyt. Több szolgáltató együttes erőfölénye ezért e piacokon aligha alakulhat ki.
2 Ahogy láttuk, a műsorterjesztési piacok már a "három kritérium tesztnek" is csak kivételesen felelnek meg, és az alternatív platformok bővülő választéka mellett egyre kevésbé valószínű, hogy a "kedvezőtlen piaci tendenciák" feltétele teljesülne.
3 Lásd NHH - Nemzeti Hírközlési Hatóság: Piacmeghatározás, a jelentős piaci erővel rendelkező szolgáltatók azonosítása és kötelezettségek előírása a 18. számú "Műsorterjesztési szolgáltatás, tartalom végfelhasználók felé való eljuttatása céljából" nagykereskedelmi piacon (18. piac) (DH-8536-48/2007.) http://circa.europa.eu/Public/irc/infso/ecctf/library?l=/hungary/registered_notifications/hu20070734/market18_nonconfdoc/_HU_1.0_&a=d p 103.
4 Roukens, Thomas (2005): Weiterverbreitung un der EU heute, in: IRIS Spezial: Haben oder nicht haben. Must-Carry Regeln, Europäische Audiovisuelle Informationsstelle, Straßburg, 2005, p 19.
5 Ismét emlékeztetni kell arra, hogy az angol szabályozás "közszolgálatinak" nevez a szűk értelemben vett közszolgálati műsorszolgáltatón kívül néhány kereskedelmi szolgáltatót is.
6 Reinemann, Susanne: Zugang zu Übertragungswegen. Zur Verfassungsmäßigkeit der Ausgestaltung privater Fernsehanbieter zu digitalen Übertragungswegen, Frankfurt am Main, 2002, p 211.
7 Schütz, Raimund - Attendorn, Thorsten - König, Annegret: Elektronische Kommunikation. Europarechtliche Vorgaben und ihre Umsetzung in Deutschland, Beck, München, 2003, p 665.
8 A hírközlési jogi árszabályozással kapcsolatban ugyanezeket a kérdéseket veti fel Ladeur, 2002, 254.
9 Wrona, Stephan (2005): Die Entgeltregulierung der der Breitbandkabelnetze. Die deutsche Breitbandkabelbranche auf dem Prüfstand der telekommunikationsrechtlichen Entgeltregulierung, Computer und Recht, 2005/11 p 790.
10 Ladeur, Karl-Heinz: Rechtsproblem der Regulierung der Entgelte, der Paketbündelung und der Vertragsgestaltung im digitalen Kabelfernsehen, Zeitschrift für Urheber- und Medienrecht 2005/1 p 4.
11 Hozzáférési irányelv (2) preambulum-bekezdés
12 CEC - Commission of the European Communities: Commission Staff Working Document. Public Consultation on a Draft Commission Recommendation on Relevant Product and Service Markets within the electronic communications sector susceptible to ex ante regulation in accordance with Directive 2002/21/EC of the European Parliament and of the Council on a common regulatory framework for electronic communication networks and services (Second edition) [SEC(2006) 837], 2006, p 43.
13 CEC - Commission of the European Communities: Commission Staff Working Document. Explanatory Note. Accompanying document to the Commission Recommendation on Relevant Product and Service Markets within the electronic communications sector susceptible to ex ante regulation in accordance with Directive 2002/21/EC of the European Parliament and of the Council on a common regulatory framework for electronic communications networks and services [SEC(2007) 1438], 2007, p 48.
14 NHH - Nemzeti Hírközlési Hatóság: Piacmeghatározás, p 37.
15 Felvethető, hogy a műsorcsomag-összeállítás olyan szerkesztői tevékenység, aminek eredményeként szerzői jogi szempontból releváns gyűjtemény jön létre.
16 NHH - Nemzeti Hírközlési Hatóság: A kábeles műsorelosztási piac átfogó, jövőbe mutató elemzése az ex ante és ex post szabályozás indokoltságának és lehetőségének bemutatása céljából, 2006, http://www.nhh.hu/index.php?id=hir-cid=1069-mid=346
17 Ladeur szerint olyan tartalomszolgáltatásról van szó, ami a korábbi német szabályozás alapján "médiaszolgáltatásnak" - a hatályos szabályozás alapján "telemédia-szolgáltatásnak" - minősül. Mivel valóban olyan elektronikus információs- és kommunikációs szolgáltatásról van szó, amely nem minősül távközlési szolgáltatásnak, távközlési alapú szolgáltatásnak és műsorszolgáltatásnak, ezért a besorolás helytállónak tűnik. Lásd Ladeur: i. m. p 4.
18 Wichmann, Anja: Vielfaltsicherung in digitalisierten Breitbandkabelnetzen. Rechtsprobleme der Nutzung digitalisierter Rundfunk-Kabelnetze durch Fernsehveranstalter, Duncker und Humblot, Berlin, 2004 p 55.
19 Az egyetemes szolgáltatásról és elektronikus kommunikációs hálózatokhoz és szolgáltatásokhoz kapcsolódó fogyasztóvédelmi jogokról szóló 2002/22/EK irányelv (Egyetemes szolgáltatási irányelv) 31. cikk (1)
20 A dolgozat részletesen nem vizsgálja azt a kérdést, hogy a műsorterjesztők "csomagolási" tevékenysége milyen feltételek mellett van összhangban az árukapcsolás tilalmával. A digitális hálózatokon műszakilag a megoldás nem elkerülhetetlen, de az nem csak a műsorterjesztő érdekeit szolgálja, hanem az egyes műsorszolgáltatások finanszírozásában is jelentős szerepet tölt be. Mivel csomagban értékesítve sokkal nagyobb eséllyel sokkal szélesebb közönséghez jutnak el a kisebb tartalomszolgáltatások is, ezért ez az árukapcsolás - egyelőre legalábbis - a sokszínű tartalomkínálat fenntartásának alkotmányos követelményével is alátámasztható.
21 A dolgozat szerzője mindkét anyag vonatkozó javaslatainak előkészítésében aktívan részt vett.
22 Nemzeti Audiovizuális Média Stratégia, Szakmai vitaanyag, 2007, http://www.meh.hu/tevekenyseg/hatteranyagok/nams20070905.html p 46.
23 Lásd a tervezet 79-84. §-it, http://www.akti.hu/mediatorveny/index.html
24 A tervezet közösségi jogi szempontból aggályos megoldása ugyanakkor, hogy a műsorforgalmazókat kötelezi ún. műsorforgalmazási díj megfizetésére, ami a médiatörvény műsorszolgáltatási díját váltotta ki. A műsorforgalmazó műsorforgalmazási díjat minden egyes forgalmazott műsorszolgáltatás után köteles fizetni, éspedig az adott műsorszolgáltatáshoz a műsorforgalmazás útján hozzáférő háztartások számához igazodóan. Vitatható, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadságával egy ilyen kötelezettség összhangban van-e, alátámasztja-e azt nyomós közérdekű ok. Sőt e kötelezettség közvetve a műsorszolgáltatások szabad áramlását is sértheti, mivel a fizetendő díjat a műsorforgalmazó feltehetően a műsorszolgáltatók irányában érvényesíti.
25 A német szabályozásról ui. Ladeur, Karl-Heinz (2002): Aktuelle Rechtsfragen der Einspesung digitaler Fernsehprogramme in Kabelnetze, Zeitschrist für Urheber- und Medienrecht 2002/4 p 258.
26 Lásd még NHH - Nemzeti Hírközlési Hatóság: Pályázat öt digitális televízió műsorszóró hálózat üzemeltetési jogosultságának megszerzésére, 2007, http://www.nhh.hu/?id=hir&cid=3492 p 50.
27 Dtv. Indokolás
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Informatikai és Kommunikációs Jogi Tanszékén, az Infokommunikáció és Jog főszerkesztője.
Visszaugrás
